Növények, újraerdősítés, génmódosított növények, „csökkentett” károsanyag-kibocsátás, mind nem volt elég. Meg kellett építenünk őket. Leginkább hatalmas – a gravitációra és a természetet károsító hatásokra fittyet hányó – repülő fémgombáknak tűntek. Ott voltak mindenhol: Indai felett, Anglia partjainál, Amerikában és az Antarktiszon. Hatalmas kockákba gyűjtötték a levegőben lévő káros anyagokat, melyeket egymásra pakolva újabb szeméttelepeket hoztunk létre.
 A prototípus meghibásodásán kívül – tényleg rengeteg madarat nyeltek be azok a szivattyúk és turbinák – semmilyen gond nem volt az amúgy alapvetően japán gyártmánnyal. Az ózonlyukat is kezdték már befoltozni, ami egy svéd kezdeményezés volt, szóval a klíma helyett kicsit a világ változott meg.
 Persze voltak aggályok a légtisztító kisebb változatait illetően. Egyrészt, egy esetleges nukleáris támadás esetén is hatékonyan működnének, és a tömegpusztító fegyverek sosem voltak a szavazók és a legtöbb népcsoport kedvencei közé sorolhatok, finoman szólva. Továbbra is mentek a viták a szeizmikus és szónikus fegyverek mibenlétéről, hiszen bár Japán találta fel, és fejlesztette ezt a csodát, de a keleti országokban a földrengések és a tájfunok egyáltalán nem ritkultak, amelyeknek rengeteg ember esett áldozatul. Valamint az emberek többsége, minden korábbi látszat dacára, igen rosszul viselte, hogy olyan technológiát tesztelünk, ami terraformálásra, azaz más bolygók légkörének stabilizálására lesz alkalmas egyszer.
 Persze ekkora már új problémáink voltak: Olyan sok gépjárművet birtokoltunk, hogy lassan a Földnek lett volna szüksége valami lengéscsillapítóra. Ugyanis ez a rengeteg gép valahogy zavarta ezt a sárgolyót. Állítólag, ha nem lenne ennyi vizünk, már szétesett volna.
 Voltak szervezetek melyek olyan törvénymódosítást nyújtottak be, hogy a cigaretta vagy a benzin ára foglalja magába a levegő adót, és csak a szegényebb ezeket nélkülöző vagy éppen egészségesebben élő emberek fizessenek oxigén adót. Minden hézag dacára túlléptünk az oxigénpereken, ami alulértékelte a pénzt. Sokan a drakmát sem szeretik, India valahogy mégis több embert tud eltartani, mint sok „vágyállam”.
 Mint kiderült az általunk belélegzett levegő olyan mocskos, annyira telítve van szén-monoxiddal, nikotinnal és lassan bomló káros anyagokkal, hogy sokan a termőföldjükre vásároltak ilyen kocka alakú végterméket (doku kyobu). Ez volt talán a legészszerűbb megoldás a kártevőirtásra.
 A nagy légtisztítókat Heronak hívták, a kicsiket meg Naginak – ezek mobilisabbak voltak és a nagyobb városok bérelték őket, alkalmi munkára.
 A tengerekben sajnos drasztikusan elszaporodtak a kisebb nagyobb testű medúzák, és ezzel nehezítették a halászatot, és a tiszta méreganyag mentes halárú kizsákmányolását, kissé olyan volt, mintha a Föld, jobban mondva az óceánok megemberelték volna magukat és maguk szerették volna fogyasztani kincseiket. Ez persze komoly problémák elé állította az említett szigetországot. A négy elem közül le kellett cseréljék a vizet a levegőre. Ekkoriban a már említett csillós élőlényekből annyi lüktettet a tengerekben, hogy populációjuk és egyedszámuk tekintetében is riválisai lettek az embereknek, és már néhány kisebb járvány kitörésekor is kitört a pánik.
 Sajnos a túlzottan sok kísérleti atomrobbantás nem várt következményekkel járt, és az emberiség legfőbb problémája a táplálék előállítása lett. Nos a víz és az élelmiszer árak valahol egy bizonyos prioritásban elől foglalnak helyett, de érthető okokból bizonyos dolgoknak drágábbnak kell és kellett náluk lennie.
 Ezzel pontosan képben volt Akame Kusigo. Meglátásai és felfedezései kapcsán folyamatos perekben és konfliktusokban állt, de leginkább a történész volt rá a megfelelő szó. Mellesleg földrajzzal, geofizikával és szociológiával foglalkozott, tehát egy elég reális figurája volt ennek a századnak. Viszont mindenért, ami jelenleg probléma volt a 21. század emberét okolta, azt, ami véleménye szerint alapvetően rossz irányba indult el, és meg se állt. Ebben a sokaknak különösnek ható és változó világban, neki és lányának Hakiko-nak sok ellensége akadt.
Teóriái, előadásai, olyan témákat feszegettek, amelyek sokak nemtetszését váltotta ki, például még a gazdagabb államokban is sokan nem értették, hogy a korábban őket ért kárért (voltak nagyon deviáns felszólalók ellene) miért is járna valakinek bármi? Pusztán azért, mert tud róla? Agy el információt korábbi ügyekről egy új kor hajnalán. Mit ért már a nyugatiaknál bevett ötven éves titkosítás? Az emberek közönyösen viszonyultak a problémáihoz, egyre nagyobb szerepet kapott a tőzsde és az azt irányító bankrendszer, amit immáron lehetelten volt a hatalmak részéről kontrollálni – tekintve, hogy nem volt több előállítható élelem. A legtöbb nagyhatalom számára a japán találmány a mérgező állatokkal teli világ tükrében, valami leírhatatlanul szimpatikus dolognak tetszelgett.
 Fölös leállítani a robotgyártást vagy csökkenteni a gyárakban dolgozó gépek mennyiségét, mondván nem oldja meg a problémát. A helyzet kezdett érdekessé válni, és a kisebb méretű, ám gazdaságilag igen komoly problémába került ország, érdekes döntés elé kényszerült.
 Akame Kusigo mindig emlékeztette magát: Ha egyszer szigetországban él, miért nem megy katonának? Mire fejében kapásból megszólalt egy hang: Ha ért valamihez miért nem csinálja máshol. Akame Kusigo lényegében, mint írásaiban, regényeiben és esszéiben is kiderült, lényegében az említett és betegnek titulált korban élt, amit már meggyógyítottak és minden tökéletes volt…
 Persze félelmetesen fájt neki amikor el kellet altatniuk a macskát.
 – Tudod, amíg lehet.
 – Igen apa, láttam az új francia éttermet.
 – Nem etethetjük műanyaggal az állatokat.
 – És mi lesz az egerekkel?
 – Őszinte legyek? A jelen csomagolási technikák és az ökológia változások mellet nem értem, hogy maradhattak életben.
 – A tektonikai mozgások apa. Tudod nagyok sok becses munkásember veszett oda.
 – Borzasztó életed lesz nélkülük.
 Természetesen másnap elmentek a macskáért. Ez volt az új őrület, hogy el kell altatni az állatokat, mert élelmiszer válság van. Szóval elég érdekes csomagolást kapott a kötelező védőoltás. Ez volt most a totemo, a divat. Aznap régi filmeket adtak, régi színészekkel, fantasztikus alakításokkal, és persze modern hírekkel, mintha minden nap születne megoldás a problémára. És persze újra volt macskájuk: Maya.
 Tehát egy gyereke volt, egy lakása, egy macskája, némi tofuja a hűtőben. És egy kellemes napja. És ezek új légtisztítót akartak, még egyet, de diplomatikus mosollyal megmenteni a Földet élelemért. A helyzet még a japán média szerint is annyira pikánsra sikerült, hogy a legtöbben elbújtak egy ünnep, a kínai új év japán megfelelője mögé, és élték az életüket.
 A kertre gondolt, a tradicionális japán kertre, ami a házuk teraszán állt. Ment és meglocsolta a fáját.
 – Soja Nezumi?
 A lánya utálta ezt a kifejezést. Apját és a tanárait elnézve nem volt biztos benne, hogy van külön szavuk a patkányra és az egérre. Mégis tudta. Óvatosan rákérdezett.
 – Az egy régi számítógépes eszköz, nem így mondják.
 – Oshi Mushi – válaszolta kedvetlenül.
 Aznap igen későn vacsoráztak, mintha nyaralnának, mert a gyereknek korán le kellett feküdnie.
 Akame Kusigo őszintén örült, hogy vegetáriánus volt, mert lassan megértette, a japán Susival kapcsolatos (nem megtett) megjegyzéseket, legalábbis mondjuk Nara tartomány turisztikai szempontjából nézve (nem voltak egy olcsó ország, de hát az iskolában is a jó tanuló adja a jó válaszokat, és többnyire sokat számít a háttér, a ráfordítás, hogy ne értette ezt volna hiszen japán volt.)
 Mikor oldódnak meg a gondjai? Hiszen végre tiszta a levegő.
 Egy haikut olvasott, olyan volt, mint nyugaton a képregény (az ottani manga) az újság végén.

Lélekvesztő

Szörnyű, ha kezed,
lábad nem a tied, s ha
nincs, akkor más se.

A lánya dorurot nézett. Nem igazán lelkesedett érte. A halva született gyerek meséje, aki tejet kap, és tovább él. Persze doruru elveszti a végtagjait és fémkezekkel és lábakkal pótolják. Vagy doruro már nem is valódi főhős neve, csak róla szól ez a sorozat. Ennyire nem értett hozzá.
 Persze már robotmunkások voltak a gyárakban készen állva arra, hogy átprogramozzák őket, ahogy átprogramozták, a növényeket, a társadalmat és a világot.
 Nézett a táblagépén valamit. A bérgyilkos kurvák hármat ajánlottak neki.
 Szomorúan nézett fel a lányára.
 Foglalkozz, azzal, ami a tied! – tartotta egy ősi japán közmondás.
 A medúzákra gondolt, és a hosszú ostoraikra, amikkel vadásznak, mint mi a hálóinkkal mielőtt az egész projekt bedőlni látszott volna. Vajon hány művész fest most óriás medúzát kisemberrel maga alatt? És hány matematikus számolta ki ezt? És vajon mennyi a társadalmi együtthatója a művészeti tevékenységtől való elriasztásnak? Mennyire lázadnak most az emberek?
 Ivott egy korty szakét (ezt így mondták egy bizonyos méretű pohárt jelentett, és alanya nagyon nem kedvelte – mindig emlékeztette az egerekre), és végül elfogadta a felajánlott filmet. Elég tetszetős és érdekfeszítő volt, hogy megfeledkezzen a lejárt lábairól (egy másik tartományban lakott az állatorvos és többször át kellett szállniuk.) És élvezte, hogy nem kell tudomást vennie tétlen kezeiről és lábairól, elmerült a globalizmus kínálta örömökben, fogyasztott, jelezte, hogy fogyasztó, ezzel megoldotta élete és kora nagy problémáit, csak a dolgok idővel elfogynak, ahogy az a kor is, amivel mint álláson alkalmazáson tanár foglalkozott. Vagy mégsem?
 Persze náluk ez másképpen ment, ha nem kapott munkát, akkor másik tartományba kellett költöznie, ki értette a mai politikusokat. És a mai közigazgatást. Ő valahol maradt a sajátságos politikájánál: ha nagy is a gond, vannak máshol barátaink.
 – Babaramu, apa!
 – Szeiken kincsem, szeiken! Így mondják helyesen.
 – Tudom. Marionett.
 Ezen valahol tudtak mosolyogni, értették egymást, nem szólt bele a lánya dolgaiba, ő meg elég gyakran az övébe. A marionett babák meg többnyire nők voltak.
 Lekapcsolta az infralámpáját a buddhista fája és a házi kert felett, és felnézett az esernyőjére. A kolosszális, gigászi repülő gépezetre, ami úgy szörcsögött időnként, hogy rossz volt belegondolni, mégis, kellemesebb volt, mint a legtöbb időjárás jelentés. A felkelő és lenyugvó napot még látni engedték a hagyományos stílusban épült lakóépületek, de a dél és az éjfél egyforma volt a számukra.
 Visszament a nappaliba és hagyta, hogy együtt nézzék a saját, közös csillagaikat.
 Végül megnézte az aznapi bölcsességet, amit az ex-felesége tett közzé minden este, és amiről mindig ezek a kínai szerencsesütik jutottak eszébe, amibe szalagot dugtak, valami bölcsességgel. Minden csillag lehull, és mindig kívánhatsz egy újat – olvasta. Van benne valami. Egy árnyékos negyedben lakott egy szörcsögő légtisztító alatt, és sosem látta a csillagokat. Már, mint nem úgy mint más.
 Aztán felcsapott még egy lapot, ennek a végén is volt egy, ráadásul haibum, kilenc haikuból állt, Koi, vagy lazac volt a címe. Nem mert rá utólag megesküdni, az ital hatása. Még az is lehet, hogy tonhal. Érdekes halakról olvasni egy olyan világban, ahol már gyakorlatilag az ő szemszögéből nézve nincsenek.

Nehéz a háló,
vergődő pontyok vagytok,
pucolt pikkelyekkel.

Hullámzik vízen,
rendszeresen jön ide,
hullámot vetél.

Vagytok ti páran,
kenyérmorzsákat dobál,
emlék, szüntelen.

Légszomj, vergődik,
metsződik homloklebeny,
nézed szüntelen.

Bepillantás, az
emberhalászaton arra,
hogy, halálozom.

Kilátás oda,
honnan én nem távozom,
seregnyit élve.

Betakar a föld,
cseresznyevirág rengeteg,
néma tengerek.

HALOTT ISTENEK,
SZIKLASZIRTEK, MEREDÉLY,
EGY CSÓNAK, HÚZNAK.

(Lehet a kétely,
lehet az utolsó is,
mederben gyűlik.)

Nyomott egy puszit a lánya homlokára lefekvés előtt. Ezt nem tiltotta meg neki, pedig nagyon szigorú tudott lenni. Ebből a szemszögből tökéletesen helyettesítette a feleségét.
 – Arigato, sensei!
 Nem szerette, ha tanárnak szólítja a lánya, de nem csinált belőle ügyet.
 – Ez csak természetes – felelte higgadtan, pedig valami vergődött a mellkasában. És örült, hogy a lánya, nem teszi szóvá sem az italt, sem a jóéjt-puszit.
 Végül engedett a kísértésnek, valódi szenvedélyének, és leírta a napját. Volt a macskabarátoknak aznap egy ilyen pályázat, mondván hátha bekerül a véleménye, a gondolata, a problémái abba, amibe mások.
 – Úgy mondják világítótorony – jött a gyors válasz.
 Mélyet sóhajtott, majd kifújta a levegőt. Tiszta volt.

- Vége -

(Egy mérnök emlékére. Aki mindig sok gondot fordított a szerző hóbortjaira, és arra, ami fontos neki.)

Balló Norbert