Eljön a világ vége. De nem abban az értelemben, ahogyan gondoljátok. A Föld bolygó pályára állt, ezen semmi sem tud változtatni, mert útjába került egy közel akkora meteornak, amilyen saját maga is. A fegyverek, legyen az rakéta vagy vegyifegyver, csak rögöket képesek leszakítani a hatalmas üstökösből, de komolyabb kárt nem tudnak tenni benne. Törődjünk bele. Így minden kísérlet meghiúsul a menekvésre. Mindmeghalunk! De el ne mondjátok senkinek! A földi emberek persze nem tudják. Teszik a mindennapi dolgaikat. Próbálnak élni és túlélni, a Föld bármelyik másik országában is. Óvodába viszik gyermekeiket. Felszállnak a reggeli buszra, hogy munkába induljanak. Csak a legnagyobb hatalmak tudják; ők viszont nem beszélhetnek róla, mert nem beszélhetnek több milliárd ember haláláról úgy, mint a pályát módosított Nostradamusok. Oroszország. Kína. Irán. Az USA. Egy emberként hallgatnak, mert nem céljuk, hogy az emberek úgy haljanak meg, hogy félnek. Hogy sírnak. De az idő közeleg. Megkezdődik a visszaszámlálás.
Te mit tennél, ha tudatában lennél mindennek? Keresnéd a megoldást? Vagy végnapjaidban csak azt tennéd, ami örömet okoz? Esetleg degeszre ennéd magad? Vagy a sárga földig innád? Szexelnél 0-24? Vagy csak el sem mozdulnál a gyermekeid mellől, egészen az utolsó lélegzetükig? Netán önként hajszolnád magad öngyilkosságba, hogy azt érezd van beleszólásod hogyan és mikor halsz meg? Vagy a végsőkig keresnéd a megoldást, mert a remény a te szívedben is épp úgy él, mint milliárdok szívében?
Ha egy kínai kutató megtalálná a megoldást, és azt mondaná, hogy ez maradt az egyetlen lehetőség világszinten, hinnél neki?
A kínai, az orosz, az amerikai és a balkáni országok közös erővel elterjesztenek egy vírust, amikor kiderül, hogy ez az emberiség utolsó esélye. Egy vírus, ami önmagában is felháborító és betegséget okozó. Pusztító. Mint 1920-ban, igaz? És ezt merik utolsó lehetőségnek nevezni? Ugye? Már pedig ezt. Vagyis az oltóanyagot. Az úgynevezett VALID nevezetű kínai oltóanyagot, amit a fiatal kutató, Wang a piacra dobott. Az oltóanyag a génmanipulált és szabadon eresztett vírus ellenszere, egy kis dózis ugyanabből a génmanipulációból, és a célja az, hogy ha az emberek kellőképpen megbetegedtek adassák be maguknak, mint oltóanyagot. De ez csak a fedősztori, amivel elfedik Wang igazi munkáját. Ugyanis az oltóanyag, programozható nanogének tömkelegéből áll, amik képesek lemásolni egy ember teljes genomját, és feltölteni egy adatbázisba, hogy az egyént, elhalálozása után, az emberi lenyomatából újra klónozni lehessen. Ha a Föld el is pusztul, ezek a nanitok összeköttetésben állnak a kínaiak által csak ANYA-nak nevezett központi géppel, így ott tárolják el a sok millió lemásolt ember tudatát.
Az emberek nem is tudják, miért válik hirtelen ilyen sürgetővé az oltás, és miért túl pusztítóvá, világméretű járvánnyá egy vírus, aminek jó esetben az influenzához kellene hasonlítania. Mindenki csak annyit érzékel, hogy ez a dolog kötelező és a legfontosabb fegyver most az emberek kezében.
De hiába lépnek életbe a kötelező rendszabályok, a nagyhatalmak tudják, hogy az idő rohamosan fogy. A társadalom ellenálló és elutasító; ennek ellenére sem fedhetik fel az egyetlen biztos dolgot milliárdok előtt. Hogy a Földnek összesen fél éve maradt hátra, mert sokan nem értenének egyet a klónozott ember fogalmával, és a pánikkeltés sporttá válna, míg az élet versenyfutássá az idővel.
A dolog egyszerű. Aki oltásellenes, úgy hal meg, hogy semmi sem marad utána. A programozható oltóanyag, vagyis a nanogének nem másolják le a tudatát, s úgy hal meg, a Földdel együtt, mintha soha nem is létezett volna.
Míg a versenyfutás hónapjai alatt a többi nagyhatalom megpróbálja lemásolni a kínai találmányt, kisebb nagyobb sikerekkel reprodukálják Wang munkáját, de a siker nem mindig átütő. A tudatmásolás elveszik a virtuális felhőben nagyon gyakori esetszámmal, ezért kerülnek elő újra és újra az ismétlődő vakcinák, hogy többlet programozható nanogént juttatva az emberekbe, hatékonyabb a másolás újra próbálása; mindezt azért, hogy minél több emberi életet megmentsenek és megörökítsenek a számítógépek, amiket végül a meteor becsapódása előtt felküldenek földrészenként az űrbe.
Az emberek pedig a jéghegy csúcsát kapargatva is egyre inkább félnek a mellékhatásoktól, amiket a tudatmásoló nano-szerkezetek okoznak; bár eltusolják a kormányok, hogy minél inkább komfortérzetet teremtsenek az emberek között még így is, hogy az idő vészesen fogy. És ha bár a mellékhatások eltörpülnek amellett, hogy úgy is vége a világnak, a nagyhatalmak igyekeznek úgy beadatni az okos oltóanyagokat, hogy ne tűnjön fel miért történik ez az egész.
Megkezdődik a visszaszámlálás, hogy minél többeket mentsenek meg akár akaratukon kívül is a kínai, és a hozzá hasonló kísérleti tudatmásoló oltóanyagokkal, teljes titoktartásban küzdve meg az emberi ellenállással és emberi félelemmel. Az ellenség, akit a kapuk mögé állítottak egy vírus képében, bár valós, de koránt sem annyira halálos, amennyire a meteor lesz, ha hamarosan becsapódik és bolygószétesést idéz elő.
A kínai zseni Wang pedig élete utolsó jó cselekedetéhez folyamodik, valamihez, amit még megtehet, mielőtt véget ér a világ. Beprogramoz egy írónőt, és kéri írja meg a világnak ezt az egész történetet egy könyvben.
A vadhajtásnak (elvadult vírusnak) köszönhetően, ami az írónőben burjánzik és néha felüti a fejét, mint a legtöbb betegség, el tudja érni a lány elméjét és bele bírja programozni a világnak szánt üzenetét, amit a lánynak meg kell majd írnia. Ha bár a kettejük közötti kapocs ingatag, mert a vírus sokszor fennakad a nő természetes emberi immunrendszerének szűrőberendezésein, az üzenet átmegy. Az írónő nem hisz Wangnak, ahogy nem hisz a világvégében sem, elvégre, ha erről lenne szó, a kormányok és nagyhatalmak úgy sem hallgatnának róla ennyi emberélet függvényében. Ilyet elhallgatni, hogy ízeire robban a Föld néhány hónap leforgása alatt, senki sem lenne képes. Így hiába érti meg a kínai tudós utasításait, nem akarja végrehajtani. Wang végül megkéri, nézzen körül és lássa meg a valóságot. Azt nézze, amit kell, és rá fog jönni, hogy a globális vírus, csak elfedi azt, hogy az oltóanyagokat minél hamarabb megkapja az emberiség. Nem véletlen szól erről minden. Az írónő végül megírja a könyvet, ahogyan ennek lennie kell, és elégedetten várja a végkifejletet, hogy kinek lesz igaza.
Amikor a világ megsemmisül, a kínai tudós, Wang szemei már egy új világot köszönthetnek, és mindenkit, akit csak megmentettek sikeresen a nano-részecskéi, vagy találmányának sikeres másolatai. Az emberi klónok megelevenednek az új Föld küszöbén, mindazzal a fejlettséggel, amit hátra kellett hagyniuk és kitette a minden napjaikat. Emlékeik híján, amelyek másolását Wang nem programozta be, hogy ne fájjanak úgy a veszteségek, az új emberiség egy új Földet kap ajándékba, és ha nem is maradéktalanul, de elkezdheti a következő életét.
Wang marad az egyedüli, aki leklónozta saját emlékeit, mielőtt meghalt volna, így most az emlékek súlyával, de már egy biztonságos élettel építheti fel a jövőt, és mindazt, amit átadni kíván az új generációnak a múlt eseményeiből. A fejlett ember nem azt jelenti most, mint mikor a történet elkezdődött, mert a fejlett embernek nincs szüksége arra, hogy emlékezzen egy ilyen horderejű pusztulásra. Az újkori átlagember amúgy sem hinne neki, még ha elakarná mesélni, akkor sem.
Az egész új időszámításból Wang egyedül azt bánja, hogy éppen azt a lányt nem sikerült megmentenie, akivel a könyvet megíratta. De, mint ahogy megígérte neki, ez a könyv lesz az első az új világ polcain, és az INVALID címet fogja viselni. Azaz Érvénytelen-t, ezzel állítva emléket mindenkinek, aki úgy halt meg, hogy nem adatta be magának az oltást, így az életének lenyomata Érvénytelen fájlként veszett oda.
Mit ér egy könyvben rejlő tudás a jövő kezében, ha a lány, aki írta meghalt érte?
És ha mégsem halt meg? Talán a vadhajtásokat, vírustöredékeket, nanitokat, amikkel Wang csak kapcsolatba lépett, ugyanúgy, mint minden adatot, vissza lehet keresni? A tudós célja nem is lesz kevesebb annál, mint hogy egyszer dedikáltathassa új könyvét. Már csak meg kell találja annak íróját valahol a megabájtok tengerében. A tűt a szénakazalban. Mi sem egyszerűbb. Ha siet, néhány évtized is elég lehet.
۩
Próbáltatok már úgy elmesélni valamit, hogy bár tudtátok, hogy az elején kéne kezdenetek, hogy mindenki megértse, ti mégis inkább kiraktátok volna az Epilógus címkét, hogy elmesélhessétek mindennek a végét? Nem? Hát én sem. Akárhány írásom volt is, maximum az in medias res-ig jutottunk; belecsaptunk a közepébe, majd onnan kezdtük el visszafejteni, egyfajta mesélő üzemmódban. Hogy hogyan is jutottunk el addig a pillanatig, amit ti, olvasók prológusnak, egyfajta kezdetnek véltek. Így logikus elvégre. Sőt! Tovább megyek. Így izgalmas! Bedobni a csalit és várni, hogy fennakadjatok, szépen, sorban azon a virtuális horgon, amit én, mint író annak mementójaként szánok, hogy minél többen reám vessétek szemeteket, mint Szauron Gondorra. Voltaképp mindig működött is. A kezdő képek mindig fenntartották a feszültséget annyira, hogy a történet el bírjon indulni. Volt mit kifejteni, megmagyarázni, elmesélni, kivesézni, ki… Nincs több szavam erre, értsétek jól. Most viszont, engem is elért az a fajta elképzelés, hogy azt mondjam, VÉGE. Ez a végpontja a történetnek. Ekképpen is kezeljétek. Mi több, ennél is tovább megyek. Süllyedjünk el, ha hazudok, mondta DiCaprio a kedvesének a Titanicon állva, és mivel ez a kép olyan költői, sose felejtsétek el, amikor ezt a Kamit, vagyis Kami könyvet olvassátok!
Tehát azt állítom, ez az EPILÓGUS. Higgyétek el, mindenkinek könnyebb lesz így, különben ki kéne írnom a legújabb címet, ami a fejemben megjelent, annak pedig nem biztos, hogy maradéktalanul örülnétek. Így festene, ha mégis ezt tenném: INVALID 2.
Ugye? És jönnének a kérdések. Miért volt első rész? Első könyv? INVALID 1? Különben is, mit jelent ez a szó? Érvénytelen? Ez hülyeség? Ki adna ilyen címet a történetének, „Érvénytelen”? Ez nem is cím, ez egy melléknév. Tehát értitek az aggályaitokat. Szóval azt ajánlom, kezdjük a végén, és akkor mindenki maradéktalanul elégedett lesz. Én megkapom a befejezésemet, azt, amiről ez a történet valóban szólna, ti meg nem kaptok új címet. Nem beszélve arról, hogy valaki egyszer azt mesélte, meg fogtok lepődni, hogy „Én mindig úgy olvasok könyvet, hogy leveszem a polcról, majd a végéhez lapozok. Elolvasom, és ha tetszik a vége, akkor megveszem vagy elolvasom”. Igen, nos. Pogány szokás. Nem francia, mint Jack állítása a kalózok alkudozási szokásairól. Így tehát ez a történet mindazoknak is szól, akik kinyitnak egy könyvet, hogy a végéhez lapozzanak és eldöntsék, kellő megelégedéssel szolgálnak-e az utolsó oldalak ahhoz, hogy ne rakják vissza a művet a virtuális polcra, vagy ahonnan levették.
Most, hogy ezt is tisztáztuk, és mindenki megkapja a vágyott befejezését, talán arra is kíváncsiak lesztek, ha a történet vége van elöl, akkor mi van ott, ahol a végének kellene lennie. Erre az a válaszom, ha nagyon szeretnétek megtudni azt is, hogyan kezdődött, kénytelenek lesztek velem együtt visszafelé haladni, mind térben, mind időben. A végét hamarosan úgy is meg fogjátok tudni, én csak megkönnyítem az együttállást a könyv és az olvasó között.
Ja, hogy ki vagyok én? Most már elárulhatom, hiszen elértük a történetem végét. Egy kód. Kettes számrendszerbeli adathalmaz. Nullák és egyesek sora. Egy bináris, ha úgy tetszik, aki valahonnan leszakadt, akár egy el nem mentett töredék. Egy idő előtt kihúzott pendrive elvesző részei. Ti most egy számítógépes kóddal beszélgettek. Hoppá! Mennyit fejlődött a technika!
Egy valódi emberből származom. Olyan vagyok, akár egy gazdátlan ingerület. Kóbor áramként szaladgáló, idegsejtről idegsejtre kapaszkodó fázis, ami azon igyekszik, hogy megtalálja a kiutat ebből a halott testből, mielőtt a lány agya, merthogy lány volt a vizsgálatok alanya, örökre leállna. Jól hangzik, nem?
Dehogy hangzik! Azonban nem sok választásom vagy opcióm maradt. „De mit tehet itt egy ló”, mondja Lancelot lova is, miután azt kell tegye, amit a gazdája mond. Hasonlóképpen érzem magam, annyi különbséggel, hogy ez nem néhány rajzfilm kocka, hanem amolyan valós veszély. Aslyn Scott, a harmincéves szabadúszó szerző csakugyan meghalni készül, mialatt a belé injektált első szigma teszi a dolgát.
Ha már itt tartunk, jók ezek a nevek. A szigma is a görög ABC tizennyolcadik betűjeként látta meg a napvilágot. Igazi kreatívaként hasítva, mint az elődei, az omicron vagy a delta. Nem vallott túl nagy képzelőerőre már akkor sem, mikor az első vírusnak álcázott törzsek nyilvánosan is megérkeztek 2019 márciusában.
A vírust, csakúgy, mint az oltást rá, ugyanazon elvek alapján szórták ki a világra. Többféle variánsra, többféle oltóanyagot vonultattak fel a világ nagyhatalmai. Mint egy egészségügyi társasjáték; ha nem tudsz vakcinát felmutatni, abból a körből kimaradsz, és mivel az időt homokóra-szerűen szűkre szabták csak a legnagyobbak voltak képesek versenyben maradni. A németek a ZER-rel, a kínaiak a Nopharm-mal, az amerikaiak a Dernával, az angolok az Astra-val, az oroszok a Szputo-val, a belgák a Jans-sal, és a másik német cég a Cure-ral, amit már-már ki is vontak a forgalomból, nehogy már kettővel szálljanak versenybe, az mégis csak csalás lenne. Persze mindez csak elméleti síkon volt társasjátéknak mondható, hiszen ahogy Aslyn Scott, úgy sokan estek áldozatául mind a vírusnak mondott variánsoknak, mind a rájuk kitalált orosz rulett értékű vakcináknak. A kísérleti fázisnak és az elmúlt két év statisztikájának, hogy már annak is X-VID-ben kellett meghalnia, aki amúgy gyomorfekélyt kapott.
Különös volt, hogyan tűnt el egy csapásra az összes betegség, ahogyan velük együtt az egészségügyi ellátás vagy a társadalombiztosítás. Hogyan vették át a helyüket az ugyanúgy TB-nek mondott helyi adók vagy a privatizáció. Hogyan kerültek emberek az út szélére, vagy haltak meg azért, amiért nem kívántak részt venni ebben a világraszóló játszmában. Életerős sportolók estek el. Celebek. A szomszéd Muriel néni is három napja vesztette el a férjét. Semmi sem volt elég drága. Semennyi emberélet sem volt elegendő, hogy véget vessenek neki azok, akik a felelősei voltak. Hagyták kifolyni a kezeik közül a világot, akár a vizet. Egyetlen kontinens sem lehetett kivétel. Nemtől, kortól, hajszíntől, bőrszíntől, vallástól, etnikumtól, de sokszor még pénztárcától sem volt összefüggésbe hozható az elhalálozások sora, és miközben már a negyedik, ötödik hullámot pumpálták bele az emberekbe, menetrendszerűen beidomítva március környékére és őszre a tetőzéseket, szinte óramű pontossággal megmondhatóivá váltak ugyanezek a nagyhatalmak, az újabb és újabb hullámok érkezési idejének. Nem volt megállás. Az X-VID jött, látott, győzött. Az étvágya fergeteges volt. Egy évtizedre előre bekalibrálták, mint a „járványok évtizedét”, amikor is a gazdagok, mint a gyógyszeripar, csak még gazdagabbak lesznek, a szegények pedig még szegényebbek. Valakinek nagyon jól jött, hogy a dolgok kirobbanásakor lezuhantak a tőzsdei árak. Aki tehette felvásárolta a fél világot, hogy aztán kétszer, háromszor, ötször annyiért értékesítse újra ezeket a részvényeket. Csak az volt a baj, hogy ezzel egyen-arányosan növekedtek mind az üzemanyagárak, mind az élelmiszerárak, és akinek mindez sem volt elég, hogy első ízben éhen haljon egy mázsa budipapír mellett, azokra a gyártók mérték rá az utolsó kenetet a vakcináikkal. Mondván annyi kell belőle, amennyi csak adható. A számok, hogy hány millió injektálás kell ahhoz, hogy az ember visszakapja egyéni szabadságát, végül kiderült, nem egy ország teljes lakosságára voltak arányosítva, hanem lassan már fejadagokra bontva. Mint a drog, amire rászokik az ember. Vagy rászoktatják. Van, ami nélkül lehet élni, de nem érdemes. A vakcinák is éppen ilyenek voltak. Ha nem vettél fel kapásból ötöt belőle, megvontak tőled és a családodtól mindent.
Első ízben a szórakozást. Második ízben az egészségügyet. Harmadikban az oktatást, hogy az ember visszasüllyedjen oda, ahonnan érkezett. A nomád és tudatlan rétegbe, ahonnan valaha kikelt. Nagy összeesküvés volt kirobbanóban, sokan nagy huncutságra kezdtek gyanakodni, azonban már két éve is késő lett volna mindezt észrevenni idejében. Nem az egyszeri ember volt a megmondhatója, mikor lesz vége ennek a tébolynak, sem a megfékezője. És mikor már havonta osztogatták, mint a cukorkát az oltóanyagokat, alig néhányan maradtak csak, akik ellenállva a viharnak, mertek nem kérni belőle.
Ők voltak a természetes immunrendszerűek, akik képesek voltak egyedül is, mindenféle orvosi segítség vagy ellenanyag nélkül átvészelni az emberi hülyeséget. Akiknek nem a vakcinák tartották ébren; készenlétben a szervezetüket, hanem a saját mentál pajzsuk. Akik nem szerelkeztek fel tűszúrásnyi fegyverekkel, hogy alátámasszák természetes ellenálló képességüket. Cserébe az ő védekezésük akkor sem állt le, amikor másokat már csak a tüskefehérje volt képes szinten tartani a világgal szemben. Pedig a negyedik, az ötödik vakcina után sem volt megállás. Akik a szerekhez folyamodtak, mesterségesen védték meg magukat a szuper vírusoktól, mondván legalább addig is védve lesznek, amíg a szereknek tart a hatása. Képesek voltak ezért sorba állni, várakozni, esőben, nagy melegben, és jól is tették. A fejadagjuk nélkül, nyilván, mint egy lerobbanó busz, megálltak volna valahol a sztrádán és a legutolsó becsapódó Trabant is jókora károkat okozott volna mind testükben, mind az ép elméjükben.
Az emberek mégsem érték be a tudattal, hogy valaki így védekezik a szuper mutánsok ellen, valaki úgy. A természetes intelligencia támadta a mesterséges értelmet, és fordítva. A világ már nem országokra, hanem egyénekre szakadt. Felütötte fejét a teljes elszigetelődés. A kommunikáció hiánya. A depresszió. A félelem. Az elidegenedés. Aslyn Scott sem látta már a családját, idestova fél éve. Kivéve egyszer. Akkor is csak az édesanyját. Mikor utoljára találkoztak, még mindketten jól voltak és éltek. Majd miután már csak az üzenet váltások mentek, a sokadik után, az édesanyja is itt hagyni kényszerült a világot, mind az öt oltásával együtt. Ha Aslyn féltette is, nem volt joga beleszólni, milyen utat is választ magának az édesanyja azzal, amikor fegyvernemet választ az X-VID szupervariánsai ellen. As édesanyja azzal érezte magát nagyobb biztonságban, ha megtámogatta saját immunrendszerét, és nem is érte be kevesebbel annál, mint amit felajánlottak neki. Annyit vett magához belőle, amennyit lehetett.
Ezzel szemben Aslyn a variánsok lefolyása alatt egyetlenegyhez sem volt hajlandó folyamodni. Hitt a természet erejében, a természet adta szervrendszerében, de persze minden nap imádkozott saját magáért, és azért, hogy ne forduljanak rosszabbra a dolgok. Hogy végre vége legyen az őrületnek, a cukorkaosztogatásnak. Hogy úgy vészelhesse át az emberiséget kockára tevő, majd eljátszó játékot, hogy egyetlen tüskefehérje sem mérgezi a testét. Nem merte volna megtippelni, melyiktől kapna vérrögöt, és melyiktől csak egy kis stroke-ot. Az élet több kellett legyen annál, hogy orosz rulett-szerűen kockáztassa azt, amit úgy neveznek MOST.
Legalábbis kezdetben.
Most, hogy holtan fekszik és lassan beáll az agyhalál is, az Aslyn fejében levő binárisok pedig a kiutat keresik, persze másként veszi ki magát ez az egész. Ha újra kezdhetné az elmúlt két évet, akkor sem menne bele a játékba. De ha tudta volna, amit most, ha elmondhatta volna, hogy van kiút a pokolból, szökés az Alcatrazból, csupán engednie kell, hogy W. Wang üzenete elérje, talán mindent másképp csinált volna még egy olyan lány is, mint As. Ha hallgatott volna a lelkiismeretére, most nem kellene hulla hideg, ernyedt testtel egy műtőasztalon feküdnie.
A testünkkel.
Én is hamarosan elveszek. Lekapcsolnak minden lámpát As fejében, és nekem még azelőtt meg kell szöknöm, hogy ez bekövetkezne.
Ha találkoznátok velem valahol, juttassátok eszembe, hogy sikerült. Ha beszélek hozzátok, vagy netán olvassátok a szavaimat, akkor mondjátok el nekem személyesen is, hogy W. Wang-nak igaza volt, és én emlékezni fogok mindarra, ami történt. Csak mondjátok el, hogy egykor Aslynnek hívtak. Az utolsó INVALID-nak.
Kami
