Jöttek, jöttek és jöttek. Megállíthatatlanul. Pedig fel lehetett volna tartóztatni őket. Rendelkezésre álltak az ahhoz szükséges eszközök. Csak az akarat nem volt meg hozzá.
 Az emberséges megoldás távoltartásuk lett volna. Nem ártani, de azt sem engedni, hogy ártsanak nekünk. Csak azt lehet megölelni, aki maga is hajlik az ölelésre. Nem készen kínálni a nálunk bevált megoldást, hanem rászorítani őket, hogy keressék meg a nekik leginkább megfelelőt.
 Odafent hamis illúziókba ringatták magukat. Vagy csak a népet ringatták el, mely felé felelősséggel tartoztak volna.
 Előbb gócpontok alakultak ki. Aztán megtelt a terület, s egyre tágította határait. Nem kétséges, őket is becsapták. Amit ígértek nekik, az betarthatatlan volt. Ezt látva megdühödtek.
 Az oldatot el kell keverni, hogy ne váljanak külön az alkotórészei. Az alkotórészeket nem szokás megkérdezni, hogy mi erről a véleményük. A kavargatás időtartama attól függ, mennyire állnak közel, vagy mennyire állnak távol egymástól az alkotóelemek. A közben lezajló folyamatok… hát, azokról jobb nem tudni. Ám aki a kieszelt főzet közepében szenvedi el az alakulást, az nem teheti meg, hogy ne tudjon róla.
 Ő is így volt vele. Mint a többség, a józanok, kerülte azokat a gócpontokat. Az onnan kinövő indulatok, melyek terrorcselekményekben nyilvánultak meg, eleinte egyedi eseteknek látszottak. Legalább ezt hitették el róluk, és a lehajtott fejű tömegek el is akarták hinni. Mindaddig sikerült is nekik, míg a szerencsétlenebbjeiket nem érintett testközelből a dolog. Ott hevertek a nyílt utca járdáján, hullazsákokba bújtatva.
 A beáramlók közül nem mindenki gyilkolt a szó szoros értelmében. Egyszerűen csak elszívta a befogadó társadalom életerejét. Fizikai téren, hisz anyagi segítséget igényelt, melyet szemmel láthatóan nem állt szándékában visszafizetni, és lelki téren szintúgy. Ők hittek a maguk igazában, míg a befogadó országok lakossága szaunának, wellnesnek fogta föl az életet. Kényelmesen elnyújtózott benne és maga sem tudta mit is akarhatna.
 Ment az utcán és lépten-nyomon látta őket. Olyan arcokat, olyan alakokat, akikkel gyermekkorában legfeljebb a filmvásznon, a televízió képernyőjén találkozhatott. Nem bántották, mégis összébb húzódott és igyekezett kerülni őket; már ahogy lehetett. Önmagában az is agresszió, hogy erre kényszerült. Megfakult a napfény, annak ellenére, hogy forrósága mind hevesebbé vált. Megkoptak a barátságok – amúgy is megannyi lazuló kötelék – mert már a hangsúlyok különbözősége is meddő vitákra adott okot. Látni és elfordulni, nézni, de fel nem fogni, szándékosan behunyt szemmel továbbállni hármas tagolódása morzsolta tovább azt, ami valaha összetartozott. Igaz, jobbára csupán válságok idején. De most itt volt a válság.
 Azért akadtak, akik dolgoztak a megoldáson. Kezdetben lehetővé tették, hogy akik rászánják magukat, erőddé alakítsák lakhelyüket. Nem holmi középkori erődítményre, várkastélyra kell gondolni, mindössze megteremtették az elzárkózás feltételeit. Az élethez szükséges dolgok beszerzésének módját, anélkül, hogy az elzárkózónak magának kéne utánajárnia. És biztosították a kimozdulás nélküli rálátást a dolgokra. Eseményekre.
 Mikor az első háztömb felrobbant, úgy döntött, hogy a vidék biztonságosabb. Némi pénzügyi bűvészkedés révén hozzá is jutott egy lerobbant házhoz. Ablakából a mezőre látott, elhanyagolt tarlóra, meg a távoli hegyláncra, ahol a legmagasabb csúcsokon hó fehérlett. Néha madár szárnya villant, s a messze távolból kutya ugatott.
 Töprengéssel töltötte a napjait, csak esténként hallgatta a híreket. Azok további töprengésre késztették, míg szépen kialakult gondolkodásának zárt köre. Egészen addig ki sem zökkent ebből a körből, míg nem hallott a kivetítésről. A hologramról. Persze, a fogalmat már régről ismerte. Most viszont más megítélés alá esett. Volt az az adó, melynek gátolták a működését. Hol több, hol kevesebb sikerrel. Ott beszéltek róla. Ott mutatták be.
 Újabb pénzügyi bűvészkedésbe kezdett. És egy nap, ritka, esős napon, még némi sár is képződött a kerti úton, feláztatta az égi áldás, megérkezett a berendezés. Egyenruhás ember hozta. Vállmagasságban, a karján ott díszelgett a felszabadítók emblémája. Befarolt a kertbe a furgonnal, és megkérte, hogy segítsen kirakodni. Mindketten bőrig áztak. Aztán a férfi beüzemelte a készüléket.
 – Most már kivetítheti magát – mondta, mikor végzett.
 – Milyen távolságra? – érdeklődött.
 – Folyamatosan fejlesztjük. A helyi körülményektől függ.
 – Mégis, úgy körülbelül…
 – A szomszédos várost még biztosan eléri.
 A szállító kezet nyújtott, beült a volán mögé, s furgonjával, melynek cuppogó hangot hallattak a kerekei, kigördült a kapun.
 Először csak ült a masina előtt. Alig volt nagyobb, mint egy asztali számítógép. De kinek volt már asztali számítógépe? Végigböngészte a leírást, megpróbálta értelmezni, ellenőrizni, hogy valóban jó helyen vannak-e a vezetékek. Végül vett egy nagy levegőt és bekapcsolta.
 – Üdvözöljük – mondta egy kellemes női hang. Régen szóltak már hozzá, s noha tudatában volt, hogy nem személyében lett megszólítva, mégis jó érzést keltett benne.
 – Ön, mint vásárló, a cégünk által kifejlesztett, legújabb típusú holografikus kivetítő készülék birtokába jutott – folytatta a női hang. – Javasoljuk, hogy szolgáltatásunk minél zökkenőmentesebb élvezete érdekében a Tájékoztatóban leírtakat mindig tartsa szem előtt. Felhívjuk a figyelmét, hogy tekintettel az előállt helyzetre, lehetőség szerint biztosítsa gépe akadálytalan energiaellátását, például napkollektorok vagy szélerőművek segítségével. Az ellátásban történő zavarok okozta meghibásodásokért cégünk nem vállal felelősséget. Végül, remélve, hogy termékünk elnyeri tetszését, várjuk újabb megrendelését, fejlesztés alatt álló, következő generációs készülékünkre is. Köszönjük, hogy cégünket választotta!
 Halk kattanás és a női hang elveszett a semmiben. Aztán kivilágosodott a képernyő, és sorolni kezdte azokat az adatokat, amikre szüksége volt. Részben a kivetüléshez, részben pedig a visszacsatoláshoz.
 Előzetes tájékozódása során jutott tudomására, mit jelent a visszacsatolás, és milyen döntő jelentőségű lépés volt megalkotása. Maga a holográfia régóta ismert technika volt – egy valósághű kép, kivetítve. Ám a visszacsatolás révén ez a valósághű kép közvetíteni tudta létrehozója felé a helyetteseként tapasztaltakat. Valódi érzékelésként működött; kivetítője saját élményeként élhette meg, amit holografikus képe élt át. Azaz ott volt, miközben mégsem volt ott. Nem kellett kockázatot vállalnia.
 Kisétált a kertbe. Az eső még mindig esett. Anélkül, hogy valóban megázott volna, érezte az esőcseppek ostorozását. Aztán elsétált a másik, magányos épület irányába, mely közte és a kisváros közt állt. A rossz látási viszonyok ellenére kivehette a távoli sztrádán zajló forgalmat. Nem olyan volt, mint annak idején, mikor szinte egybefolyt a járművek sora, végtelen, mozgó láncolatot alkotva. De azért nem állt meg az élet, legfeljebb szellősebbé vált.
 Az első kísérletet letudta az esőben történt sétával. Visszahívta, összeomlasztotta kivetülését. Jobb kezével megdörzsölte a homlokát és igyekezett megemészteni az élményt. Veszélytelenül egy veszélyes világban – ez volt az első gondolata. Kapaszkodott is bele, s átjárta egyfajta diadalérzet.
 Ami két hét múlva csak fokozódott. Akkor a kisvárosba vezényelte kivetülését. Tapogatta, méricskélte a határait. Ha minden igaz, az sem lehetetlen, hogy egyszer majd visszatér a fővárosba. Megszemlélheti a romokat, melyek, mióta eljött onnan, minden bizonnyal számosabbak lettek, S a kisváros, a látottak alapján, hamarosan követi a nagyot. Idegenek, elvegyülve a mindent a maguk sekélyes javára kihasználó, mindenhez gyorsan alkalmazkodó hazai söpredékkel lepték el az utcákat. Tódultak a plázákba. Habzsoltak, ki tudja miből, tülekedtek, s szinte vibrált a levegőben az erőszak.
 Majd ki is tört. Apokaliptikus látvány volt. A merénylők tüzet nyitottak, ki tudja miért, egy mellékutcában. Épp arra járt; felfedező útjára egy távoli templomtorony látványa csalogatta. Szóltak a fegyverek, az emberek, ártatlanok, járókelők, köztük nők és gyermekek, fölbuktak, folyt a vér. Fekvő testek vergődtek, vonaglottak – és akkor ketten-hárman felálltak. Látszólag sértetlenül, pedig a tűzvonalban voltak. A terroristák újra kezdték a lövöldözést; a lábra állók teste fölszikrázott, darabjaira hullott, majd helyreállt. És közelíteni kezdtek a fegyveresekhez. Azok pedig, hátrahagyva mindazt, amivel addig halált arattak, fejvesztett menekülésbe kezdtek. Egyenesen belefutva a kiérkező rendfenntartók – rendőrök és katonák – soraiba. És akkor újra folyt a vér.
 Ő egy kapualjba bújva nézte végig az egészet. Az első pillanatban, ösztönösen menekült fedezékbe. Pedig nem járt volna másként, mint a szétesők majd újra összeállók. De a reflexe működött, nem a tudata. Végignézte és nem jutott el a templomig. Később sem; semmi kedve nem volt a városhoz. Ahogy végiggondolta a dolgot, arra a következtetésre jutott, hogy azok minden bizonnyal levonják a következtetést. És maguk is beszereznek néhány kivetítőt. Megalkotni a technika mind újabb és újabb csodáit nem az ő asztaluk, de használni a mások által megteremtetteket, igen. És ezzel kiegyenlítődnek az esélyek. Pontosabban az ő javukra billen a mérleg, hiszen ha az eszközök létrehozásában nem is jeleskednek, használatuk nem rendeltetésszerű, viszont pusztító lehetőségeit minden esetben felismerik. Könnyebben megbújhatnak, kockázatmentesen deríthetik fel a terepet, s tervezhetik meg a szerzett ismeretek birtokában újabb merényleteik.
 Kivetíteni azért kivetítette magát. Bejárta a környéket, élvezte a friss levegő illatát, beszívta a föld kipárolgását, simogatta a déli napsütés. A bekötőút, amely házához, majd még tovább vezetett, gyakorlatilag járatlan volt. A másik tanyáig vitt, ott véget ért. Az aszfalton napozó gyíkokat semmi nem zavarta, ők nem érzékelték kivetítését. Azzal szórakoztatta magát, hogy rájuk lépett; a gyíkok talpába olvadtak, majd a következő lépés után sértetlenül tovább melengették a testük.
 Megfogadta a tanácsot; rendelt egy napkollektort. És még mást is: töménytelen mennyiségű tartós élelmiszert. Eredetileg úgy tervezte, hogy maga látja el magát élelemmel; amire szüksége van, megtermeli a kertben. De városi emberre ritkán hallgat a föld, s a városi ember ritkán próbálkozik kitartóan. Így aztán kertjét felverte a gaz, néhány virág egészségtelenül magasra nyújtózkodva igyekezett szabadulni öleléséből, s egyetlen nyeszlett sárgarépa küzdött a túlélésért, mementójaként hamvába holt próbálkozásának.
 Amennyire tehette, bebiztosította magát. Egyszer úgyis ideér a világ, amikor már körös körül mindent megemésztett. Ez elől nem térhet ki. De ameddig lehet, nem hívja föl magára a figyelmet. Kivetítéseit a környékre korlátozza.
 Bent ült a szobában – szinte mindig odabent ült – mikor megkapta a frissítést. Az új alkalmazás lehetővé tette kivetítései módosítását.
 – Eleget téve a személyiség teljes körű védelme követelményének – mondta a kellemes női hang, felkavaró rezgésével töltve be a szobát – ügyfeleink lehető legteljesebb biztonsága érdekében kidolgoztuk a módosított kivetítés programját. Ezt használva a kivetített hologramból nem lehet következtetni kivetítőjére. Homályos képet láttat magáról, miközben érzékelő képességét tovább élesítettük. Reméljük, új fejlesztésünk elnyeri tetszését.
 S megint az űr a hang után.
 Szívesen használta. Merészebbé tette. Olyannyira, hogy még a szomszédságba is elkóborolt. Lakatlannak vélte a másik tanyát, de nem lehetett biztos benne. Torzított kivetítésével vállalta a kockázatot. Kaland volt, ártatlan kaland. Színesítette szobai magányát. Közelbe lopakodott. Bokrok, majd a kerítés hatolt át rajta, anélkül, hogy tartóztatni tudta volna. Elfüggönyözetlen ablakhoz ért. Belesett a szobába. Sehol senki. Asztal, körülötte négy szék. Az asztalon régimódi terítő. Arrább néhány kép a falon. Egyikük fiatal lányt ábrázol. Nem szép a szó szoros értelmében. Inkább különös. Szomorú, megindító, szívszorító. Segélykérő.
 Csupán azért találom ilyennek, vélte, mert hiányzik a valódi élet. Összeomlasztotta kivetítését.
 Aztán találkozott a képen látható lánnyal. Legalább úgy hitte, ő az. Szintén elmosódott kivetülés volt; egy szeles, morcos napon ütköztek egymásba. Pontosabban hatoltak át egymáson. Ő a patakparti ösvényen ment – patakpartinak hívta, bár csak volt patak, medre már akkor kiszáradt, mikor elfoglalta új lakhelyét – míg a másik a bokrok közül vált ki. Szemlátomást toronyiránt igyekezett valahová. Az egymáson való áthatolás pillanatnyi feszültséget okozott.
 – Júj! – mondta a lány.
 – Semmi baj. Maga ott lakik, én meg itt.
 – Láttam ám!
 – Én csak a portréját.
 – Leskelődött?!
 – Igazából nem akartam…
 – Nem szép, neveletlenség.
 – Pedig, higgye el, nem vagyok olyan.
 – Hát akkor milyen?
 – Csak… egyszerű.
 – Nahát! Egyszerű! Ez szép.
 Beszélgettek. A lány elesett. Nem eshetett el, a kivetítés áthatol az akadályon, nem botlik belé. Ő a kezét nyújtotta, hogy felsegítse; a két kéz átsiklott egymáson. De felidézte, megismételte az iménti feszültséget.
 Máskor is találkoztak. Mindig házon kívül. Ki-ki a maga szobájában, és mégis odakint. Beszélgettek. Felidézhetetlen szavak, mondatok. Rím nélküli rímelés.
 Az újabb fejlesztés kiterjesztette a kivetítés hatósugarát. Szinte a végtelenségig. Szédítő érzés, mondta, mire a lány felvetette, mi volna, ha a súlytalanság állapotát keresnék föl. Előbb képtelenségnek találta a dolgot, de a lány kérlelte: Úgy szeretném! Hát nagy levegőt vett, és tényleg ott voltak.
 – Mindentől távol. Csak mi ketten – mondta a lány.
 – Mi négyen – nevetett, – azaz ketten ott, a szobánkban, és ketten idekint.
 – Ez nem számít. Nem úgy számít, valójában igenis, ketten vagyunk.
 – Hát legyünk – mondta ő, és lebegtek, és csönd volt, meg ringatta őket a mindenség, ők meg hajlottak erre a ringásra. – Akkor holnap, csak mi ketten!
 – Nálad vagy nálam?
  – Fej vagy írás?
– Micsoda elmaradott alak!
 Egy éjszakájuk maradt megemészteni a dolgot. Várakozni. Még visszatáncolhatok, gondolta. De nem, nem lehet. És föltápászkodott és remegtek a lábai. Kikapcsolta a kivetítőt, nehogy megzavarhassa. Elment a tükör előtt, de nem nézett bele, elfordította a fejét. Aztán elindult. Azt érezte, amit eddig is érzett. És mégsem azt. Nehezen járt, egész elszokott tőle. Pedig, ha úgy vesszük, morfondírozott magában, nincs messze a lány otthona.
 Többször is megállt, hogy levegőt kapjon. De végül odaért. Benyitott a kapun – most nem hatolt át sem a kerítésen, sem a bokrokon – majd fölment a három lépcsőn a bejárathoz.
 – Hahó! Merre vagy?
 – Gyere csak, erre! – vezette a lány hangja.
 És ott álltak egymással szemben, abban a szobában, ahol az a kép függött a falon. Két koravén, kiszipolyozott testű emberi roncs. Talán a lendület, szánalmas kis lendületecske okozta, hogy mégis megölelték egymást. Elborzadás, iszonyat volt a szemükben. Aztán megfordult, és kivánszorgott a házból. A kora reggeli fényben fürdőző gyík eliramodott előle.

Kovács Barna Bálint