Tízévesen, joggyak órán kitöltették velünk a kérdőívet. Egyetlen kérdést kellett megválaszolnunk; segítségképpen a helyes választ, mint egyetlen lehetőséget fel is tüntették az íven. Természetesen, aki igényelte, kérhetett másikat, a nemleges jelölést lehetővé tevő változatot, igaz, kissé bonyolult eljárás keretében. Az osztályunkban mindenki az érettség letételére szavazott, senki nem akart a hármasoknak csúfolt lemaradókhoz, a társadalom értéktelen söpredékéhez, a primitívekhez tartozni. Akik csak arra valók, hogy napi nyolc-kilenc óra hosszat helyben járjanak azokban a szűk kis kamrákban, melyekben így kifejtett erőfeszítésükkel hozzájárulnak a közösség fenntartásához szükséges energia biztosításához. Osztálytársaim, köztük jómagam, nem ezt a jövőt képzeltük el a magunk számára. Pedig igencsak vegyes összetételű osztály volt a miénk; down kórosok, autisták, mindenféle viselkedési zavarral küszködők, testi fogyatékosok voltak közöttünk. Nem okozott meglepetést, ha valaki óra közben fölállt és a sarokba vizelt.
 – Tolerancia – mondta az egyesem. – Az tartja össze a társadalmunkat.
 – Úgy szaporodnak a hülyék, mint mocsárban a szúnyogok – jelentette ki nagyapám. A szúnyogról még csak-csak tudtam miféle – pedig irtották a fajtáját rendesen – de a mocsár, mint szó s mint képződmény, egyként ismeretlen valami volt a számomra.
 Apropó, a nagyapám. Manapság senkinek nincs nagyapja. Se nagyanyja. Egyese van, meg kettese.
 Nagyapám a játszótéren jött oda hozzám, leguggolt elém, a szemembe nézett és azt mondta: Én vagyok a nagyapád. Öreg volt, szakállas, szikár, meleg, barna szemekkel. Mintha azzal akarná elmondani, amiről tudta, hogy nem lesz rá lehetősége. Mert már ott is termett az egyesem.
 – Ki maga?! Mit akar a gyerektől?!
 – A nagyapja vagyok – állt föl mellőlem a nagyapám.
 – Tűnjön innen azonnal, míg föl nem jelentem!
 Nem kellett feljelentenie; az egyesem és a saját, bőrünk alá ültetett chipjeink automatikusan jeleztek a Központnak. S már vijjogott is a sziréna, villogott a körbe forgó piros fény – ott termett az Emberjogi Kommandó. Feketébe öltözött tagjai kiugráltak járművükből, földre teperték a nagyapámat, hátra bilincselték a kezét. Emlékszem, sírni kezdtem.
 – Te! – mondta az egyik álarcos emberjogász – Ebben nincs benne a chip!
 Feltépték a nagyapám ingujját. Én ugyan nem láttam, de az egyesem később elmondta micsoda borzasztó, legalább négyujjnyi vörös heg volt a vállán.
 – Az az ember – mondta nekem – elképesztően barbár módon megcsonkította magát! Egyedül, vagy segítséggel, minden orvosi közreműködés nélkül, súlyos sebet ejtett a testén, s feltehetőleg némi hússal, bőrszövettel s megszaggatott izomzattal együtt eltávolította a mindenki számára biztonságot, a világban való eligazodást lehetővé tevő chipet. Ezzel pedig bűntényt követett el!
 Meg is lakolt érte. A bíróság napi három óra fájdalomra ítélte, és persze új chipet ültettek belé. Ezúttal a háta közepébe, a gerincoszlopa mellé, ahol nem érhette el. A büntetését is ez a chip biztosította.
 Láttam a szobamédiában a sorozat ezerhuszonharmadik részében, milyen is a fájdalomra ítéltek sorsa. Görcsbe rándulva fetrengenek a földön, annyi erejük sincs, hogy ordítsanak. Néha megmerevednek, máskor vergődnek, akár a cápa showban a végre szárazra vonszolt dög, a saját fejüket verik a falba, miközben habzik a szájuk. Annyira irtóztató látvány volt, hogy kedvem támadt kimenekülni a szobából, de az adás idejére blokkolták a bejáratot. Jobb híján lehunytam a szemem, ám a chip észlelte, s az adás a koponyámban folytatódott.
 – Jól megkapta, amit érdemelt! – állt föl kettesem az ölelő fotelből az adás végén, mikor a fotelek maguktól kiszíjazódtak.
 Én a nagyapámra gondoltam; megpróbáltam elképzelni, ő hogyan viseli. Ráadásul három órán keresztül; a sorozatban csak egy órát kapott az a néhány ember. Beleborzongtam; chipem egy nyilallással figyelmeztetett, hogy az ilyesmi nem helyénvaló.
 Az vagy sem, máig képtelen vagyok kiverni a fejemből a tényt, hogy van egy nagyapám. Valaki, aki senki másnak nincs. Vagy ha mégis, hát akinek van, az titokban tartja. Pont úgy, mint én. És hát van is miért titkolóznom; biztosan mindenki emlékszik a nagy energia kimaradásra. Mikor két teljes napon át nem működtek a chipek. Akkor felkeresett a nagyapám.
 Egyesem és kettesem kétségbeesetten próbáltak még működő tápegységeket találni. Karunkba ültetett kanülökön keresztül csatlakozunk hozzájuk; ha nem működnének az otthoniak – ami csak akkor egyszer fordult elő – arra az esetre az utcákon szerte is voltak automaták. Abban reménykedtek, azokon keresztül talán sikerül táplálékot felvenniük. De hát hatalmas sorok várakoztak mindegyik előtt, az emberek szitkozódtak, egymásnak estek, az automaták meg villámgyorsan kifogytak. Akkor a hoppon maradtak rohantak egy másikhoz. De ott sem volt jobb a helyzet. Egyesem és kettesem a nagy riadalomban teljesen megfeledkezett rólam; egyedül hagytak. Éhes voltam én is, de nem tudtam, mihez kezdhetnék. Még az is felmerült bennem, ki kéne nézni a szabadba; A hírekből tudtam, hogy a Szaporák a drónjaikkal beröpködnek a légterünkbe – csak azért nem a repülőikkel, mert nincs elegendő üzemanyaguk, magyarázta a töri tanárom – és élelmiszert szórnak a földjeinkre, hogy megmérgezzenek bennünket. De hát korgott a gyomrom, és éhesen ki nem álmodozik mindenféle ostobaságról?!
 – Nálunk az egyesek és a kettesek kapják a gyerekeiket – magyarázta az érzékenyítő különórán az oktató – míg azoknál, odaát, nyakra-főre szülnek. És tudjátok, mivel próbálják megoldani a túlszaporodást? Ahelyett, hogy a mi kiegyensúlyozó módszerünket követnék? Olyan genetikai átalakítgatással, mely, reményeik szerint, néhány nemzedék múltán lehetővé teszi a tengerekben szabadon való élést. Mindenféle búvárruha, segédeszköz nélkül. Kétéltűvé tennék az embert. De ez embertelen! Régebben, nálunk is felvetődött ugyan valami hasonló megoldás lehetősége, de hát nekünk nincs tengerünk, csak Balatonunk. Még ha folyóvizeinket is hozzászámítjuk, akkor is csak egy töredékét tudnák befogadni folyóink és tavaink a népességnek. Valamint, ennek következtében, két, egymástól elkülönülő rétegre, osztályra, csoportra szakadna szét az ország. Ez pedig megengedhetetlen!
 Természetesen tudtam, hogy az emberiség egy és megoszthatatlan. Ezt sulykolták belénk a tanáraink, a szobamédia, az egyesem és a kettesem. Összetartozunk mindannyian, csak vannak, akik tompa tudatukból következő szemléletbeli elmaradottságuk folytán még nem jutottak el ehhez a kézenfekvő felismeréshez. Úgy, ahogy mi. Példának okáért a Szaporák. De mi van – morfondíroztam nagy éhkoppomban – ha valahogy mégis? És nem megmérgezni akarnak, hanem segíteni? A maguk módján?
 Ha a chipem működik, én is büntetőperceket kaphattam volna az ilyen gondolatért. De hát nem működött. És mert nem működött, felkeresett a nagyapám.
 – Éhes vagy, mi? – nézett rám – Azok az idióta mostoháid meg szarnak rád. Nem is várhatsz mást tőlük.
 Kipakolt a batyujából.
 – Hoztam egy kis harapnivalót. Ha van eszed, nekik nem adsz belőle.
 – Ezek meg micsodák? – kérdeztem, és már a szemem is kopogott.
 – Ennivalók a kertemből.
 – De hát azok mérgek!
 Úgy tanultuk, hogy egyedül a folyékony oldat, melyben minden tápláló, vitamindús, gondosan kiporciózott, a természetben meglévő járulékos hordozóanyagoktól mentes, az a kizárólagosan egészséges és valóban természetes.
 – Az eszed tokja! – reccsent rám a nagyapám, aztán legyintett. – Azonban ha hülye akarsz maradni, ráadásul éhező hülye, hát a te dolgod.
 Elvettem azok közül a dolgok közül valamit – a színe tetszett meg, az vonzott elsőre – és beleharaptam.
 – Kenyeret is egyél hozzá!
 Tanácstalanul keresgéltem, mire céloz. Látva esetlenkedésem, a nagyapám elmosolyodott és a kezembe nyomta azt a valamit, amit kenyérnek nevezett.
 – Ha jóllaktál, elmegyünk hozzám. Hátha nem sikerül nekik helyrehozni, amit elcsesztek. Ott ellehetünk, amíg mind megdöglenek.
 Ijedten igyekeztem nem meghallani, amit mond. De azért vele mentem.
 A házát lerombolták, a kertjét elektromos zárlat alá vették, nem is jöhetett volna értem, ha be nem fuccsol a rendszer. Lakni az egykori borospincében lakott.
 – Kicsit hideg – magyarázta, – viszont sziklába vájták, és a kő valamelyest szigetel. Legalább a gondolataimba nehezebben tudnak beférkőzni. Hogy aztán kedvükre alakítgassák őket. Jut eszembe, nem segítenél kimetszeni a hátamból azt a nyomorult chipet?
 – Azt nem szabad! – mondtam döbbenten – A chipet eltávolítani tilos!
 – Az elmegyógyintézet szabályai nem vonatkoznak a normálisokra. Nos, segítesz?
 – De hát…
 – Megmutatom.
 Nagyon fájhatott neki, sziszegett is, de tűrte. Pedig biztosan ügyetlen voltam.
 – Most kösd át. Szerencse, hogy jó a genetikád. Elvégre az unokám vagy.
 Elmesélte, miért rombolták le a házát.
 – Rájöttek, hogy befogadtam Valakit. Még mielőtt azt a háromórást rám mérték volna. Az a Valaki bujkált. Más valaki elárulta. Az emberjogi kommandósok állították, hogy akit rejtegettem, kém. Vagy terrorista. Vagy bűnöző. Legvalószínűbb, hogy mindhárom egyszerre. De addigra bottal üthették a nyomát; nem volt beépített chipje, mégis halálos biztonsággal megérezte a veszélyt. Engem is hívott magával, de én ide tartozom.
 – Büntetőórát is kaptál?
 – Akkor még nem. Elhitték, hogy ostobaságból segítettem neki. De a később rám kirótt büntetőórák időtartamát biztos befolyásolta.
 Ettem és beszélgettünk. Kicsit kótyagosnak éreztem magam, ám nem rossz értelemben. Inkább úgy, mint mikor hullámvasúton ül az ember. Csöppet fél, csöppet kavarog a gyomra, de voltaképp élvezi.
 Aztán szikrázni kezdett a kert elektromos zárlata, és bennem is lüktetni kezdett, amit már felejteni véltem.
 – Tűnés! – mondta a nagyapám – Ha itt maradsz, velem pusztulsz. De ha megjegyeztél valamit… Na, gyerünk!
 És átvergődtem a szikraesőn és hazamentem.
 Most pedig itt állok az Érettség előtt.
 – Ahogyan te – mondta a kettesem, – én is a nagy lépésre várok. Itt van előttem, karnyújtásnyira. Pontosabban mindannyiunk előtt. Ide süss, mit hoztam neked!
 Belenyúlt a zsebébe és elővett egy zsugorit. Az vergődött, kapálózott a karjaival, és éktelen magas, fülsiketítő hangot hallatott. Biztosan erősen szorítja a kettesem, gondoltam.
 Az apró lényről eszembe jutott nagyapám egy régi magyarázata: zsugori az, aki fogához veri a garast. A fogakról még csak-csak volt némi elképzelésem, néhány hármas szájában látni ilyen fejlődési rendellenességet, de a garas miatt a nethez kellett fordulnom. A net Dezsővel párosította a garast, a százassal Dezsőt, a százast pedig úgy magyarázta, hogy garasokból áll. Nem lettem okosabb.
 – Ez a jövő! – mondta, miközben óvatosan az asztal lapjára pottyantotta az apróságot – Még csak prototípus, sok javítanivaló van rajta. Például kommunikációs készségének a tökéletesebbé tétele. De dolgozunk rajta. Most, hogy a VHP (Vénusz Hátsója Párt) jó eséllyel megnyeri a választásokat, reménykedhetünk. Ígéretet kapott az Intézet, hogy győzelmük esetén megkettőzik az állami támogatást. Márpedig a választási szlogenjük nagyon bejön az embereknek: Örömszerzés következmények nélkül.
 A zsugori csak nem hagyta abba a sipítozást. A kettesem finoman tarkón pöckölte. A zsugori elterült az asztallapon és elhallgatott.
 – Most még különlegesség, inkább csak játékszer. De végtelen távlatokat nyit előttünk. Mivel a rendelkezésünkre álló teret nem tudjuk bővíteni, más megoldáshoz kell folyamodnunk. Ha lemondunk a méreteinkről, felvállaljuk, hogy aprók legyünk, kitágul körülöttünk a tér. Ez a valódi, a lehető legjobb megoldás a problémánkra. Egy kis darabka jövő, ami itt fekszik az asztalon. Eljön az ideje, hogy mind ilyenek leszünk. Erre gondolj, ha nem bír magával; érzékeny kis jószág, csak óvatosan pöcköld fejen.
 Néztem a zsugorit és furcsa érzések kavarogtak bennem.
 – Hogy sikerült megszerezned? – kérdeztem végül.
 – Mondtam, hogy prototípus. Még nincs felszerelve lopásgátlóval. A biztonsági őr meg, hármas, a legrosszabb fajtából, mikor nekilátott a személyi motozásomnak, hamar ráébredt, hogy átalakított vagyok. Nem volt értelme tovább fogdosnia; így aztán szépen kisétáltam a mütyüröddel
 Kettesem átölelt s én éreztem átalakított, lekerekített testét. Hamarosan az enyém is ilyen lesz.
 – Ahhoz, hogy megértsük egymást, és egymáson keresztül a világot, bele kell bújnunk a mások bőrébe. A fiúknak meg kell tapasztalniuk milyen lánynak lenni, és fordítva. Így válunk teljes emberré, a társadalom hasznos építőköveivé.
 Az osztályfőnökünk ünneplő ruhát öltött szavalatához. Szivárványszín öltönyt viselt, zakóján mindenféle divatos kitűzővel, kefefrizuráját félig lilára, félig zöldre festette és homlokára tetoválta a szeretet jelét.
 Hevesen dobogott a szívem. Legbelül éreztem, hogy a chipem dobogtatja. De mindegy is; így vagyok kontakt, teljes személyiség.
 – Embertaxival megyünk – mondta az egyesem. Mikor még a kettesem volt, már akkor észrevettem, hogy szeret nagyzolni. Alig két hónapja, december huszonnegyedikén volt az éves számcsere ünnepe. Az emberek egyesből kettessé és megfordítva változtak, ezzel is erősítve a demokráciát. Ünnepélyesen átadták egymásnak addig viselt legkedvesebb ruhadarabjukat, s a gyerekek – meg a hármasok, az aljanép – cukrozott tápot kapott.
 Ünnep ünnep hátán, gondoltam, s akkor, teljesen érthetetlenül, felködlött előttem nagyapám képe. Ahogy néz utánam lassan körbezáruló kertje egyetlen megmaradt fája mellől. Valami erősen belém nyilallt; elhessegettem a képet, engedtem, hogy a chip rátegye a kezét, és csak homályosan mertem remélni, hogy mindennek ellenére mélyen magamban azért elrejthetem. Ránéztem a kedvemért a falra festett grafittire: Érett. Valaki, girbegurba betűivel meggyalázta; eléje írta, hogy: Túl. Aztán az egyesemmel, aki nemrég a kettesem volt, és a kettesemmel, aki nemrég az egyesem, beszálltunk a legújabb divat szerinti embertaxiba, melyet két hármas húzott és elindultunk az Országos Nemátalakító Klinika irányába, melyről a nagyapám azt állította, hogy valaha a Parlament volt.

Kovács Barna Bálint