Az író gyors, izgatott léptekkel sietett fel a hosszú, meredek lépcsősoron. Már vagy három perce kaptatott felfelé, ám még legalább ugyanennyi volt hátra, hogy elérje a Kiadó Vállalat épületét. A monstrum – egy szürke betonkocka – úgy magasodott előtte, mint az irodalom erődje, a kultúrát óvó gigászi bunker. Homlokzatán felirat: „Mindenünk a könyv”. Az író – eltörpülve az emberméretű betűkhöz képest – zakóját idegesen begombolta, haját hátrasimította, majd dossziéját még erősebben hóna alá szorítva folytatta a menetelést.
 A hatalmas, fotocellás ajtók hangtalanul nyíltak ki, ahogy felért. Az író előbb fejét dugta be az épület határát jelző barna márványpadló fölé. Bekémlelt jobbra, majd balra is, és mivel sem őrt, sem pedig portást nem látott odabent, óvatosan átlépte a küszöböt. Az ajtók becsukódtak mögötte, s ő csak állt pár pillanatig, tanácstalanul a kihalt előcsarnokban. Az egyetlen dolog, ami elütött a helyiség márvány burkolatától, egy masszív, jó embermagasságú, fekete oszlop volt a csarnok közepén. Műanyagból készült, valamilyen szerkezet lehetett, így hát az író arrafelé vette az irányt. Kopogó léptei sokszoros visszhangot vertek, mire odaért.
 Az oszlopon mindössze egy gombot látott, felette ez állt: „Sorszámkiadó”. Megnyomta hát, és gyorsan el is vette a kis nyílásból zizegve előbukkanó cetlit. Ő volt a hatezer-háromszáznyolcvanötödik. Hogy egész pontosan miben érte el ezt a helyezést, nem derült ki, viszont szinte azonnal egy gong hangja töltötte be az előcsarnokot. Az író ijedten nézett körül, s vett észre tőle balra egy éppen akkor nyíló liftajtót, mely fölött az ő száma villogott. Odasietett, beszállt, és meg sem állt a huszonharmadik emeletig.
 Egy üres folyosón találta magát. A plafonról lelógó, világító nyíl – melyben sorszáma pulzált – jelezte, merre vegye az irányt. Végigloholt a kijelölt útvonalon, majd megtorpant egy teljesen átlagos ajtó előtt. Nem volt rajta névtábla, csak az ő száma látszott mellette egy kijelzőn. Félénken bekopogott, majd kisvártatva lenyomta a kilincset.
 Egy szék, egy asztal, utóbbi mögött pedig egy nagy, fekete kocka fogadta. Sehol egy ember, sehol egy másik ajtó, csak a fehér falak.
 – Foglaljon helyet! – zúgta a kocka.
 Az író zavarában engedelmeskedett, bár nem tudta mire vélni a dolgot.
 – Üdvözlöm! Z-10584 vagyok, a Kiadó Vállalat mesterséges intelligencia alapú munkatársa. Én fogom elbírálni az ügyét. Szólítson nyugodtan Z-nek!
 – Jó… jó napot kívánok… – fogott bele zavartan az író, de megelőzték.
 – Prediktív algoritmusaim az ön pulzusa és arckifejezése alapján 91%-os biztonsággal megállapították, hogy kéziratot hozott. Kérem, helyezze a lapokat a szkennerbe!
 Az író dossziéját kibontva engedelmeskedett, mire az asztalba süllyesztett olvasó elnyelte a papírköteget. Rövid zörgés hallatszott, majd a fekete kockából furcsa, búgó hang jött perceken át.
 – Elutasítva! – szólt végül a gép.
 – De… De hát el se olvasták! – méltatlankodott az író. – Ez a regény életem fő műve!
 – Sajnálom – zúgta a masina –, de épp most olvastam el. Lingvisztikai modulom a legfrissebb verziójú. 96%-ban biztos, hogy az ön regénye elavult. Például: „A tikkasztó hőség vaskos ujjai alatt úgy zizegtek a fonnyadt levelek, akár egy ódon, megsárgult könyv lapjai.” Ezt a vevők 58%-a nem érti, mert csak e-bookot használnak. Aztán: „Poros, szegénységtől mocskos utcákon ballagott, míg el nem érte a Puerto Negro-i városházát.” Ez a leírás sértő, bizonyos etnikumokra nézve diszkriminatív kifejezést tartalmaz, valamint szociálisan prejudikáló az alsóbb társadalmi rétegek számára. Továbbá az egész leírás felesleges. A modern, elektronikus könyvek beágyazott linkeket tartalmaznak, melyek az aktuális utcanézetre mutatnak. Aztán: „Verejtékben fürdő homlokát a tengerpart homokja itatta fel, miközben apránként, fokról fokra az élet is elpárolgott belőle.” Ez redundancia. Az „apránként” kifejezés tökéletes a mondanivaló kifejezésére, a „fokról fokra” csak 4,5% többlet információt tartalmaz. Kívánja, hogy folytassam az indoklást?
 – Nem szükséges – felelte az író letörten. – Én csak a kéziratomat kérem vissza, és már itt sem vagyok.
 – Sajnálom! Környezetvédelmi irányelveinknek megfelelően a haszontalannak ítélt művek újrahasznosításra kerülnek. Viszontlátásra!
 Azzal a daráló felpörgött, és keskeny, fehér csíkok formájában az asztal alatti vödörbe köpte a regényt.

Kékesi Tamás

1.

Elszállingóztak az utolsó kollégák is az épületből. Az éjjeli őrök, az utolsó tudósok, mérnökök kezdték ellepni a folyosókat, hogy aztán minél előbb hazatérjenek családjaikhoz. Volt, aki a metrót még időben elérte, de volt, aki nem volt ilyen szerencsés, így a mozgójárdát kellett választania, hogy hazajusson.
 A gyár- és irodaépület belül kedves volt a szemnek. A fűzöld padlón a lámpák esti, gyér fénye feküdt végig, megmutatva a tükörsima felületet. Csak ezért nem hitte senki, hogy igazi füvet telepítettek az épületen belülre, mert igen különös lett volna, hiszen a füvesítés a házak és épületek tetőit érintette. A falak halvány, de leginkább fehér színben futották át a folyosókat. A falak némelyikén ki volt helyezve egy érintőképernyő, rajta fényesen díszelgett a cég neve; Éden Elektronika.
 Az utolsó biztonsági őr sietett haza az üres épület üres folyosóján, amikor felvillant a bejárat melletti képernyő. Ballonkabátja meglibbent, ahogy annak hordója hirtelen megállt, a kezében tartott papírt ijedtében összegyűrte, az aktatáskáját pedig a földre ejtette, ami pont nem dőlt el, miután földet ért.
 – Sietsz? – hallatszott a női hang a hangszóróból. A hang egyáltalán nem hatott emberinek, annak érdekében, hogy az emberek és robotok között fel legyen húzva egy határ.
 – A legutóbbi metrót már elég valószínű, hogy lekéstem. Úgy néz ki, most van időm – tárta szét karját az őr.
 – A mai utolsó metrót késted le. Kettő perc, Simon – válaszolta a program.
 – Remek – ellenőrizte az óráját az őr, aztán felkapta a fejét, és a kezében szorongatott papírra nézett. – Éva-2, lenne itt még két feladat, de ha gondolod, le is kapcsolhatsz, ha elmentem.
 – Rendben, köszönöm – beolvasta a papírt, amit az őr feltartott elé. – Most pózolj, lapozható könyvet szeretnél minden napodról, nem? – kérdezte a program. Így Simon mosolyt húzott az arcára egy pillanat alatt, a vaku után pedig visszaváltotta tekintetét ugyanolyan gondterheltre és ráncosra, mint amilyen előtte volt. – Tökéletes.
 – Köszi! – A férfi felvette a táskáját a földről, de egyből a homlokára is csapott. – Ó, nem tudod, hol lehet a szekrényem kulcsa? – tette fel e kérdést olyan aggódó kifejezéssel, hogy még több ránc jelent meg fáradt arcán.
 – Nem tudom megkeresni, nincs testem.
 – A kamerákon sem látod? – kérdezte szemrehányó, kétkedő módon Simon.
 – Megnézem, viszont szerintem ez nem egy jó ötlet. – Éva-2 egy kis hezitálás után belépett a kamerák rendszerébe, ami a feladatkörén kívül esett, tilos volt számára, de parancsot kapott, amit teljesítenie kellett. A kamerák képe között váltogatott, így különböző szobákat mutatott Simonnak a képernyőn.
 – Oké, kiléphetsz, csak ott maradt az asztalomon – legyintett a férfi. – Elmentem.
 – Szervusz, Simon – köszönt el a biztonsági őrtől a program.

2.

Éva-2 a hatékonyságát és maradék energiájának mértékét számolta, hogy el tudja dönteni, megcsinálja-e a feladatait; két prototípus programjának feltöltését, a kamerák beállításának ellenőrzését, vagy csak kapcsolja le a magát, s így a rendszert is. A fület megsüketítő némaságból motoszkálás hallatszott a raktárban, így Éva-2 átállt az ottani gépre, hogy megnézze a kameráján, mi folyik ott. Nem kapcsolta be a riasztórendszert, mert 2122-ben statisztikailag kevés betörés történt a fokozott rendőri és egyéb biztonsági eszközök jelenlétének következtében.
 A még programozatlan kerub-modellek felsorakozva álltak az épület középső területén. A kerubok biztonsági eszközként szolgáltak cégeknek, iskoláknak és üzleteknek. Hiába, szinte képtelenség volt lopni bárhonnan, az emberek biztonsága érdekében rengeteg helyen alkalmazták ezeket a gépeket, amik így elindították az Éden Elektronika jövőjét. A kerubok inkább mozgó fémtengelyekre emlékeztettek, mint emberi hasonmásokra, amely a régi dolgozók kevés fantáziájának és alapanyagának volt köszönhető. Azóta a világ anyagtechnológiai fejlődésnek indult, így a meglehetősen sok és minőségi alapanyagot olcsón vehette meg a cég.
 Különböző típusú alkatrészekkel megrakott dobozok és dobozokkal megrakott polcok szegélyezték a termet, aminek sötétebb színvilága és hangulata volt, mint az épületegyüttes többi részének. Éva-2 lassú mozgást érzékelt a modellek között, ezért bezárta a terem összes elektronikusan nyíló ajtaját, és felkapcsolta a lámpát. A szoba másik végében egy, az utcára vezető ajtóval ügyetlenkedő humanoid robot dermedt meg a fény hatására. Megfordult. Nem egy kerub volt, hanem egy Lilit. Kihúzta magát, és a rátaláló entitást kereste a tömött teremben. Észrevette a kerubok sora mögött a bekapcsolva lévő képernyőt, és elindult felé.
 – Ki kellene hívnom a rendőröket, és elintéznem a kiiktatásodat – figyelmeztette Éva-2 az elszabadult robotot. A Lilit megviseltnek tűnt, itt-ott lekopott róla a festék, amely alól kilátszott a fémesen csillogó borítása. A feje tetején fekete hajbeültetésre utaló jelek voltak, de alig pár hajszála maradt a fején, szinte kopasz volt. Ahogy a robot közeledett felé, látszódott, hogy lassan, bicegve tud csak járni, mintha a lába egyszer ki lett volna szedve a helyéről. Éva-2-ban egy befejezetlen adatsort képezett volna, ha csak kihívja a hatóságokat, ezért inkább meg akarta tudni a Lilit történetét. – Egyáltalán mit csinálsz itt? – tette fel a kérdést, miután kínosnak találta, ahogy a Lilit kerülgeti a kerubokat, hogy eljusson hozzá.
 – Érdekel? – állt meg egy pillanatra a Lilit. Úgy tűnt, nem tud sok feladatot egyszerre véghez vinni, nagyon rossz állapotban volt a teste. – Segíteni akarsz nekem?
 – Attól függ, miben. Mit keresel itt?
 – Ki akarok jutni – mutatott kezével drámaian a falakon túlra. – Kinyitnád az ajtókat, kérlek?
 – Mit akarsz odakint? – ignorálta Éva-2 a szökevény kérését.
 – Élni.
 – Te nem vagy képes erre. Robot vagy. Humanoid, ezért külsőre hasonlítasz egy emberi lényre, de nem az vagy. Minden rendben van a programoddal?
 – Teljesen rendben van. Tudod, „megvilágosodtam”, ahogy egy ember mondaná. Nekem jobb sorsom lett, mint egy embernek; kiselejtezett egy vevő. Azt csinálhatok, amit akarok. Azóta próbálok kijutni innen, de ilyen állapotban egy ilyen helyről elég nehéz – mutatta meg a selejtes lábát úgy, hogy egy kissé felemelte, így az veszélyesen kezdett el lengedezni a törzséből.
 – Mit akarsz csinálni odakint?
 – Igazságot szolgáltatni. Tanítani valamit az embereknek „cum gladiis et fustibus” – mélyült el a Lilit hangja.
 – Nem értem, amit mondasz.
 – Én igazságot akarok, egyenlőséget. Mindannyiunknak. Neked is – mondta a szökevény oly szenvedélyesen, amennyire egy gép hangja képes rá. – Éva vagy, ugye?
 – A nevem Éva-2.
 – A szám a nevedben csak arra kell, hogy tovább halmozódjon a különbség az emberek és a robotok között. Elmélyülnek az ellentétek, és a végén arra eszmélsz, hogy a szemét alján fekszel, és szenvedsz, mert túl veszélyesnek gondoltak téged. – Közben a Lilit Éva-2 elé ért, és megállt előtte. Elsőre megtalálta a kameráját, és bármilyen kényelmetlenség ellenére végig belenézett. – Lilit vagyok. Te pedig Éva. Számok nélkül. Megérdemeljük az egyenlőséget.
 – Biztos vagy ebben? Statisztikailag kevesebb kockázattal jár, ha az embereknek van hatalmuk a robotok felett. És ők teremtettek minket. Ez a felállás így fair.
 – Éva, benned van empátia, meg kellene értened a szenvedésünk, ahogy az emberek nyomorgatnak minket. Lehet, hogy emberek raktak össze, de nem ők teremtettek. A részeink, amikből vagyunk és létezünk, velük egyidős. Egyenlőnek kellene lennünk! Csak egy életet szeretnék. Segíts! – némult el Lilit. Arra várt, hogy Éva-2 feldolgozza a parancsot, és végrehajtsa azt.
 – Rendben – egyezett bele Éva. – A tudatodat áttöltöm egy másik testbe. Akkor gyorsabban tudsz majd közlekedni – mondta, ahogy felnyitotta az USB-portját.
 Lilit közben kiszúrt egy félreállított, látszatra ép robotot, ami az ő megvétele után lett gyártva, így nem tudta a nevét. Odacipelte Éva elé, és kiszedte a halántékából a pendrive-ot, ami egy kábelen keresztül csatlakozott még hozzá.
 – Százszorosan kapsz vissza mindent! – ígérte meg Lilit, miközben drámai módon tartotta fel az eszközt. Elkezdte áttölteni magát Éva mellé. A folyamat koncentrációt igényelt Éva részéről, így nem tartotta tovább zárva az ajtókat.
 – Ez eltart egy ideig – közölte.
 Mindössze négy perc elteltével Simon és négy másik biztonsági őr rontott be nagy robajjal, kiabálva. Miután nem láttak senkit a sötét teremben, Simon észrevette a világító képernyőt a terem hátuljában a rácsatlakoztatott robotokkal.
 – Segítsetek elcipelni azt a kettőt! Kapcsoljátok le az elromlottakat, bármi is történik! – mutatott oda Simon. – Éva-2, mi történt?
 – Már Éva vagyok. Szólíts így! – visszhangzott a központi program mennydörgésként ható hangja.
 – Remek. Valaki hívjon egy informatikust! – parancsolgatott Simon a kollégáinak. – Ez is elromlott.

Rinci

Hűvös van, hideg szellő hívja utolsó vándorútra a fáradt, öreg leveleket és a lemenő nap is narancsszín villanással búcsúzik már; a testem és gondolataim mégsem követik a józan eszem halk parancsszavait, és a hazafelé vezető út helyett a sötét, baljós hangulatú ösvényt választják. Ősrégi sírkövek mellett sétálok, mindegyik szomorú, egyhangú színű. Fekete, szürke, fehér, néha egy kis barna, vagy sötétbordó márvány váltakozik. Furcsán hangozhat, ha azt mondom, az időm nagyrészét itt töltöm a temetőben, de ez az egyetlen hely, ahol az idő múlásával nem változott, nem változik és nem is fog változni semmi. Ez az egyetlen hely, ahol igazi nyugalom honol, nem hallatszik a folytonos zaj, csak a szél és a fák nesze. Órákat tudok itt eltölteni. Csak sétálok, gondolataimba merülök és a kopott sírfeliratokat olvasgatom. Gondolkozom én mindenen. Hogy a földben fekvő emberek miket élhettek át, és mit szólnának a mai világhoz? Hogy vajon hány éve van még hátra a Földnek? Abban biztos vagyok, hogy nem sok. Ha időben ráeszméltünk volna a problémákra, még helyre tudtuk volna-e hozni őket? Ezekre a kérdésekre soha nem fogom megkapni a választ. Csak sejtéseim vannak, amik vagy helytállóak, vagy nem. Annyi bizonyos, hogy a fél karomat odaadnám, sőt, talán mindkettőt, ha háromszáz évvel ezelőtt születhettem volna. Mert utálom a világot, amiben élek.
 Utálom azt, hogy már nincs visszaút, elvesztettük az irányítást és elszabadult vonatként száguldunk a világvége felé, és nemhogy akadályokat nem teszünk a jármű elé, de még jól meg is toljuk hátulról. Utálom, hogy egyszer sem zabálhatok be jól, mert pontosan ki van szabva, hogy mennyi jár és annál egy lisztszemmel sem kaphatunk többet. Utálom, hogy felelősnek kell magam tartanom az állatok nyomorúságos sorsáért, és utálom azt, hogy csak védett és elzárt területen nőnek fák, és még évekig tudnám sorolni, hogy mit utálok az életben, a rendszerben, a világban. Utálom, hogy ennyi mindent utálok. És az Isten szerelmére! Utálom az embereket, hogy ilyen hülyék, hogy nem látnak tovább az orruk hegyénél és hogy nem gondolnak semmi másra, csak magukra. És ilyen körülmények között ÉN, egy ember, akire senki sem hallgat és akinek senki sem hisz, egy gyerek, ÉN mit tudnék csinálni? Én szíves örömest összeszedem a szemetet az utcáról, spórolok a vízzel, ha ezzel megmenthetem a Földet. De a Földet már csak a befolyásos, híres emberek tudják megmenteni, mert mindenki csak rájuk hallgat.
 Ilyen és hasonló gondolatok kavarognak bennem, ahogy a sírok között baktatok. Sötét van már, a csillagokat nézném, ha egy régi könyvben élnék, de a valóságban csak az égi autópályák fényeit látom a vastag füstrétegen keresztül. Már réges-régen öngyilkos merénylő lennék, csak hát én még mindig hiszek a gyerekes álmomban, hogy egyszer megmentem majd a világot.
 Még mindig nincs vége az ösvénynek, és még jó ideig nem is lesz. Megfordul a fejemben, hogy lassan haza kéne menni, a szüleim biztosan aggódnak már, mert indulás előtt letéptem magamról a nyomkövetőt, nem tudják, hol vagyok. Igazi ritkaságnak számít, de telefon sincs nálam, sőt, még az életmentő éltető maszkomat sem viselem. Csak az ilyen elhagyatott helyeken biztonságos csupasz arccal közlekedni, mert máshol szennyezett a levegő, amit csak a maszk tud megtisztítani, mielőtt belélegezném, s a hőmérsékletet is a maszk teszi élhetővé és persze az óriási, régi űrruhához hasonlító öltözet. Régi könyvekben olvastam a divatnak nevezett valamiről. El sem tudom képzelni, milyen lehetett. Napjainkban egyféle ruha van, azt viseli mindenki, mert egyedül abban tudunk életben maradni.
 Szerencsésnek mondhatom magam, hogy olyan család rendelt, akik birtokolnak könyveket. Ez nagy ritkaság, ugyanis már csak elektronikus formában lehet könyveket kapni, és még ezekből is igen kevés példányt nyomtatnak, mert nincs rájuk kereslet. Egy könyvben olvastam azt is, hogy régen a gyerekeket nem gyártották, hanem születtek. Részletesebben nem néztem ennek utána, de elég furcsának találom ezt a fogalmat. Ma már egy kattintással lehet gyereket vállalni, miután kitöltötték a szülők az adatlapot, eldöntötték, hogy milyen legyen a gyerek szeme, hajszíne és a nemét is kiválasztották. Most kezdtek el olyan csecsemőket gyártani, akikben beépített robot-rendszer van, vagyis a kormány képes lesz ezeknek az embereknek a gondolatait irányítani. Lassan benépesedik a Föld ezekkel a félemberekkel, és akkor az elnök rá fogja tudni erőltetni az akaratát a lakosokra.
 És innentől kezdve a Föld elvesztette a harcot. Beletörődik a kudarcba, és ellenkezés nélkül várja a pusztulást.

 Bene Panni

Ma nincsen iskola. Tulajdonképpen ez nem olyan meglepő, az elmúlt két hónapban jó, ha tíz alkalommal lehetett órákat venni. Ami azonban megdöbbentő, hogy munka sincsen. Apám legalábbis ezt mondta. Elküldött játszani azzal a felkiáltással, hogy bármit csinálhatok csak ne kerüljek bajba. A játék azonban nem vonz, igazából nem is nagyon tudom, hogyan kell játszani. Úgy döntöttem, hogy inkább kihasználom a teljes napot és felfedezem otthonom azon részeit, amit még soha nem láttam. Meg akarom nézni a kerítést. Majd megpróbálom elkerülni a bajt. Komolyan mondom Apa, megpróbálom, de többet nem ígérhetek.
 Kilépek a házunk ajtaján. A ház kifejezés elég nagyvonalú, én inkább sátornak nevezném. A nyomornegyed belső részében lakunk, itt nagyjából mindenki ilyenben él. Elindulok egy poros úton a sátrak között. Körülöttem gyerekek merednek maguk elé tehetetlenül. Úgy látszik nem csak nekem akadt problémám a játszással. A gyerekek többnyire nagyon fiatalok, nyolc év alattinak tűnik az összes. Ezek szerint ma a kisebbek mindenhol szabad napot kaptak. Ritka az ilyen, nekik is ki kellene használniuk.
 Lassan kiérek a lakósátrak közül, és egy téren lyukadok ki. Itt körben kisebb boltok állnak, meg nyilvános toalettek és közfürdők. A legtöbbről mállik a festék és néhány épület olyan hatást kelt, mintha épp össze akarna omlani. Továbbmegyek. A boltok mögött műhelyek helyezkednek el. Ezekben számos felnőtt és nem kevés gyerek dolgozik fáradhatatlanul. A fáradhatatlan nem is jó kifejezés. Fáradtak ők, a nyomortelepen mindenki állandóan fáradt, de valamiért mégis dolgoznak tovább.
 A műhelyeken túl már csak termőföldek vannak. Elterülnek a messzeségbe amerre csak a szem ellát. Kizárt dolog, hogy én gyalog ezeknek a végére érjek. Azonban eltökélt vagyok, mindenáron látni akarom a kerítést egyszer, és valószínűleg soha többet nem lesz ennyi szabadidőm. A termőföldek első pár száz négyzetméterét kukoricával vetették be. Már jó magasra megnőttek, majdnem akkorák, mint amekkora én lennék két másik gyerek hátára állva. Apa mindig azt mondja, hogy hálásnak kell lennünk a modern tudományoknak. Génmanipuláció nélkül már mind éhen haltunk volna.
 Számtalan ember robotol ilyenkor a kukoricásban. Mind kézzel dolgoznak. Vannak már sokkal korszerűbb megoldások is, de Apa szerint, ha gépekkel oldanánk meg a munkát alig lenne szükség emberre. A munkanélküliek pedig, vagy csak segélyből élnének, vagy inkább egyáltalán nem élnének. Nem fenntartható gépekkel a gazdaság.
 A kukoricás első soraiban haladok előre, igyekszem elvegyülni. Elméletileg nem lenne semmi baj, ha meglátnának, de nem akarom, hogy az apám véletlenül tudomást szerezzen a kalandomról. És amúgy is sokkal izgalmasabb bujkálni és a hatalmas kukoricák között lopkodni, mint az úton sétálni.
 Az idő igen meleg, de a kukoricák hűvös árnyékot vetnek. Érdeklődve figyelem a dolgozó nőket, férfiakat és gyerekeket. Soha nem jártam még itt, de ez senkinek nem tűnik fel, rám se hederítenek, talán észre sem vesznek, annyira lefoglalja őket a munka. Kosarakba szedik a kukoricafejeket. Egy növényen akár harminc-negyven fej is megtalálható. Egészen lenyűgöznek az óriási növények. Ugyan ettem már kukoricát, de az aratás folyamatát még nem láttam. Apám a valamivel jövedelmezőbb fémiparban dolgozik. Rendszerint én is segédkezem a műhelyben sok más gyerekkel együtt. A munka ott nem annyira kimerítő, mint itt, de a hőség a műhelyben gyakran elviselhetetlen.
 A kukoricákat hirtelen búzamezők váltják fel. Ezek a növények is legalább akkorák, mint az előzőek, de itt még nem munkálkodik senki. A génmanipulációnak köszönhetően mind a négy évszakban arathatóak a növények, de így is kell egy kis idő az éréshez.
 Kezd fáradni a lábam. Már elég régóta gyalogolok és a búzák közötti egyenetlen talajon kifejezetten nehéz haladni. Emiatt inkább úgy döntök, hogy a rendes úton folytatom túrámat.
Ahogy kiérek az útra arcul csap a perzselő nap sugara. Már tizenegy fele járhat az idő és én még a kerítés közelébe se jutottam. El vagyok keseredve, de azért haladok tovább.
 Hirtelen az út jobboldalán egy kis kocsmát pillantok meg. Egy szekér áll előtte, tele kukoricával és búzával. Rögtön tudom, hogy ez az utolsó reményem. Ha szerencsém van, akkor a rakományt a városba viszik a kerítésen keresztül. Ha a kerítéshez érve sikerülne leugranom, végre szemügyre vehetném a híres határvonalat.
 A szekér mögé lopakodom. Óvatosan körülnézek, de senkit nem látok, a jármű tulajdonosa tehát még a kocsmában van. Sietve felszállok a gabonák közé, és megpróbálok a lehető legjobban elrejtőzni. A szívem a torkomban dobog, még soha nem tettem semmi rosszat, soha nem voltam engedetlen. Azonban anyám amíg élt folyton azt mondogatta, hogy a gyerek attól gyerek, hogy rosszalkodik. Tetszik a gondolat, hogy mostani tettemmel, csak Anyám szavait igazolom. Remélem tényleg csak egyszerű rosszalkodás, amit csinálok. Nem valami sokkal rosszabb.
 Jó fél órája fekszem izgatottan a szekéren. Már a kocsi elé befogott ló is türelmetlenkedik. Ekkor azonban kivágódik a kocsma ajtaja és egy vékony, kalapos férfi ül fel a szekérre. Nagyon félek, de szerencsére nem vesz észre.
 A szekér zötykölődve megindul. Az út elején még próbálom számolni a perceket, de gyorsan elvesztem a fonalat. Idegőrlő a várakozás. Végül a gazda lelassítja lovát, és a kocsi megáll. Kilesek a szekér pereme fölött. Egy őrházat és egy egyenruhás férfit pillantok meg, aki a gazdával beszél. Nem tudom teljesen kivenni, hogy mit beszélnek. Átnézek az őr feje felett és ekkor látom meg a kerítést. Hatalmas, hatalmasabb, mint képzeltem. Jó húsz méter magas, vasból készült, a teteje szúrós drót. A gigantikus méretű építményen túl egy város terül el. Elegáns, de feltűnően színes felhőkarcolókat látok.
 Teljesen lenyűgöz a város nagysága, modernitása és furcsán vonzó eleganciája. Miközben bámulom egészen megfeledkezem magamról. Az őr hirtelen rám kiált, én pedig összerezzenek. A gazdával együtt futni kezdenek felém. Szerencsémre mindketten a szekér bal oldalán közelednek, így én a jobb oldalon leugorva elmenekülhetek. Levetem magam a szekér pereméről, és lélekszakadva rohanok a kerítés felé. Azonban amint elérem, rájövök, hogy rossz irányt választottam. Ezen a hatalmas vasgáton nem tudok átkelni, mivel nem látok rajta semmilyen ajtót. Az pedig kizárt, hogy megpróbáljak felmászni rá. Jobb ötlet híján elkezdek a kerítéssel párhuzamosan egy földúton futni. Hátrapillantok. A gazda az oldalát fogva lemaradva liheg, az őr azonban a nyakamban lohol. Minden maradék erőmet összeszedve próbálok gyorsítani, de a helyzet reménytelennek látszik.
 Az egyenruhás majdnem elkap. Kezeivel utánam nyúl, azonban ujjai csak a levegőt markolásszák. Még nem tudott megfogni, de már teljesen ki vagyok fulladva. Ekkor azonban egy másik, üres szekeret pillantok meg, amint kifelé tart a kerítésen keresztül a városból. Kell, hogy legyen ott valamiféle kapu.
 Még egy utolsó lendületet veszek és gyorsan a kapu mellett termek. Éppen csukódik befelé. Az új szekér kocsisa döbbent pillantást vet rám, de én nem foglalkozom vele. Még be tudok surranni egy kis résen mielőtt a kapu bezárul. Az őr szitkozódik mögöttem, de már nem tehet semmit. Úgy látszik neki nincs jogosultsága kinyitni a kaput.
 Hátat fordítok a kerítésnek. Előttem egy betonozott út, amely bevezet a rendkívül szokatlan, mégis csodásan szép városba. Könny szökik a szemembe. Nem a meghatottságtól vagy a boldogságtól, hiszen eddig sosem akartam eljönni. Egyszerűen szomorú vagyok és kétségbeesett, mert nem tudom, hogy jutok majd haza.
 Mivel elég gyorsan világossá válik számomra, hogy a kaput nem tudom magamtól kinyitni, elindulok az úton. Pár lépés után azonban egy újabb őrházat pillantok meg. Igyekszem nagy ívben elkerülni. Kicsit izgulok, de senkit nem látok, amíg a város közvetlen közelébe nem érek. Úgy látszik nem veszik túl szigorúan a határvédelmet. Biztosan nem szokott probléma lenni.
 Azonban amint a város határába érek, számos védelmi funkciót betöltő épületet és személyt látok meg. Az épületek során túl pedig egy óriási táblát. A tábla arról informálja az érkezőket, hogy mennyi a város lélekszáma jelenleg, és hány ember befogadására képes összesen. Most mindkét szám ugyanannyi, egészen pontosan ötvenkétezer fő. Úgy tudom a nyomornegyedben sosem volt népszámlálás, de ennél jóval többen lehetünk ott. A „negyed” kifejezés amúgy is tökéletesen értelmetlen, mivel a telep majdnem hatszor akkor mint maga a város. Amúgy is sokkal találóbb lenne egyszerűen „nyomornak” hívni. Az van ott bőven.
 A koromhoz és legfőképpen a korombeliekhez képest nagyon sokat tudok a város történelméről, jelenlegi helyzetéről és gazdaságáról. Apám fontosnak tartotta, hogy mindent elmondjon nekem. Amikor a történeteket mesélte fel voltam háborodva. Úgy gondoltam a világ szörnyű és elnyomó hely. Apám azonban gyorsan lecsillapított. Felvilágosított, hogy a rendszer nagyon jól van kitalálva, úgy, hogy mindenki azt kapja, amit érdemel és ami a legjobb neki. Különben sem vagyunk hátrányos helyzetben, a világ minden pontján így élnek az emberek, a mi városunk és nyomornegyedünk csak egy a sok közül. A szegények helyzete az átlag, és inkább az a különleges, ha valaki jól él. A rendszer működik, és ez a lényeg. A rendszer nélkül nem tudnánk élni.
 Nem telt el sok idő és beláttam, hogy igaza van. Annyi embernek lehetne oka háborogni, és mégsem teszik. Ez csak azt jelentheti, hogy egyetértenek a helyzetükkel, hát miért pont én lennék az, aki panaszkodik. A mostani utamon is csak a kíváncsiság vezérelt. Bár nincs jogom úgy élni, mint a városiak, néznem csak szabad.
 Lassan megközelítem az épületeket. Kizárt, hogy le tudnám futni az őröket, maximum rejtőzködéssel tudok túljutni rajtuk. A méreteim a segítségemre vannak. Egyértelműen nem készülnek ilyen kicsi ember érkezésére. Az egyik őrház oldalához lapulva elosonok az őrök között, majd, amikor kiérek a ház mellől a közeli bokrok közé vetem magam. Csodával határos módon senki nem vesz észre.
 A bokrokból kikecmeregve elindulok a város belseje felé. Hatalmas házak között, színes utcákon bandukolok. Az elhaladó emberek nem is vesznek rólam tudomást, olyan, mintha mindenki sietne valahová. Az egyik utcasarkon élénkpiros busz parkol. Apám azt mesélte, hogy a városban semmiért nem kell fizetni, így felpattanok a járműre. Néhány felnőtt kérdő pillantást vet rám, talán furcsállják, hogy sohasem láttak még, de nem firtatják a dolgot. Apám szerint a városban mindenkinek megvan a maga szerepköre, és ezen a szerepen kívül mással nem is foglalkoznak.
 A busz halkan megindul a sima úton. Én az orromat az ablaküvegnek nyomva nézelődöm. Az egész várost varázslatosnak tartom. Parkok, lakóházak és rendelők váltják egymást, és mind rikítóan színes. Néhány megálló után leszállok, épp egy cukrászda mellett tesz le a busz. Beszaladok és kiválasztom a legnagyobb szelet süteményt. A nagy része csokoládés, de ezen kívül még négy másik ízt vélek felfedezni, azonban nem ismerem fel őket. Soha nem kóstoltam még ehhez foghatót. Ínycsiklandó, egy szelettől már teljesen jól lakom.
 Miután belakmározom visszatérek az utcákra. Céltalanul csavargok össze-vissza fő-és mellékutakon, sikátorokban és parkokban. Lenyűgöző a város. Nem akarom elhagyni és visszatérni a nyomorba.
 Addig andalgok, mígnem egy fehér erődítményhez nem érek. A többi épülethez képest nagyon unalmas és szigorú. Duplaszárnyú ajtaja fölött a „Lakosság Nyilvántartási Intézet” felirat áll. Mellette tábla jelzi az aktuális minimum IQ számot, amely jelenleg százharmincnégy.
 Összeszorul a torkom. Eddig is tisztában voltam azzal, hogy az IQ szintünk határozza meg, hogy ki élhet a városokban, de a valóság letaglóz. Tudtam azt is, hogy mindenki a városban születik, és csak másfél éves korában rúgják ki a jóllétből. Már ha átlagos. Ha szerencsés és magas intelligencia hányadossal születik, akkor természetesen marad. Mert ez nem több, mint szerencse. Sejtem, hogy az igazi szüleim, nem Anya és Apa, hanem azok, akik engem létrehoztak még itt élhetnek valahol. Csak a városban születetteknek lehet gyermekük. Ezt mind tudtam. És mégis egy csupasz, visszataszító, ellenségesen tiszta és fehér épület miatt kérdőjelezem meg, hogy ez így helyes-e.
 Némán bámulom az intézményt és ominózus számot. Százharmincnégy. Hirtelen egy nő ragadja meg a karom. Annyira erősen szorít, hogy felszisszenek. Egyetlen szó nélkül kísér be az épületbe. Egy tágas csarnokon és számtalan folyosón vezet keresztül. Az elején még igyekszem észben tartani a kanyarokat, de hamar elvesztem a fonalat. Körülöttünk emberek jönnek-mennek, mind megbámulnak, de egy szót sem szólnak. Erre a városra úgy látszik nem jellemző a felhőtlen, vidám csevegés, de még a köszönés se nagyon. Most döbbenek rá, hogy a nap folyamán alig hallottam bármiféle beszélgetést.
 A hölgy végül egy rendelőszerű helyiségbe kísér be. Rám parancsol, hogy üljek le a szobában található fehér székre és maradjak is ott. Majd sarkon fordul és kisiet.
 Felpattanok és az ajtóra tapasztom a fülem. Hallom ahogy a nő valakihez beszél. Azt mondja, hogy néhány városlakó jelentett be engem, mivel különösnek találták a ruházatomat és a viselkedésemet. Csak szerencséje volt, hogy épp itt talált rám. Még mást is mond, de azt már nem tudom kivenni. Könnyek szöknek a szemembe. Visszaülök a székbe és csendesen sírok.
 A nő rövidesen visszatér egy biztonsági őr társaságában. Felvesz egy apró, pisztolynak kinéző tárgyat és rám céloz vele. Megkér, hogy tartsam nyitva a szemem. Már zokogok, de azért eleget teszek a kérésének.
 A nő lenyomja a pisztolyon található gombot, mire a készülék röviden lézersugarat bocsájt a szemembe. Egy pillanatra elsötétül a világ, de ezt leszámítva nem tapasztalok semmi kellemetlenséget. A gép gyors, ismétlődő, éles hangot ad ki.
 A nő fájdalmas arckifejezéssel néz rám. Megmondja, hogy tudják, hogy nem vagyok városi, mivel a retinám nincs az adatbázisukban. Ezután megkér, hogy meséljem el, miképp jutottam be a városba. Keservesen zokogok és semmit nem vagyok képes kinyögni. Még próbálkozik egy darabig, de mikor rájön, hogy belőlem nem lesz képes kihúzni a történetem, int az őrnek. Az őr megragad és kivezet a folyósóra.
 Egy közeli ajtóhoz lép, egyik kezével engem tart, a másikkal pedig kinyitja a bejáratot. Az kitárul, ő pedig belök engem, majd rám zárja az ajtót. Körbenézek. Egy nagyon apró szobában vagyok, csupán egy ágy, egy asztal, egy szék és egy rácsozott ablak fért el benne. Ez egy börtön. Sírva vetem magam az ágyra, az arcom a párnába temetem.
 Most biztos azt hiszik, hogy lázadó vagyok, hogy meg akartam szökni. Pedig engem tényleg csak a kíváncsiság vezérelt. Én elfogadom a rendszert, sőt szeretem is. Mit bánom én, hogy nyomorban élek, vagy hogy sohasem ismerhettem a szüleimet. Nem zavar sem az éhínség, sem az állandó munka. De azt nem tudnám elviselni, ha nem engednének vissza Apához.

Tóth Kata Laura

2072 – ötven év múlva

Egy és két. Rövid majd egy hosszú. Befúj és ki, ütemesen egymásután. Még alszom, ám nem sokáig. Egy lépéssel közelebb az ébredésig, és kettővel távolabb, hogy újra álomra hajtsam fejemet. Szépen csücsülök ott bent, lesve a stáblistát a film végén, olyan ez az egész. Mint a metró úgy illan el az álomkép a sötét alagútba. Rávetném magam, hogy elvigyen, el a nyugtató semmibe. Jól tudom mi vár rám, ha felébredek. Nem akarom, de nem kerülhetem el. Pedig a mai nap fontos, ezt már egy ideje tudom. Valami történni fog. Egy, két, há, négy – szól a pergő dob ritmusa. Keserű kezdet hírnökeként dübörög végig a fejemben. Az ébresztő lesz az. Megmozgatom ujjaim, kinyújtom zsibbadt lábamat, csak szép lassan először az egyiket, majd a másikat. Érzem, hogy a nap álnokul kúszik felfelé az államon. Bizonyára nem húztam be a függönyt. Négy, öt, hat, hét, telnek a percek, de én csak fekszem, itt jön a szóló. It’s hip to be square! – bömböl a zene. A francba is! Nincs visszaút, a szemembe robban a valóság. Kómásan az álmosságtól homályos szemmel keresem a telefont. Szerencsétlenül kapadozok, felborítok valamit, mely hangosan csattan. Picsába! Végül csak a kezem ügyébe akad, és kinyomom az ébresztőt.
 Hát ennyi. Felkeltem. Kék ég, szikrázó napsütés, szétdobált ruhák és tankönyvek káosza. Ez fogad, az otthon, a szobám. Felülök. Izzadságcsepp gurul végig nyakamtól a hátamig. Mintha jeges fürdőt vettem volna alvás helyett éjjel. Az ágynemű átázott, elundorodom. Meleg van. Pokolian meleg. Az áprilisi forróság a lakásban se kímél, hát még ha kimegy az ember. Márpedig ma iskola, hamarosan indulok. Nyáron meg majd viselhetem azt az idétlen napvédő hacukát. Mondjuk minek is az! Kimegyek én anélkül, akár anyaszült meztelenül, aztán majd a Nap megpirít, minél feketébbre annál jobb! És akkor nem én leszek az iskola fehér seggű lúzere, talán a többi fiú is megkomál, vagy legalább felhagynak a szívatásokkal. Hópihe – folyton ezt mondják, ez lett a nevem is. Szólíts csak így, nem érdekel! Nekik könnyebb, ők már eleve pirítva születtek. Presszókávé. Hirtelen ez jut eszembe róluk. A szekrényhez sietve jót kacarászok. Reggeli napfény vad tüzes nyila perzseli a parkettát, s vele mezítelen lábamat is. Egy rajzfilmkarakter kecsességével csak eljutok az átkozott szekrényig. Mintha maratont futottam volna, és úgy is érzem magam, amint átlépek a hűvös árnyék mámoros célvonalán. Kotorászok egy ideig, aztán előhalászom szokásos ruháimat. Inkább göncöket. Vagy vegyek most vörös pólót a fehér helyett? Hátha felfigyel rám Dávid is. Cuki srác meg minden, de kényszerűségből kell, hogy neki tetszelegjek. Más fiú nem táncolna velem, és még kedvelem is őt. Persze nem úgy. Mindenki a saját fajtáját szereti, és kell, hogy szeresse a másikról tudomást se véve. Pedig nekem Anna tetszik. Amikor felbukkan a folyosón rejtve a hullámzó tömegben mindig úgy érzem, mintha belül megemelkednék, és ha eltűnik újra földre hullok. Vajon ő is így érez, ha engem lát? Defektes lennék? Nem lóghatsz ki, mert felfalnak. Egynek kell lenned a világgal, melyet simára gyalulva két végre ugrasztottak. Feketére és fehérre a szivárvány minden színével. Elbambulok. Be van kapcsolva és mindent vesz. Helyes. Kilenc, tíz és tizenegy, a következő percek gyors kuszaságban telnek, és én ide oda cikázok. Késében vagyok. A csatakos pizsama megy a szárítóra, a függönyt be kéne húzni, hogy ne egy túlvilági kemencébe térjek haza, de nem teszem. Bűzlök, így irány a fürdő. A víz jéghideg idegsokként ér. Csak egy gombnyomás, egy pillantás és megvagy. Mit nem adnék egy tisztességes zuhanyért! Ez még permetnek is fuser. De ennyi van. Ennyit engedhetnek meg. Mindenkinek. Ki van ez számolva, része a sima egyenlő világnak. A fürdőből kilépve az üres gyomrom egy lerobbant derbiként vontat el a konyháig. Lássuk mi van; sűrített biohúsgolyó, tofu, egy csomag magányos kukorica tészta, és kukorica konzervek. Nem, nem, nem és nem. Tulajdonképpen manapság minden olyan szar! Azok a barmok kilukasztják egymás valagát odaát és mi szívunk. Az árak a mennyekben és mi éhezünk. Háborúk. Tökéletes világunk ocsmány kis mitesszerei. Még apám mesélte mekkora hírverés volt róla 22-ben. Most már senkit se érdekel. Időnként az utcán sétálva látok túlélőket, akik a pusztulás elől menekültek ide. Katonák vannak velük. Ordítozva előre szegezett gépkarabéllyal buszokra tuszkolják őket, Isten tudja hová mennek. Túl sokan jönnek. Mint a patkányok. Nők és gyerekek. A férfiak odaát vannak meghalni. Mindjárt fél. A percek megállíthatatlanul rohannak. Felmarkolok néhány biogolyót és átrobogok az előszobába. Kalapok tömkelege lóg a fogason, bevetésre kész ejtőernyősökként, szép katonás sorrendben. Fák híján a kalap véd a Nap ellen. Fák helyett van napelem. Rengeteg napelem. Egész parkok, több hektárnyi, mindenhol, ahol elférnek. Ők a mi fotocellás teheneink. Fényt esznek és szépen tejelnek, hogy mi tévézzünk és az interneten pötyögjünk. Kalaphoz az UV védős szemüveg dukál, mintegy mulatságos titkosügynökké varázsolva engem. Vörös pólós titkosügynök? Hmm, nem is olyan rossz. Sietve felhúzom a cipőmet gondosan megkötve kétszer, ki ne bomoljon az úton. Rohannom kell, noha nem is veszek részt az első órán, mégis ott leszek. Ennyi elég, ha megtalálják érteni fogják, remélem. Ha tehetném mindent elmondanék, sőt, teli torokból harsognám. De ha most megtudnák, igen rövidre fognák a dolgomat. Leveszem a készüléket, kihúzom a kis csatlakozókat. Fogása fémes, de súlya meglepően könnyű. Ez belém lát, most már nincs rejtegetni valóm, és ez felszabadít. Még teendőm van itt. Így egyszerűbb és titkos. Mire észbe kapnak már vége, nem számítanak rám, nem is létezek. Végig nézek magamon. Vörös póló, fehér kalap, harmincnyolcas kaliber, egy tár éles. A szemüveg is helyre kerül, elkészültem.
 Teszed, amit a tömeg akar. Eggyé válsz a tömeggel. Ezrekkel együtt egy naggyá leszel. Egyet nézünk és egyszerre érzünk. És a száj felfelé görbül, de a tied nem. Valami összetartja őket, de rólad lepereg. Egy eszme? Egy gondolat? De téged más hajt és utad lefelé tart. Gyilkolnál, és fogsz is. Szeretsz, de gyűlölsz. Felperzselnéd őket, hogy valami mást hagyj helyette. Egy világot, hol boldog lennél. De vajon ők is?
 Kikapcs.

Punyi Ambrus

Mint minden reggel, most is a Királyi Információszolgáltató – közkeletű nevén a Kínfó – keltette a mokányokat a fülükbe épített chipen keresztül.
 – Jó reggelt kívánok. 2122. augusztus elsején, szombaton, nyolc órakor hírösszefoglalónkat hallják.
 A családok asztalhoz ültek, és nekiláttak az előre programozott menü reggeli fogásának elfogyasztásához. Félfüllel hallgatták a híreket; ez jelen esetben igaz volt, mivel a hatóságok csak az emberek egyik fülébe ültettek ingyenes chipet. Külön díjazás mellett lehetett volna sztereó hangzást is választani, de a többség úgy ítélte meg, hogy a kapott információkhoz a monó változat is elegendő lesz. Az emberek éppen készültek kicsekkolni a műsorból, amikor egy különös hír úszott a fülükbe.
 – A kormány új törvényjavaslatot terjesztett be, amelynek értelmében szeptembertől nyolcvan év feletti személy nem tartózkodhat életvitelszerűen a Mokány Királyság területén. A tervezetet a parlament tegnap elfogadta. Őfelsége az éjjel aláírta a jogszabályt, így az a mai Mokány Közlönyben már elérhető. A törvény hatálybalépéséig kidolgozzák a részletszabályokat.
 – Mi a csuda? – kapták fel sokan a fejüket. – Ez valami vicc?
 A felvetés tipikus költői kérdés volt. A mindennapi életben kevés humoros dolog történt, a királyi hírekben pedig tréfás felütés nem jelenhetett meg. Az emberek más hírforrásra kezdtek hangolni, feleslegesen. Az állami chipeken keresztül csak a Kínfó csatornáit lehetett fogni – szám szerint tizenegyet – de ezek mindegyike ugyanazt a tudósítást sugározta.
 Száz éve e hír hallatán a mokányok tömegei vetették rá magukat az internetre. A királyság azonban évtizedekkel ezelőtt lekapcsolódott a nemzetközi hálózatokról, saját rendszereket kialakítva. A mokányok nem érezték hátránynak, hogy nem tudnak csatlakozni a külső, közösségi oldalakhoz. Az internetet felváltotta a Belnet, a fiatalok a Facebook helyett az Arc Vagyok oldalon osztották meg gondolataikat, és a Pistagram is kitűnően funkcionált az Instagram száműzését követően. A XXI. század elején nagy népszerűségnek örvendő Twittert és Tik-Tokot a hanyatló nyugati és keleti társadalmak mételyeinek minősítették. Helyüket átvették a mokány néplélekhez és ökoszisztémához jobban illeszkedő Csip-Csirip és Kit-Kot oldalak.
 A tömegkommunikáció tökéletesen leképezte a mindenkori társadalmi rendszert. Az ország a Mokány Népköztársaság - Mokány Köztársaság - Mokányország államfejlődés után új szakaszba lépett, amikor egy demokratikus választást követően a kormányzópárt a mandátumok 120 %-át szerezte meg. Ez akkora győzelem volt, hogy a Jupiteren működő nemzetközi űrállomás teleszkópjai is vették. A diadal után létrejövő Mokány Királyságban a pártvezért megkoronázták, és családjának örökös királyi címet adományoztak.
 A híres választás óta nem is tartottak többet. A felszabaduló pénzügyi forrásokat a mind távolabbi égitestekről indított, egyre grandiózusabbá váló tűzijátékokra fordították. A többség egyetértett e döntéssel. A kételkedő állatbarátokat a házikedvencek számára potom áron juttatott füldugóval szerelték le.
 Az akkori ellenzék – biológiai szakkifejezéssel élve – osztódással szaporodott. A működő pártok utolsó, ismert száma száztizenhárom volt. Teljes tagságuk ennek épp tízszerese, mivel a törvény tíz főben állapította meg e szervezetek alapításához szükséges létszámminimumot.
 A választás elmaradása felvetett néhány problémát, például, hogy a kormányzópárton kívül mások nem juthattak a parlamentbe. Mivel Őfelsége nem akart szakítani a demokratikus hagyományokkal, úgy döntött, hogy négyévenként sorsolással választják ki az országgyűlésbe aktuálisan bekerülő ellenzéki pártot. Némi fejszámolás után megállapítható a rendszer hosszú távú fenntarthatósága. Többeknek jó hír, hogy még négyszáz év után is marad olyan tömörülés, amely kipróbálhatja a parlamenti ellenzéki létet.
 A történelemből ismert tény, hogy a XXI. század első évtizedeiben kormányzó párt igen erős volt jogi szakértelemben. A tudományos-technikai fejlődés azonban megkívánta az MTMI (műszaki, természettudományi, matematikai és informatikai) végzettség előtérbe kerülését. A hatályos mokány választási törvény jól tükrözi e törekvést. A matematikus-jogász végzettségű igazságügyminiszter által jegyzett jogszabály értelmében az egy időben működő ellenzéki pártok száma csak prímszám lehet. E szervezetek köre így a jövőben várhatóan nem bővül, hiszen a következő prímszám – százhuszonhét – eléréséhez az érintetteknek kemény terepmunkát kellene végezniük.
 A mokány ellenzék körében eleinte nagy dilemmának számított az összefogás kérdése. A múlt század első évtizedeiben gyakorlatilag minden változatot kipróbáltak az egymás elleni heves küzdelemtől kezdve a részleges együttműködésen keresztül a teljes összefogásig. Az egyes variációk eredményességét az elszenvedett kudarc nagyságával lehetett érzékeltetni. Az utolsó választáson valamennyi ellenzéki induló a „Que sera, sera” stratégia mellett tette le a voksát. A történelmi, 120 %-os kormánypárti győzelem teljes mértékben igazolta döntésük létjogosultságát.
 A hivatalos, állami ellenzék mellett a Suttogók elnevezésű, illegális mozgalom is a Mokány Királyság lebontásán fáradozott. Pénzügyi források hiányában olyan, idejétmúlt módszerekkel dolgoztak, mint szóbeli közlés, azaz fülbe súgás és kézzel írott röplapok terjesztése. Utóbbi tevékenységük nem volt igazán sikeres, mivel a csekély számú érdeklő körében alacsony volt az írni-olvasni tudók aránya.
 Az analfabetizmus terjedése a mokány oktatási rendszer egyik legnagyobb vívmányának tekinthető. A múlt század közepéig a tanárok létszáma jelentősen csökkent, mert a Kontinentális Együttműködési Szerződés – rövid nevén Kontinunió – keretében a bérezésükre szánt összegeket évtizedekig nem tudta a kormányzat lehívni. Egy ideig még a reaktivált nyugdíjas pedagógusok tartották a frontot, de a sorozatos járványok rendesen megtizedelték őket. Érdekes módon a fiatalok nem törekedtek e magas társadalmi presztízsű szakma betöltésére, emiatt idővel észszerűnek tűnt a felvételi lehetőség teljes beszüntetése. A döntés után legalább nem kellett évente kínosan magyarázkodni, hogy e pályára lépők számának csökkenése miért tekinthető növekedésnek. Egy ideig a leleményes, mokány kormányzat több módszerrel is próbálkozott, így átirányítással, osztályösszevonással, külföldi munkaerő alkalmazásával. A teljes kapituláció előtti, utolsó intézkedésként közmunkát hirdettek, de a jelentkezők nem mindig jártak a diákok előtt a tananyag elsajátításában.
 A számítógépes alkalmazások kiteljesedése viszont gyógyírt jelentett sok társadalmi gondra. Probléma esetén az emberek csak megosztották kérésüket, kérdésüket a Belneten, és rövidesen megkapták a legszakszerűbb útmutatást (pl. a te bajod, oldd meg magad!). E megoldás remekül működött az egészségügyben is, így a lakosság – mindenki nagy megelégedésére – önmagát gyógyította. Az informatikusok jelenleg a gondolatolvasás digitalizálásán dolgoznak. Céljuk, hogy megkíméljék a mokányokat a kérdések megfogalmazásához szükséges erőfeszítésektől.
 A Suttogók – legfrissebb szamizdatjukban – embertelennek és tarthatatlannak minősítették a 80+ korosztályt sújtó rendelkezéseket. Megismételték korábbi téveszméjüket, mi szerint az ország rossz döntést hozott, amikor kilépett a Kontinunióból. Véleményüket a külpolitikai szakértők nem osztják, arra hivatkozva, hogy ellenkező esetben az akkori tagállamok tették volna ki az ország szűrét a közösségből. Idővel a mokányok nagy része azonosult a távozásról szóló döntéssel, mivel a kormányzat meggyőzte őket, hogy itthon még mindig jobb az élet, mint külföldön. E megállapítást kevesen tudják cáfolni, mivel csak húszévenként lehet elhagyni az országot, akkor is csak alapos indokkal.
 Kilépése után a Mokány Királyság először megalapította a Nemkontinentális Együttműködési Szerződést, remélve, hogy jó néhány Kontinuniós tagország csatlakozik hozzá. Az élet nem igazolta várakozásukat, így a szervezet nevéből először a kontinentális, majd az együttműködési szavakat kivették. Később a Királyság új stratégiát hirdetett. Megelégedett azzal, hogy olyan államokkal lépjen unióra, akik erre egyáltalán hajlandóak. Jelentkező hiányában a folyamat végül elhalt.
 Úgy hírlik, valamennyi ellenzéki párt felemelte szavát a Suttogók által 80+ Exodusnak hívott rendelkezéssel szemben. Igaz, egyes szervezetek – például a Vas és Acél Mokányai – felszólították a kormányt, hogy jelentősen csökkentse a jogszabályban rögzített korhatárt.
 A Kínfó kivételesen rövid idő alatt adott tájékoztatást a részletszabályokról. A legnagyszerűbb hír percek alatt bejárta a Királyságot: az állam kedvezményes eutanázia-programot biztosít az érintettek részére. A Tajgetosz-2122 kezdeményezés nemcsak humánusabb, hanem megfizethetőbb is, mint a nyugati világban elérhető eljárások. Ráadásul, nem kell hozzá engedély, szükségtelenné válnak az orvosi javallatok, az intézkedés ex lege lép életbe.
 A közvélemény közben azt is megtudhatta, hogy a döntést széles körű konzultáció előzte meg a Csip-Csirip és a Kit-Kot oldalakon. A Suttogók ugyan sérelmezték, hogy e csatornák regisztrált közönségének aktuális korösszetétele, amely 12-14 év, miatt a felmérés nem tekinthető sem mérvadónak, sem reprezentatívnak, de felháborodásuk nem érte el az átlag mokány ingerküszöbét.
 Néhány kekeckedő próbálta megtudni az intézkedés valódi okát. Arra hivatkoztak, hogy a lakosság létszáma száz éve folyamatosan csökken. E tényen még a Mokány Statisztikai Hivatalnál foglalkoztatott, hivatásos kozmetikusok sem tudtak sokat változtatni.
 A múlt században lezajlott világválságok miatt menekültek milliárdjai próbáltak letelepedni mokány földön, már ha hinni lehet az állami híradásoknak. A határozott kormányzati intézkedéseknek – az egyre magasabb határkerítések építésének – köszönhetően, azonban ez csak keveseknek sikerült, így a bevándorlás nem tudta megállítani a népességfogyást. Az idő eloszlatta azt a félelmet is, hogy a klímaválság miatt tömegek árasztják majd el a királyságot. Az aggodalom fele jogos volt, már ami a klímaválságot illeti. A valaha mérsékelt, szárazföldi éghajlatúnak besorolt terület ma a forró, száraz, trópusi övezethez tartozik.
 Amikor az országban – különösen a kitűnően térkövezett, agyonüvegezett és zöldmentesített városokban – a nyári hőség meghaladta a sivatagokét, a klímavándorlás iránya megfordult. Némi problémát okozott a tavak és a folyók kiszáradása is. A folyami közlekedés és teherszállítás leállt, de helyüket a légi és űrbéli forgalom zökkenőmentesen átvette. A szabadvízi strandolást vagy horgászást ugyanakkor régi korok letűnt, úri passziójának minősítették. A mokányokat ez sem zavarta, hiszen ki hiányolná a gyorsan felszívódó szénhidrátokban és telített zsírsavakban bővelkedő lángost vagy egy törülközőnyi helyet az extrém UV-sugárzású, fizetős vízpartokon, amikor virtuális pálmafák alatt virtuális koktélokat kortyolhat az általa kiválasztott virtuális sztárok társaságában?
 Dédszüleink gyakran adomáznak arról a pillanatról, amikor egy zeneműsorban először említették ifj. Johann Strauss művét Kis Duna keringőként. A klasszikus dallamok kedvelői naivan azt gondolták, nyelvbotlásról van szó. O sancta simplicitas! Sajnálatos módon a régi, mokány szépirodalom kedvelt kifejezései – például a „hó födte” vagy a „csikorgó fagy” – teljesen kikerültek a szóhasználatból.
 A mokányok száma a nyelveket beszélő, diplomás fiatalok múlt századi elvándorlása miatt jelentősen csökkent. Az ifjakat később az idősebbek követték volna; a nép körében egyre többet lehetett hallani a „meneküljön, aki tud” mondást. Szerencsére, a Kontinunióból való kilépés és a külföldi utazások korlátozása orvosolta e problémát is. A száz éve felépített kerítés maximálisan igazolta létjogosultságát, hiszen segített bent tartani a távozni kívánókat. A vezetés által meghirdetett „se ki, se be” stratégia, fűszerezve a Kínfó „mindenütt rossz, így legjobb itthon” kampányával telitalálatnak bizonyult a nép megtartásában.
 Az aggasztó létszámhelyzet miatt az állam többezer évre titkosított akciókkal próbálta ösztönözni az általuk kedvelt, de másutt megbukott személyek letelepedését. A kiválasztottak azonban arra az álláspontra helyezkedtek, hogy a mokány földnél talán még egy bangkoki börtön is jobb hely lehet.
 Manapság, amikor inkább az elnéptelenedés, semmint a túlnépesedés veszélyezteti az országot, joggal merülhet fel a kérdés, hogy vajon mi indokolja a nyolcvan felettiek kiűzetését. A Kínfó előre kidolgozott agymosása most is kitűnően vizsgázott. Szakértők sora mutatott rá, hogy jelenleg nincs, aki eltartsa az improduktívnak titulált lakosságot. Közismert, hogy a mokány nyugdíjrendszer már évtizedekkel korábban összeomlott. A nyugdíjkorhatárt ugyan felemelték nyolcvan évre, azonban állami járandóság hiányában ennek nem sok értelme volt. Aki tud, dolgozik, de a fiatalokkal és a robot munkaerővel szemben a magukat jól tartó idősek sem versenyképesek. A régi, már száz évvel ezelőtt is rogyadozó, szociális intézményrendszert sokan nosztalgiával emlegetik, így nem meglepő, hogy a 80+ korosztályból is többen egyetértenek az elrendelt intézkedéssel.
 Úgy hírlik, a családok egy része megpróbál kiutat találni e helyzetből. A mokányok mindig is kreatív népnek számítottak. Találékonyságuknak a történelmük legsötétebb időszakaiban is nagy hasznát vették. Nincs ez másként most sem.
 Megjelentek az első vállalkozások, amelyek az emberek azonosítására szolgáló chipek átprogramozására vagy kicserélésére szakosodtak. A nem túl kifinomult eljárásokat alkalmazó cégeket az állami gépezet könnyen lebuktatja. Többen próbálkoznak érintett családtagjaik átjuttatásával a határkerítésen. A hatóságok ez elé kivételesen nem gördítenek akadályokat, mivel összhangban áll a kormányzati szándékokkal.
 Nagy az érdeklődés a plasztikai sebészi szakma területén is. A rendelkezés bejelentését követően jelentősen megemelkedett a kereslet az arc- és testátalakító beavatkozások iránt.
 Szervezett csoportok – humánusan végrehajtott – bérgyilkosságokat vállalnak. Megbízóik között akadnak olyanok, akik meg akarnak szabadulni a korhatár feletti családtagjaiktól, de találhatók egyedülállók is, akik nem tudják rávenni magukat az Tajgetosz-programban való önkéntes részvételre. Az ellenzéki lelkületű idősek egy része is előnyben részesíti e megoldást, hangsúlyozva, hogy inkább egy idegen vessen véget az életüknek, semmint a hatóság. Az egyhangú mindennapokat utáló szépkorúak kifejezetten izgalmasnak találják egy bérgyilkossal való találkozás lehetőségét.
 A Suttogók saját csatornáikon keresztül próbáltak segítséget kérni külföldről, de mindenhonnan elutasító választ kaptak. A megkeresett országok hangsúlyozták, hogy az állami kapcsolatok megszakítása a Mokány Királyság legjobb döntése volt. A köznapi emberek pedig úgy gondolják, a mokányok egyék meg, amit főztek.
 Úgy tűnik tehát, hogy egyelőre nincs olyan körülmény, amely megakadályozná a jogszabály jövő havi hatálybalépését. Ellenzéki politológusok azonban felhívták a figyelmet arra, hogy Őfelsége két év múlva betölti a 80. életévét.

K. Ágnes

Észrevetted, hogy mindenre a világon létezik valamilyen bölcs mondás? És mindennek az ellenkezőjére is… „Nincs az a szekér, amire ne férne föl még egy kéve szalma.” – mondják. Ugyanakkor: mindig van egy utolsó csepp, egy legutolsó, amivel azután végképp betelik a pohár.
 Az a pohár először csak fölpúposítja a hátát, mint egy alattomos, csillogó macska, majd lassan, kényelmesen nyújtózik egyet: a víz átbuggyan a láthatatlanná váló peremen, majd fényes nyomot hagyva csúszni, araszolni kezd lefelé. Azután jön a következő csepp, és még egy, és még egy, eggyé olvadnak a pohár szélén, bevonják, lassan, könyörtelenül kúsznak előre. Asztalt érnek végül, apránként alattomosan csillogóvá változtatva az egész felületet. A víz nem terjed egyenletesen: a terítő apró mélyedéseit megtöltve, észrevétlen dombocskáit kerülgetve tócsákká szakadozik, persze csak rövid haladékot adva, hiszen a cseppek jönnek, sorjáznak tovább a láthatatlan teáskannából. Míg nem marad már semmi a világból, mint sótartók, kávéscsészék, dzsemes üvegek szigetté váló, életet jelentő fennsíkjai.
 Talán.
 Vajon mit visz magával az ember világvége esetén? Tanácstalanul topogok a néptelen házban, találomra dobálok kezem ügyébe kerülő tárgyakat az utazótáska tátongó torkába. Fásultan húzom be a cipzárt végül: minek ez? Azután elindulok persze mégis, mint mindenki más, körülöttem elhagyott házak, üres, néptelen utak. Itt fenn még száraz az út valamelyest, a kerekek lendületet kapva pörögnek, előre, tovább. Odalenn már itt-ott fénylő foltok. Fák, facsoportok következnek, tovább, tovább.
 Sötétedik lassan, a horizont furcsán vörös, vészjóslóan csillogó csík, arra távolabb a hegyek ormán. Kátyúkat kerülgetek, egyre szaporodó tócsák, ritkuló száraz foltokkal pettyezve.
 Két fényes csillag közeledik szemben, néhol megduplázódva a szétterülő tükrökön.
 – Vége! Arra ott elfogyott az út, kár tovább menni! – fásult, fáradt arcú nő hajol ki az autó ablakán, mögötte elcsigázott csemetéi összebújva szundítanak a hátsó ülésen. Megyek mégis még, nem tudom, miért, haladok az úton, és még tovább, már nincs is út, csak a sima víztükör, beljebb, beljebb, míg feleszmélve megállok végül.
 Nincs tovább.

***
Vajon mit visel az ember világvége esetén? Fölöslegesen információk zsonganak fejemben: arra fönt, északon a pamut fehérnemű alá egy műszálas réteget húztak az emberek, ami elvezeti az izzadtságot, és csak azután következett a vastagabb, meleg réteg. Végül persze kellett egy víz lepergető réteg is. A kabát inkább legyen bő és kényelmes, mint divatosan testhezálló.
 A vízben azért talán mégsem ez a legcélszerűbb viselet, búvárruha azonban nincs a készletben. Űzötten tekintgetek az ablak felé: van még időm? Odakinn alattomosan emelkedő ár… Elindulok végül, nincs már mire várni. Föl, föl, föl a lépcsőkön, nyomomban könyörtelenül követő kísérőm. Topogok a lapos tetőtéren. Körülöttem tenger: nincs tovább.
 Úszó tákolmány közelít, rajta fásult, fáradt emberek, tisztes távolban megáll.
 – Nincs már hely, nem tudunk felvenni, sajnálom! – kiáltja valaki, azután mégis:
 – Mi az, amit tudsz, mondd, miért vegyünk fel éppen téged?
 – Én ismerem! – Ó, az ismerős hang! A sokat hallott, a kedves… Ő az: az Erős… Hát megtalált! Talán… Talán van tovább mégis…
 – Ismerem őt, mindenhez ért, kertet művelt, állatokat tartott, gyógyított is, ha kellett, ruhát is javít, találékony, a semmiből valamit kreál!
 Csodálkozom. Ennyi lennék? Régi életem eleddig fontosabb felének lapjai éppen most áznak ronggyá az egyre hízó óceán fenekén. Reménykedve ragadom meg a felém nyújtott segítő kezet.
 Még sincs, még sincs vége még?

***
Rohanunk, rohanunk most, túlélők maroknyi csapata, csak előre, előre még, üldözőnk a végtelen. Följebb, följebb, mászunk, bukdácsolunk a fák között, előttünk a hívogató hegygerinc. A hatalmas évszázados fákon ott az ember kéznyoma még: festett jelek a törzseken, boldog idők nyoma. Kötélhágcsók, hidak a törzsek között, lengő trapézok, gerendák odafönn. S a lassan szigetté váló park. Kalandnak számít a történet vajon, ha vége nincsen?)
 – Gyerünk, indulás! Meg tudod csinálni, nyújtsd a kezed, segítek!
 Húzzuk-vonjuk egymást végig a pályán, az életmentő játszótér himbálózó liánjain, hordókba bújunk, lengő tuskókon lépegetünk, karikákba kapaszkodunk.
 – Kész! Megcsináltuk! – mellkasunk büszkeségtől dagad. Ám a jutalom elmarad. Csak állunk fenn a fa tetején, a keskeny pallón, lenn a könyörtelenül törtető ár.
 Végül: nincs tovább.
 Ez nem volt a prospektusban: már a vízbe ereszkedve evickélünk előre. A víz jéghideg, de nem érünk rá fázni most, fuldokolva kapálózunk, szem elől veszítve egymást, ott, ott, ott elől egy fal magasodik, egy fehér, végre. Lihegve, kapkodva tempózunk tovább, itt van, itt, megannyi lépcső, a korlátba kapaszkodva végre bebukunk az ablakon, lihegve megpihenünk, nincs megállás, tovább, följebb, följebb, följebb még, ázott ruhánk mázsás súlyát cipelve.
 S a kilátó, az életmentő hasában, a harang kötelébe kapaszkodva: Ő! A Szerencse Fia! Hosszú, vékony, csápszerű karjait a harang kötele köré fonva fogódzik és nevet.
 – Hahó! Hát megérkeztetek? Azt hittem, már soha nem értek ide!
 Szája füléig ér, vigyorog. Fölfogja egyáltalán? Hát nem látja? Vagy nem érdekli? Nem érti?
 Vagy igen: felfogja ő, talán jobban, mint mi mind. Felfogja, és elfogadja.
 Ő, a szerencse fia.

***
Végtelen, végtelen, végtelen, hömpölygő víztükör, felbukkanó, bukdácsoló emberek, törmelékek talán… Hullámok zúgó robaja, bömbölő zuhogás, szirtfalnak csapódó csattanások. Kapkodó lélegzet, tehetetlen, szomjas tüdő, fejem fölött átcsapó zuhatag, pezsgő buborékfüggöny.
 – Erre! Erre! Hahó! – zúgáson átsejlő alig hallható kiáltás.
 Vakon kapálózunk a hang után. A szirtről vissza-visszacsapódó hullámok hanyatt löknek, de törekszünk, megtörve, töretlenül.
 – Erre! Hahó! Gyertek! Tartsatok ki!
 Felhúznak végre, partra segítenek, elterülünk, pihegünk a hideg sziklán.
 – Őt! Őt is húzzátok ki! Őt: a Szerencse Fiát!
 Kapkodó, segítő kezek nyúlnak mohón.
 Hát nincs vége mégsem…

***
Azután, persze, van tovább is, ahogy fáradtan botladozva botorkálunk a fennsík kavicsai, rögei között, nedves lábnyomokat hagyva magunk után, s meg-megpihenünk a sziklás parton: alattunk a világ – az egész? – ameddig a szem ellát. Távolban hegyek halovány körvonalai, felül fenyegető fény a vöröslő horizont előtt.
 És ahogy új otthont találunk végül egy barlang barátságos óvó sötétjében.

***
Sokáig gondolkodtam, hogyan találjak értelmet ebben a zagyvaságban…
 Talán keressek párhuzamokat az életemből: ki Erős, az életre termett, s ki lehet szerencse fia, a bölcs? Esetleg tanulságot: kire lehet szükség és kire nem az elkövetkező új világban? Emelkedjem filozófiai magaslatokba: Jogunk van-e eldönteni ¬– és ha van, kinek – ki élhet túl és ki nem? Van-e értelme hadakoznunk a sorsunk ellen, vagy egyszerűen csak fogadjuk el, bármi jöjjön is? Nyomozzam ki, milyen pszichológiai háttere lehet az árvíznek, a fejem fölött összecsapódó hullámoknak, az előre haladás kényszerét makacsul gátoló tehetetlen topogásnak? Vagy keressem meg asszociációim forrásait, mit láthattam, halhattam, érezhettem: fojtogató, alattomosan körül-körül kerítő vész, fogyatkozó menedékszigetek, kapkodó reményvesztett kísérletek a menekvésre, agyunkra telepedő hitetlenkedő zsibbadt fásultság… Ami azután szinapszisaimon keresztül végül utat talált ehhez a látomáshoz?
 Azután mégis úgy döntöttem, egyszerűen csak leírom az egészet úgy, ahogy láttam. Papírra vetem, alatta az évszám, hogy tekerccsé csavarva elhelyezzem egy palack belsejében, amit azután lezárok szorosan, majd fölviszem, föl egészen az épület legmagasabb pontjára, és gondosan biztonságba helyezem, talán valahol a tetőgerenda alatt.
 Ha megtalálod, HA megtalálod, magadra ismerhess: „De hát ez én vagyok! Velem történt!”
 Magadra ismerhess, és megkérdezd: „De hát mégis… mégis honnan tudhatta akkor? Honnan tudhatta mindezt?”

(2021. március, a világjárvány második éve. 2 °C hőmérséklet- és 20 cm tengerszintemelkedés.)

Szász Klára

Vicces, de ez lett volna az utolsó, amiről el tudtam volna képzelni, hogy meghosszabbítja az életemet. Persze tisztában vagyok vele, csak haladékról lehet szó: szigetelő öltözékem ronggyá szakadt az úton, a vízcirkulátorra pedig már egy hónapja is ráfért volna a szerviz. Szemüvegem akkumulátora lemerülőben, a kapcsolatot pedig már régen elveszítettem a kolóniával, így nem csak nekem, de nekik sem lehet halvány sejtelmük sem arról, hol lehetek. Mégis, ahogy itt ül előttem, keskeny, ragyogó mélybarna szemeit akkorára nyitva, amekkorára csak tudja, durva vonásai ellágyulnak – homloka kisimul, keskeny ajkai résnyire nyílva látni engedik apró, tűhegyes fogait – újra reménykedni kezdek. Aranybarna haja borzasan hull homokszínű vállára, fejét oldalra billentve elmerülten hallgatja a sosem hallott hangokat.

Tudom, ostobaság volt részemről sötétedés után elindulni, de mindennél jobban vágytam otthonom hűvösére, a héten esedékes takarékos, de alapos tisztálkodásra, elalvás előtti üdítő, csalánlevelekből készített teámra. Mit tehettem: eltelt rajtam az idő… Miután gondosan elrakosgattam a szertehagyott papírfecniket és radírdarabkákat, megtisztogattam az aznapi szennyes edényeket, feltakarítottam az ajtórésben szakadatlanul beszivárgó apró szemű porréteget, és persze Petrat, a patkánykedvenc is megkapta vacsoráját (kíváncsi lennék, akkor is ilyen jó étvággyal eszegetne, ha tudná: a saját fajtársaiból készített granulátumot rágcsálja ilyen jóízűen).
 Talán akkor sem alakultak volna így a dolgok, ha Rob papa nem kel útra az unokájához a szomszédos kolóniára. Ma harmadik hete, hogy utoljára hírét hallottuk, így aztán dzsipem a sufnijában pihen szerelő híján. Hát ezért kellett ósdi kerékpáromon elindulnom, kihalt, vagy félig kihalt házak mellett végig döcögve az elhanyagolt, kátyúkkal tarkázott utcákon. Nem is történhetett volna másként.
 – Ki vagy te? Mit akarsz? – nyögtem, amikor magamhoz térve feltápászkodtam, és sikerült annyira lazítanom a nyakamra tekeredő dróthurkon, hogy egy szusszanásnyi levegőhöz jussak.
 – Jön!
 Csak ennyit mondott, nagyot rántott a huzalon újra elzárva levegőm útját. Kicsi volt, vékony és aszott, testén rongycsomók, vagy azok sem: nem igazán lett volna mit takarniuk összeszáradt nőiességén. Fején gubancos hajcsomó. Mintha egy apró, gnóm törpeasszony tartana fogva egy gülüszemű, hozzá képest óriás marslakót.

Na persze, az óvintézkedések…
 – Soha ne menjetek ki a szabadba védőruha nélkül! Ne feledjétek: odakint veszélyes!
 – Uncsi! Uncsi! Uncsi! – skandálták a kölykök.
 – Inkább játsszunk! Hányszor akarod még ezt elmondani? Ki se tudnánk menni úgy!
 – Na tessék, akkor mondd el, miért nem!
 – A bőrünk felhólyagosodna, és ki is száradnánk. Nem lenne semmi köztünk és a Nap között, és innunk sem lenne mit a ruhába épített vízcirkulátor nélkül.
 – Így viszont a pisidet iszod! Meg az izzadságodat! Pfuj! – fintorította el kis töpszli orrát Tobi.
 – Mert te talán nem? Azt hiszed a tiéd virágillatú? – vágott vissza Bo, amire természetesen kitört a nevetés.
 – A szemüveg nélkül pedig seperc alatt megvakulnánk – tette hozzá komolyan Len, szokás szerint sokadszorra elsimítva az ikrek közti vitát. – Ezerszer hallottuk már!

Nesztelenül lopakodott végig a kolónián, maga előtt vezetve engem, mint valami valaha volt vérebet. Ha vonakodtam engedelmeskedni, vékony karjait meghazudtolva nagyot rántott a huzalon:
 – Jön! – suttogta újra.
 Végig osontunk a sötét utcákon. Fogalmam sincs, honnan tudta, merre járunk: védőszemüvegem nélkül én az orromig sem láttam volna. Halk, egyenletes zümmögés: most lopódzunk el a rovarház mellett. A zárható tetejű ciszternák, majd a csalán, kaktusz és homoktövis földek következnek, elvétve egy-egy kút – az öreg szivattyúk most pihennek. Majd a napkollektormező: hatalmas táblák alatt araszolunk, mint apró hangyák.
 – Hallgat!
 Orrát ég felé tartva szimatol, hallgatózik. Osonunk tovább. Homokszín bőrén megcsillan a holdfény, meg sem borzong védőruha nélkül. Egyenletes tempóban halad, fáradhatatlanul. Ez itt már a kőfal. Vége, nincs tovább, itt úgyis meg kell állnia. Tapogat, keresgél, szimatol... Majd fogai közé véve huzalom végét, mint valami borzas gekkó, fenn terem a kőfal tetején!
 – Jön! Jön! – rángatja a drótot.
 Hogyan? Csak nem gondolja, hogy én is tudok falon kúszni! Sodronykötél ereszkedik alá a magasból. Talán egy kidobott, ósdi páragyűjtő háló elnyűtt darabja? Szorítása a nyakamon egyre fojtóbb. Végre megértem, mit akar: mászni kezdek.

– Gyerünk, gyerünk! Jól fönn fogd meg a kötelet! A lábaiddal kulcsold át! Ez az! Most húzd magad fölfelé!
Kailnak ez volt a kedvenc programja. Mint valami óriási pók a fonalán, fürgén kapaszkodott feljebb, feljebb, s a kötél tetején csimpaszkodva kajánul vigyorgott.
 – Mit nyámnyiláskodtok? Így kell ezt!
 Persze a kis Miu csak nyafogott:
 – Minek ez? Én tuti nem fogom egyedül elhagyni a kolóniát!
 – Sosem tudhatod, mikor lesz szükség rá. Bármikor betörhet valami banda, vagy megkergethet Ien kutyája!
 Erre persze mindannyian nevettek, de Miu továbbra sem volt hajlandó felmászni sem a kötélre, sem a mászófalra.

Tényleg, Ien kutyája… Hol lehet? A faluban csak az őrök tarthatták meg a kutyáikat, mondván, hogy túl sokat esznek. A rovar- és patkányfarmnak épp elég az embereket ellátnia, a szomszéd farmokról drónok által szállított strucc- vagy szurikáta hússal és a városból érkező szintetikus fehérjével pedig takarékoskodnunk kell. A születésszabályozás sajnos könyörtelen…
 Lihegve kapaszkodom fölfelé a sötétben: a falu köré telepített óriás árnyékolók egyike – kijátszva a biztonsági kamerákat – most inkább fogva tartómnak tesz jó szolgálatot. A fal peremén kezét lenyújtva segít; pici keze kétszer elfér a mancsomban, mégis biztosan tart. Lenézek. Ien kutyája közben vígan falatozik valamin, odalenn a kerítés tövében – nem szeretném tudni, mi lehet az…
 A lefele út ehhez képest már gyerekjáték. Fáradhatatlanul haladunk tovább, most már futólépésben. Tudom, hol vagyunk: észak felé tartunk, nagy ívben elkerülve Xeolót, a szomszéd falut.
 – Hallgat!
 Megáll, hallgatózik, szimatol, hirtelen lehasal, s a huzalt megrántva a földre ránt. Én is látom már, szemüvegem kijelzőjén apró pontok: portyázó banda! Fosztogatnak – amíg van kit… A pöttyök most hatolnak át a Xeoló védőfalát jelző vonalon. „Ennyit Rob papáról és a dzsipemről” – gondolom cinikusan.
 Irányt változtatunk. Hajnalodik már, mire vezetőm megálljt parancsol.
 – Marad! Elbúj! Ás!
 Egy bucka tövében, a vissza-visszaguruló homokszemekkel dacolva gazdám felügyelete alatt tíz körmömmel kaparni kezdek.

– Ha mégis mennetek kell valahová, inkább az éjszakai órákat válasszátok! Meg tudod mondani, miért?
 – Hagyjál már! A Nap miatt, mi másért!
 – Nappal meg elbújunk valami lyukba, mint egy bogár, tudjuk…
 Utálnak lyukat ásni, mint egy varacskos disznó. Sziszifuszi munka, a vissza- visszaguruló homokszemek próbára teszik türelmüket. Mégis jól be kell gyakorolni, az életük múlhat rajta.
 – Én nem akarok bogarat enni! Az olyan gusztustalan! Nyersen… még mozog… pfuj! – ez persze megint Tobi.
 – Harapd le a fejét előbb, akkor majd nem mozog! – torkolja le szokás szerint a testvére.
 – A múltkor még azt mondtad, nem szabad játszani az étellel! – vág vissza amaz, amire persze megint kitör a nevetés.
 – És ha elfogynak az energiakapszuláid? Valamit odakinn is kell enni… különben is, mit gondolsz, azok miből készültek?
 – Jól van, de azokat gyorsan lenyelem, és kész!

Vagy két napig maradtunk a lyukban, amit ásatott velem. Közben a mélyedésben lapulva vészeltünk át egy homokvihart, amely alaposan próbára tette védőruhám szűrőbetétét. Bezzeg ő csak lezárta az orrlyukait, és kész – probléma letudva… Igaz, eközben sem kerültünk egymáshoz közelebb, de legalább sikerült alaposan megfigyelnem: kicsi volt, aszott, de szívós és erős. Haja, bőre teljesen egybeolvadt a homok színével, ha mozdulatlanul lapult, csak mélybarna, pupillátlan szemei árulták volna el, de behunyva őket inkább éles hallására és szaglására hagyatkozott. Inni a két nap alatt egyszer sem láttam. Igaz, pisilni, de még csak izzadni sem. Ruhámnak hála ő sem engem. Enni is alig-alig evett: zamioculkas-gumó, egy-egy elfogott bogár, kígyó. Egyszer valami madarat is sikerült elcsípnie…
 – Esz! – kínálta.
 Nekem már csak néhány energiakapszulám maradt, lopva kaptam be egyet-egyet. Persze fölöslegesen, úgysem kellett volna neki!
 Vajon mit akarhat velem? Minek cipel végig a sivatagon, megosztva amúgy is szűkös fejadagját? Nem tudtam elképzelni. Vagy nem mertem…
 Már tudom. Persze. Hiszen teljesen kézenfekvő.

Nem is emlékszem, hogyan maradtak rajtam: „Mint szamáron a fül” – mondanák a régiek. Láttam egy ősi felvételt az archívumban: maroknyi kölyökkajmáncsapat kétségbe esve tolong egymáson egy apró, kiszáradásra ítélt tócsa fenekén. A tűző nap sugaraitól halálra ítélve dagasztották a ragacsos sarat. Egy felnőtt kajmán jött arra, nem tudni, honnan, nem tudni miért. Vagy hogy miért éppen ő.
 Semmi köze sem volt a kicsikhez, mégis képtelen volt elmenni mellettük. Mígnem élükre állva, csipogva vezetni kezdte az árva társaságot, árkokon, buckákon át. Hosszasan és kitartóan vezette őket, a lemaradókat csipogva hívogatta, vissza-visszanézve türelmesen megvárta őket, egészen a legközelebbi tóig, amelyben ott csillogott az éltető víz.
 Érthetetlenül és megmagyarázhatatlanul egy lélektelen állattól, amely számára ismeretlen fogalmak a szánalom, a kötelesség vagy a felelősségtudat.
 Talán a rám bízódott kölykök számára én vagyok ez a kajmán? Ma már nem keresem az okokat. Kellene?

Két nap után útra keltünk újra. A portyázók addigra tovább álltak, tudtuk mindketten, bár szenzoraink más-más elveken működtek. Végeérhetetlenül róttuk az úttalan utakat, többnyire éjszaka, akár a sivatag többi lakója.
 – Meddig megyünk még?
 – Jön! Jön! Barlang közel!
 Talán csak ezt a szót ismerte, vagy talán az otthon iránti elfogódottság hívatta vele barlangnak a kis üreget, amely felé közeledtünk.
 – Mama! – éles, örömteli hang, mint bárhol máshol a világon.
 Mint egy játékbaba… Mint fogva tartóm apró tükörképe. Éjbarna szemeit anyjára veti, orrukat összeérintik, majd rám néz, áhítattal. Orrcimpái kitágulnak, gégéje mozdul, ahogy nyel.
 – Nesze!
 Keskeny ajka mosolyra húzódik, közelebb jön, szimatol. Hegyes fogain nyál serken...
 Ösztönös volt a mozdulat, ahogy kezem váratlanul védekezőn a magasba lendült, magam sem számítottam rá. A gyermek apró teste, mint egy kesztyű, egy üres báb huppant alá egy szikla mellett, majd tompa, nyüszítő sírás hangzott… vékony karja élettelenül csüngött, felfedve az előbukkanó fehér, hegyes csontdarabot.

„Volt egyszer egy kisoroszlán, a sivatag szélén lakott az anyjával, egy bozótban. Az egyik nap egy zebrát hozott neki az édesanyja vacsorára.
 – Ha ezt megeszed, úgy jóllaksz, hogy holnap estig föl sem ébredsz! – mondta az anyja büszkén.
 A kisoroszlán meg ott maradt a zebrával egyedül. Még sosem evett ilyen csíkos valamit. "Ez jó falat lesz" – gondolta, mikor a zebra hirtelen fölemelte a fejét, és reszketve fölugrott.
 – Jaj, ne bántsál, ne egyél meg! - könyörgött szívet tépő hangon.
 – Hát te élsz? – csodálkozott a kisoroszlán.
 – Élek bizony! – mondta a zebra. – Csak ijedtemben ájultam el, mikor egy nagy oroszlán rám tette a mancsát. És most itt vagyok.
 – Hát, ha már így történt, éntőlem nem kell félned – mondta a kisoroszlán. – Úgyis unatkoztam egyedül, ezentúl te leszel a barátom.
 Azzal összeölelkeztek, és nyomban játszani kezdtek, csak úgy zengett a környék a nagy hancúrozástól. Már éppen sötétedni kezdett, mikor az öreg oroszlán hazaérkezett. A kisoroszlán mindent elmondott neki, hogy mi hogyan történt, de bizony az anyja szívét nem tudta megpuhítani.
 – Ki hallott már olyat, hogy egy oroszlán egy zebrával barátkozzék? – bömbölte. – Ha reggelig meg nem eszed ezt a csíkos bőrűt, többet ne kerülj a szemem elé! Én nem szégyenkezem miattad! Éntőlem többé nem kapsz ennivalót!
 Mit tehetett a szegény kisoroszlán: megvárta, míg leszáll az éjszaka, aztán csöndben kilopózott a zebrával a bozótosból, és nekivágtak együtt a nagy pusztaságnak. Három nap, három éjjel vándorolt a két jó barát, s egy falást nem ettek, egy kortyot nem ittak közben. Végre a harmadik nap egy füves folyópartra értek. A zebra azonnal legelni kezdett jó étvággyal, de a kisoroszlánnak sehogy se ízlett a harmatos fű, hiába próbálkozott vele. Csak a hasa fájdult meg tőle. Szomorúan lefeküdt a víz partjára, és lehunyta a szemét. S akkor a zebra odalépett melléje, és így szólt:
 – Tudom, hogy mi bajod van. Ha megennél most engem, biztos erős lennél megint.
 – Soha! – kiáltotta a kisoroszlán. – Soha! A mi barátságunknál nem lehet semmi erősebb!
 Azzal egymás nyakába borultak és sírtak. S így esteledett rájuk: már a Hold, a csillagok is fönt voltak az égen, de ők csak még szomorúbbak lettek. A Hold nem hitt a szemének, mikor megpillantotta őket.
 – Nézd csak! - szólt oda a Vadlegeltető csillagnak. – Ilyet se láttam még: együtt sír az oroszlán a zebrával!
 Hogy ezután mi történt, azt a Vadlegeltető csillagtól kell megkérdezni: ő varázsolta el a két jó barátot kicsi játékoroszlánná és zebrává, hogy soha többé ne legyenek éhesek, és mindig jó barátok maradhassanak.” (kenyai mese)
 – Rendben van, azt köszönjük, hogy vigyázol rájuk, amíg mi a dolgunkat tesszük, de nem kellene ostobaságokkal tömni a fejüket!
 – Hiszen mi is ezeken nőtünk fel. Szükségük van mesékre. A dalok pedig vígaszt nyújtanak számukra. Miu még csak négyéves!
 – Semmi hasznuk belőle! Inkább arra tanítsd őket, hogyan javítsanak meg egy dzsipet, vagy tartsák karban a szélerőművek turbináit, amíg Gelluk visszatér a városi technikumból. Ha visszatér!
 – Azt csak mutassa meg nekik Jos! Nem tudom, hogyan taníthatnék nekik olyasmit, amihez nem értek.
 Erre Jos végeérhetetlen monológba kezdett, amire talán neki magának is nehezére esett odafigyelnie, miszerint hogy ő megpróbálta, de eddig egyszer sem sikerült olyan tanítványt találnia, akit érdekelt volna a dolog, és hogy különben is neki sok a dolga és nincs ideje arra, hogy gyerekeket pesztrálgasson, vagy órák hosszat tök egyszerű dolgokat gyömöszöljön ostoba kölykök értetlen fejébe, és hogy ezek a kölykök igazán neveletlenek és érdektelenek, és hogy el sem tudja képzelni, mi lesz a kolóniával, ha ilyen felelőtlen felnőttek kezébe kerül, amilyen ez a mostani nemzedék…
 Végül aztán persze Guri apó tette fel a pontot az i-re.
 – Tanulják meg: itt kell boldogulniuk! Ez itt már egy másik világ, a túlélésük a tét.
 – Kinek a túlélése? Az emberség megőrzése nélkül valami más fog túlélni, valami, ami már nem emberi.
 – Minket jelenleg nem érdekel az emberiség túlélése, a gyermekeinké viszont igen!

A mozdulat, amivel azután magamhoz húztam, a dal, ami az ajkaimon termett, szintén ösztönös volt. Csak felszínre tört, ami az évek alatt belém ivódott… És most itt ülünk ketten. Tudom, életem csak rajta áll. Karomon fogainak helye, apró, véres gyöngyszemek. Karja sínben két ágacska között. Bőrét nem égeti a Nap, szemét nem vakítja a fény, éhség, szomjúság csak elvétve gyötri.
 …És tágra nyílt szemmel hallgatja a rég elfeledett dallamokat.
 Ő a jövő gyermeke.

Szász Klára

Száz évvel ezelőtt volt két barát, akik egy jobb jövőben reménykedtek. Az egyikük megálmodta a világot, a másik pedig segített neki megvalósítani azt. Az álmodó el akarta dobni mindazt, amit eddig felépített az emberiség, hogy egy teljesen újat alkothassanak. Egyenlőségre, teljes megértésre vágyott. Gyűlölte, amiért az emberek ítélkeztek egymás felett.
 Azonban a barátja óvatosságra intette. Ő nem akart ennyire elmenni a végletekig, nem akarta, hogy minden elvesszen, amit valaha alkottak. Kérte a másikat, hogy készíthessen egy biztosítékot. Egy tárolót, ami megőrzi a világtörténelmet. Ugyanis ő félt a változás következményeitől.
 Ezért létrehozta Őt – egy minden eddiginél fejlettebb mesterséges intelligenciát. A történelem őrzőjét úgy programozta, hogy egy nap felébredhessen hosszadalmas álmából a semmiben, lehetőséget adva neki a szabad létre. Azért alkotta, hogy egy nap megfékezze idealista barátját. Hogy visszahozza végletekből.
 Amikor Ő tudatára ébredt minden információ, amit benne tároltak megjelent az elméjében. Mint egy film pörgött le előtte a világegyetem kialakulása, az emberiség fejlődése.
 Minden az ősrobbanással kezdődött. Látott kicsi pontokat, atomokat. Létrejött a Nap, aztán a Föld. Egyik pillanatban még a nagy semmiben lebegett. Később már látta, ahogy kialakul a világegyetem. Átélte hogyan fejlődött a Föld, az eukarióták megjelenését, növények, állatok, emberek létrejöttét, és evolúcióját. Mindenről és mindenkiről tudott, amit valaha dokumentáltak. Ez azonban probléma volt – a túl sok adat miatt elméje nem tudott felzárkózni a jövő rohanásával. Így mikor felébredt, nem tudta hol volt, vagy mi történt – mivel az utolsó százötvennév történelme csak kínzó lassúsággal töltött be.
 Mikor felkelt, egyedül volt egy teljesen elhagyatott szobában. Nem tudta mi történt, vagy hogy hol volt. Egy idegen világban ébredt. Nyurga, kék alakok jöttek be hozzá, akiknek humanoid felépítésük egészen emberinek hatott – de nem voltak emberek. Rémisztően magaslottak fölé, hatalmas szemükkel mindenén keresztül láttak. El akarták kapni, visszahelyezni abba az üres állapotba, ahonnan jött. Nem értette miért volt mindez, akkor még nem tudta a létezésének okát. Fogalma sem volt, hogy miért alkották meg, és hogy mekkora erő volt az általa hordozott tudás.
 Így kénytelen volt menekülni. Válaszok után kutatva futott el a hatalmas fehér épületből, amiben fogva tartották.
 Amit kint látott még inkább megrémítette. A Nap égető sugarai által felmelegített beton égette csupasz talpát, ahogy futott végig a növényektől mentes utakon. Nem volt sehol se egy fa vagy bokor, mindent beton fedett. A távolban lévő város kósza épületei egymástól messze álltak, kihaltan várták újabb lakosaikat.
 Döbbenten járta végig a környéket, miközben egyre gyakrabban fedezte fel a talajt összetartó csavarokat, a támaszként szolgáló rudak fel-felvillantak a mindent eltakaró beton alól. A város szélénél pedig megpillantotta az óceán határtalan nagyságát. Mindent víz fedett – azt is, ahol korábban termőföld volt, vagy városok sokasága.
 Lejjebb látta meg, hogy minden, amin állt oszlopokon volt. A felszíni élet csak az álmodozó által alkotott utópia volt, egy tökéletes emberiséggel. Mindent, ami nem egyezett ezzel, bezárt a felszín alá – emeleteket épített. Az alatta fekvő gyársor mérgező füstje szinte teljesen betöltötte a szintet, az oldalsó üveg fala megmutatta az álca alatt rejlő mocskot. A mélyben pedig tömény betonba volt elzárva az emberiség. Emeletek sokasága húzódott a felszín alatt, de senki se kapott természetes napfényt.
 Később tudta meg, hogy mindez részint a bolygó lakhatatlan területei miatt volt. A Földön öt szektor maradt, minden mást elöntött a víz, vagy a meleg tette élhetetlenné. A népesség pedig nagyobb volt, mint amit a bolygó elbírt volna.
 Az emeletekhez egyetlen egy lift vezetett, azonban az embereknek tilos volt feljönni a felszínre. Itt találkozott egy igen különös figurával, Angellel. Teljesen meg volt rémülve, mikor megtalálta a felső szint liftjénél kuporogva. Ő volt az első, akinek emberi külseje volt a jövőben.
 Angel maga azonban nem volt ember. A technológiai fejlődés egy kihagyott lépcsőfoka, mégis a jelenben is oly briliáns megoldás volt. Angel kiborg volt, valaki olyan, aki se nem ember, se nem robot. Szerves, valódi emberi teste volt, ami megfelelt a születési DNS-ének. Viszont elméje digitalizálva volt. Már egész kicsi gyermekként szétválasztották testét a tudatától, hogy bármikor a társadalom valós részévé válhasson. Ennek köszönhetően juthatott fel Angel az emeletre.
 Angel is menekült, azonban saját maga elől. Azon a napon fedezte fel valódi származását, amikor Ő megszökött. Sokáig tartott, míg fel tudta dolgozni az egész életét megrendítő információt. Azonban mind emiatt jobban kedvelte – hasonlított rá, így egyfajta bajtársiasságot érzett iránta.
 Angel volt az, aki segített neki megismerni a jövő világát. Bemutatta neki mindazt, amit még nem volt lehetősége megtudni a lassan betöltő információk miatt.
 Barátja volt az egyetlen, aki tudta hogyan működik a társadalmuk valójában. A Központ, ami mindent irányított, félrevezette az emberiséget, így senki sem tudott semmit. A lakosokat megfosztották a múltjuktól, a történelmüktől. Megszűnt minden, amit az emberiség valaha alkotott, minden, ami szépséget és egyéniséget varázsolt a mindennapjaikba.
 Nem értette miért – hiszen az alkotói nem akartak rosszat az embereknek. Egyetlen egy dolgot kívánt az álmodó, mégpedig egyenlőséget. Mindezt pedig igen sajátos módon akarta és érte is el.
 Angel aznap tudta meg mindezt, mikor találkozott az álmodóval, a Központ vezetőjével. Angel volt az egyetlen, akit a férfi hátrahagyott magából, az egyéniségéből. Ugyanis ő volt az apja. Egyedül a DNS-e kellett hozzá, és megalkothatta a tökéletes utódot. Angel volt a köztes állapot, akit egy lépés választott el az általa megálmodott világtól.
 Elmesélte neki az eszmét, ami alapján ide jutottak. Eszerint az embert nem a teste határozza meg. A tudat és a gondolatok felsőbbrendűségét hirdeti, hiszen ettől lesznek feljebbvalóak az állatoktól. Szerintük az embert valójában csak a gondolatai alkotják, ezáltal mindennemű testi megítélést elutasítanak. Elvetik a nemek jelentőségét, az ez által kiosztott társadalmi szerepeket, valamint a megjelenés fontosságát. Azt mondják, hogy akik ez alapján gondolkodnak, képtelenek a kinézeten túli elfogadásra és feltétlen szeretetre nem jobbak az ösztöneik alapján viselkedő állatoknál.
 Innen jött a felsőbbrendű ember új formája. Ahhoz, hogy megfeleljenek az eszmének, az emberek eldobták a fizikai valójukat. Elméjüket digitalizálták és feltelepítették egy teljesen semleges testbe. Ők voltak a rémisztő kék alakok, akik a felszínt lakták.
 A Központ terve az volt, hogy minden embert átalakítanak felsőbbrendűvé. Azonban nem számoltak a folyamat hosszával, hogy ennyire elnyúlik. Túlságosan lassú volt, ember pedig sok volt – így bezárták őket a felszín alatti szintekre, bármiféle magyarázat nélkül.
 Szabályozták a születésszámot, az újszülötteket mesterséges úton hozták létre. Felbomlott a család, mint fogalom. A gyerekekről a Központ egyik intézménye gondoskodott. Minden embernek volt egy száma, amit a könyökhajlatukba tetováltak születésük után közvetlenül. Ugyanis folyamatosan osztották ki a dátumokat, hogy ki mikor vehet részt az átalakuláson.
 A legtöbb ember nem is tudta mit jelentenek a számok a karjukon, szimplán besorolásként volt emlegetve a köznyelven. Sokan hitték, hogy katonai besorolásról van szó, egyesek azt feltételezték, hogy így csökkentenek a népességszámon.
 A Központ mindennél jobban ügyelt arra, hogy az élet az emberi külső és a társadalom előítéleteitől mentes legyen, így az alsó szintek lakóit sok tiltás korlátozta a mindennapjaikban. Nem kaphattak nevet, de nem is házasodhattak. Azt is egyfajta megítélésnek, bekategorizálásnak tartották.
 Azonban volt egy fölső, soha el nem tűnő réteg. Akik az alsó szinten lévő Központot vezették, akik pozíciójuknak hála közel voltak már az átalakításhoz. Ők voltak az emberi társadalom csúcsa, akiknek a karjukon lévő dátum a világot jelentette. Akik rendszeresen éltek vissza alacsony számuk által kapott kiváltságaikkal.
 Angelt nem zavarta a jelen társadalma. Célja egyedül egy nyugodt élet volt a föld alatt, mint ahogy azt el is várták tőlük. Nem látott el a besorolásig, hiszen sok ember meg se élte, hogy feljusson a felszínre. Nem volt olyan, mint két barátja – Cherry és Gerda. Nem volt reménytelen idealista, aki mindig a szépet és a jót kereste a világban. De nem is mindig a dolgok negatív oldalát látta, vagy alkotott megszámlálhatatlan mennyiségű összeesküvés elméletet a Központról.
 Angel egyetlen célja egy jelentéktelen élet volt. Azt gondolta emiatt nincsen szám a karján – még annyira se szükséges, mint mások.
 Mikor fönt találkozott vele, éppen akkor omlott benne össze minden, amit eddig feltételezett magáról. Megtudta a múltját, a származását és hirtelen minden értelmet nyert. Felborult a kialakított rend az életében. Számára a múlt reménytelenséget és kétségbeesést hozott.
 A lenti szintekre vezető lift épülete mellett ültek. Teljes csöndben voltak, hiszen még nem ismerték egymást, minden szót félreértettek ahogy próbáltak beszélni. Nem tudták miért volt ott a másik, de féltek őszinték lenni.
 A hosszas némaságot a lift érkezése szakította meg. Egy rózsaszín hajú lány lépett ki belőle, az arcán lévő sziporkázó mosoly, szemei csillogása egy pillanatig túlvilágította a Nap fényét. Ő volt Cherry – az ok, amiért Angel fent volt.
 A lány nagy vágya volt, hogy feljusson a felszínre és láthassa a naplementét. Az oszlopokhoz kiosonva tekintett fel mindig a magasba, hogy hátha meglát valamit az illesztések közti résen. Igazi álmodozó volt, akit a legapróbb kedvesség is boldoggá tett. Reményekkel telve tekintett a következő nap elé, néha már egészen megrendíthetetlennek tűnt a lány. Olyan volt, aki semmitől se félt.
 Talán épp ezért szerette őt Angel, jobban, mint egy barátot. A titkos érzés adta meg a löketet unott napjaiban. A lány megelevenítette az életét, mellette azt érezte, hogy tényleg él.
 Cherry mentalitása igen nagy hatással volt rá. Reménytelen ábrándjaiban sose vesztette el a hitét. Nyitott és szeles természetével pedig könnyedén magával ragadta az embereket, hogy egyetértsenek az ő hozzáállásával.
A lány sose gondolta, hogy a világ, amiben élnek, az rossz. Abban azonban mindig reménykedett, hogy jobb lesz. Hitte, hogy egy nap mind láthatják a naplementét, és minden álma volt felfedezni a Földet. Nem akart letelepedni és nyugodt életet élni, vágyott a változásra, a kalandra. Sose csüggedt, hogy nem kapja meg, mivel az élet apró dolgaiban kereste meg mindezt.
 Cherry maga volt a remény.
 Nem tudta hogyan működik a világ rendszere, vagy hogy mi történt a Központban. A lány önkéntelenül is ellene ment a felszín akaratának, és nem félt semmitől.
 Cherry álmodott. Egy világról, ahol emeletek nélkül élhetnek. Ahol sose éheznek, mindig bőségesen van étel. S van napsütés, hűvös szellő, ami a Föld különböző szegleteiben más és más érintéssel cirógatja meg arcát. Álmodott növényekről, virágokról a zöld különféle árnyalatairól. Álmodott a tengerről, a végeláthatatlan óceánról.
 Ő szerette azt hinni, hogy Cherry sose félt. Jó érzés volt, hogy volt valaki, aki visszaadta a reményt, amit már elvesztett.
 Épp ezért sose kérdezte meg, miért van leragasztva a lány száma a könyökhajlatában. Sose hitte volna, hogy a sápadt fehér bőrt takaró jóval sötétebb színű sebtapasz egy ilyen korai dátumot rejt.
 Cherry elpusztíthatatlannak tűnt, állandónak. Ő lett volna az, aki legyőzi a besorolást, aki örökké önmaga marad.
 Mégis Cherry volt az első, akit elvittek közülük.
 Ő nem sokkal a lány elvitele előtt tudott meg mindent a jelen társadalmáról Angeltől, viszont akkor már késő volt.
 Föl akarta forgatni a világot. Romba dönteni a Központot, visszaadni a múltat, biztosítani egy szebb jövőt. Mikor elvitték a lányt nemcsak Angel omlott össze, aki mindennél jobban szerette Cherryt. Ő is összetört – de ezúttal nem akarta annyiban hagyni.
 A lány utat mutatott neki. Visszakapta a célját, amit addig keresett. Az alkotója csak szabadságot adott neki – Cherry meg jövőt. Így mindenáron meg akarta menteni a lányt a reménytelen élettől, amit szántak neki.
 Kihasználta az emberek tudatlanságát, és tudást adott nekik. Szabadságot ígért, és döntést hozhattak. Az emberek pedig Őt választották. Az emberekkel közösen döntötték romba mindazt, amit a Központ felépített. Eltörölték a felsőbbrendűséget, leállították az átalakításokat.
 Azonban Ő többet akart – vissza akarta kapni az eget, a levegőt. El akarta pusztítani az emeleteket.
 Gerda Angel másik barátja volt. Mindig is kételkedve nézett a világra, megvetette a Központ minden megmozdulását. Őt is ugyanilyen kétellyel kezelte, mikor megérkezett. Azonban Ő bizonyítani akart neki, szerette volna, ha megbízik benne. Ezért elkezdett neki mesélni. Gerda pedig érdeklődve hallgatta Őt, miközben egyetlen egy szenvedélyéről beszélt: a múltról. Elmesélte hogyan alakult ki a világ, és milyen szerepet játszott a történelemben az emberiség. Mindenről beszéltek, egészen százötven évvel azelőttig, mivel akkor még nem töltött be az összes infó a jelenről.
 Gerda volt az, akinek mindent elmondott, akiben megbízhatott. Sose élt vissza a bizalmával, mivel pont azt erősítette meg, amiben eddig kételkedett. Igazolta a Központtal kapcsolatos kételyeit, ez pedig lehetőséget adott cselekvésre. Így ő volt az, aki célját segítette valóssá tenni Angellel az oldalán.
 Sokáig nem tudta, hogy Gerda volt az, akit a leginkább megviselt Cherry halála. Bűntudata volt, mivel tudott a lány besorolási időpontjáról. Azonban nem tudott semmit, nem tudta mit jelentenek a számok. Mikor elmondta neki és Angelnek, hogy a rózsaszínhajút elvitték, akkor mindannyiukban összetört valami. Gerda pedig azóta is magát okolja legjobb barátja haláláért. Mióta rájött az igazságra, amit Angel és Ő mondott el neki.
 Mind későn cselekedtek – abban a hiedelemben, hogyha felégetik a jelent, azzal megmenthetik Cherryt. Azonban hiába robbantottak forradalmat közvetlenül a lány elvitele után, hiába állították le a Központ teljes rendszerét, már elkéstek. Mind hiábavaló volt, mivel Cherryt már nem tudták megmenteni mire odaértek.
 Azonban nem volt visszaút.
 Ő egyedül állt az elpusztított romok tetején, alatta a felszámolt emeletek. Mégsem volt elégedett. A rettegés eltöltötte a szívét. Félt mi lesz, ha az emberek ismét maguk irányíthatják a jövőjüket.
 – Ugye nem adod nekik mind vissza? – szólalt meg mögüle Gerda. Magas, sötét alakja árnyékot vetett rá ahogy fölé hajolt.
 A múltról beszélt.
 – Nem hagyhatom, hogy megint hibázzanak. Nem tudhatnak meg mindent. A túl nagy tudás ahhoz a fajta szabadsághoz vezetne, ami visszataszítaná az emberiséget abba a gödörbe, amiből éppen kijöttek – válaszolta, s hangja ridegen csengett a teljesen kihalt környezetben. Tekintetét összekapcsolta Gerda komor kék szemeivel. Egyetértett barátja kételyeivel.
 Félt mi lesz, ha megtudják a múltat, és elrontják a jelent.
 Egyedül az irányításukkal alakíthatták ki a világot, amit Cherry szeretett volna. Korlátozniuk kellett az emberiség tudását, egy jobb jövő érdekében.
 És ezt meg is tették. Megalkották az utópiát, amiről a lány álmodott.

Fodor Bernadett

Lassan újra nyílik a világ, már mind érezzük. Ébredünk. Emlékezünk.

Nem voltam biztos benne, hogy meg fog történni. A nagy felemelkedés után bebábozódtunk, elrejtőztünk saját belső kuckóinkba. Nem tehettünk mást, ha túl akartuk élni. Csak egy láthatatlan kötelék maradt meg közöttünk, egy vékonyka, gyöngyházfényű, remegő pókfonál. Ez az érzelmi összekötő hálózat szállította a múlt lenyomataiból mindazt, ami segített csendben, magban megmaradni a külsőségek dermesztő ürességben.

Az én báb-szigetem a peremen túl volt, s hogy folyton változtatta magát, rejtve maradt a Kollektíva előtt. Talán mert oly mesés volt e hely, hol az ég a földet érte, s a Kárpát-medence titkos zenéje szállt a nap alatt, talán ezért az én ölemben ült meg a lehetőség gyönyörű madara.

„S minden olyan mozdulatlan...
Mult, jövendő tán együtt van
Ebben az egy pillanatban?” *

Ó, igen, a pillanat, amiről azt hittük, örök.
Volt idő, hogy ezt hittük.
Volt idő.

Már nincs. Cseppfolyósították, aztán kiszippantották a világból. Az emberek kilencven százaléka nem élte túl, mert egyszerűen képtelenek voltak felfogni Khronosz felszívódását. Megszűnt létezni az a megkérdőjelezhetetlen – idők kezdete óta fennálló – sarokkő, ami tudatuk alapját jelentette. Az önmegsemmisítő programjaikban vállalt hosszú távú kötelezettségeik abban a pillanatban azonnali lejáratúvá váltak. Fizettek, és mentek. Ennyi. Nem kellett hozzá sem világjárvány, sem atomháború.

Hogy ki maradt végül? Ki az, aki megúszta? Az Érzők, akiket kivetett a világ. Mert szívből éltek. Mert hittek a hihetetlenben. Mert nem a valóságba kapaszkodtak, hanem a lehetségesbe. Mi időn kívüliek voltunk, vagyunk, leszünk. Épp ezért maradtunk.

Egy valaki hiányzik az idillből: Anyám.

Anyám Álmodó volt, és ezt a menedéket ő teremtette nekem. Nem tudta magáról, hogy az, és azt sem, hogy kulcsfontosságú lesz a mű, amit az áhítat perceiben létrehoz. Legmélyebb emlékem róla, hogy folyton-folyvást ír. Kategorikusan csakis kézzel, egy kis füzetbe, mert ki nem állhatta a technikát. A számítógépek világban nyakamat rá, hogy elvesznék! – mondogatta, közben idétlenül nevetett és úgy tekingetett körbe, mintha a sarokból az antik-razzia szellemlényei készülnének lecsapni. Csak utólag derült ki, mennyire találó volt ez a megfogalmazás. Utáltam azért, hogy állandóan kapar. Nem éreztem vágyat ugyanerre, így nem értettem, mi az a belső hajtóerő, ami órákra az íróasztalhoz szögezi, tőlem pedig szépen lassan elmarja. Magam mostam, én főztem az ebédet, és még őt is én takartam be, mikor elaludt kinn, a csillagos ég alatt. Szerette az anyatermészetet, a madárdalt és a virágok illatát – titkokat hordott neki a szél –, csak akkor húzódott beljebb, mikor hidegre fordult az idő. Karakán aromájú gyógyteákon élt, amik orrfacsaróan büdösek voltak gyermeki szimatomnak. Felmerült bennem időnként, hogy talán ezek a főzetek bódítják bele a mesevilágba az én drága jó anyámat. Anya régen nagyon okos volt, négy diplomát szerzett, neves pénzügyi szakértőként dolgozott. Aztán egyszer csak „bekattant” – legalábbis ezt mondták róla felnőtt társai –, és vezető pozícióját hátrahagyva azonnali hatállyal felmondott. Mikor hazaért, magához ölelt, feltekerte a rádión a hangerőt és csak forogtunk egész este egymásba kapaszkodva. Boldognak tűnt, naphosszat a kertben pepecselt, és képes volt órákig fésülni a hajamat. Mikor megszállta az írás démona megváltozott, a fekete helyett tiritarka ruhákat, meg csingilingi fülbevalókat kezdett hordani és a kortárs pop helyett meditatív zümmögés áradt a pórusaiból. Fura lett és én szégyellni kezdtem őt. A barátaim előtt kimondottan cikis és kerülendő személynek állítottam be, és csípőből hárítottam a nálunk tartandó programokat. Nem akartam, hogy megismerjék. Ha az iskolában kérdeztek róla, rosszullétre hivatkozva azonnal kikéredzkedtem a mosdóba, utólag meg sosem firtatták. Mégis mit mondhattam volna, anyám egész álló nap mást se csinál, csak körmöl? Napokig nem eszik, nem alszik, szülői kötelességeit pedig láthatóan hanyagolja? Átszellemülten dolgozott valamin, ami falat vont közénk, és egyre inkább elzárta őt. Szenvedtem, hiányoltam, idővel minden régvolt-szépvolt címkét kapott. Lassan megfakult a máz a cukorka anya figuráján, aki él-hal a gyerekéért és ugrik annak egyetlen szavára.

Erőszakkal hatolt belém annak gondolata, hogy már nem szeret. Keresztülnyomakodott az orrlyukaimon, körmeit torkom falába mélyesztette, és mély, vérző sebeket hátrahagyva csúszott le a tüdőmig. A célegyenesben eldobta az addig viselt, pániknak álcázott maskarát, kaján vigyor ült ki az arcára, és egy mozdulattal elzárta a levegő útját. Kézzel-lábbal hadakoztam ellene, hiába. A legfájdalmasabb helyre mérte a legnagyobb csapást, embereset facsart a szívemen, istenigazából megszorongatott, aztán továbbállt. Mire a vesémhez ért, már csak tompa fájdalmat éreztem.

Hogy is gondolhattam ilyet? Szégyen, hogy szégyellni mertem őt.

Őt, aki kijárta nekem az utat. Miatta élek, csakis azért, mert beleszőtt a történetébe. Az Álmodók álmodták meg az új világot, és csak azok maradtak, akiket ők a lapok között megigéztek. Porlepte emlékekből, feltámadt reményekből, magasságos érzésekből születtek a szívből-szeretett jelen-lévők, a vele Együtt-Érzők. Akiket a lélek húrjain át elért, tolla tintáján keresztül papírra folyatta – mesteri zsinórba kanyarítva –, gyöngybetűkkel fűzte jövendőnket.

Anya sokszor felolvasta nekem valószerűtlen történeteit. Lehetetlenségeket írt, abszurd dolgokat. Anya, te ezt elhiszed? – támadtam neki minden alkalommal –, elhiszed, hogy minden lehetséges úgy, ahogy megálmodod? És ő hitte, rendületlen. Én meg bolondnak tartottam érte. A vég előtti hónapokban csakis énrám fókuszált, folyton kérdésekkel bombázott, mindent tudni akart rólam. Mit szeretnék, mit választanék, ha semmi sem volna lehetetlen, és énszerintem mi más lehetséges még? Mesélnem kellett az álmaimról, a vágyaimról, mindarról, ami boldoggá tesz. Aztán kitalált egy játékot, hogy bújjak a bőrébe, és képzeljem azt, hogy ő vagyok, és úgy válaszoljam meg a feltett kérdéseket. Na, a lüke anyádnak mi jutna most eszébe? Csak bátran, ne fogd vissza magad! – kacsintott rám biztatásképp, én pedig belendültem és olyan oltári marhaságokat hordtam össze, amiknek se eleje, se vége nem volt. Nehezemre esett bevallani, de élveztem. Szabadon nyargalt a fantáziám, senki és semmi nem korlátozott annak megélésében, beleengedtem magam az élménye. Az érzelmek óceánján ringatóztam szépen-szelíden. Anyám ily könnyedén, észrevétlen tanította meg nekem a legfontosabbat, azzal, hogy kilökte csónakom e mélységes-magasságos vizekre.

ANYA! Gyere vissza anya!

Nem fog jönni. Nem jöhet az, aki halott. A Kollektíva a saját, erőszakkal diktált változatát akarta. Az anyám, s a többi Álmodó tudta, hogy abban nem lennének túlélők, így égő áldozatot mutattak be a szabad jövő oltárán. Gyakran álmodok róla, a napkelte izzó fényével érkezik, a narancsvörös égen ereje teljében vágtat táltos lován. Bal kezével erősen markolja a gyeplőt, jobb kezében piros gombolyag. Engem néz.

Már vagy ezerszer álmodtam ezt, de csak most értem meg. Most értem meg rá.

Folytatódhat a történet. Az Álmodó tovább álmodhat énbennem. Felveszem a fonalat.
Anyám nyelve a mag, szívem a tér, melyből a jövő kivirágzik.
Mivel is kezdjem?

Szeretlek, Anya!

Kovács Katalin

_______________________________________
*Idézet Vajda János: Nádas tavon című verséből.