2072 – ötven év múlva

Mesterséges fénytengerre ébredtem, csakúgy, ahogy mindig. Ez a nap mégis más volt, mint a többi unalmas és vontatott napom ebben a gusztustalanul „tökéletessé” vált világban.
 A szokásos „JÓ REGGELT HARMINCKETTES” felirat helyett a „BOLDOG 67. SZÜLETÉSNAPOT HARMINCKETTES” üzenet vetült a pontosan az ágyam felett elhelyezett ketyerére. Próbálom tartani régi, fiatalos tempómat a fejlődési zuhatagban, de őszintén megvallva, kezdem elveszteni a fonalat.
 Az élet fogaskereke teljes mértékben alakot váltott. A nyugdíjas évek már nem olyanok, amilyet anno a nagyszüleim megéltek. Ennek, pedig a hatalmas elhalálozási arány az oka.
 Nagyon ritka, hogy valaki akár a hatvanadik életévét is megélje. Sokat gyötör a fájó gondolatmenet: Vajon mit csinált rosszul a generációm, hogy ilyen könnyen szinte kipusztul?
 Talán az akkor létfontosságúnak tartott telefon által kibocsájtott sugárzás miatt, vagy a tartósító szerekkel és kitudja még milyen emberre méregként ható anyagokkal ízesített ételek következtében. De gondoltam még a nagy fogyasztásban előforduló alkohol, cigaretta, esetleg tudatmódosító használatára. Lehet még a járművek által kibocsájtott füstóceán szervezetünkbe kerülése, vagy az óvó-védő erdők kiirtása és égetése is a kiváltó ok.
 Tehát, aki valami isteni csoda folytán betölti a hatvanadik életévét, mint én, azt azonnali hatállyal állami otthonokba helyezik. Ez a szint a halálváró állapot. Egyes egyedül töltöm mindennapjaimat az egyébként makulátlanul rendezett szobámban.
 Látogatók nem jöhetnek hozzám. Semmilyen úton módon nem tarthatom a kapcsolatot senkivel, kizárólag személyi asszisztensemmel LANA-val, a lámpaburába épített mesterséges intelligenciával. Ő irányítja további életem minden egyes pillanatát. Néha elég mogorva és érzéketlen szokott lenni, szóval csak akkor beszélek vele, ha már teljesen bekattanva érzem magam a végtelennek tűnő csend miatt.
 Amikor valaki betölti a hatvanat, hatalmas búcsúztatót rendeznek neki. Ekkor beszélhetünk utoljára szeretteinkkel és barátainkkal. Ez után, pedig megszűnünk létezni számukra. Folytatják a saját imádatukra épített életük rögös útját.
 Az én búcsúztatóm igazán szép emlék marad számomra. Úgy tartják ez az az esemény, amiből ihletet és életerőt meríthetünk. Nekem azonban ez csak egy emlék a sok közül. Valamiért ilyenkor már mindenki elfelejt minden más lejátszódott jelenetet az életéből és csak a búcsúra koncentrál. Ez is azt mutatja, mennyire csökkent az emberek érzelmi intelligenciája. Hiszen olyan sok varázslatos és csodával teli pillanatot élhettünk át gyermekként. Nem szabadna hagyni, hogy a régi világunkat szőnyeg alá seperje a jelen csúf ideálja.
 A szobám oldalfala felől csak egy ablak választ el a külvilágtól. Én, bentről mindent láthatok az ablakon keresztül, kintről viszont csak egy nagy, fekete üvegkockának tűnik az egész épület.
 Az ablakon keresztül néha látni vélem a családom tagjait. A lányom teljesen felnőtté vált. Olyan lett, mint amilyen én voltam az ő korában. A férje egészen jóvágású emberré alakult. Az unokáim pedig egészen sokat nőttek a kínkeserves hét évem alatt. Egytől egyig keserűnek tűnnek. Pont, ahogy az összes többi járókelő.
 Temérdek olyan apró titok ül a jelenlegi világ működési folyamatában, amiről senki nem tud semmit. Ilyen például az elhalálozás. Miután valaki meghal, percekkel később egy lebegő járgány jön érte. Magához veszi, és elrepül vele a magasba. Sokan próbáltak már a járgányra kapaszkodva felrepülni, de egyikük se tért vissza, hogy elmesélhesse mi is történik ilyenkor.
 Pontosan nyolc órakor érkezett a reggelim. A szokásos turmixként összedarált szendvicsek mellé egy apró fánkot is kaptam, égő gyertyával a tetején. Mosolyt csalt az arcomra még ez az apró gesztus is. Legalább a vezetőség figyelemmel van az ünnepeltekre.
 Az ablakon kibámulva vettem nagy levegőt. Néztem, ahogy az utcán menetelő emberfattyak élik még szabad életüket. Keserédes mosollyal fújtam el az ünnepi gyertyát.

Canjavec Panna

2072 – ötven év múlva

Hajnali öt volt. Az iroda üres és kihalt, csak úgy kong a magánytól, mint mindig ebben az órában. Ablakain már derengett a nap halvány fénye mely még narancsos volt. Akár azt is hihette volna az ember, hogy egy vad erdőtűz emészti fel a természet egy újabb megismételhetetlen csodáját. De nem, ez meglepő módon most csak a nap volt – konstatálta Karl. Már el is felejtette milyen, amikor felkel a nap. Az utóbbi időkben csak a végeláthatatlan ködöt látta, mely a várost emésztette, s habár mindenki ködnek hívta, tudták, hogy nem az volt. Füst és gáz elegye melyben az elégett természet hamuja és pernyéje szállingózott, ez volt.
 Az irodában elhelyezett egyetlen számítógép monitorján fehér alapon fekete betűkkel – mintha ez is a gyász jele lenne vagy még inkább a halálé – üzenet díszelgett. Egy hivatalos dokumentum volt az elbocsátásáról. Hogy sajnálják amiért meg kell válniuk öntől mivel leépítés áldozata lett, remélik boldogul majd a továbbiakban, és satöbbi, satöbbi, satöbbi, satöbbi.
 Karl elolvasta már párszor e levelet és ahányszor elolvasta mind inkább a nagyapja szavai jutottak eszébe. Még élt előtte a kép, ahogy a nagyapja, aki még vidéken élt, szembe nézett vele és ezt mondta: „Fiacskám becsomagolhatod a lótrágyát diszcsomagolásba, a szaga attól még nem változik.” A nagyapja pár évvel később szomjan halt, mivel akkorra már a falvakba nem jutott víz, de ő túl makacs volt, hogy költözzön.
 Karl most értette igazán a szavakat, melyeket felmenője mondott neki, ám azt is tudta, hogy nem leépítés áldozata lett. Ő volt a legjobb író a cégnél, tudta jól ő tudott a legélethűbben írni, neki választották ki a legtöbb életívét és mégis, mégis elbocsátották, mert leépítés áldozata lett. Tudta miért rúgták ki, tudta, hogy az „És Boldogan Éltek Míg Meg Nem…” írásáért küldték el. Hiszen mint író a reális befejezésről kell gondoskodnia, hogy az ember élete hihető legyen, ami itt azt jelenti: tragikus, kíméletlen, kegyetlen, nehéz és fájdalmas. Ő nem ezt akarta, belefáradt abba, hogy állandóan olyan történeteket ír, melyekben minden második ember rákos lesz vagy éhen hal, vagy épp szomjan.
 De hogyan is kezdődött mindez az őrület? Nos, a 3. világháború és világégés után a károk leírhatatlanak voltak, a Föld fele négymilliárd emberrel együtt megsemmisült. Sokan csupán a hatalmasokat, az országok vezetőit, a teljhatalmú, despota diktátorokat okolták, voltak, akik teljes országokat gondoltak felelősnek, ám az igazság az, hogy egyiküknek sem volt igazuk, ugyanis a főkolomposok a nagyvállalatok voltak, akik mindent megtettek, hogy még nagyobb bevételük legyen, ha kellet a konkurens vállalat országának felperzselése által is. Ám e megmaradt hatalmas vállalatok győztesként másokra hárították a felelősséget és létrehozták LifeScript nevű vállalatot. Eleinte ide olyan középszerű írókat kerestek, akik tragikus történetek írásához értettek és hatalmas fizetést kínáltak nekik. Nem volt más dolguk, mint megírni egy többé kevésbé tragédiákkal teletűzdelt unalmas történetet néhol általuk életszerűnek nevezett csavarral, amit ők életnek neveztek. Ezt a „színvonalas” művet az újonnan született gyermek körülményeihez és hozzátartozóinak körülményeihez és állapotához viszonyítva hozták létre. Ám a munkakörük része volt az is, hogy ne a lehető legjobbat hozzák ki belőle. Ezzel az egyetlen húzással a cégek eltüntették a világból a szabad akaratot, a művészetet pedig elkorcsosították, meggyalázták.

Karl leült a számítógép elé, és írni kezdett:
 Megkérdezhetnék hát tőlem, hogy mégis miért vagyok, helyeseben voltam eddig a pillanatig író. Erre több lehetséges magyarázat is van. A legkézenfekvőbb az lenne, hogy nekem ezt az utat írta meg valamely másik istent mímelő ember, mint amilyen én is voltam, hisz pár évvel a szabad akarat halála után láttam meg a napvilágot. Igy lehet, sőt egészen biztosa, hogy én is csupán egy jól megírt sztori vagyok, vagy pontosan megtervezett helyre elültetett fa, amelyet szépen gondoztak. Ez egészen kényelemes magyarázat, ám ha valaki engem kérdezne meg, én nem ezt felelném neki. Lehet, hogy meg van írva a sztorink, lehet, hogy minden egyes szellentésünk fel van jegyezve, de a lelket, mint olyat nem uralják. Ha a lelkembe nézek mindig is író akartam lenni. Attól a szent perctől, hogy a vidéki nagyapám rozoga házának padlásán megtaláltam a poros indián könyveket. Emlékszem a régi viharvert könyvlapok illatára, ahogy lágyan megcsapta az orromat az a bizonyos édeskés, savanykás illat, a tudás és élmény okozás elegye, ami a sokáig használatlan könyvtől meg volt tagadva, s most, hogy végre rátaláltak boldogan illatozik új gazdájának azon illaton, melyet az ostoba műveletlen emberek csak „régi könyv szagnak” neveznek. Napokon át csak a könyveknek éltem, hisz addig még soha nem láttam papír alapú könyvet, mivel ez a múlt egy nem túl környezetkímélő, elavult találmánya volt. Ahogy olvastam ezen műveket magukkal ragadtak, majd az élmény után más komolyabb művek is a kezembe akadtak, s én együtt sirtam, együtt nevettem a papírlapokon megelevenedő hősökkel, s a megannyi régi gondolaton, eszmén. A lelkemmel éreztem, hogy én is meg akarom ezt az érzés ismertetni másokkal, hogy ők is átélhessék ezt. Ám amikor megpróbáltam könyvet írni nem működött a dolog. A könyvek már senkit sem érdekeltek, a szórakoztatás ósdi formája volt ez. Ekkor válaszút elé kerültem, s feltettem magamnak a kérdést hol lehet a művészetem kamatoztatni ebben az információktól és lehetőségektől túláradó, ám mégis kies világban, hisz csak az ember kényelmének és fizikai, szellemi igényeinek kiszolgálása tekintetében tartalmaz végtelen számú lehetőséget. Ami a lelki igényeket a forradalmi eszméket, új gondolatokat, egyszóval a lélek táplálékát illeti a világ üresebbé vált, mint valaha. Rájöttem, hogy az egyetlen út arra, hogy műveim eljussanak a nyilvánosság elé az, ha én is a nyilvánosság alakítója leszek ezután. Amikor, mint oly sok korábbi neves és tehetséges írót, engem is felvettek a LifeScript multinacionális nagyvállalat tervező és alkotó részlegére, nagy reményekkel indultam. Persze lehetett hallani olyan pletykákat, hogy itt elnyomják az ember személyiségét és nem engedik, hogy kibontakozz, de én mégis úgy éreztem most valami új formabontó tendencia bontakozik ki a vállalaton belül általam. Ó, milyen naiv voltam!
 Emlékszem az első munkámra, amely egy etióp koraszülött kislány volt. Emlékszem, hogy amikor elolvastam a környezetéből és családjából adódó lehetőségeket összerogytam. Tudtam, hogy ebből nem lehet semmi jót kihozni a kislány számára. Már akkoriban is élhetetlen hőség uralkodott Afrikában, mely népessége nagyját immár a tengeren túl tudhatta Európában. Sajnos a legjobb, amit tehettem a kislányért az az volt, hogy gyors halált adok neki még mielőtt bele kóstolna abba a kegyetlen csupasz szikár égető valóságba, amit ott életnek hívtak. Azt mondtam magamnak, hogy feldolgozhassam ezt a traumát, hogy a következő majd jobb lesz. Meg is kaptam egy brit fiút, aki előkelő, gazdag családba került. Ez már egy olyan alapanyag volt, amivel sok mindent tudtam kezdeni, megvolt mindene és én csináltam neki egy olyan életvázat, aminek a segítségével késői természetes úton bekövetkező haláláig egy boldog életet tudhat maga mögött. Be is nyújtottam másokkal egyetemben a vezetőségnek az írásom, de ők nem engem választottak, mondván, hogy ez egy túl unalmas, túl boldog életváz.
 Ekkor történt meg az, amit máig szégyellek: elkezdtem szürkülni átlagossá válni. Az engem ért kritika hatására felhagytam azzal, hogy a saját intuícióim és kreatív energiáimat kövessem. Immár nem érdekelt, hogy örömet okozzak a kapott embernek, csak az, hogy minél több elismerést kapjak fentről és minél többször válasszák az én életvázaimat. Az egész folyamat egészen 2072. január 31-ig zajlott igy, ekkor ugyanis húsz év után először otthon bekapcsoltam a televíziót és megnéztem a híradót. A csomó celeb, sport és politikai hír mellet pedig ott volt, hogy Harald Svensson izlandi állampolgár harmincnyolc évesen véget vetett életének az Eiffel-toronyról levetve magát. Egyetlen egy pillanatra megállt a szívverésem és bámultam magam elé. Nem véletlen, hogy az írók számára a vállalat egészségi okokból nem javasolta a tévénézést de eddig pontosan nem értettem, hogy miért is nem. Tudtam, emlékeztem rá, hogy pontosan harmincnyolc évvel ezelőtt történt meg, hogy kezembe került az akta, mely megalapozta a hírnevem: Harald Svensson aktája. Mindenkit le akartam nyűgözni, ezért egy olyan tragikomikus életet írtam Haraldnak, amit még magam sem hittem el, hogy képes vagyok rá. Ezzel robbantam be a vállalatvezetők tudatába, és innentől már a nagyok ligájában játszottam. Ám harmincnyolc év múlva a múlt eljött, hogy számon kérje hibáimat, s hogy elszámoljon lelkiismeretemmel, már ha a sikerorientált suttyó állarca mögött maradt még valami belőlem. Abban a percben feltettem magamnak a kérdést, ki is vagyok tulajdonképpen: egy hideg szívű istenkomplexusos, aki lélek nélkül dönt életről és halálról, s jogtalanul ítélkezik az emberek felett, vagy még mindig az az alkotó vagyok, az a művész, akinek eddig éreztem magam. Habár akkor még nem tudtam, de a válasz az volt, hogy mind a kettő.
 Emellett felmerült bennem még két kérdés. Az első kérdés az volt, hogyha én hideg szívű vagyok, akkor kik a főnökeim, és vajon miért azokat az életvázakat választják, amelyeket. Vajon élvezik, ahogy mások szenvednek? Vajon az ő történetük is meg van írva? Miért keresnek morbid sztorikat, mert hiába az állitás, hogy a világért, az emberekért küzdenek, mégis ők döntenek mindenről, és ezek szerint olykor csupán saját szórakoztatásukra szenvedtetik az embereket, nem pedig a nagyobb jó érdekében. A másik kérdés pedig az volt, hogy akkor mi értelme van az életemnek és a többi író, irodalmár és művész életének, ha műveinket elcsúfítják és tehetségünket meggyalázzák. Mire hát a művészet, ha nem azért, hogy gyönyörködtessen és szórakoztasson, s nem csak egy szűk magukat istennek képzelő kört, akik nem is értik igazán mi is az, ami szép és jó, hanem milliókat.
 Ezen a napon 2072. január 31-én a tévé előtt abban a szent pillanatban ez mind lepergett a szemem előtt és döntésre jutottam. Eldöntöttem, hogy bosszút állok és jóváteszem a hibámat. Mivel immár elég nagy befolyással rendelkeztem a LifeScript-nél, eszembe jutott, hogy esetleg belepiszkálok valamelyik vezető vagy leendő vezető életvázlatába, ám ez inkább csak bosszú lett volna, és azt se tudtam egyáltalán lehetséges-e. Ezért eldöntöttem, hogy a következő hónapokban az összes születési aktát magamhoz kérem, és mindenkinek a lehető legtöbb jót teszem, amit tudok. A terv sikerült is, ám ma 2072. augusztus 11-én több mint félévnyi szorgos munka után kiderült mit tettem. Délelőtt életemben először a vezetőség felhivatott magához, és megpillanthattam őket. Azt hittem pohos kövér vénembereket fogok találni, de tévedtem. Nem voltak kövérek, és nem voltak vének sem, egészséges férfiak és nők ültek egy asztal körül. Ám ahogy jobban megnéztem őket láttam, hogy minden nőn látszott a plasztika, de nem csak úgy, ahogy általában, mert nem volt olyan testrész, ami egykor az övék lett volna, csak a szemük, és az mindent elárult, sugárzott belőle az irigység, a gonoszság, a gőg és a félelem is, hogy az emberek megismerik a valódi énjüket a szemükön keresztül. És a férfiak, a férfiak közül is számos volt plasztikázva volt, aki igy fedte el égési sérülését, egyeseknek olyan kibernetikus végtagjai voltak, melyek nem akartak annak tűnni, ám mégis kiütközött rajtuk. Emberi roncsok voltak egytől egyig, akik mások szenvedtetésével próbálták feledtetni éveik számát és hiányosságaikat. Megkérdezték miért csináltam, mintha nem is várnák, hogy megcáfoljam, hogy én voltam. Erre azt válaszoltam, hogy kárpótlásként a megnyomorított lelkekért és a művészet szabadságáért. Erre az egyik nő megkérdezte, hogy miért ne ölessenek meg engem azonnal; amire azt mondtam, hogy mert a feleségem elküldi az összes eddig összegyűjtött titkot és adatot arról, hogy valójában mit is csinálnak itt. Igy mivel nem tehettek mást, elengedtek. Folytattam a munkát, majd elmentem vacsorázni, és másnap hajnalban találtam meg az elbocsátást tartalmazó üzenetet.
 És itt vagyunk most én munka nélkül maradtam és a világ pedig egy kis időre, de jobb lett. Most viszont nem tudom mit kezdjek magammal; amikor azt mondtam, hogy van feleségem, nos hazudtam. Nincs senkim, de erre ők is rájöhettek volna, ha arra veszik a fáradtságot, hogy az én életvázamat is elolvassák. Nincs senkim. De azt hiszem ilyen a művész élete: magányos. Ám eddig csak azt hittem, hogy művész vagyok, de az igazi művészet csak most kezdődik, ugyanis én nem fogom abba hagyni a harcot, mert csak most jöttem rá, hogy a művészet szűntelen harc. Harc az életben maradásért, hogy emlékezzenek rád, és harc az emberek lelkéért is, mert amig van művészet, csak addig van lélek.

Erdélyi Márk István

2072 – ötven év múlva

Az idő gyorsan telik. Soha nem áll meg, csak halad előre, mint egy hullámvasút. Néhol feltűnnek kanyarok, ilyenkor jobb esetben haladunk tovább az idő kerekével. Rosszabb esetben leragadunk. Az nem jó, mert az azt jelenti, hogy megállt a fejlődés. Sajnos, ha nem fejlődünk, akkor visszaesünk. Visszaesni nem biztos, hogy olyannyira élvezetes. Egyszer csak a középkorba csöppennénk. Érdekes lenne. Gondoljunk csak bele a múltban nem volt internet és semmilyen elektronikus eszköz. A mai ember nem tudna a múltban élni. Alig bír ki fél órát a telefonja nélkül. Képtelenség lenne.
 Visszatérve a témára elég érdekes egy időszak elé nézünk. Ötven éven belül bekövetkezik a fordulópont. Új korszak jön. A népességszám csökkeni fog, a mechanikus gépezetek száma viszont nőni. Kevesebb személy lesz a Földön, de annál több robot. Én úgy képzelem el, hogy a robotok el fognak terjedni a bolygónkon. Ugyanolyan jogokkal fognak rendelkezni, mint az emberek. Ők is járhatnak majd boltba vagy sétálgathatnak városainkban. Részesei lesznek a mi kis világunknak. Ha például összeveszel egy robottal, akkor bíróhoz kell menned, hogy eldöntse ki a hibás, és ha te vagy az, akkor komoly büntetést fogsz kapni, mert bántod a jövő nemzedékét. Ők lesznek a jövő kincsei nem a csecsemők. Nagyot fogunk hibázni. Észre sem vesszük majd, de a robotok átveszik az irányítást. Addig fogunk elmenni, míg be nem következik a baj. Ugyanis az ember által létrehozott gépek annyian lesznek, hogy fel fognak lázadni ellenünk, mert át akarják majd venni a hatalmat, az irányítást. Eljönnek azok az idők, amikor a robot többet fog jelenteni a jövő érdekében, mint a ma élő polgárok. Sajnos nem lesznek jó idők. A polgárokra nehéz sors vár. Bánatukban bujdosni fognak. Meg is értem. Leveri őket egy gépezet? Ez elég szomorú, de be fog következni. Meg lesznek alázva, mert a robotok jobban felkapottak lesznek. Ezek után jönnek a következő, súlyosabb fokozatok. Az emberek helyett robotokat fognak alkalmazni a legtöbb munkahelyen. Ők sokkal jobban fognak teljesíteni, mint mi, ezért lecserélnek minket egy gépezetre, amit mi alkottunk. A tudósok olyan okosrobotokat fognak feltalálni, amelyek akár meg tudnak majd műteni egy embert. Sokat fog fejlődni a robottudomány a következő időszakokban. Az emberek nagy része sajnos munkanélkülivé fog válni. Nem fog tudni megélni, mivel valószínű, hogy nem lesz munkája. Ezt az állapotot nem fogják tudni sokáig elviselni, ezért fellázadnak. Ki fog törni a IV. világháború, ugyanis a III. az orosz-ukrán háború, amely világméretűvé fog fokozódni. Ezek egyáltalán nem jó jelek. A III. világháborúról annyit kell tudni, hogy valószínű be fog következni, ugyanis olyan drága lesz minden, hogy ezt nem fogjuk tudni elviselni. A benzin, a gáz és a villany ára különösen magas lesz. Aki nem fogja tudni megfizetni, annak nem lesz se árama, se gáza. Ülhet egy sötét szobában, ami ráadásul hideg is. Sokan tüntetni fognak, hogy „mi ez már”, meg hogy „igazságtalanság”. A magyar kormány nem fogja ezt sokáig elviselni, ezért megpróbál beszélni az oroszokkal, hogy adják vissza az áramot és a gázt, de a tárgyalás kudarcba fullad. A magyarok fellázadnak, mert nem fogják tovább bírni. Szembe fognak szállni az oroszokkal. A háború majdnem négy évig fog tartani. Sok lesz az éhező, meg a menekült. Négy év után nagy nehezen sikerülni fog visszaszerezni sokkal olcsóbban a gázt, a villanyt és a benzint, mivel mi nyerjük meg a háborút. Örülni fogunk. Rá tíz évre el fog jönni a 4. világháború. Ez egy egészen más típusú viadal lesz, mint az eddigiek, ugyanis itt robot és ember fog összecsapni egymással. Érdekes lesz. A gépek ügyesebbek lesznek. Három csapatot alkotnak majd és mindegyiknek külön feladatot fognak adni. Elterelés, harcolás és hátbatámadás. Az első csoport feladata az lesz, hogy megakadályozza, hogy az emberek szétszéledjenek a harctéren. Összegyűjti őket egy kupacba. A másodig csapat támad és harcol. Végül a harmadik hátba támadja az ellenfelet. Ez mind sikerülni fog a robotoknak, mivel összehangolódnak és egységesen mozognak, mint a katonák. A polgárok dühösek lesznek. Sokan fel fogják adni a harcot, mert szerintük nem lesz értelme. A mi létszámunk le fog csökkeni. A tudósok megpróbálják majd kiiktatni a gépeket. Sikerül is nekik a nagyrészüket elpusztítani. A maradék nem fogja feladni olyan könnyen. Háborúzni fog tovább. Sajnos, mivel így is sokan lesznek, elveszítjük a háborút. Csúnya vereséget fogunk szenvedni. Katasztrófa lesz. A bolygónk haldokolni fog. A robotok azt fogják követelni, hogy mi emberek haljunk ki, hogy övék lehessen a világ. Ez szomorú, de be fog következi. Ha nem is ötven éven belül, de tényleg ki fog halni az emberiség. A világ szörnyű lesz. A robotok kezébe fog kerülni az irányítás. Meg fogjuk bánni.
 Amikor nem gépek ellen fogunk harcolni, akkor az űrlények fognak minket meglátogatni a repülő csészealjaikon. Mindenféle földön kívüli lény lerohamozza bolygónkat. Lesznek jók, rosszak vegyesen. A rosszakat megpróbáljuk majd elpusztítani, ugyanis ők csak láb alatt lesznek, és meg fogják támadni az emberiséget. A jókat viszont nagy becsben fogjuk tartani, és megpróbálunk majd velük kapcsolatot teremteni. Ez egy idő után sikerülni fog. Az elején nagyon nehéz lesz, de utána a tudósok feltalálnak egy kis eszközt, ami úgy fog működni, hogy az űrlények kezén lesz egy hosszú madzag, a végén egy kis dobozon egy gombbal. Az embereknél is ugyanilyenek lesznek. Amikor az űrlény beszél, lenyomja a gombot és így az felveszi, hogy mit mondott és tovább küldi az embereknek. Amikor a polgárok szeretnének beszélni, akkor ők is ugyanezt megcsinálják. Úgy működik, mint egy elektronikus szótár. Lefordítja, amit mond a másik. Ez egy nagyon hasznos találmány lesz a közeljövőben.
 Az emberi test is más lesz, mint most. A szerveket állatokban fogják előállítani. Erre a legalkalmasabb élőlény a sertés lesz. A mai orvostudomány a jövőhöz képest nulla lesz. Az emberi szerveket állatokban fogják kitenyészteni, és ha valakinek szervpótlásra lesz szüksége, akkor kiveszik az állatból és beültetik a páciensbe. A műtétet valószínű, hogy robotok fogják elvégezni. A tudósok szerint az agy nem lesz átültethető. A szerveink regenerálódni fognak. Meg fog hosszabbodni a nők termékenységi ideje. A kutatók vizsgálni fogják a petesejteket és a petefészek szöveteit. A tudósaink kutatni fogják a világegyetem kialakulását is. Megpróbálunk majd a Marson terjeszkedni, mert az meg tud védeni egy földi katasztrófa ellen. A Föld átlaghőmérséklete sajnos nőni fog, ami azért nem jó, mert a legtöbb embernek a lakóhelye túl fog melegedni. Ha megváltozik a bolygónk hőmérséklete, akkor valószínű, hogy nem fogunk tudni élelmet előállítani, mert a növényeink, takarmányaink, gyümölcseink és zöldségeink nem bírják a hirtelen hőmérsékletváltozást. Az átlaghőmérséklet a bolygón 11 és 15 fok körül lehet, valahol (a melegebb tájakon) pedig 20-25 fok. Ebből nem szeretünk kimozdulni, mert az akkor eltér az eddigiektől. A jövőben ez változni fog, ugyanis itt a klímaváltozás. Fel fog melegedni a Föld. Ha így folytatjuk a Földön extrém forróság lesz és élhetetlen lesz a bolygó. Ötven év múlva, akár hét és fél fokkal lesz melegebb a kontinenseken. Ha nem teszünk a globális felmelegedés ellen, ez akár be is következhet. A következő években meg fognak nőni az átlaghőmérsékletek, ugyanis melegedni fog a bolygó. A bolygónk lehet, hogy olyan forró lesz 2070-re, mint a Szahara. Ilyen melegben nehezen fogunk bárhogy is megélni. Most kell cselekednünk, amíg van időnk, mert ha bekövetkezik a katasztrófa, azt nem fogjuk tudni visszacsinálni.
 Sok építkezés fog zajlani városainkban. Felújítások, modernné alakítások. A romos, régi épületeinket le fogjuk bontani, és helyettük modern lakásokat vagy épületeket fogunk felhúzni.
 Én magamat nagymamaként képzelem el. Lesz két szép gyerekem, és remélem, hogy sok unokám. Boldog leszek és magabiztos. Meg fogom állni a helyem az akkori világban. Híres íróként vagy díjugratóként fog rám nézni a világ. Görögországban fogok lakni a családommal.

Szűcs Eszter

Aki arra adja a fejét, hogy az éltető folyón éljen, vagy eleve jó alvó, vagy azzá kell válnia. Más esélye sincs.
 Zsolt jó alvónak tartja magát. A Rézkalap fedélzete szüntelen táncot lejt alatta, a Duna diktálja a ritmust a maga duruzsoló hullámaival. Odébb, a rakparton további neszek uralják az éjszakát, homok sercegése, őrhajók kürtje, a nagybajcsi vasgyár dübörgése – de Zsolt csak alszik, mintha épp nem egy ipari kikötőben tartózkodna.
 Ma mégis hajnal előtt kel. Emi köhög, a hajó falai felerősítik gurgulázó szenvedését. Tegnap délután kezdte, és bár a vacsoránál vissza tudta tartani, most minden pillanatban újra felkrákog. Zsolt összerándul a hangtól, élete legsötétebb perceire emlékezteti.
 Lámpát gyújt, és bekopog a lánya kabinjába.
 – Nagy a baj?
 Emi az ágyán ül, szeme vérágas, fekete haja csapzott.
 – Lehet.
 Emi mindent igyekszik elsunnyogni. Ha azt mondja, „lehet”, akkor már rég rágja az aggodalom. Zsolt odalép hozzá, kérges kezével a lánya vállát simítja.
 – Fáj?
 – Kicsit.
 Zsolt csak ekkor veszi észre a vérbarna foltot a párnán. A nyelve hegyére csúszik a hátborzongató szó, de Emi előbb mondja ki:
 – Pöszmötszindróma.
 – Kizárt! – vágja rá Zsolt. – A kapszul felismerné, és már termelné is az ellenanyagot a véredből.
 Emi elfojt egy újabb köhögőrohamot.
 – Lehet, hogy elromlott a kapszulom. A kikötőben egyre többen mesélik, hogy…
 – Csitulj! – Zsolt a halántékát dörzsöli. – Indulunk a dokihoz. Tudsz járni? Vigyelek a kezemben?
 – Ugyan, apa! Tizenegy vagyok, nem pólyás. – Ahogy Emi feláll, a térde megbicsaklik. – Várj… Talán mégis…
 Az apja minden további nélkül a karjába veszi, és futásnak ered. A Rézkalap fedélzetét keskeny palló köti össze a rakparttal: máskor eszébe se jutna átszaladni rajta, de Emi köhögése sürgető sikolyként visszhangzik a fejében.
 A nagybajcsi piac éledezik körülöttük, hiába a félhomály: számítógépek romjait rendezik sorokba, árpakenyér illata száll, méhdrónok zümmögnek. Zsoltot többen köszöntik, földművesek, ószeresek vagy épp halászok, mint ő maga, de biccenteni sincs ideje, Emivel a karjában keresztülcsörtet a piacon, a térdprotizése mintha lángolna. Az orvosi ügyelet egy félreeső bódéban zajlik, a győri csatorna mentén.
 Ilyen korán Bori ügyel, Zsolt messziről hallja a rikácsolását. Dörömböl a bódé ajtaján, egyszer, kétszer, háromszor. Örökkévalóságnak érződik, mire beengedik őket. Bori mogorvább, mint valaha, ősz szemöldöke összeér, a homlokán árnyékot vetnek a ráncok. Ráreccsen a nővérekre, hogy folytassák a takarítást, és alig egy pillantást vet Emi irányába, máris dünnyögi:
 – Pöszmötszindróma.
 Zsolt elsápad. A kapszulról hadovál, meg a javuló tendenciát mutató porjelentésekről, meg arról, hogy idén nem is hallott senkiről, akinek a tüdejét megfertőzték az alföldi szemcsék.
 Bori megrázza a fejét.
 – Hiába kevesebb a por, ha maga a kapszul elromlik.
 – Hisz Emi kapszulja tizenegy éves, míg az enyém ötven… Hogy lehet…
 – Ennek semmi köze a kütyük korához. – Bori egy röntgenpisztollyal megvizsgálja az Emi mellkasába ültetett kapszult. – Ez valami alvó programvírus. Digitális. Egy perverz hekker műve.
 – De hát hol kaphatta el? Emi az egyik utolsó gyerek, aki a kapszulkorban született, ha pár hónappal később jön a világra, eleve nem is érintkezhetett volna az internettel…
 – Akkor bizonyára abban a pár hónapban kapta el.
 – És a számítógépes vírus tizenegy évet várt, hogy aktiválja magát? Hogy tönkretegye a kapszult?
 – Nem látok más magyarázatot. – Bori cicceg. – Csak tüneti kezelést javasolhatok. Önmagában, kapszul nélkül az immunrendszer védtelen a pöszmötszindrómával szemben.
 – A kapszult nem tudod megjavítani?
 – Mi vagyok én, varázsló? Hekker? A net összeomlása előtt se értettem túlzottan ezekhez a kütyükhöz, azóta meg abba fektettem minden erőmet, hogy analóg tudást halmozzak.
 – Hülyeség volt.
 – Tessék?
 – Azt mondom, hülye voltál. – Zsolt hangja megremeg. – Hiába vált semmissé a digitális technológia, attól még a húsunkban lüktet. Az emberek harmada valamilyen szaros szindrómától szenved, mert elkopik a kapszulja. Orvos lévén igazán számíthattál volna erre.
 Bori felhorkan.
 – Utólag könnyű okosnak lenni. Adok egy köptetőt a lányodnak, aztán takarodjatok innen.
 Minden szava pofonként csattan Zsolt arcán.
 – Biztos van megoldás – motyogja Zsolt. Emire néz, sápadt vonásaira, zsíros, fekete hajára, és ökölbe szorul a keze. Gondolatban teszi hozzá: „nem veszítek el még egy gyereket.”

***
A köptető ideig-óráig segít: Emi a reggeliig felöklendez egy pohárnyi véres nyákot, majd lenyugszik, a szín visszatér az arcába. Ahogy Zsolt a Rézkalap napelemeivel babrál, a lány egyenesen kijelenti:
 – Meggyógyultam, apa.
 De délutánra újra ágynak dönti a köhögés. Ahhoz sincs ereje, hogy a zsírkrétáival rajzoljon. Zsolt azon tanakodik, melyik kuruzslóhoz forduljon, amikor lépteket hall a pallón.
 Béla közelít, az Opálszem kapitánya a maga kétméteres termetével és egymást kergető tetoválásaival.
 – Hallom, micsoda tragédia sújt titeket – dörmögi köszönés helyett. Az egyik tetoválása áthullámzik a bal szeme sarkából a jobb szeme fölé, majd vissza, mintha nem tudná eldönteni, hol a helye.
 – Bő évtizede történt az összeomlás, de a hatása máig kitart – bólogat Zsolt. – Valami rohadék hekker műve.
 Helyi kaktuszborral kínálja Bélát, és becsukja Emi ajtaját, hogy a lányt ne zavarja a beszélgetés.
 – Attól még ne add fel! – Béla épp csak belekortyol a borba. – Nemrég jártam az öcsémnél. Tudod, a bajainál. Na ő ilyen ügyekkel foglalkozik. Vírusos kapszulokkal, PC-k összerakásával. Azt állítja, még netet is sikerült varázsolnia, igaz, csak két gép között.
 Zsolt kezében megremeg a pohár.
 – Vagyis…?
 – Megér egy próbát. Hivatkozhattok rám. Tudom, Baja messze van, itt jól elvagytok, de azért nem a sivatag közepére kéne utaznotok. Végig a folyón maradhattok.
 Zsolt felsóhajt. Tudta, hogy felcsillant a remény. Éva, a második gyermeke a digitális világ bukása után született, így nem is kaphatott kapszult a testébe: elkerülhetetlen volt, hogy pár évnél tovább bírja a nukleáris hamutól és savszúnyogoktól sűrű Kárpát-medencében. De Emi „régi gyerek” lévén jobb esélyekkel indult, ott lapult a jövőjében egy halászként töltött, felnőtt élet ígérete.
 – Akkor irány Baja.

***
Rég hajózott ki a győri városállamhoz tartozó vizekről: itt még akadnak halak, és a Nap se süt olyan ádázul, mint délen, az Alföld közelében.
 Emi kedvéért viszont bármit vállalna. Előtúrja a napvédő ponyvákat a hajó gyomrából, és míg megkezdik csordogálásukat kelet felé a Dunán, a fedélzet fölé feszíti őket.
 Az első napjuk zavartalanul telik, Emi nagy szemeket mereszt az elsuhanó tájra: a hidroponikus üzemek ezüstös tömbjeire, a búra alá préselt öntözőcsatornákra, a rakparton gubbasztó drónkatonákra. Néha a folyóvidéken túli sivatag is felsejlik, barna paca a horizonton.
 – Ott vannak a szellemvárosok, apa?
 Zsolt bólint.
 – Odáig már nem ér el a Duna lehelete.
 Az első megálló Komárom: azon kevés állam egyike, amely gazdagodni tudott az utóbbi idők sivatagosodása és hanyatlása közepette. Zsolt új napelemtornyokat figyel meg, a csatornák sűrűjében félkész városbárka hintázik.
 Telefon, újság és internet híján a kikötőben lebzselő tengerészekkel cserél híreket: azok egymást túllicitálva számolnak be arról, micsoda szörnyűség várja a Dunaújvárosnál délebbre utazókat.
 – Valósággal világít a víz éjszaka, annyi benne a métely!
 – Jaja, ömlik a méreg a gyárak maradékából, mint genny a sebből.
 – Én maszk nélkül levegőt se vennék ott.
 Zsolt eleget hallott. Búcsút int a tengerészeknek és Komáromnak, és míg a Nap a horizont mögé bukik, meg se áll a Dunakanyarig.
 Ezek a vizek már fizetősek: a hegyek közt mélyebbek az árnyékok, hát az itteniek díjat számolnak fel értük. Zsolt persze megígéri, hogy hajnalra itt se lesz, hogy nem is tervezi igénybe venni az árnyékot, de a határőrök hajthatatlanok.
 – Esztergom városállam nevében minden külfölditől belépti díjat várunk el – darálják rezzenéstelen arccal, kéken izzó jelvénnyel a vállukon.
 – Akkor nevezzétek így! Ne hivatkozzatok árnyékra meg minden marhaságra!
 Emi lép oda, sápadt arca, akár a Hold a sötétben.
 – Apa, hagyd. Csak menjünk, jó?
 Zsolt megszorítja a kezét. Dünnyögve kifizeti a díjat, és Szigetmonostorig teljes sebességre kapcsolja a Rézkalapot. Emi hol jobban lesz, hol levegőt alig kap a köhögőrohamoktól. A szentendrei proteinfarmok látványa így is elvarázsolja, fehér piramisok, a csúcsukon ottfelejtett, piros jelzőfények, mintha még lennének repülőgépek, amiket figyelmeztetni kéne.

***
Budapest bűze kilométerekről érződik. Zsolt maszkot ad Emire, és megkéri, hogy maradjon a kabinjában – nem mintha a lány szívesen megmártózna az egykori főváros párájában. Épp elég rémmesét hallott az elöntött csarnokokban ólálkodó kalózokról és az óriásgátak keltette örvényekről.
 A Duna itt két-háromszor szélesebb, mint a virágkorban volt, hiába a gátak és a csatornák. Zsolt jobbra pillantva látja, hogy újabb épületek, sőt, egész lakóparkok költöztek át a hegyekbe, hisz oda még nem ért fel a vízszint: téglatornyok és acélbunkerek kavalkádja ez, köze sincs az egykori óváros patinájához. A hidak némelyike így is áll, de hasznuk nemigen akad: bizarr H-betűként merednek a Folyó közepén, az oázishajók egyszerűen megkerülik őket.
 – Budapest – idézi fel Zsolt az apósa szavait –, a Magyar Nílus bibircsókja.
 Hiba lenne itt csencselni hírekkel és élelemmel: lejjebb, Csepel romjain jóval békésebb nép él, akik csapórácsos falakkal védekeznek a kalózbandák ellen. A Rézkalap láttán integetnek és mosolyognak, Zsolt sokukat felismeri régről, mikor az apósával járt erre, hogy napelemeket vásároljanak. Egy fél éjszakára megpihennek, fontos tiszta fejjel nekivágni a dunaújvárosi vizeknek. Emi köhögése javul, de ha kifújja az orrát, csupa vér lesz a zsebkendője.
***
Csepel után tovább pusztul a táj, a farmok ritkulnak, az öntözőcsatornák szárazak. A déli horizonton sárga felhő figyelmeztet Dunaújváros átkára: Zsolt ezt látván felveszi a saját maszkját, és becsukja az ablakokat. Még a végén megül a por a kabinokban, és Emi köhögése fuldoklásba csap.
 Zsolt remélte, hogy a komáromiak meséi túloztak, elvégre Béla meg se említette az itteni, méregtől kevert vizet – de alig telik el fél nap, és a saját bőrén tapasztalja, mennyire gyanútlan volt. A Duna habja vörös kátrányként tapad a hajóra, a parton egymást érik a füstöt hányó romok. Régen itt gyárak és erőművek épültek, hegymagasak, de a bukás térdre kényszerítette őket a kikötőkkel együtt. Még fosztogatókat se látni, csöndbe dermed a táj. Az árnyék, melyet az északi hegyek vetettek, elenyész, mindent átitat a Nap heve. Percek alatt hólyagosra lehet sülni, ha nincs ponyva az ember fölött.
 Dunavecsénél egy csónak hánykolódik a vízen. Zsolt először azt hiszi, üres, de ahogy elsuhannak mellette, alvó férfit pillant meg az alján.
 A férfi szeme felpattan.
 – Hé! – kiáltja, majd feltápászkodik, a kabátja és szakálla ropog a kátránytól. – Megállj!
 Zsolt keze az irányítópanelre téved.
 – Sajnálom! – kiált hátra. Hozzá akarja tenni, hogy „a lányom beteg”, de addigra a férfi felhördül:
 – Elromlott a kapszulom! Gyere vissza értem, rohadék!
 Zsolt gyorsít. Emi épp eleget látott a napokban, nincs szüksége még egy rémálomra.

***
Baja egy hidakba és iszapos dombokba göngyölt városka, az első jóleső látvány a Dunakanyar óta. Hegymagas, hálóból szőtt búra védi a szúnyogoktól: kisebb vagyonba kerül kaput nyittatni rajta, hogy a Rézkalap beléphessen a város területére.
 Béla öccse Somaként mutatkozik be. Árnyékos sikátorban fogadja őket, ahol bokáig ér a víz, így Zsolt kézben viszi Emit.
 – Őszinte leszek – kezdi Soma –, ezek drága beavatkozások.
 Mielőtt a részletekre térne, hellyel kínálja őket az irodájában. A polcok roskadoznak a kiszuperált számítógép-alkatrészektől, egy sarokban emberforma robot áll, fél karja hiányzik. Emi kerek szemekkel mered rá.
 – A kapszul különösen bonyolult szerkezet. – Soma végigsimít a bajszán. – Csoda, hogy még bárkié funkcionál a bukás óta. Annyi ponton elromolhat, annyi minden megkavarhatja a működését!
 Zsolt fészkelődik a székén. Nem szereti, ha valaki kerülgeti a forró kását.
 – Persze megvizsgálom a kislány kapszulját. – Soma egy röntgenpisztolyt húz elő a mellényzsebéből. – De a javítás napokba telhet, addig pedig nem tudok más pácienst fogadni, vagyis…
 – Felfogtam, hogy drága lesz – szakítja félbe Zsolt. – Akárhány munkanapját kifizetem.
 – Igazán? Ne vegye sértésnek, uram, de nem úgy néznek ki, mint akik egy zsák aranyat rejtegetnek a kabinjukban.
 – Attól még van kabinunk, vagyis hajónk is van.
 – És ha úgy hozza a helyzet, eladná a hajóját?
 Emi felszisszen.
 – Apa…
 – Hogyne – nyomatékosítja Zsolt.
 – Apa! – Emi a kezébe csimpaszkodik. – Halászok vagyunk Nagybajcson, ebből élünk…
 – Biztos Baján is akad meló. – Ahogy Zsolt Somához fordul, az arcizmai megfeszülnek. – Ugye?
 A doktor csak hümmög válasz gyanánt. Megvizsgálja Emi kapszulját, először a pisztollyal, aztán érzékenyebb, apróbb eszközökkel is: amint hat az érzéstelenítő gél, fémkampó mélyed a lány húsába, egyetlenegy, fekete vércsepp buggyan elő, Soma sebesen jegyzetel, sűrűn váltogatja a szemüvegeit, magában dörmög. Zsoltot rázza az idegesség.
 Beesteledik, mire Soma végez. Egy rozsdás petróleumlámpa fényénél közli velük a diagnózist, a tekintete rideg, hangja zengő.
 – A kapszul menthetetlen.
 Zsolt sóhajt. Érezte, hogy ez lesz. Átöleli Emit, a fülébe súg valami ócska ígéretet.
 – És a szindróma? – A tekintete összeakad Somáéval. – Arra lát gyógyírt?
 – Ahhoz, hogy valaki kigyógyuljon a pöszmötbetegségből kapszul nélkül, szerencsésnek kell lenni. – Soma csettint a nyelvével. – Higgye el, uram, szívesen vettem volna, ha kifizet a hajójával, de… – Megakad a mondat közepén, szeme felcsillan.
 Zsolt a körmével dobol az asztalon.
 – Mi az?
 – Eszembe jutott egy megoldás.
 Emi elmosolyodik.
 – Ó…
 – Hallgatjuk – biccent Zsolt.
 – Igencsak bonyolult, és a…
 – Nem számít.
 – A kockázatokat még mérlegelnem kell…
 – Mondom, hogy nem számít.
 – Hát jó. – Soma megtörli a homlokát. – Átrakhatnám az ön működő kapszulját Emi mellkasába. Az átprogramozáshoz igen is értek – csak akkor nem tudok mit kezdeni egy kapszullal, ha az áramköreit elnyűtte egy vírus vagy az idő.
 Zsolt végigpörgeti fejben ezt az új fejleményt.
 – Vagyis… én…
 – Kapszul nélkül kéne boldogulnia, igen – bólint Soma.
 – És megválnék a hajómtól.
 – Attól félek, ez elkerülhetetlen.
 – De Emi életben maradna.
 – Ha óvatosan járok el, igen. – Soma összedörgöli a tenyerét. – A választás az önöké. Nekem nincs tisztem ítéletet hozni egy ilyen ügyben.
 Zsolt a semmibe mered. Ha kapszul nélkül elkap egy betegséget, főleg itt, a sugárzó Alföld peremén, Emi ugyanúgy magára marad. Túl fiatal ahhoz, hogy egyedül boldoguljon.
 Végigméri a gyermekét, pipaszár lábát, csontos vállát, pisze orrát, amiből most is szivárog a vér. Borzasztó látni, ha vére serken. Borzasztó látni, ha köhög.
 És ha ő, Zsolt nem lesz többé, látni se fog.
 Felszegi a fejét, és határozottan ezt mondja:
 – Legyen hát.

Kispál Márton

A fiatal fiú ujjai közé feszültek az aranyszín, durva sörtéjű szálak, keményen markolta a vágtató ló sörényét. Arcát a szél cirógatta, szőke tincsei rakoncátlanul úsztak mögötte. Elszántan fürkészte a természet által beburkolt utat, amelyről a törzs öregjei azt mesélték, a régi időkben autók gurultak rajta, gyorsabban, mint száz ló.
 Hajnal patái doboltak az agyagos talajon, szelte a kilométereket a virradó tájban, csak néha törte meg a hangot egy-egy koppanás, ahogy a szürke, kitüremkedő kövezethez ért. Feszes teste kinyúlt, mint egy húr, majd összehúzódott, hullámzó izmain nedvesség csillant a nap fenséges tűzében.
 Elhaladtak egy elhajlott fémoszlop mellett, a kék táblán egy fehér nyíl jobbra hirdette a haladást. Nem kanyarodtak el, állhatatosan haladtak előre – a közeledő domb mögött már látszottak is az égboltba nyúló platánfák, utat törtek a magasba, mintha meg akarnák karcolni a felhőket.
 A fiú élesen beszívta a levegőt megülő édes párát, melybe belevegyült a színes virágok kábító zamata. Előrehajolt, arcát a ló sörényéhez simította, a belőle áradó meleg hő felolvasztotta átfagyott tagjait. Az állat nagyot prüszkölt, majd engedelmesen lehajtotta a fejét. Ő is látta már a csörgedező patakot, amin át kell ugratniuk, ha be akarnak jutni a pagonyba.
 A víz zubogása egyre hangosabban hallatszódott, megtörte a bogarak éles zümmögését és a madarak lágy énekét. Ujjaival még erősebben mart Hajnal sörényébe, combjaival rászorított kemény marjára. Nyurga alakja egybeolvadt az állatéval, szívük egy ritmusra galoppolt.
 A sziklás parthoz értek, a ló átvitte testsúlyát a hátsó lábaira, patája belemerült a fellazult földbe. Elrugaszkodott, mellső két lába elhagyta a talajt, átsuhant a felcsapódó tajtékok felett, hogy aztán egy halk dobbantással a túlsó lankára érkezzen.
 Nem álltak meg. Az állat felnyargalt a dombon, ahol az alacsony cserjék között itt-ott éles fémrudak meredtek ki a földből. A fiú arcán egy vigyor terült szét, megpaskolta az állat markos nyakát, aztán kedveskedve megsimogatta bársonyos, barna szőrét. Szerette ujjbegyei alatt érezni a selymes puhaságot. Minden éjszaka Hajnal hasára téve a fejét szenderült álomba, miközben belélegezte az illatát.
 Felértek a magaslat tetejére, a patás megállt. A fiú kiegyenesedett, a tájat szemlélte. A fákon levelek rügyeztek, a bokrok pedig annak ellenére élénk zölden ragyogtak, hogy alig egy hónapja ért véget a tél. Az avart már nem csak fehér szirmú hóvirágok tarkították, hanem nehézfejű élénk lila jácintok, és büszkén az ég felé mutató tulipánok. Megtörték a felolvadt hó alatt megindult barna rothadás egyhangúságát.
 A komótos lejtő után várta őket az „Elfeledett erdő”.
 Az ifjú nem szólalt meg, még csak a végtagjait sem mozdította meg, csak gondolnia kellett arra, hogy induljanak el, s Hajnal engedelmeskedett. Rögtön vágtába ugrott, kemény patái felverték a földet, por és talajdarabok repültek mögöttük.
 Az ágas-bogas fákhoz érve a ló lassított, aztán megállt. A gyerek lepattant róla, meztelen talpa belesüppedt a sötétbarna komposztba. Egy cuppanás kíséretében kiszabadította a lábát, aztán eltökélten felszívta magát. Az állat elé sétált, aki az orrán keresztül felingerelve eregette ki forró teste hevületét. Belenézett a hatalmas, gesztenyeszín szemekbe, keze közé fogta a fejét.
 Hajnal értette a néma kérést. Lehajtott fejjel fujtatott, majd a farkát lóbálva eloldalgott a domb irányába. A gyerek poroszkálva indult el, kezével megérintette a közelében lévő fák szúrós kérgét.
 A látóterének szélén kiszúrt egy szemcsényi villanást. Lehajolt, az avarból fél tenyérnyi méretű apróságot halászott ki. Letörölte róla a ráragadt piszkot, aztán megpróbálta megpörgetni az egyik kereket. A ragadós felszínű darab nem engedett, nehézkesen mozdult el a nyomástól.
 Pár éve, amikor kicsi volt, itt jártak a törzsével, és akkor is furcsa apróságokat találtak. A vezető azt mondta, ilyen romokkal teli erdőkben találták a fém evőeszközöket is, a késeket, a különös, tenyérnyi szerkezeteket, amelyeknek szilánkosra tört az eleje. Azok a hasztalan tárgyak még gyújtósnak sem voltak jók, mikor a tűzre dobták őket, nyúlós masszává olvadtak, s maró bűzt árasztottak.
 De a könyveket is ilyen helyekről gyűjtötték be. A törzsük öregjei kincsként őrizték a köteteket, a faládáik mélyén tartották a szakadt darabokat, csak ők nyúlhattak hozzájuk. Esténként a tűz mellett elővettek egyet-egyet, majd felolvastak belőlük.
 Azt mesélték, ezek az elfeledett világ szilánkjai. Azt is mesélték, hogy a fekete halmok régen akkora épületek voltak, mint az égbenyúló fenyők. Emberek laktak bennük, a tenyérnyi szerkezeteket pedig arra használták, hogy felfoghatatlan messzeségből tudjanak egymással beszélni. Ilyenkor maga elé képzelte a sok tolongó embert, ahogy csivitelve mondják az eszközbe mondandójukat, amiket a világ másik felén más emberek meghallanak.
 Az idősek szerint külsőre nem is különböznek annyira az elfeledett világ lakóitól. Csak a szívük más, de az nagyon. Bár mit tudhatnak? Azt mondják, nem éltek abban a korban, csak első kézből hallottak róla.
 A megtisztított kék színű apróságot talizmánként megszorította, erőt merített belőle, majd a bőrnadrágjába rejtette.
 Meggörnyedt, ahogy egyre beljebb nyomult a rengetegbe. Zajtalanul masírozott, csak a szíve vette fel a patak háborgását. Száját izgatottan megtörölte a vászon ingje szárába.
 Az egyik szúrós tüskéjű bokor mögött megpillantott egy sötétzöld borostyánnal benőtt omladékot. A sűrű növény nem fedte el teljesen, látni lehetett a feketére színeződött kövezetet. A gyomra úgy összeszűkült, mint amikor nem evett hét napig. De most nem az éhség kínozta.
 Fától-fáig ólálkodott a kőomláshoz, amelyet a gyér koronákon át a nap élesen megsütött. Hallgatózott: ismeretlen zaj után kutatott, azonban csak a madarak csicsergését és a méhek dongását hallotta.
 Odaugrott a halom oldalához, vállával és a karjával hozzálapult. A fekete korom befogta a barna bőrzekéjét, a felsőjén pedig egy árny lenyomatát hagyta. Nyelt egyet. Még mindig semmi hangot nem hallott.
 Kitekintett a rejtekéből. Az erdő mozdulatlanul bámult rá vissza: sem egy levél nem mozdult, sem egy faág. Viszont újabb buckákat látott, pár lépésnyire tőle már kettő nőtt ki a platánok közül, míg távolabb már hat darab olvadt össze a természettel.
 Bukfencet vetett a gyomra, izmai megfeszültek, a következő rejtekhez lopakodott, lépéseinek nesze elveszett az erdő halk életében. Zakatoló szívvel lapult a következő falnak, tenyerét ráfektette az élő vakolatra.
 Hallgatózott. Semmi. A madarak elcsendesedtek, a rovarok elhallgattak, mintha valaki zavarná őket. Kitekintett. Csak masszívabb búvóhelyeket látott egymás hegyén-hátán. A kövek közül növények szökkentek szárba, s fák ölelték őket körbe. Elnyomták a feketeségüket, egyik-másikból nem is látott semmit, csak a formájukból sejtette valódiságukat.
 A szél halk emberi hangokat fújt felé. Összezárta az ajkait, lovagolt a légzésén, nehogy egy ilyen ártatlan dolog elárulja a jelenlétét. Lábujjaival beletúrt a hideg földbe, ezzel csillapítva kimelegedett testét.
 Kiválasztotta a következő célpontját, az utat osonva tette meg, mozgását egy kósza hang sem jelezte. Biztonságban elérte a célt, háta a harmattól nedves növényekhez simult.
 A beszélgetésből már elkapott pár csipetnyi foszlányt, érezte a kikészített bőr bűzét is. Kitekintett: egy nagy omlás mögött lesznek, jó pár lépésnyire. Visszahúzódott a búvóhelyére, majd beleharapott a mutatóujja oldalába.
 Ismét kihajolt a kúszónövény takarásában, s mikor a világ nem mozdult körülötte, előrerohant a következő fedezékhez.
 – Mit… szer… ham… – hallotta meg a szótöredékeket.
 Kinézett a rakás széléből kinövő vastag törzsű gyümölcsfa mögül. Egy sor, a hideg pirkadattal küzdő áfonyabokrok biztosították az utolsó szakaszt. Mögöttük már látta is a felnőtt embermagasságú határoló falat. A futónövények már annyira birtokba vették, hogy zöld színük elnyomta a rajta található fekete kormot.
 Beletúrt a hajába, hosszan, hangtalanul beszívta a levegőt, aztán az előtte lévő virágba borult orgonához szaladt. Útközben a lábába éles kavics vágott: egy nyikkanás sem hagyta el a torkát, nem foglalkozott vele. Leguggolt a leshelyén, majd nagyon óvatosan elhajtotta a szeme előtt lévő ágakat.
 Feltárult előtte a másik törzs tábora. Vagyis nem is csak a másik törzsé: három különbözőé. Összeszorította a fogsorát, tágra nyílt szemmel figyelte őket: félmeztelen férfiak kallantyús fémvödrökbe kavicsokat pakoltak, mellettük nyílak sorakoztak, bőrből készült tokokban pedig hegyes végű vesszők várakoztak.
 Legalább kétszázan vannak… vagy sokkal többen.
 – Tüzet is gyújtunk este? – kérdezte az egyik befont hajú harcos.
 – Nem – válaszolta az egyik férfi, akinek egy vörös köves nyaklánc lógott a nyakában. – Vigyáznunk kell a földekre.
 Nem vett levegőt. Sietnie kell.
 Az előző halomra nézett, settenkedve vágott neki az útnak. A talpán lévő mély seb lüktetett, vércseppek pettyezték az avart. Egy fecske felröppent a közeli bokorból, éles rikácsolása betöltötte a terepet.
 – Ott! – hallotta meg a háta mögül az elszánt üvöltést.
 Nem vesztegette arra az idejét, hogy hátra pillantson. Settenkedése futásra váltott, hangosan füttyentett. Nehezen lépett rá a jobb lábára, akaratlanul sántított a belehasító fájdalomtól.
 Hallotta, ahogy a férfiak döngő léptekkel a nyomába erednek. Egymásnak üvöltöztek, mellette egy nyílvessző suhant el. Kikerekedett szemmel nézett utána, centiken múlott, hogy nem találta el… vádlija zsibbadt a megerőltetéstől, a lábikrái begörcsöltek. Kezével segítette a mozgását, azonban a sérült lába egyre csak visszahúzta.
 A marcangoló kétségbeesés utolérte. Egy kinyúló kéz majdnem elkapta – érezte a melegét a hátánál, hallotta a férfi zaklatott szuszogását is.
 Aztán egy ismerős hang verte fel a hajsza zaját: dobogás. Ismerős üteme az egybeolvadt testüket idézte.
 Hajnal barna szőrével kiviláglott a szürke törzsű fák közül, lehajtott fejjel csörtetett, nyerítése elnyomta a barbár ordításokat. A fiúban zabolátlan erő áradt szét, már nincs sok hátra…
 Egy férfi utána vetette magát, elkapta a bokáját. Kis híján a földre rántotta őt, de sikerült kiugrania az izzadt tenyér léha szorításából.
 Egymás mellé értek a lóval, fél métert haladt mellette, mikor egy kavics a hátába vágódott. Az ütés erejétől előredőlt, tüdőjéből elszökött a levegő. Mielőtt elesett volna, kinyúlt, elkapta az állat sörényét. A teste megszokásból reagált a lehetőségre, felugrott a hátára. Előredőlt az állatra, mellkasában dübörgő szíve együtt ügetett a lóéval.
 Nem nézett hátra. Nem akarta látni, ahogy nyilakat húznak ki, célra tartják őket, aztán kilövik… egy újabb hasított el mellette. Hajnalt nem érdekelte. Szelte a tájat a magas fák között, a nagyobb bokrokat könnyedén átugrotta. Fáradhatatlanul taposta a métereket, ősi ereje visszhangot vert az erdőben.
 Kiértek a dombhoz. Lábát rászorította a ló oldalára, arcát a nyakához simította. Mélyen magába szívta az ismerős illatot, a zihálása csillapodott. Átugrottak a patakon, már nem hallotta az üldözőik heves kiáltásait, és nyílvesszők sem törtek az életére. Felvágtattak a meredeken, utána lefelé tartottak a törzsükhöz.
 Csípőjét nyomta a különös apróság, ezért kivette és izzadt tenyerébe zárta. A nap egyre erősebben melegítette a bőrét, mégis, a benne eluralkodó érzések miatt fázott, reszketett. Eszébe jutott az egyik este, mikor a törzs öregjei háborúról meséltek, háborúról, mely majdnem mindent elpusztított. Villanások söpörtek végig a Földön, amiket mindent beborító fekete füst követett, fülsüketítő durranás, s aztán halál…
 Az állat eszeveszett módon tört előre, lábai falták a kilométereket, izmai virtus táncot jártak, együtt hullámzott a lovasával. A fiú arcába belecsapott a szellő, hűvössége csípte a bőrét.
 A rét után következett egy erdő, aminek sudár fái méterekre nőttek egymástól, ezért könnyedén átjutottak közöttük. A gyermek tüdeje összepréselődött, levegő után kapott. Nem lehetnek elég gyorsak…
 Kiértek a ligetből, következett a kukoricás, amit más esetben kikerülne, hiszen a törzs tagjai rengeteget dolgoztak rajta, de most nem tehette meg, ez a legrövidebb út, ami visszaviszi a táborukba.
 A növekvő szárak után már látta is a nádfedeles faházakat és a tüzet rakó asszonyokat.
 – Támadnak! – üvöltötte már messziről.
 Az emberek felnéztek a mindennapos elfoglaltságukból. A törzsük vezetője ledobott egy nagy halom gallyat a földre. Szakállas arcával felé fordult, meztelen mellkasa kidülledt a hírtől.
 A gyermek leugrott Hajnalról a tábor szélén.
 – A keletiek igazat mondtak! Összefogtak! Felrúgták az egyezséget! – hadarta megállva a törzsfőnök előtt.
 A magas férfi összeszorította az állkapcsát, sötét szemével elnézett az Elfeledett erdő irányába.
 – Szóljatok a két törzsfőnöknek – utasította a mögötte állókat, hátra sem nézve. – Készítsétek a fegyvereket, a köveket és a botokat.
 Arra nézett, amerről a fiú érkezett.
 – Elkezdődött.
 A gyermek megszorította a tenyerében lévő kincset. Észrevette az emberek között az egyik öreget, aki oly’ sok éjszakán át mesélt nekik…

Emma ZR

Fényes, meleg áprilisi nap volt, a hologramos órák éppen tizenhármat ütöttek. Aspen jókedvűen lépett ki a légvonat ajtaján, majd a némán tovasuhanó, csillogóan fehér jármű után nézett. Az állomásra érkezve nyüzsgő embertömegbe csöppent, a legtöbben az alattuk lévő, tíz emeletet is magába foglaló bevásárlóközpontba tartottak, vagy éppen onnan jöttek táskákkal megpakolva. Napsárga hajú gyerekek futottak el mellette, egy apró AR rókát kergetve, és a nagy sietségben majdnem fellökték. Két férfi, valószínűleg a szüleik lehettek, bocsánatkérőn pillantottak Aspenre, majd a gyerekeik után siettek. Az emelet közepén egy tágas lyukon keresztül vízesés zubogott alá az alsóbb emeletekre, a lyukat pedig egy mágneses híd szelte át, ezen közlekedtek az épületbe érkező vonatok. Köré fákat és virágokat ültettek, és az emberek kényelmes padokon ülve figyelhették az ide-oda repkedő, egzotikus robotmadarakat. A magas falakon óriási hologram reklámok virítottak, mintegy versengve az emberek figyelméért, a tekinteteket mégis egy hatalmas, büszke felirat ragadta meg leginkább: „Isten halott, az ember szabad.”
 Odakint, az üvegfalakon túl terült el a város, az elegánsan modern felhőkarcolóival, zöld, élettel teli ligeteivel, repülő ökojárműveivel és valódinak látszó robotállataival. Ez volt Neopolis, amit úgy is emlegettek: a szabadság városa. Valaha New Yorknak hívták a történelemkönyvek szerint. A sötétség, az önzés, az elnyomás bűzös városa volt még alig száz évvel ezelőtt is, de aztán a világot, ahol az emberek boldogtalanul, saját ítéleteik és rögeszméik rabjaiként éltek, végül utolérte a végzete. A városokat elöntötte a tenger, majd jöttek a bombák, és az emberek éhen és szomjan haltak, míg körülöttük a vízben fertőzött tetemek úszkáltak. De a sok szenvedés után végül eljött a béke, és a romok fölé egy új várost emeltek, egy új és boldog időszak kezdeteként.
 Egy kéz érintette meg Aspen vállát.
 – Julia! – fordult mosolyogva a lányhoz. Szokatlan név, egy olyan korban, amikor a neveknek, sőt az emberek nagy részének nem volt neme. Julia magának választotta, amikor tizenhat éves lett, emlékeztetőül, hogy volt idő, amikor az emberek élete tragédiával végződött. Aspen ezt baljósnak találta, de mégis el kellett ismernie, hogy tökéletesen illik a lányra, akinek afrofonatokba font, fekete haja volt és átlátszó kontaktlencsét hordott, ezért a rengeteg arany, és neon színű szempár között fájón mélynek tűnt a tekintete.
 – Jól nézel ki – dicsérte meg a lányt, a fényes fehér latexruhájára pillantva, amely kiemelte vonzó alakját és tökéletes, barna bőrét.
 – Te is egész jól festesz – felelte Julia már-már félszeg örömmel, és arcon csókolta.
 Egy pillanatig némán álltak egymással szemben, és Aspen tudta, hogy a lány valódi csókot vár tőle, de nem akarta bátorítani, hiszen ő nem tudta úgy szeretni, ahogy Julia szerette volna. Sose mondta ki, de Aspen érezte, hogy többet akar, mint barátságot extrákkal, abból, ahogy a lány ránézett és abból, hogy szinte sohasem feküdt le másokkal.
 – Menjünk! – törte meg a csendet sóhajtva Julia – Sonánál már javában tarthat a buli.
 Aspen bólintott, és együtt szálltak be a liftbe, amely felvitte őket Sona lakásához, aki mindig nagyszabású, egész napon át tartó, vad partikat rendezett.
 Aspen a felvonó csillogó tükrében ellenőrizte a külsejét. Rövid göndör haja a homlokába hullott, beletúrt, hogy megigazítsa, elektromoskék szeme köré színes geometriai mintákat rajzolt anyja legújabb sminkrobotja. Mesteri munka lett meg kell hagyni, és mégis Aspen jobban örült volna, ha az anyja másra költi azt a rengeteg pénzt.
 Rajtuk kívül még ketten álltak a liftben. Egy harmincnak tűnő sötét bőrű ember, rózsaszín hajjal és hosszú körmökkel, de a fiatalító eljárás miatt lehetetlen volt megállapítani a valódi korát. A másik Trinity volt, aki hozzájuk hasonlóan a buliba tartott. Apró topja alól kivillant a melle és mikor észrevette, hogy Aspen őt nézi, kihívóan rámosolygott.
 Sona házába érve a partizó fiatalok színesen örvénylő kavalkádja fogadta őket. A falba épített hangszórókból üvöltött a zene, amire a vendégek jó része a terem méretű nagyszobában táncolt, a többiek az étkezőben felszolgált desszertekből csipegettek vagy a széles kanapékon elterülve smároltak. Aspen elvett két élénklila Nectarite koktélt az arra járó robot tálcájáról, és az egyiket Julia kezébe adta, majd leültek egy kissé félreeső, szürke kanapéra. Mellettük a fiú, akinek az arcát úgy festették ki, hogy robotnak tűnjön, egy kis fiolából Csillagport szórt a szájába.
 – Kértek? – fordult hozzájuk kedélyes mosollyal, látszott rajta, hogy nem ez az első adag, amit magába önt. Julia bólintott és a fioláért nyúlt, a keze alig észrevehetően remegett. Az ajkán csillámló nyomot hagyott a por alapú drog, ezért Aspen odanyúlt, hogy az ujjával letörölje. A lány nem húzódott el, de utána nagy kortyokban itta meg a koktélját és felállt, hogy szerezzen magának egy másikat.
 – Jól vagy? – Aspen megragadta a csuklóját, hogy visszatartsa.
 – Persze! Csak kiélvezem a bulit – nézett rá a lány, de a szégyenlős félmosolya valahogy szomorúnak tűnt.
 – Nahát, megérkeztetek végre! – a következő pillanatban Sona vetette le magát Aspen ölébe és szájon csókolta. Sona vékony volt és kismellű, a legutóbbi hormonkezelése még meglátszott rajta, a mozdulataiban volt valami merev, alig észrevehető bizonytalanság. Hosszú, fekete haja Aspen vállára lógott, ahogy visszacsókolta.
 – Nem tűnsz valami felszabadultnak – fintorgott Sona – Nyújtsd ki a nyelved! – parancsolta és egy kis szívecske formájú tablettát helyezett a nyelvére, amikor Aspen engedelmeskedett.
 A hatás pedig nem maradt el. Lelkes öröm áradt szét Aspen ereiben, a világ kitágult és Sona éles vonásai gyönyörűvé változtak. Aspen újra meg akarta csókolni, egy kicsit hevesebben, de ő nevetve felpattant az öléből.
 – Gyere táncolni! – húzta maga után, erősen fogva a kezét, és Aspen készségesen követte. Gyorsan beszippantotta a hangulat, a vibráló zene, a sötétített üvegen átszűrődő napfény. A világ millió színben ragyogott, ahogy Sona hozzádörgölőzött miközben Csillagport szórtak egymás szájába, hogy aztán a csókjaikkal keverjék össze a csillámló ízeket. Végül már nem érzékelt mást csak az együtt vonagló tömeget, ajkaik közt elfolyt az idő, és maradt a szabadság, hogy egyenek, igyanak és szeressenek bárkit, édes mámorban összekapcsolódva. A Mennyország olyan formája volt ez, amelyről régen a vallásos emberek álmodni sem merhettek. Aspennek egy pillanatra eszébe jutott a felirat, amit korábban látott – ha Isten halott, nincs senki, aki meggátolhatná az embert a szabadságban – és valami különös elégedettséggel töltötte el ez a gondolat.
 Vékony karok ölelték át hátulról, lágyan végig simítva a mellkasát.
 – Julia? – fordult hátra megérezve a lány jelenlétét.
 – Szeretlek – mondta a lány, szemében színes szikrák robbantak, ahogyan vágyakozva bámult rá. Aspen válaszul megcsókolta, hevesen, elfelejtve, hogy nem akarja hitegetni a lányt. Julia ajka telt volt, édes és még mindig ragyogott a Csillagportól. Szinte öntudatlanul összefonódva húzták be egymást egy csendes szobába. Aspen, ha egy kicsit is józanabb lett volna, nem teszi ezt, de a drogok és a vágy nagyobb volt nála. Julia barna teste az övé köré fonódott és az ablakon beszűrődő éjszaka villódzó fényeiben fürödve szeretkeztek.
 – Mi a baj Julia? – kérdezte Aspen, amikor később egymás mellett fekve bámultak a semmibe. Érezte, hogy valami nincs rendben, és tartott tőle, hogy ez az ő hibája. A lány válaszul kék füstöt fújt, mire az áfonya émelyítően édes illata töltötte be a szobát, majd újra az ajkához emelte az elektromos cigarettát. Koruk igazán nagyszerű találmánya volt a cigaretta, amelynek a használata sem az emberi szervezetre, sem a környezetre nem volt negatív hatással.
 – Te nem érzed úgy néha, mintha valami megkötözne és lehúzna a mélybe? Nem is tudom... Mintha fuldokolnál – kérdezte Julia, miután Aspen már azt hitte, hogy a kérdését felelet nélkül hagyja.
 – Fuldokolnék? Nem tudom. Nem hiszem. A tanácsadód nem ad gyógyszereket hangulatingadozás ellen?
 Mindenkinek volt egy tanácsadója már gyerekkorától fogva, akihez ajánlatos volt legalább hetente egyszer ellátogatni, mert segített az embereknek, hogy boldogabb és kiegyensúlyozottabb életet élhessenek. Gyógyszereket is adtak, a túl erős negatív érzelmek ellen, amit persze nem volt kötelező szedni, de hát ki akarna haraggal és depresszióval küzdeni. Régen az emberek bántották egymást, tönkretették a házastársuk a gyerekeik életét, és a mentális betegségeiket évszázadokon át örökítették tovább generációról generációra. Magas volt az erőszakos bűncselekmények és az öngyilkosságok száma, de mára ezeket sikerült minimálisra csökkenteni, a tanácsadásoknak és hangulatjavító gyógyszereknek köszönhetően. Az emberek már gyerekkorukban elkezdhették egy terapeuta segítségével kezelni a kisebb-nagyobb problémáikat, így később magabiztos, egészséges felnőttek válhattak belőlük.
 – Nem mindig, mert... Tudni akartam milyen nélküle, és rájöttem, sokkal valóságosabb, és sokkal rosszabb is, és sokszor fáj a fejem, de...
 – Akkor meg mi a fenéért nem szeded a gyógyszereket? – vágott közbe Aspen – Hiszen a saját bőrödön tapasztaltad, hogy ez így nem jó.
 Julia felsóhajtott.
 – Azért, mert mi van akkor, ha az, amit boldogságnak hiszünk, csak egy illúzió? Vegyük például Sonát. Szerinted boldog? Állandóan vidámnak tűnik, kedves és flörtöl mindenkivel, de már az ötödik hormonkezelésén vett részt, mert nem tud rájönni, hogy milyen neműként akarja leélni az életét.
 – Na és? Minden joga meg van hozzá, hogy keresse önmagát. És ha soha nem állapodik meg az is rendben van, ha ő így érzi jól magát.
 Julia nem felelt. Múltak a percek, és ők némán feküdtek egymás mellett, a békés félhomályban. Az ajtó mögül beszűrődött a zene, és valaki megpróbált benyitni, de mikor észrevette, hogy zárva van az ajtó tovább állt. Aspennek hirtelen az a kellemetlen érzése támadt, hogy figyelik. Felkönyökölt, és valóban; a fal mellett álló terráriumból egy megtermett kígyó bámult rá. A színpompás állat nem lehetett más, csak Sona királypitonja, amelyre annyira büszke volt. Hogy valójában milyen gazdag családban élt, azt ez a kígyó bizonyította leginkább, mert igazi állatokat szinte lehetetlen volt beszerezni. Persze a tudósok rájöttek, hogyan regenerálhatják a kihaló állatok sejtjeit, de mióta az ember majdnem elpusztította a fajok nagyrészét, már sokkal jobban figyeltek a természet túlélésére, és az állatokhoz nem férhetett hozzá akárki. Helyette kifejlesztették az úgynevezett android fajokat, amelyekkel sokkal kevesebb gond volt, hiszen nem kellett etetni őket, vagy takarítani utánuk, mégis minden másban tökéletes másai voltak lélegző társaiknak.
 – Szerintem jobb lenne, ha megint rendesen szednéd a gyógyszereidet – szólalt meg végül Aspen, elszakítva tekintetét a mozdulatlanul figyelő kígyóról – A te érdekedben adják őket.
 – Nem tudom van-e értelme élni. Vagy, hogy megérdemeljük-e az életet – Julia mintha meg sem hallotta volna, amit Aspen mondott – Egyszerűen csak, semmi nem tűnik valódinak.
 – Lehet, hogy volt idő amikor az ember nem érdemelte ki az életét, de most már mások vagyunk Julia. Gondolj bele! Fiatalon és boldogan élhetsz úgy, hogy közben azt szeretsz, akit szeretnél és úgy, ahogy szeretnéd. Nincsen többé különbség a nemek és a rasszok között, mindenki egyenlő, nem éhezünk és nem öregszünk meg, a kezeléseknek hála. Bárki lehetsz, bármit elérhetsz, csak szedned kell a gyógyszereket.
 – De én csak egy embert akarok szeretni és azt szeretném, hogy egy ember szeressen – felelte Julia csendes bánattal a hangjában.
 – Biztosan megtalálod majd, aki szintén így érez – mondta Aspen, és megfogta a kezét, mert nem tudta, hogyan segíthetne a lánynak.
 – Csak gondolkozz azon, amit mondtam, kérlek! – Julia Aspen szőkített hajába túrt, futó csókot nyomott az ajkára, majd kisétált a szobából, egyedül hagyva őt a még mindig bámuló királypitonnal.
 Az éjszaka többi része mámoros feledésbe merült, de bármennyit ivott, bármennyi Csillagport vett be, és akárhány embert csókolt meg Aspen, a beszélgetésük Juliával ott motoszkált a tudata peremén, nem hagyva, hogy újra teljesen felszabadultnak érezze magát.
 És másnap, mikor hazaindult Sona túl vidáman búcsúzott tőle, élénken nevetve, mintha az áttombolt éjszaka meg se kottyant volna neki, míg Aspen álmosan szédelegve észlelte csak a felébredő világot. Julia nem volt sehol, valaki azt mondta hazament, és Aspen kontaktlencséjére érkező üzenet is ezt igazolta. „Ne haragudj, hogy nem köszöntem el, túlságosan kimerült voltam!” – írta a lány.
 Amikor Aspen kilépett a liftből ugyanaz a nyüzsgő, boldog világ fogadta, ami előző nap, de valami mégis másnak tűnt. Az emberek szemében hamisan csillogtak a különleges színű kontaktlencsék, a köröskörül repkedő robotpapagájok hallottnak tűntek és az üvegfalak mögött túl fényes volt a város, amely egy szánalmas világ romjaira épült.
 Aspen tekintete újból megakadt a hatalmas és büszke hologram feliraton, és eltűnődött, mi van akkor, ha Isten mégsem halt meg, és az emberek még mindig rabok. Mi van, ha ez a gazdag világ hazugság, és az emberek mélyen belül, a lelkük aranyrácsai mögött továbbra is szenvednek. Aztán a nevetséges gondolatot elhessegetve bekapott egy színes tablettát, és jókedvűen mosolyogva felszállt az éppen beérkező légvonatra.

Turzó Liliána

Réges-régen voltak nevek… afféle megkülönböztető, alfabetikus rendszeren alapuló verbális azonosítók. Kicsit olyanok, mint a manapság használt heti szinten cserélődő huszonnégy karakterből álló „egyéni azonosítók”.
 A nevek mégis mások voltak, nem feltétlen egyediek, de egyéniséget adott viselőjüknek. Szülők adták gyermekeiknek, és nem az erre kijelölt számítógépek és emberi aggyal is könnyedén megjegyezhetőek voltak. Nem voltak egyediek, mégis egyéniek. Nem kellett őket titkosítani, nem voltak attribútumaik. Csak szimplán léteztek. Voltak férfi és női nevek. Mégis képesek voltak arra, hogy egyéniséget adjanak ezek az egyszerű nonbináris azonosítók, mint Attila, Miklós, Judit, Anna stb. Elmondhatta valaki – például: „Én vagyok Kati”.
 Már el se tudjuk képzelni azokat az időket…
 Manapság már mindent a számítógépek irányítanak.
 Reggel öt óra: rendszerfrissítés – az okosotthonom letölti a Központi Szerverről a legfrissebb biztonsági javításokat, valamint a mai napi „rutin”-t, azaz az elvégzendő „to do”-nak nevezett feladatlistát. Mivel ma hétfő van, új egyéni azonosítót is kapok, ami ezen héten könnyen megjegyezhető: „XZ+ADsh7=!NowRA)-FKB%SkV”. Ezt követően az okosotthonom a helyi vezetéknélküli hálózat segítségével szinkronizálja az adatokat a bőröm alá ültetett VASCON-chippel. A VASCON-chip egy úgynevezett „személyirányító” készülék, aminek feladata a Központi Szerver utasításainak végrehajtása az egyeden, ezért össze van kötve az idegrendszeremmel.
 Reggel öt óra harminc perc: a rendszer készen áll az ébresztésemre. Megszólal a rádió: „Ébresztő kismadarak hasatokra süt a nap. Jöjjön egy igazi ébresztő sláger – egyenesen a Központi Zenei Streaming Szervertől. Egy olyan klasszikus, örökzöld, amely az önök ízlése szerint van összeállítva a Muzsika 5.2 adatelemező szoftver segítségével.”
 Ezalatt a VASCON-chip az idegrendszeremre csatlakozva tudatosítja velem új egyéni azonosítómat, a „to do” feladatlistát a mai napra, valamint elindítja az úgynevezett „személyi boot” folyamatot is, mely az idegrendszeremet felkészíti a szerver által közvetített információk feldolgozásra. Ez körülbelül tíz percet vesz igénybe, addig is hallgatom a rádiót.
 Miután letelik a személyi boot, a rádió elnémul. Az első feladat betöltődik: „zuhanyozás”.
 Reggeli protokoll első néhány szokásos szubrutinjának lefuttatása után, mint pl. „felöltözés”, „reggeli”, „fogmosás” után, a „to do” listám alapján dolgozni indulok a Központi Emberitudat Elemző Intézetbe. A rendszer a kreatív munkakörbe oszt be, a feladatköröm szerint bizonyos megadott témákról kell emberi véleményt alkotnom azért, hogy azt beépíthessék a BIG DATA-ba. Az így összegyűjtött információk egy részét a következő rendszerfrissítések fejlesztéseihez használják fel, azaz elég fontos munkáról van szó, ahol a rendszer komolyan megválogatja kit oszt be rá, így azt hiszem büszke lehetek magamra.
 Miután megérkezem a munkahelyemre, odamegyek a munkaállomásomhoz, és lefut a következő szubrutin: „Ül”. A monitoron szinte azonnal megjelenik a következő üzenet: „Üdvözöljük XZ+ADsh7=!NowRA)-FKB%SkV !”.
 S egyúttal megjelenik a mai napra kielemzendő esszé témája is:
 „Témakör: történelem + pszichológia
Téma: Az emberi nevek és azok hatásai a korabeli személyiségi tudatra”
 Nem tudtam mit jelent az a fogalom „nevek”, így a tudatomban némi értetlenkedés fogalmazódik meg, melyet azonnal érzékel a VASCON-chip, és új adatokat tölt fel oda. Ez kábé öt percet vesz igénybe.
 Az új adatok, amelyekkel megismerkedem – a Vascon-chipnek hála –, olyan információk, amelyek az adatelemző esszém elkészítéséhez feltétlenül szükségesek:
 • Név definíciója: A XXI. századig használt olyan alfabetikus rendszerben generált, általános jellegű, nem egyedi szó vagy kifejezés, amely bizonyos személy vagy élőlény megszólítását, azonosítását tette lehetővé.
 • Név szerkezeti felépítése: Vezeték és keresztnév kifejezés jelentése, és egymáshoz való szerkezeti viszonyulásuk. Grammatikai felépítésük.
 • Névnaptár
 • 100 legnépszerűbb családnév a XXI. századból
 • Vallásos, liturgikus, rituális ismeretek: keresztelő hagyománya
 • Példatár: 500 híres ember neve a XXI. századból
 Annak érdekében, hogy az adatelemző esszém megfelelően, szükséges mértékben emberi legyen a VASCON-chip átmenetileg leáll. A kreatív munkafolyamat során fontos, hogy elmém ne legyen gépi befolyás alatt. Imádom ezt a munkát, ilyenkor nyolc teljes órára feltisztulhat a tudatom, egy picit önmagam lehetek.
 A monitoron a következő felirat jelenik meg: „Figyelem! A VASCON-chip a munkafolyamatok idejére leáll! Ennek következményenként közepesen erős migrénes rohamok várhatóak. VASCON-chip leállása: 10… 9… 8… 7… 6 … 5… 4… 3… 2… 1 … Most.”
 S szinte azonnal rám is tör az az iszonyatos fejfájás, ami ilyenkor szokott. Mintha éles fémkést forgatnának meg a koponyámban, felhasítva vele az agyvelőmet. Hol az egyik irányból, hol a másikból. Hunyorogni kezdek – a fény elviselhetetlenül zavar. Ezt érzékelve a rendszer elsötétíti munkaállomásomat. Minden fájdalom ellenére egy picit mégis önmagam vagyok, és nincs az a szörnyű fejfájás, ami ezt elvehetné tőlem.
 Ahogy kinyitom a szemem látom, hogy a monitoron megjelenik egy szövegszerkesztő felület, és egy óra, ami jelzi a munka befejezéséig hátralévő időt, ami jelen esetben nyolc óra, illetve az elvárást jelző mennyiségi kvóta mutatót (ami 15 oldal).
 Nem is olyan sok munka, ráadásul nincsenek szigorú megkötések, a gépek csak arra kíváncsiak, hogyha egy személy átmenetileg leválik a számítógépes rendszerről, akkor mit gondol egy-egy témáról. Egy afféle külső szubjektív véleményt keresnek, amelyet alapul vehetnek a rendszer egy-egy fejlesztési pontján.
 A szavak csak úgy ömlenek belőlem, könnyedén megvan a napi kvóta. Miközben dolgozom az esszén, a szemem előtt megképződik, ahogy a XXI. századbeli őseink folyamatosan egymást szólongatják a nevükön, amikor megpillantják egymást az utcán. Egy olyan világban, ahol tudat szabad, és mindenki tudja mindenkiről, hogy kicsoda és mi a neve. Amikor szeretet járhatta át az egész világot. Ha valaki az utcán meglát egy másik embert, oda van a boldogságtól, és annak nevét az égbe kiabálva, egymás felismerésének örömétől egy mosoly kerül az arcukra, kiélvezve a saját önálló létezésüket. Azok lehettek a szép idők.
 De az idő kegyetlen… és a munkaidőm is lassan lejár. Mikor a visszaszámláló óra végéhez ér a szövegszerkesztő is hirtelen bezár. A VASCON-chip, majd „személyi boot” folyamata is újraindul.
 Ismét megszólal a rádió, hogy a „személyi boot” ideje alatt ne unatkozzak: „Kedves Hallgatóink! Remélem mindenkinek nagyon jól telt ez a derűs, napfényes munkanap. Sok-sok társadalmilag hasznos munkával, amit a Nagy Szerver elemezhet. S most jöjjenek a legnagyobb slágerek, megköszönve az önök hasznos munkáját, az önök ízléséhez igazítva, a Muzsika 5.2 adatelemző szoftvernek hála.”
 A rádió egészen a „személyi boot” végéig szól, majd az újra induló VASCON-chip első lépésként egy gyors biológiai ellenőrzést végez rajtam. Miután ezzel elkészült, lefuttatja a „WC” nevezetű szubrutint. A VASCON-chip ezt követően az okosiroda hálózatán keresztül szinkronizálva ellenőrzi, hogy elvégeztem-e a mai napra elvárt munkát. Miután ezzel végez, hazaküld.
 Hazaérkezésemkor a fejem tele van a még a munkahelyi „Név” téma gondolataival, valamint az azt fékező VASCON-algoritmusokkal. Némileg ettől meg is szédülök. Minél inkább eltérnek gondolataim a Központi Szerver által meghatározottól, a bőröm alá épített chip annál erősebb belső ingerekkel tart engem a mai napra kijelölt „to do” lista keretei közt.
 Belépek az ajtón az előre meghatározott protokollok alapján. A VASCON-chip lefuttatja a „tükörbe nézés” című szubrutint, mely célja az, hogy megigazítsam a ruháimat, valamint az út során összekócolódott hajamat. Ehelyett most csak nézem magamat a tükörben, és nem egy szubrutinok által irányított gépezetet látok, hanem egy nőt, aki visszanéz rám. Vörös, göndör haja van, szemei barnák, arca beesett és sápadt, mint egy holttest.
 Ahogy figyelem magamat, úgy veszem észre, hogy a tükrön az orrom magaságától jobbra van valami zöldes-sárga nem túl nagy folt, talán penész. Ez a kis foltocska azonban megtöri az összképet, hiába nézem arcom, ez a folt egyszerűen zavar. Furcsa, hogy a rendszer nem vette korábban észre, és nem tisztította meg. De az még furcsább, hogy eddig én sem láttam ezt a szennyeződést, pedig kitudja, hogy mióta lehet ott.
 Lassan lejár a VASCON-chip által a „tükörbe nézés” című szubrutinra szánt időkeret, és új szubrutin indításra ad ki utasítást: „ülj le a fotelbe” címmel. Én azonban nem veszem tudomásul a chip utasítását, egyre inkább csak az jár a fejemben, hogyan lehetséges, hogy nem vettem észre ezt a foltot, s elkezdem körmeimmel a tükröt kapargatni. Ami nem könnyű, mert a VASCON-chip gondoskodik a megfelelő manikűrről, de azért egy idő után le tudom szedni. A chip újra megpróbálkozik az „ülj le a fotelbe” nevű szubrutinnal, de hiába.
 Ahogy lekaparom a teljes szennyeződést a tükörről, az arcomat már teljes önmagában láttom. A VASCON-chip közben bénító ingerekkel próbál visszaterelni „to do” által előírt következő feladathoz.
 Felemelem a kezemet a vállam magasságig, és remegve a bénító ingertől magamra mutatok a tükörbe.
 – A… aa… nevem… Éva… a nevem Éva. – recegve mondom, ellenkezve a chip parancsainak. – Ne… kem va… an ne…vem… Nekem van nevem.
 Ekkor történik valami, s hirtelen a VASCON-chip nem küld tovább bénító ingereket. Bár a korábbi ingerek hatása még kitart, de nincsenek újak. Egy gépies hang szólal meg bőröm alól:
 – VASCON KRITIKUS HIBA. CSÖKKENTETT ÜZEMMÓD INDÍTÁSA. VASCON GONDOLATIRÁNYÍTÁS LEKAPCSOL. VASCON AUDIOIRÁNYÍTÁS BEKACSOL. FIGYELEM! A SZERVERKÖZPONTI UTASÍTÁSIG NE MOZDULJON!
 Nem is akarok mozdulni függetlenül attól, hogy mit mond a chip. Csak magamat, csak Évát akarom látni.
 – KÉREM VÁRJON! A SZERVEZKÖZPONTI SZINKRONIZÁLÁS FOLYAMATABAN. UTASÍTÁSIG NE MOZDULJON!
 Szinte mintha nem is hallanám, mit mond.
 – Éva, a nevem Éva – mondom ezúttal már hangosan, mosolyogva, ahogy XXI. századi őseink tették.
 – SZERVERKÖZPONTI UTASÍTÁS ÉRKEZETT: LÉPJEN HÁTRA, MAJD FORDULJON JOBBRA, HALADJON EGYENESEN TÍZ LÉPÉST! A CÉLOBJEKTUM A FOTEL. ÜLJÖN A FOTELBE!
 – Kösz, inkább nem – válaszolom a VASCON-chipnek, amely többször is elismétli az útbaigazítást a fotelemig. Legyintek az utasításokra, a VASCON-chip csökkentett üzemmódban úgysem tud fájdalmas idegi ingerületeket létrehozni.
 – KÉREM VÁRJON! A SZERVEZKÖZPONTI SZINKRONIZÁLÁS FOLYAMATABAN. UTASÍTÁSIG NE MOZDULJON! SZERVERKOMMUNIKÁCIÓ FOLYAMATBAN. VASCON VÁLASZRA VÁR. SZERVERVÁLASZ ÉRKEZIK. AZ ADATFELDOLGOZÁSÁIG KÉREM NE MOZDULJON!
 Erre már elnevetem magamat.
 – Mi van VASCON, csak ennyit tudsz. Nevem Éva, és ennyi. Ehhez mit szólsz?
 – SZERVERVÁLASZ FELDOLGOZVA: LAZÍTÁS PROTOKOLL TÖRÖLVE. ÚJ PROTOKOLL ÍRÁSA FOLYAMATBAN.
 – Mondjad csak, mondjad csak. Az én XXI. századbeli boldogságomat el nem veheti senki. Nekem van nevem, és kész.
 – PROTOKOLL ELKÉSZÜLT. A PROTOKOL NEVE: ÖRÖK ÁLOM. FIGYELEM, HELYEZKEDJEN EL KÉNYELMESEN A PROTOKOL INDITÁSÁHOZ!
 – Nonono… azt már nem… felejtsd el… te rohadék… – préselem ki a szavakat, pontos tudva mit jelent az „örök álom”-nak becézett protokoll.
 – FIGYELEM, HELYEZKEDJEN EL KÉNYELMESEN A PROTOKOL INDITÁSÁHOZ! UTOLSÓ FIGYELMEZTETÉS. AZ ÖN OKOSOTTHONÁBA ALTATÓGÁZT FECSKENDEZÜNK.
Az altatógáz hatására szinte azonnal összeesem, de még nem alszom el. Hallom, ahogy a bőröm alól az a rohadt VASCON-chip tovább dumál.
 – ÚJ SZUBRUTIN LÉTREHOZVA: LIKVIDÁLÁS. SZUBRUTIN INDÍTÁSA FOLYAMATBAN.
 A nevem Éva, ezt senki nem veheti el már tőlem. Most meghalok, de úgy éltem, ahogy már közel száz éve senki. Néhány percig ember lehettem a gépek világában.

Nagy Miklós

Azon a napon a hőmérő ötven fokot mutatott. A városok üresek voltak, mindenki a lakásában kuksolt a légkondi feltalálóját istenítve. Nem azért nem léptek ki a házból, mert nem akartak, hanem mert tilos volt. Már reggel kihirdették az ítéletet, miszerint attól a naptól kezdve szeptember közepéig senki sem lépheti át a bejárati ajtó küszöbét. Élelmet robotfutárok szállítottak a lakosoknak, akik a csomagban felelhető ételek csekély mennyiségét látva elkeseredve és félve néztek a szörnyűnek ígérkező időszak elébe. Nem is gondoltak bele, hogy milyen szerencsések is valójában. Nem gondoltak a szegény erdei őslakosokra, akik a rekkenő hőségben a szabadban tartózkodtak és sorra hullottak el, ezzel is csökkentve a lázadók létszámát. Ugyanis az őslakosok lázadók voltak, lázadtak a rendszer ellen és minden erejükkel védelmezték kis darab őserdőjüket, ami éltette az egész világot. Őket senki sem látta el semmivel, se vízzel, se élelemmel, abból éltek, amit az erdő bocsájtott rendelkezésükre és még ezt a keveset is megosztották egymással. Esőért imádkoztak, de az nem jött. A növények elszáradtak, a patakokból elfogyott a víz. Érezték, hogy itt a vég, de azért küzdöttek. Saját ivóvizüket a növényeknek adták, mert tudták, hogy ha az erdőnek vége, a világnak is vége. De végül mind porrá lettek, a természet magára maradt.
 Tűzött a nap. Egy felhő sem volt az égen. Lassan meggyulladt az első falevél.
 A tűz, mint éhes vadállat, szaladt további áldozatokat keresve, s mindent elpusztított, amihez csak hozzáért.
 Sikoltozás hallatszott, az emberek utolsó csepp vizüket öntötték ki az ablakon, de ez mit sem ért. Valaki menekülni próbált. Porrá égett. A többiek egymásba kapaszkodtak és várták a halált.
 Óriási robajjal omlott le az első felhőkarcoló, vitte magával a többit is. A város elesett.
 De a tűz még mindig nem volt elégedett. Dühösen rombolt, ordított mérgében. Pusztított. Ölt. Véget vetett mindennek.
 Egy apró űrhajó száguld a semmiben. Öt ember van rajta. Az ablakhoz tapadnak, nézik egykori otthonuk pusztulását. A tűz világít a sötétben. A Föld feketévé válik. Halott. Nincs már benne élet. Magányosan, porosan lebeg. Szomorúnak látszik. Akiknek életet és otthont adott, azok pusztítják el. Azzal nagy robajjal és fényességgel darabjaira hullik. És nincs többé. Létezése immár történelem.
 Az űrhajó padlóján öt kis vízcsepp látszik. Nem is víz az. Könny.
 Az emberek egymásra néznek. Nem ismerik egymást. De ugyanazt érzik. Csak egymásra számíthatnak.
 Egy idegen bolygón öt furcsa lény áll kézen fogva. Magasak, soványak, két kezük, két lábuk van. És nagyon elszántak.

Bene Panni

Félelem, elidegenedés, gyorsaság. Csak pár szó, amivel jellemezhetni tudnánk a mai világunkat. Vajon száz év múlva is aktuálisak lesznek ezek a szavak?
 Bezártság, maszkviselés, home office, oltás. Bezártság, maszkviselés, home office, oltás. Talán senkinek sem kell elmagyaráznom ezt. Ezek a cselekedet váltak már-már rutinszerűvé az elmúlt két-három év során. Manapság már nem kell a házunk „fogságában” szenvednünk, a maszkot is eltehetjük a táskánk legmélyére, és idegesíthetjük a kollegáinkat a béna vicceinkkel az irodában. Vajon a bezártságnak, az állandó bizonytalanságnak és a folytonos aggódásnak lesznek következményei? Úgy vélem, hogy már most elindultak ezek (ha élhetek ezzel a kifejezéssel) utóhatások, igaz még nem igazán látványosan, de már jelen van. És lehetségesnek tartom, hogy a jövőben ezek csak egyre erősebbek és erősebbek lesznek. De mire is gondolok? Miket is nevezek utóhatásoknak? Vegyük a bezártságot. Az egyedülléttől sokan félnek, és a pandémia időszakában ez a rémálom bekövetkezett. A folytonos magány képes megtépázni egy ember lelkét. Sokan elvesztették a reményt és a hitet, hogy majd visszaáll a világ a normális kerékvágásba. Egy-két év elteltével, a világ újra visszazökkent a megszokott ritmusába. Vagy mégsem? Vagy lesz egy újabb olyan időszak, mint két évvel ezelőtt? A bizonytalanság beférkőzte magát az emberek tudatába. Mindig lesz egy olyan kérdésünk: Vajon meddig mehetek be még a munkahelyre dolgozni? Vajon két hónap múlva még személyesen mehetek iskolába? Ez az érzés nem fog eltűnni. Lehetséges, hogy a jövő században már az emberek derűlátóbbak lesznek, és azt gondolják majd, hogy nem fognak még egy ilyet átélni, és optimistábban néznek szembe az ilyen nehézségekkel. Vagy mégsem? Vagy megint bekövetkezik az, ami korábban már megtörtént? Már megint ez a fránya bizonytalanság!
 De ne legyünk ennyire borúlátók! Azért az is lehet, hogy ez a vírus valamire megtanította az emberiséget: az egészség fontosságára. Száz év múlva, amikor úgy gondolom, hogy a technika hatalmas fejlődésen fog átesni, akkor a betegségeket sokkal könnyebben fogják meggyógyítani! Sőt, továbbmenve ezen a gondolatmeneten, lehetségesnek tartom azt is, hogy olyan betegségeket is képesek lesznek kezelni, amelyekre ebben a században nem találtak még az orvosok megoldást. Bár száz év múlva sajnos én ennek nem lehetek a szemtanúja, de remélem, hogy a következő generáció sok rémséges betegséget lesz képes megszűntetni.
 Utazás a Maldív-szigetekre pár perc alatt? Kungfu bajnokká válni egy nap alatt? Beszélgetni egy maszállyal miközben otthon vagyok? Mi a közös bennük? Nem más, mint az internet és a számítógép. Talán már sokan írtak erről, de azért én is szeretnék erről még pár szót szólni. (Kitartást, nem lesz sok!)
 A technika rohamos fejlődése számtalan módon járult hozzá az emberiség előrehaladásához: Az orvosok sok betegséget fel tudnak ismerni, különböző műszerek segítségével, sok tanulást megsegítő program létrejött, és már a világ bármelyik részéről szerezhetünk barátokat vagy tarthatjuk a kapcsolatot a távol élő rokonainkkal. Felmerülhet a kérdés: akkor nincs is semmi probléma a technikával, igaz? Azonban minden témának és kérdéskörnek, ennek is két oldala van. Bármennyire is sok jó és hasznos eszközt és programot kapott a világ, vannak árnyoldalai is a technikai fejlődésnek. A kapcsolatok létrehozás egy virtuális világban kezdődik el és nem a valóságban. A számítógépes játékok révén saját magunk létrehozhatunk egy személyt, aki tökéletesen passzol a mi ízlésünkhöz és elképzelésünkhöz. A technika száz év múlva valószínűleg óriási mértékben fog megváltozni, akkor valószínűsíthető, hogy az előbb említett példák is hatalmas átalakuláson fognak átesni. Ahogy már korábban írtam, sok témának van egy másik oldala, amit nem szívesen veszünk észre, mert lehet, hogy rémisztő és sokkoló. Azonban én most legyőzőm a félelmemet, és bepillantok a lepellel letakart másik oldalba.
 A kapcsolatok szerzése és megtartása az emberek egyik legfontosabb cselekedete. Olyan fontos, mint a légzés. A virtuális világban való ismerkedés egy újszerű dolog, de már most nagyon nagy szerepet játszik az emberek életében. A netes párkapcsolatok bármennyire is csábítóak, mindig ott van az a kérdést, hogy valóban azzal a személlyel beszélgetünk, akinek a fényképét látom az általa elkészített profilban? Ezt a gondolatot sokszor elnyomjuk magunkban, hiszen nem akarunk aggódni ezen. Azonban, nagyon nagy arányban ez a fajta aggódalom testet ölt, miszerint egy személyes találkozón nem is az az ember jelenik meg, akivel beszélgettünk a neten. Ez sokakat elriaszthat, és emiatt feladhatja az ideális partner keresését. Vagy mégsem? Most jobban belegondolva, ha a számítógépes játékok egyre jobban fognak hasonlítani a valósághoz, akkor talán az is lehetővé válik, hogy egy ilyen fantázia világban az emberek képesek lesznek partnereket keresni. Vagy saját maguknak kreálhatnak egy szerelmet. Számomra ez tűnik a legriasztóbb jövőképnek. Hiszen, ha ez megvalósul, akkor az emberi kapcsolatok, a valódi beszélgetések eltűnnek a világból.
 Sok kérdést és elképzelést felvetettem már, azonban van egy téma, ami már régóta foglalkoztat, hogy vajon száz év múlva is jelen lesz az emberek életében: ez pedig nem más, mint az olvasás. Vajon a papír alapú könyvek létezni fognak még vagy ezek helyét teljesen felváltják az e-bookok? Balzacot vagy Homéroszt ugyanúgy fognak olvasni majd a jövő generációi? Remélem, hogy a könyvek nem fognak eltűnni a világunkból, hiszen ezek ugyanolyan fontosak, mint a légzés. Ezeken keresztül ismerkedhetünk meg olyan témákkal, mint a szerelem, a bátorság vagy az igazság és az egyenlőség fontossága. Ezeket, akár a levegőt, magunkba szívjuk, és segíthetnek minket átsegíteni nehézségeken vagy éppen megértetnek velünk problémákat, amiket korábban nem láttunk tisztán.
 A jövőt még a rejtély fátyla takarja. Bár én is bekukkantanék a függöny mögé, és meglesném, hogy mi vár ránk száz év múlva. Azonban, úgy gondolom, hogy a jelenben való létünkre kell koncentrálnunk, és a mostani problémákra kell megoldást találnunk. Hiszen a jövő olyan akár egy hatalmas gyurma. Úgy formáljuk, ahogy mi szeretnénk, és még most van lehetőségünk alakítani rajta.

Neufeld Virág

HUGO („A”)
Hugo teljesen kipihenten nyitotta ki szemét, majd ezt követően egy pillanat alatt a hálószoba ablakának üvegszerkezete megváltoztatta polaritását, és beengedte a reggeli nap melegítő fényét. Kezdetben csak a teljesen sík üvegszerű padlót érte a napsugár, majd másodpercről másodpercre egyre feljebb kúszott a fénynyaláb egészen addig amíg elérte az ágy lábait, majd a selyemtakarót, végül Hugo nyújtózkodó alakját.
 Mezítláb lépett be a nappali légterébe a fiatal férfi. A padló hőmérséklete teljesen megegyezett saját testének hőfokával. Egy halk csengőszó jelezte Hugonak, hogy a reggeli kávéja elkészült. Kezébe vette a forró bögrét és odaballagott az ablak elé. Nem is ablaknak lehet nevezni a nappali nyílászáróját, hanem inkább üvegfalnak. Hiszen padlótól mennyezetig, a nappali teljes szélességében az Alpok hófödte hegyei tárultak Hugo szemei elé. Imádta az új házának minden centiméterét. Egyszerűen nem tudott betelni a látvánnyal, hogy itt issza a világ legfinomabb kávéját a világ legszebb helyén, és 100 km-es közelségben nincs rajta kívül egyetlen teremtett lélek sem.
 Miután a kávéfoltos bögréjét berakta a tisztítógépbe, már ki is vehette a reggelijét a sütőből. Legalábbis ő így hívta. Valójában egy olyan szerkezet volt, ami bármit elkészített amire éppen vágyott. Tegnap vacsorára például egy kehely vanília fagyival lepte meg a sütő. Pont ahogyan szerette. Sok csokoládéöntettel és három darab rumos meggyel a tejszínhab tetején.
 Ma reggel sem volt éhes, de azért elfogyasztotta a kikészített ételt.
 A délelőttöt magányosan töltötte el a házban. Legfeljebb csak vacsorára szokott vendéget hívni, vagy éjszakára. Szeretett egyedül lenni, magányosan nekikészülni a napnak. Teljesen meztelenül állni a tükör előtt, nézni a tökéletes alakját és azon gondolkodni milyen ruha illene a mai naphoz. Sportos vagy inkább elegáns zakóban érezné jobban magát. Végül egy kasmír pulóvert választott, ami egyszerűen csak ott termett az üres gardróbszekrény vállfáján, alatta szépen összehajtogatva egy frissen mosott, vasalt zokni, alsónemű, nadrág és ing.
 Az ergonomikus kanapén lazulva, könnyedén tudta a szemével irányítani az arca elé kivetített holoképet. Éppen a mai délutáni programját választotta ki.
 – Ejtőernyő unalmas, Holdutazás uncsi, szörfözés a tengerparton fárasztó… – mormogta, miközben végigpörgette szemével a jobbnál jobb lehetőségeket.
 Míg megakadt a szeme egy furcsa kinézetű járművön. A mostani autókkal szemben, teljesen laposnak és színesnek hatott. A mellékelt videót megnézve pedig durrogott, csattogott és még lángolt is.
 Tökéletes választás lesz, ahogy egy akaratlagos pislogásból leadta a rendelést, már úton is volt érte egy magán helikopter. Szerencsére a hosszú utat a versenypályáig mesterséges álomban fogja tölteni, ahol az autóversenyzésről lesz szó. Így mikor magához fog térni, már bent fog ülni az autó kagylóülésében, és tudni fogja mi a dolga.
 Ahogyan azt az álmában látta tövig nyomta a gázt és az autó füstölgő hátsó kerekekkel indult el Európa egyik legszebb versenypályájának célegyenesében. Mikor meglátta, hogy közeledik a kanyar levette a lábát a jobb oldali pedálról és áthelyezte a bal oldalira. Majd szép lassan elkezdte tekerni a kormányt. Az ív végén újra ráállt a gázpedálra és tövig nyomta azt, egészen addig amíg mind az 1000 lóerő fel nem szabadult a motortérből.

FLORENCIA („B”)
Reggel hat órakor keltette fel Florenciát az ébresztőórája. Ha ez nem verte volna ki az álmot a szeméből, akkor a vakító fényesség, mely a plafonról lelógó csilláron megjelent garantáltan megtette azt. Szinte automatikusan átült az ágy melletti székre, pontosan úgy ahogyan három órával ezelőtt megtette fordítva. A falból konzolosan kinyúló fém asztalon megjelent egy fél literes turmix. Csak úgy kicsúszott egy 20x30 cm-es nyílásból, mely azonnal el is tűnt a függőleges fal alumínium borításában. Mintha ott sem lett volna az a nyílás. A kényelmetlen széken nem időzött sokat Flo, inkább visszaült az ágyára és ott fogyasztotta el a tumixot, mely pontosan azt tartalmazta amire a testének szüksége volt. Fekete tea, liszt, teavaj, tojás, cukor, só. Az íze és az állaga is hagy kívánni valót maga után. Majd a délutáni zöldséges-gyümölcsös turmix biztos jobb lesz, legalábbis színben biztos gondolta Flo miközben átült a munkaállomásához. Ez a szék már elviselhetőbb volt a lány számára.
 A tizenkét négyzetméteres ablaktalan szoba volt Flo lakhelye immáron két hete. S még az is lesz jó sokáig. A helyiséghez nem tartozott sem ablak, sem ajtó. Amire szüksége van az egy nyíláson megérkezik, amire nincs, az meg a wc-n távozik. Ennyi kapcsolata volt a külvilággal.
 Ezért is ült le mihamarabb a gép elé, mert ott legalább a munka mellett van lehetősége kapcsolatot teremteni, tartani másokkal. Volt barátokkal leginkább.
 Ahogy elfoglalta a helyét a monitor előtt, a szoba világítása lecsökkent és már csak a monitorból jövő fényesség világította be a szoba teljes bútorzatát. Az egyetlen ágyat, széket, asztalt, mosdót és wc-t. Minden szürkében pompázott a monitor kékes fényének árnyékában.
 19 óra munka és négy óra alvás, ennyi jutott a hét minden napján az ide bezárt embereknek. A fárasztó napot pedig – az alvásidőt csökkentve – lezárhatták egy óra szabadidős tevékenységgel, melyet jellemzően Flo a virtuális térben töltött el, egy bárban szalszázva minden nap egy idegen fiút átölelve, kedvenc színében: piros áttetsző koktélruhában, vörös frizurával és rúzzsal, piros talpú magassarkú cipőt koptatva.

Hugo és Florencia huszonöt évvel korábban
Két különböző anyuka, két eltérő apától, egyszerre adott életet, két teljesen másfajta emberi lénynek.
 Hugo Legrand született 2174. május 5-én 4600 gramm súllyal, 54 cm-es magassággal, hosszú barna fürtökkel.
 Florencia Chatillon sokkal törékenyebb kisemberként látta meg a napvilágot. Nem amiatt, mert ő volt a gyengébbik nem képviselője, hanem pontosan fele olyan nehéz volt, mint a szobatársa, s az egészséges emberi színét is sokkal később érte el, mint Hugo. Kezdetben szürkének hatott a bőre, majd mire szép rózsaszínné változott volna, besárgult.
 Mindkét gyermek anyja jó barátságot kötött egymással a közös kórteremben, így miután hazaengedték őket – Florenciát egy héttel Hugot követően – továbbra is fent tartották a kórházban kialakult kapcsolatot.
 Ahogyan felcseperedtek a csecsemők úgy vált nagyobbá a kettőjük közötti különbség, de leginkább már nem a külsőségekben mutatkozott ez meg, hanem a természetükből fakadóan. Hugo sokkal könnyebben elvesztette a türelmét, és állandóan nyughatatlan kisfiúként viselkedett. Ezzel szemben Flo a nyugalmat és a magabiztosságot árasztotta magából.
 Hugonak talán évtizedekkel ezelőtt lett volna némi esélye a hosszú életre, de a 22. század vége felé ez lecsökkent egy szemmel alig látható kis számra. Ugyanis az élet, a rendszer, amiben éltek már nem engedett meg az itt lakóknak szinte semmilyen kihágást, semmilyen toleranciát. A legkisebb kihágásokért is komoly büntetések jártak.

A rendszer, amiben élünk
Egy kisebb független szigeten kezdődtek a kísérletek a 21. század második felében.
 Természetesen már a technológia olyan előrehaladott állapotban volt, hogy a metaverzum, mint lehetséges alternatív világ már nemcsak a szórakozást jelentette, hanem magát az életet. Kicsivel később meg már a jövőt, a halhatatlanságot.
 Kezdetben csak a nagyon gazdagok érhették el azt az állapotot, hogy végnapjaikban készítettek magukról egy digitális lenyomatot, amit aztán a testi haláluk után fel tudtak tölteni, egy előre befizetett metaverzum egyik aprócska szegletébe. Itt már az örök időkig élhették az általuk elképzelt virtuális életet.
 Azonban az újkori PC (politikailag korrekt és egyenlő) világban mely a 21. század második felére teljesedett ki igazán, az egyáltalán nem volt megengedhető, hogy valakiknek csupán a gazdagsága miatt ekkora előjogot adjon a rendszer. Ezért kitaláltak egy sokkal igazságosabb szisztémát, ami kezdetben csupán a jókat jutalmazta. Aki egész életében a helyes ösvényt választotta ki magának, nem követett el semmilyen komolyabb bűncselekményt annak helye lett egy halál utáni jobb világban. Akik pedig a másik, bűnökkel kikövezett utat választották, azok igaz halált haltak.
 Egészen addig a pillanatig, amikor a kísérlet egyik vezető pszichológusa, elő nem állt az ötletével:
 „Azzal, hogy a törvénytisztelő embereket megjutalmazzuk, az láthatóan nem segít az összes embert jó útra téríteni. Hiszen akik lopnak, csalnak, hazudnak, ezzel másokat károsítva le tudják élni – persze ha nem kapják el őket – gazdagságban az életüket, szélsőséges esetben még ha jól csinálják, akár egy jobb metaverzumba is be tudnak kerülni. Készíteni kell nekik egy olyan számítógépes virtuális világot, ami megfelel a pokol képének, Ahol nincsen szórakozási lehetőség, egy kis cellában kell leélni az örökkévalóságot, esetleg még dolgoztathatnánk is őket.”
 Ekkor alakult ki a 22. század vége felé is használt két nagyobb metaverzum. Egy olyan világ („A” világ) ahol, az oda kerülő „embereknek” minden megadatik, nagy ház, gazdagság, bármilyen élelem, ital, szórakozási lehetőség. Akárcsak egy számítógépes szimulációs játékban. Illetve egy olyan világ („B” világ), ahol semmi nincs, s olyan, mint egy virtuális börtöncella.
 Természetesen ehhez a földlakókat állandóan monitorozni, ellenőrizni kell, hogy a bűnözők ténylegesen a „pokolra” kerüljenek. Ezt könnyítette meg egy aprócska találmány, egy kapszula, amit 2095-ben találtak fel.
 A pár ezer fős kísérlet addigra már kinőtte magát, és a világ számos pontján, ezen rendszer szerint éltek az emberek, aminek lett pár sajnálatos kárvallottja is, akik ártatlanul kerültek a „B” világba, illetve akik úgy kerültek a jóknak szánt metaverzumba, hogy többször loptak, csaltak, hazudtak.
 Ezt a hibát javította ki az a kapszula, amelyet már minden ma született gyerek hétévesen megkap és élete végéig hordozza azt, egyenesen a kulcscsontba beültetve. Ez a kis chip, egy neurális hálóval csatlakozik a központi idegrendszerhez és az agyhoz. Lényegében mindent lát, és hall, amit a tulajdonosa. Ezt egy központi memóriában tárolja, majd minden nap, általában éjfél körül felküldi az adatokat egy virtuális felhőbe. Ahol egy mesterséges intelligencia gyorsan átfutja a látottakat és azonnal kiszűri, ha valami simlisséget, törvénybe ütköző dolgot észlel. Ezt jelenti egy emberi személynek, aki átnézi a kép és hanganyagot, majd meghozzák közösen a döntést, amelyek a következőek:
 Első kisebb kihágást követően, egy évig mindennemű szórakozás megvonása, kitiltása az egyénnek a virtuális térből, játékokból.
 Második kihágás esetén, kézfej amputáció, ezzel is jelezve a külvilág felé, hogy milyen ember is valójában.
 Harmadik kihágás esetén teljes karamputáció, melyet tilos művégtaggal pótolni.
 Negyedik, egyben utolsó hibázási lehetőség esetén a bűncselekmény észlelését követően még aznap éjjel, jellemzően hajnal négy óra körül jön a fekete autó, mely elszállítja a legközelebbi kivégző helyre, ahol reggel hat órakor végrehajtják a tudat feltöltését és azonnal továbbítják az áldozat lenyomatát a „B” világba, ahol az örökkévalóságig robotolhat, és élheti unalmas szürke mihaszna életét.
 A programot nagyon sokan ellenezték, de pár évtized alatt jelentősen javult a közbiztonság, és szinte teljesen megszűnt a bűnözés az egész világban. Bekövetkezett, amit mindenki lehetetlennek gondolt: a világbéke, és egy szebb, jobb világ.

Hugo és Florencia életük hajnalán
A gyerekeket a szülők a lehető leggondosabban, próbálják már kicsi koruk óta a jóra nevelni. Hiszen csupán hét évük van következmények nélküli hibázásra. Ahogyan elkezdődik az iskola, bekerül a chip a testükbe, és onnantól könnyen érkezik a baj.
 Hugo és Flo egy bölcsődében kezdték a szociális pályafutásukat, majd szépen egymás kezét fogva járták végig az élet első lépcsőfokait. Egyazon óvodába és iskolába, sőt ugyanabba az osztályba íratták be őket a szüleik. Hugonak volt leginkább szüksége a lányra, hiszen a hirtelen természetéből fakadóan, könnyen csinált végzetes dolgokat. Előbb cselekedett és utána gondolkodott, ami a jelen világban már megengedhetetlen volt. Flo, a legjobb barátja, tudta mikor kell segíteni neki. Már a fiú nézéséből látta, hogy mikor kell odamenni hozzá, és átölelni, lenyugtatni.
 A felnőtt kort elérve, Hugo már kézfej nélkül kezdte meg a munkás életet. Florencia kétszer nem érkezett meg hozzá időben, mindkettő végzetes verekedésbe torkollott, amiket a fiú kezdeményezett.
 Hugo szülei sem tudtak mit kezdeni a fiúval, aki, ha nem bántották, és nem húzta fel magát teljesen egészséges normális embernek nézett ki. Csak az a fránya vérmérséklete volt a végzete. Egyik pillanatban még nyugodtan beszélgetett, fél perc múlva már robbanásra készen állt.
 Egy kétszobás lakást bérelt a két jó barát a külváros egyik virágokkal díszített szegletében. A szobák teljesen ugyanúgy néztek ki, mint bármely más lakhatásra szolgáló helyiségek a 22. században. A földön a sarokban egy öt centiméter magas matrac feküdt, a szoba közepén egy alacsony egyszerű fa dohányzó asztal állt, szomszédjában egy kényelmes karosszékkel. A falban pedig rejtett gardróbszekrények sorakoztak.
 Azonban ahogyan belépett a szoba lakója, ez a pillantkép egy szempillantás alatt megváltozott a felhasználó kénye és kedve szerint. Ugyanis a szobában elhelyezett holovetítők bármilyen háromdimenziós valósághű képet rá tudtak vetíteni a falra, az asztalra vagy bármi másra. Így élt Flo egy teljesen modern festményekkel teleaggatott, bauhaus stílusú bútorokkal körülölelve. Míg Hugo szobájában egy középkori várkastély képe elevenedett meg, régi olajfestményekkel, trónszékkel, vaskos páncélruhákkal a sarkokban.
 A konyhában csupa egészséges élelmet találni, hiszen már régóta nem kapható a boltban, de még a fekete piacon sem olyan dolog, ami árt az egészségnek. Nincsen cukor, alkohol, cigaretta, drog, chips, csokoládé, semmi olyan élelem amire nincs a szervezetnek feltétlenül szüksége.
 De az emberek már nem is szívesen töltenek el időt az étkezéssel, vagy bárminemű valóságos elfoglaltsággal. Ugyanis már kis koruk óta a virtuális térben élik le mindennapjaikat. Ott járnak iskolában, ott fociznak délután, találkoznak este egy kocsmában és isszák a bitekkel megtöltött sörüket. Lényegében úgy élnek ahogyan el fogják tölteni a napjaikat a haláluk után is. A valóságtól teljesen elszakadva.
 Florencia bármit megtett volna azért a fiúért, aki soha nem viszonozta szerelmét, hiszen a munkának élt. A lány az életét is odaadta volna érte.
 Így amikor Flo hazaért a munkahelyéről, és megpillantotta Hugot egy konyhakéssel az egyetlen megmaradt kezében. Tudta csak egy dologgal mentheti meg a fiút, aki éppen a szomszédságban hangosan zenét hallgató fiatalúrhoz kívánt átmenni egy kis kaszabolásra.
 Könnyedén átölelte Hugot, bal kezével megérintette a férfi felkarjából megmaradt csonkját, jobb kezével pedig kivéve a fiú kezéből a kést, belemártotta azt Hugo szívébe.

 Greg Bean