A földfelszín teljes tönkretétele után nem kezdtük teljesen újra az időszámítást. Pedig megtehettük volna. A kétezeregyszáznegyvenkettedik évben járunk Krisztus születése után. Mit számít most már mindez? Hiszen az emberiségnek legalább nyolcvan százaléka elpusztult, és akik még életben maradtak, azok mind leköltöztek mélyen a föld alá. Leköltöztek? Leköltöztünk. Nem volt más választásunk, mint a Föld mélyébe menekülni. Többen javasolták, hogy kezdjünk új időszámítást, legyen a leköltözés éve a nulla pont, az origo, ahonnan újrakezdődik minden. Az első szavazáson, amit itt a föld alatti világunkban tartottunk, erről szavaztunk. Igen kicsi többséggel nyertek azok, akik az új idő mellett voltak, ezért megtartottuk egyelőre a régit is. Talán jobb így. A múltat nem lehet csak úgy eldobni. A 22-dik év, azaz a régi számítás szerint a 2142-dik év, amiben élünk most.
 Volt hová leköltözni? Fel voltunk készülve a tragédiára? Igen is, meg nem is. Inkább nem, mint igen, ahogy a túlélők száma is mutatja. De az is lehetséges, hogy akik a felkészülést irányították, eleve nem számoltak csak ennyi emberrel.
 Én egy ritka figurának számítok itt, kétféleképpen is. Az egyik a korom, mert már elmúltam hetven éves, és egészen kevés idelent az ilyen idősek száma. A másik, amiben különbözöm, hogy én amolyan „természeti embernek” számítok, azaz rajtam nem hajtották végre mindazokat a kezeléseket, amelyek az itteni életre alkalmasabbá tették a leköltözőket. Szóval, egyféle vadember lettem, néhány évtizednyi fenti civilizációs lét után.
 Alig két tucatnyian vagyunk ilyenek, és sokszor kérdem magamtól, hogy vajon számoltak-e velünk. Tervezték-e, hogy lesz néhány ilyen „különleges példány”? Talán valamilyen összehasonlításokhoz, kísérletekhez gondoltak ránk, pedig mindannyian valamilyen véletlennek köszönhetjük az idekerülésünket, de lehetséges, hogy vannak megtervezett véletlenek is.
 Utólag visszagondolva a pusztuláshoz vezető évekre, úgy tűnik, hogy jóval előbb elkezdték az embereket felkészíteni, semmint bárki is sejthette volna, hogy van az életünkben olyan, aminek más célja is van, mint amit állítanak róla. Ilyen volt például a maszkviselés az arcunkon. Idelent egészen természetes, és ahogy a genetikusok állítják, még beletelik egy generációba, mire olyan embert készítenek, akinek már egyáltalán nem kell maszkot viselnie – minden szükséges szűrőfunkciót beleépítenek a testébe. Bár már huszonkét éve hallgatom, ez nekem még mindig nagyon idegenül hangzik. Ez a beleépítenek. Olyan természetes ez az itteni fiatalságnak, hogy nem csodálkozhatom, hogy úgy tekintenek rám, mint egy őskövületre, az özönvíz előtti korszakból ittragadt furcsaságra.
 Nekem minden átalakítás nélkül is a maszk nélküli arc volt a természetes egy fél évszázadon át. Azután, amikor elkezdődtek a különféle vírusjárványok, akkor kezdték el az emberekkel kötelezően viseltetni a maszkokat. Nem is realizáltuk rögtön, hogy ez is egy kis lépcső a szabadságunk elvesztésének az irányába.
 Istenem, ha becsukom a szemem, olyan jó érzés elképzelni a Földet olyannak, amilyennek a gyerekkoromban láttam! Tisztának, romlatlannak, ahol szabadon futkározhattam a mezőn, kirándulhattam az erdőben vagy úszhattam egy tóban, folyóban. Tudom, akkor sem volt mindenhol ilyen. A pusztítás, a háborúk okozta pusztítás már akkor is sok területet tönkretett. Sok gyerek csak a nyomornegyedeket élte meg, a bűzzel teli levegőt, és a vegyi anyagokkal szennyezett vizet. Én szerencsésnek érezhetem magam, hogy nekem még jelent valami átéltet is a „romlatlan, tiszta természet”, nyáron a ragyogó napsütés, télen a puha, finom hó, a fák és a virágok illata. Ma már odafent mindebből semmi sincs. Amíg a politikusok sokat beszéltek, de az egységes és hatékony cselekvésre képtelenek voltak, a Föld háborítatlanul haladt a katasztrófa felé. A sarkvidéki jegek és a hegyvidéki gleccserek egyre gyorsabban olvadtak, rendszeressé váltak a különleges időjárási anomáliák, a tornádók, a szélviharok, az árvizek és a hosszú szárazság miatti katasztrofális állapotok.
 De az ember nem töltheti csak búslakodással az időt, különösen olyan dolgok miatt, amin már nem tud változtatni. Így elhatároztam, hogy megpróbálom – minél messzebbre visszamenve a múltba – feltárni a családom történetét, azokat az őseimet, akiktől származom, mindenféle genetikai beavatkozás nélkül. Ezt a mindenféle genetikai beavatkozás nélkült csak azért teszem hozzá, mert itt már ilyen nincs, a fiatalságnak és az eljövendőknek nem ez a természetes.
 Nem tiltják, hogy ezzel foglalkozzak, de azt nem tudom, hogy mennyire lehet majd publikus mindaz, amit megértek és leírok. A korom miatt nem kell dolgoznom, hiszen már a régi világban is nyugdíjas lennék. Mindössze egy elfoglaltságot kaptam: hetente egyszer beszélgetnem kell olyan fiatalokkal, akik az elmúlt világról érdeklődnek. Ezt nagyon szívesen teszem. Ezek a fiatalok néha a számítógépen keresztül is tesznek fel kérdéseket, de leggyakrabban csak ötletet kérnek, hogy egy-egy eseménnyel kapcsolatban milyen olvasnivalót ajánlanék nekik, mit válasszanak mindabból, amit a gép kínál. Ezt én egy cseppet sem érzem munkának, ellenkezőleg, egyfajta örömteli elfoglaltság és lehetőség a számomra a fiatalokat legalább egy kicsit megismerni. Egyéb időmben úgyis csak a számítógép a „társam” vagy néha a magamhoz hasonló öregek, akikkel egy számunkra berendezett virtuális chat szobában vagy egy régi kávéházat másoló kis teremben időnként találkozunk.
 Ebben a múltfeltáró kutakodásomban, és abban, hogy a saját családom történetét szerettem volna megismerni, különleges szerencse ért. A számítógépből megtudtam, hogy van egy úgynevezett Feldolgozatlan Anyagok Tára, ahol sok mindent megőriztek, és a Vezérlőtől engedélyt kaptam rá, hogy ott is körülnézzek. A szerencse az, hogy véletlenül rábukkantam egy majdnem könyvnyi írásra, amelyről előbb csak gyanítottam, majd néhány nap után kiderítettem, hogy az az egyik nagyanyám naplója. Mivel én még tudok beszélni és olvasni azon a nyelven, amit ő használt, megengedték, hogy letöltsek egy példányt a saját gépemre, és így néhány hónapja az időm nagy részét ezzel töltöm.
 A nyelvekkel kapcsolatban el kell mondanom valamit. Jóval a leköltözés előtt már eldöntötték, hogy a három létrehozott földalatti nagyvárosba jövőknek három nyelvet kell beszélniük, egyet természetes módon, a másik kettőt pedig megkapták genetikai módosításként. Ez a három nyelv az angol, a kínai és a spanyol. A három városban ezek a hivatalos nyelvek, és ha jól sejtem, azt tervezik, hogy a jövőben csak egy lesz. Mi a véletlenül idekerültek, nem kaptunk ilyen genetikai módosítást, de nyilván nem hagyták volna, hogy itt maradjunk, ha legalább egyet nem tudunk ezek közül a nyelvek közül. A központi számítógépben természetesen sokkal több nyelv megőrződött, és van egy Történelmi Kutatócsoport, amelyiknek a feladata a régi anyagok ápolása, kategorizálása, és a jövendő generációk számára érthetővé tétele, akármilyen régi nyelven készültek ezek az anyagok.
 Annak idején, amikor én születtem, nem voltak még ilyen mesterségesen beültetett nyelvek, vagy legalábbis nem általánosan, csak olyanoknak, akik kellő mennyiségű pénzzel rendelkeztek, hogy ezt megengedhessék maguknak. Minden embernek volt egy anyanyelve, amelyen az anyjától tanult meg beszélni kisgyerek korában. Esetleg lehetett még egy apanyelve is, ha az apjának más volt az anyanyelve, mint az anyjának, és fontosnak érezte, hogy a gyerekük az ő nyelvét is tudja. Ezenkívül minden gyermek tanult az iskolában további nyelveket; azon a területen, ahol én éltem, a legtöbben az angolt. Az én anyanyelvem német volt, az apanyelvem spanyol, és elég jól megtanultam az iskolában angolul ahhoz, hogy ne legyenek nyelvi problémáim, miután lekerültem ide, a földalatti városba. Az elején elkezdtem kínaiul is tanulni, de ez nehezen ment, és mivel mindenki, akivel megpróbálkoztam kínaiul beszélni, rögtön angolul válaszolt, így egy idő után abbahagytam.
 A nagyanyám a naplóját németül írta, ráadásul kézzel, ami már akkoriban is ritkaságnak számíthatott, mert kevés gyerek tanulta meg a kézírást, hiszen mindent a számítógépbe gépeltek már abban a korban is. A naplóban rengeteg érdekességet fedeztem fel. Például azt, hogy az ő egyik nagyanyjának az anyanyelve magyar volt. Ez még a németnél is ritkább nyelv lehetett, mert itt nem találkoztam még senkivel, aki ismerte volna. A nagyanyámat, úgy látszik, ugyanúgy érdekelte a származásának a kérdése, mint engem, mert a naplójában felfedeztem az ő nagyanyjának, annak a magyarnak a kézzel írott sorait, amelyekből a nagyanyám néhány részleges fordítást készített. Azt hiszem, már az ő korában is – mármint a nagyanyám korában – furcsaságnak számított, hogy régen, a manapság már egészen primítivnek számító időkben az emberek kézzel írtak papírra leveleket egymásnak. Valószínűleg akkoriban még nem volt számítógépük meg telefonjuk, és igen kezdetleges körülmények között éltek. Vajon hogy juttatták el ezeket a kézzel írt leveleket egymásnak? Átadták, amikor találkoztak? Vagy megbíztak valamilyen küldöncöket? Ha jól emlékszem, egyszer régen még valami olyat is olvastam, hogy madarakat tanítottak be arra, hogy leveleket vigyenek el nagyobb távolságra. No, ez itt a föld mélyén biztosan nem menne.
 Amikor próbáltam beleolvasni ezekbe a levélfordításokba, úgy éreztem magam, mint ahogy néhány fiatal érezheti önmagát, amikor tőlem próbál megtudni néhány dolgot a fenti életről. Ugye, aki most húsz éves, az már idelent született, és soha életében nem láthatott sem napfelkeltét, sem naplementét. A múltkor egy fiatal lányka azt kérdezte tőlem, hogy miért szerették az emberek a naplementét annyira, hogy festményeket készítettek meg verseket írtak róla, és miért tett szomorúvá a naplemente sokakat. Nehezen tudtam jó feleletet találni neki. Hiszen nem volt tájékozatlan, már utánanézett a gépen sok mindennek: tudta, mit jelent a naplemente, látott festményeket és olvasott verseket, hogy magyarázhatnám én el a naplemente hangulatát? Amit egy ember akkor érzett, miközben figyelte a naplementét, és nem csak a tudatával tudta, hogy mi történik? Az ilyen kérdések tűnnek a legnehezebbnek. Amelyekhez mindenkinek magának kellene megtalálnia a választ, éspedig átéléssel. Egy naplementét át kell élni, egyszer, kétszer, sokszor, és akkor megérti az ember.
 Ennek az ifjúságnak már nem lesz naplemente. A felszínre felmenni szigorúan tilos, halálos veszélyt jelentene.
 Szóval azokban a levelekben is voltak ilyesfajta dolgok, mint a naplemente. Olyanok, amelyek számomra is érthetetlenek voltak, pedig én egy félévszázadnyit leéltem abban a fenti világban, csak több, mint száz évvel később, mint a levél írója. Voltak szavak, amelyeket a nagyanyám lefordított ugyan, de azért kérdőjelet is tett melléjük. Csak egy-két példát írok ide ezekből: kispiac, tejeskanna, lekvárosbödön. Azután láttam, hogy néhány utcanevet is kijegyzetelt magának, el akart menni abba a városba, ahol az ő nagyanyja élt, amikor fiatal volt. Azt a várost Budapestnek hívták. Letöltöttem a központi gépről egy Budapest térképet, ráadásul kiválasztottam a legrégibbnek kategorizált példányt, hogy megkeressem magamnak azokat az utcákat. Fehérvári út, Baranyai utca, Vincellér utca, Halmi utca, Villányi út. Vajon mindegyikben az az ősanyám lakott? Nem tudom. Nem találtam semmi utalást arra vonatkozóan, hogy miért pont ezekre az utcákra volt kíváncsi. A térképen csak kettőt találtam meg közülük, a Villányi utat meg a Fehérvári utat, de a térkép a dátuma szerint később készült, mint amelyik évről szólt a nagyanyám naplója. Lehet, hogy átnevezték időnként az utcákat? Vagy lehet, hogy némelyik eltűnt egy nagyobb építkezés, átalakítás után? Az én gyerekkoromban már nem használtak ilyen utcaneveket, csak GPS jelöléseket, hiszen mindenki azt használta a tájékozódáshoz. Mit jelenthettek ezek a nevek? Próbáltam a géptől egy fordítást kérni, de csak a másodikra adott valami olyasmit, ami értelmesnek tűnt. Fehér Vár. Olyan meseszerűen hangzott nekem az első olvasásnál. Miért nevezhettek egy utcát Fehér Várnak? Lehetett arrafelé valami még régebbi várnak a romja?
 Néha elkeseredem és olyankor értelmetlennek tűnik ez az egész régmúlt nyomozgatás. Kit érdekel ma itt mindez? Rajtam kívül senkit, úgy tűnik.
 Olyan nagyon sok minden volt, ami örökre elveszett. Vajon mindig így volt ez, minden korban? Csak egy igen kis töredéke marad fenn az emlékeknek, a tárgyaknak, mindannak, ami a korábbi generációk életét jellemezte? Azt hiszem.
 De azért holnap nekilátok megint.

Müller Márta