Kényelmesen elhelyezkedek a komputer előtt, a kezembe veszem az egeret és majdnem hangosan felnevetek. Gyerekkoromban a palavesszőt görcsösen tartottam, majd jött a ceruza, utána a tinta, tolltartó és toll, azt követte az örökíró, majd sorakozott az írógép, és most fogom az egeremet.
 Élmény fűz mindegyik „irónhoz” A palatáblához, amire írtunk, oda volt madzaggal erősítve a nedves szivacs, és az tényleg szivacs volt, és nem műanyag. Mondhatnám úgy tanultunk meg írni és olvasni, hogy a betűk szellemes formát öltve a tanterem falát díszítették, mi kezdetben onnan néztük, meg persze a tábláról is, ahova tanító bácsink írt. A c betű tetszett a legjobban, mert a cica farka ilyen formát kapott a rajzon. Első osztály végére megtanultunk írni és olvasni ezzel a módszerrel is. A nagy felszerelésünket szatyorban tartottuk. A kalamáris fából készült, azzal lehetett verekedni is. Ha belevágtunk valakibe a szatyorral, abból nagy gubanc lett. Egy alkalommal összevesztem a szomszéd fiúval, akit fejbe vágtam a szatyrommal. Szegénykémnek kirepedt a bőr a homlokán. Akkor ő sem maradt adós, a földre tepert és püfölt. Épp akkor jött egy kedves ismerős asszony, aki rögtön erélyesen reagált, ugyanis a fiú homlokáról rám csöpögött pár csepp vér. Ez megtévesztette. Lerántotta rólam a szomszéd gyereket, és lekevert neki két pofont, mondván: „Véresre vered azt a szegény kislányt.” Másnap már ismét együtt mentünk az iskolába. Senki se szaladt panaszkodni sehova sem.
 A tintának az volt a baja, hogy szeretett kifolyni az asztalra, ha nem figyelt oda az ember. Ennek bezzeg senki sem örült, néha még a tintatartó sem védte meg.
 Amikor bejött divatba az örökíró, kezdetben nem írtunk vele az iskolában, mert azt nem lehetett leradírozni, majd lassan teljesen rátértünk az örökíró használatára, bár én a matekpéldák megoldását ceruzával próbálgattam, mert többet radíroztam, mint írtam. Azt már nem árulom el, hogy miért.
 Ha nagymamám feltámadna, és ezeket mondanám neki: „Mamám, internetezek, de a mosógépet majd csak az olcsó áramon kapcsold be, a mosogatógépet majd én beállítom, a szendvicset, kérlek szépen, a mikróban melegítsd meg! Ja, mindjárt letusolok, mert megyek a barátnőmhöz autóval.”
 Szegény, drága jó nagymamám, nem tudná, mi van velem. Megkergültem? Szelíd tekintetével, csak nézne, nézne rám. Szóhoz se jutna.
 Én viszont nagy bajba kerülnék, mert ha ebből az ételből adnék neki enni, amit mi eszünk, szegénykém ételmérgezésben meghalna.
 – Drága nagymamám! Az utcáról eltűntek a kispadok., ma már nem tanyáznak az emberek. Mindenki behúzódik a szobájába, jól bezárkózik, mert, sohasem lehet tudni, a lopók nem épp hozzájuk akarnak-e betörni.
 – Égnek a lámpák, világos van. Nem kell a viharlámpa sem. Meglátnátok a betörőt.
 – Dehogy, dehogy! A mi utcánkban üres ház az üres házat éri, sajnos ez az egész falura érvényes. Elmentek a fiatalok külföldre, mert itt nincs munka, nincs fizetés sem, amiből megélhet az ember, nagymamám.
 – Nem hiányzik neked a beszélgetés a szomszédokkal? Megvitatnátok a problémákat, vagy elmesélni mit csináltak az unokáid?
 – Őszintén szólva, nem is tudom. Olyan nagyon nem. Amíg dolgoztam, nem értem rá, amikor nyugdíjas lettem, háború volt, szegénység. Látod, akkor összejöttünk a szomszédokkal, mert nem volt áram sem sokszor. Ilyenkor kártyáztunk, főtt kukoricát ettünk, mert üres volt a kamra, de jó volt együtt lenni. Amint normalizálódott valamelyest a helyzet, ismét mindenki magába húzódott. Látod, van TV, amit nézünk, ha épp nem komputerezünk, vagy beszélgetünk a szeretteinkkel, mert messze vannak.
 – Viccelsz velem te lány! Hogy beszélgetsz? Na, ne már!
 – Gyere, megmutatom neked, hogy beszélgetek! – Majd fogtam a telefont, fölhívtam a barátnőmet, és váltottam vele pár szót.
 – Micsoda világ!
 – Azért van ennek jó oldala is! Nem kell kézzel mosni, mert van mosógép. Mosogatni sem kell, mert van mosogatógép. – Már akinek – gondoltam, de ezt nem mondtam. – Látod, van porszívó, nem kell söprögetni, van parketta, nem kell mázolni a földet, föltörlő is van. Ezek azért sokat segítenek. Tudod, drága nagymamám, az úgy volna talán a jó, ha mindkét időszakból meg tudnánk tartani azt, ami jó, azt, ami szép és hasznos. Édes Istenem! Sohasem felejtem el a mécsest, a lámpát cilinderrel, azokat az esti beszélgetéseket, amikor a banyakemencének támasztottuk a hátunkat. A zsalugáteres ablakon keresztül világított a Hold, és te meséltél mindig valamiről. Télen te sütötted a kenyeret, nem vitted a pékhez, olyankor ott lábatlankodtam körülötted.
 Emlékszem ilyenkor anyám nem egyszer rám is szólt: „Hagyd már békén a nagymamádat!” S ő, a drága, megvédett, okos észjárásával. Pedig nem tanulta sehol sem, de tudta. „Hagyd lányom! Ne bántsad ezt a kislányt! Úgy tanul a gyerek, ha mindent megfigyel.”
 Én aztán jól elkalandoztam. „Elbeszélgettem” Süli nagymamámmal. Otthagytam az egeret, és kimentem sétálni.
 Az utcán egy árva lelket sem láttam. Autó vagy traktor húzott el mellettem. Ez az én világom. A magányomról nem szóltam egy szót sem. Ugyan minek? Elrobogott nagy zajjal egy traktor mellettem, hatalmas porfelhőt hagyva maga után, a kipufogógáz bűzzel telítette meg a levegőt.

Elmerengtem, s gondolatban nagyot ugrottam előre az időben. Ősmama lettem, s felkerestem az ükunokám ükunokáját. A láthatatlanul összekötő szeretet mellett a kíváncsiság is hajtott! Ha ilyen sokat változott a világ az én életemben, akkor milyen lesz százötven év múlva, hogyan élnek majd akkor a leszármazottjaim?
 – Kincsem, milyen nagy a csend! Ez mit jelent? Először is nem pöfögnek a traktorok, és bűz sincs. Szerencsére!
 – Drága ősnagyi, a levegőben a világűrből merítenek energiát olyan földművelő, lapos, négyzet alakú fémtárgyra, amivel a földműves együtt repül a szántóföldre. Ott egy távirányítóval beállítja a gazda mi a masina teendője. Ha szántani kell, szánt, ha aratni kell, arat. Mindent elvégez. A learatott búzát menten elszállítja, ahova a gazda irányítja.
 – Nem túlzol egy kicsit? Hol dolgozzák föl?
 – Hol? Hol? A levegőben megvannak az erre elkészített modern, ahogy te mondanád malmok, oda irányítják a terméket, másnap már tárolhatja, de nem a föld felett, hanem a föld alatti modern tárolóban.
 – Ez mind olyan mesébe illő. Hol dolgoznak még az emberek? Vannak gyárak?
 – Vannak, de azokról annyit tudok, hogy mindent az emberek irányítanak.
 – Mit esztek? Ki főz rátok?
 – Ugyan ősnagyi! Anyu nem dolgozik, mert apu megkeresi a szükséges pénzt. Ő főz, de egyszerre betesz mindent egy nagy tálba, ott elkészül az ebéd; de ha nincs kedve főzni, akkor lenyelek egy pirulát, aminek kirántott hús az íze és nagyon finom.
 El tudom képzelni, de nem szóltam erre semmit sem.
 – Meséljél nekem az iskoláról, tanulásról! Nincs veled semmi probléma sem?
 – Ugyan ősnagyi, hogy képzelsz ilyet! Szeretjük mindannyian a tanárainkat, ők is minket. Tiszteljük őket is, a felnőtteket is, meg egymást is. Tudod, jól felszerelt tantermeink vannak. A tanulás úgy megy, hogy a tanár és a technikai felszerelés szinte összenőtek, és kellő pillanatban megjelennek a mintapéldák például arról, amiről tanultunk matematikából. Ha nem értek meg valamit, akkor egy kis üvegre ráteszem a kezem, rögtön látja a tanár, hol a hiba, és pillanatok alatt megvilágosodik előttem minden, amit nem értettem. Például a testnevelés óra témája a gerendán járás és kézenállás. Azt előbb bemutatja a tanár egy mai TV-hez hasonló monitoron. Az egyensúlyt biztosítja a tanár kezében levő irányító kezdetben. Majd mindig gyengébbre veszi. Pár hónap alatt tökéletesen tudjuk segítség nélkül is elvégezni a feladatot.
 – Anyuka, apuka jól vannak?
 – Nagyon jól! Odahaza nincs veszekedés, mert születésünkkor mindenkit beoltanak egyfajta injekcióval, ami testileg, lelkileg megvéd minden bajtól. Nincsenek ideges, kiabáló, kötözködő emberek.
 – Nekem azért mesélj még az iskoláról. Minden gyerek rendesen viselkedik? A szülők nem jelentik fel a tanárokat, ha nem olyan jegyet kap a gyereke, amilyet szeretne?
 – Ugyan ősnagyi! Mondtam már, itt mindenki szereti egymást.
 – Ha a szülők egyedül maradnak, ki törődik velük?
 – Tudnak ők törődni magukkal.
 – Na persze. Technika ide, technika oda, szeretet ide, szeretet oda, mindig magukra maradnak öregségükre az emberek.

Radmila Markovity