A fiatal fiú ujjai közé feszültek az aranyszín, durva sörtéjű szálak, keményen markolta a vágtató ló sörényét. Arcát a szél cirógatta, szőke tincsei rakoncátlanul úsztak mögötte. Elszántan fürkészte a természet által beburkolt utat, amelyről a törzs öregjei azt mesélték, a régi időkben autók gurultak rajta, gyorsabban, mint száz ló.
 Hajnal patái doboltak az agyagos talajon, szelte a kilométereket a virradó tájban, csak néha törte meg a hangot egy-egy koppanás, ahogy a szürke, kitüremkedő kövezethez ért. Feszes teste kinyúlt, mint egy húr, majd összehúzódott, hullámzó izmain nedvesség csillant a nap fenséges tűzében.
 Elhaladtak egy elhajlott fémoszlop mellett, a kék táblán egy fehér nyíl jobbra hirdette a haladást. Nem kanyarodtak el, állhatatosan haladtak előre – a közeledő domb mögött már látszottak is az égboltba nyúló platánfák, utat törtek a magasba, mintha meg akarnák karcolni a felhőket.
 A fiú élesen beszívta a levegőt megülő édes párát, melybe belevegyült a színes virágok kábító zamata. Előrehajolt, arcát a ló sörényéhez simította, a belőle áradó meleg hő felolvasztotta átfagyott tagjait. Az állat nagyot prüszkölt, majd engedelmesen lehajtotta a fejét. Ő is látta már a csörgedező patakot, amin át kell ugratniuk, ha be akarnak jutni a pagonyba.
 A víz zubogása egyre hangosabban hallatszódott, megtörte a bogarak éles zümmögését és a madarak lágy énekét. Ujjaival még erősebben mart Hajnal sörényébe, combjaival rászorított kemény marjára. Nyurga alakja egybeolvadt az állatéval, szívük egy ritmusra galoppolt.
 A sziklás parthoz értek, a ló átvitte testsúlyát a hátsó lábaira, patája belemerült a fellazult földbe. Elrugaszkodott, mellső két lába elhagyta a talajt, átsuhant a felcsapódó tajtékok felett, hogy aztán egy halk dobbantással a túlsó lankára érkezzen.
 Nem álltak meg. Az állat felnyargalt a dombon, ahol az alacsony cserjék között itt-ott éles fémrudak meredtek ki a földből. A fiú arcán egy vigyor terült szét, megpaskolta az állat markos nyakát, aztán kedveskedve megsimogatta bársonyos, barna szőrét. Szerette ujjbegyei alatt érezni a selymes puhaságot. Minden éjszaka Hajnal hasára téve a fejét szenderült álomba, miközben belélegezte az illatát.
 Felértek a magaslat tetejére, a patás megállt. A fiú kiegyenesedett, a tájat szemlélte. A fákon levelek rügyeztek, a bokrok pedig annak ellenére élénk zölden ragyogtak, hogy alig egy hónapja ért véget a tél. Az avart már nem csak fehér szirmú hóvirágok tarkították, hanem nehézfejű élénk lila jácintok, és büszkén az ég felé mutató tulipánok. Megtörték a felolvadt hó alatt megindult barna rothadás egyhangúságát.
 A komótos lejtő után várta őket az „Elfeledett erdő”.
 Az ifjú nem szólalt meg, még csak a végtagjait sem mozdította meg, csak gondolnia kellett arra, hogy induljanak el, s Hajnal engedelmeskedett. Rögtön vágtába ugrott, kemény patái felverték a földet, por és talajdarabok repültek mögöttük.
 Az ágas-bogas fákhoz érve a ló lassított, aztán megállt. A gyerek lepattant róla, meztelen talpa belesüppedt a sötétbarna komposztba. Egy cuppanás kíséretében kiszabadította a lábát, aztán eltökélten felszívta magát. Az állat elé sétált, aki az orrán keresztül felingerelve eregette ki forró teste hevületét. Belenézett a hatalmas, gesztenyeszín szemekbe, keze közé fogta a fejét.
 Hajnal értette a néma kérést. Lehajtott fejjel fujtatott, majd a farkát lóbálva eloldalgott a domb irányába. A gyerek poroszkálva indult el, kezével megérintette a közelében lévő fák szúrós kérgét.
 A látóterének szélén kiszúrt egy szemcsényi villanást. Lehajolt, az avarból fél tenyérnyi méretű apróságot halászott ki. Letörölte róla a ráragadt piszkot, aztán megpróbálta megpörgetni az egyik kereket. A ragadós felszínű darab nem engedett, nehézkesen mozdult el a nyomástól.
 Pár éve, amikor kicsi volt, itt jártak a törzsével, és akkor is furcsa apróságokat találtak. A vezető azt mondta, ilyen romokkal teli erdőkben találták a fém evőeszközöket is, a késeket, a különös, tenyérnyi szerkezeteket, amelyeknek szilánkosra tört az eleje. Azok a hasztalan tárgyak még gyújtósnak sem voltak jók, mikor a tűzre dobták őket, nyúlós masszává olvadtak, s maró bűzt árasztottak.
 De a könyveket is ilyen helyekről gyűjtötték be. A törzsük öregjei kincsként őrizték a köteteket, a faládáik mélyén tartották a szakadt darabokat, csak ők nyúlhattak hozzájuk. Esténként a tűz mellett elővettek egyet-egyet, majd felolvastak belőlük.
 Azt mesélték, ezek az elfeledett világ szilánkjai. Azt is mesélték, hogy a fekete halmok régen akkora épületek voltak, mint az égbenyúló fenyők. Emberek laktak bennük, a tenyérnyi szerkezeteket pedig arra használták, hogy felfoghatatlan messzeségből tudjanak egymással beszélni. Ilyenkor maga elé képzelte a sok tolongó embert, ahogy csivitelve mondják az eszközbe mondandójukat, amiket a világ másik felén más emberek meghallanak.
 Az idősek szerint külsőre nem is különböznek annyira az elfeledett világ lakóitól. Csak a szívük más, de az nagyon. Bár mit tudhatnak? Azt mondják, nem éltek abban a korban, csak első kézből hallottak róla.
 A megtisztított kék színű apróságot talizmánként megszorította, erőt merített belőle, majd a bőrnadrágjába rejtette.
 Meggörnyedt, ahogy egyre beljebb nyomult a rengetegbe. Zajtalanul masírozott, csak a szíve vette fel a patak háborgását. Száját izgatottan megtörölte a vászon ingje szárába.
 Az egyik szúrós tüskéjű bokor mögött megpillantott egy sötétzöld borostyánnal benőtt omladékot. A sűrű növény nem fedte el teljesen, látni lehetett a feketére színeződött kövezetet. A gyomra úgy összeszűkült, mint amikor nem evett hét napig. De most nem az éhség kínozta.
 Fától-fáig ólálkodott a kőomláshoz, amelyet a gyér koronákon át a nap élesen megsütött. Hallgatózott: ismeretlen zaj után kutatott, azonban csak a madarak csicsergését és a méhek dongását hallotta.
 Odaugrott a halom oldalához, vállával és a karjával hozzálapult. A fekete korom befogta a barna bőrzekéjét, a felsőjén pedig egy árny lenyomatát hagyta. Nyelt egyet. Még mindig semmi hangot nem hallott.
 Kitekintett a rejtekéből. Az erdő mozdulatlanul bámult rá vissza: sem egy levél nem mozdult, sem egy faág. Viszont újabb buckákat látott, pár lépésnyire tőle már kettő nőtt ki a platánok közül, míg távolabb már hat darab olvadt össze a természettel.
 Bukfencet vetett a gyomra, izmai megfeszültek, a következő rejtekhez lopakodott, lépéseinek nesze elveszett az erdő halk életében. Zakatoló szívvel lapult a következő falnak, tenyerét ráfektette az élő vakolatra.
 Hallgatózott. Semmi. A madarak elcsendesedtek, a rovarok elhallgattak, mintha valaki zavarná őket. Kitekintett. Csak masszívabb búvóhelyeket látott egymás hegyén-hátán. A kövek közül növények szökkentek szárba, s fák ölelték őket körbe. Elnyomták a feketeségüket, egyik-másikból nem is látott semmit, csak a formájukból sejtette valódiságukat.
 A szél halk emberi hangokat fújt felé. Összezárta az ajkait, lovagolt a légzésén, nehogy egy ilyen ártatlan dolog elárulja a jelenlétét. Lábujjaival beletúrt a hideg földbe, ezzel csillapítva kimelegedett testét.
 Kiválasztotta a következő célpontját, az utat osonva tette meg, mozgását egy kósza hang sem jelezte. Biztonságban elérte a célt, háta a harmattól nedves növényekhez simult.
 A beszélgetésből már elkapott pár csipetnyi foszlányt, érezte a kikészített bőr bűzét is. Kitekintett: egy nagy omlás mögött lesznek, jó pár lépésnyire. Visszahúzódott a búvóhelyére, majd beleharapott a mutatóujja oldalába.
 Ismét kihajolt a kúszónövény takarásában, s mikor a világ nem mozdult körülötte, előrerohant a következő fedezékhez.
 – Mit… szer… ham… – hallotta meg a szótöredékeket.
 Kinézett a rakás széléből kinövő vastag törzsű gyümölcsfa mögül. Egy sor, a hideg pirkadattal küzdő áfonyabokrok biztosították az utolsó szakaszt. Mögöttük már látta is a felnőtt embermagasságú határoló falat. A futónövények már annyira birtokba vették, hogy zöld színük elnyomta a rajta található fekete kormot.
 Beletúrt a hajába, hosszan, hangtalanul beszívta a levegőt, aztán az előtte lévő virágba borult orgonához szaladt. Útközben a lábába éles kavics vágott: egy nyikkanás sem hagyta el a torkát, nem foglalkozott vele. Leguggolt a leshelyén, majd nagyon óvatosan elhajtotta a szeme előtt lévő ágakat.
 Feltárult előtte a másik törzs tábora. Vagyis nem is csak a másik törzsé: három különbözőé. Összeszorította a fogsorát, tágra nyílt szemmel figyelte őket: félmeztelen férfiak kallantyús fémvödrökbe kavicsokat pakoltak, mellettük nyílak sorakoztak, bőrből készült tokokban pedig hegyes végű vesszők várakoztak.
 Legalább kétszázan vannak… vagy sokkal többen.
 – Tüzet is gyújtunk este? – kérdezte az egyik befont hajú harcos.
 – Nem – válaszolta az egyik férfi, akinek egy vörös köves nyaklánc lógott a nyakában. – Vigyáznunk kell a földekre.
 Nem vett levegőt. Sietnie kell.
 Az előző halomra nézett, settenkedve vágott neki az útnak. A talpán lévő mély seb lüktetett, vércseppek pettyezték az avart. Egy fecske felröppent a közeli bokorból, éles rikácsolása betöltötte a terepet.
 – Ott! – hallotta meg a háta mögül az elszánt üvöltést.
 Nem vesztegette arra az idejét, hogy hátra pillantson. Settenkedése futásra váltott, hangosan füttyentett. Nehezen lépett rá a jobb lábára, akaratlanul sántított a belehasító fájdalomtól.
 Hallotta, ahogy a férfiak döngő léptekkel a nyomába erednek. Egymásnak üvöltöztek, mellette egy nyílvessző suhant el. Kikerekedett szemmel nézett utána, centiken múlott, hogy nem találta el… vádlija zsibbadt a megerőltetéstől, a lábikrái begörcsöltek. Kezével segítette a mozgását, azonban a sérült lába egyre csak visszahúzta.
 A marcangoló kétségbeesés utolérte. Egy kinyúló kéz majdnem elkapta – érezte a melegét a hátánál, hallotta a férfi zaklatott szuszogását is.
 Aztán egy ismerős hang verte fel a hajsza zaját: dobogás. Ismerős üteme az egybeolvadt testüket idézte.
 Hajnal barna szőrével kiviláglott a szürke törzsű fák közül, lehajtott fejjel csörtetett, nyerítése elnyomta a barbár ordításokat. A fiúban zabolátlan erő áradt szét, már nincs sok hátra…
 Egy férfi utána vetette magát, elkapta a bokáját. Kis híján a földre rántotta őt, de sikerült kiugrania az izzadt tenyér léha szorításából.
 Egymás mellé értek a lóval, fél métert haladt mellette, mikor egy kavics a hátába vágódott. Az ütés erejétől előredőlt, tüdőjéből elszökött a levegő. Mielőtt elesett volna, kinyúlt, elkapta az állat sörényét. A teste megszokásból reagált a lehetőségre, felugrott a hátára. Előredőlt az állatra, mellkasában dübörgő szíve együtt ügetett a lóéval.
 Nem nézett hátra. Nem akarta látni, ahogy nyilakat húznak ki, célra tartják őket, aztán kilövik… egy újabb hasított el mellette. Hajnalt nem érdekelte. Szelte a tájat a magas fák között, a nagyobb bokrokat könnyedén átugrotta. Fáradhatatlanul taposta a métereket, ősi ereje visszhangot vert az erdőben.
 Kiértek a dombhoz. Lábát rászorította a ló oldalára, arcát a nyakához simította. Mélyen magába szívta az ismerős illatot, a zihálása csillapodott. Átugrottak a patakon, már nem hallotta az üldözőik heves kiáltásait, és nyílvesszők sem törtek az életére. Felvágtattak a meredeken, utána lefelé tartottak a törzsükhöz.
 Csípőjét nyomta a különös apróság, ezért kivette és izzadt tenyerébe zárta. A nap egyre erősebben melegítette a bőrét, mégis, a benne eluralkodó érzések miatt fázott, reszketett. Eszébe jutott az egyik este, mikor a törzs öregjei háborúról meséltek, háborúról, mely majdnem mindent elpusztított. Villanások söpörtek végig a Földön, amiket mindent beborító fekete füst követett, fülsüketítő durranás, s aztán halál…
 Az állat eszeveszett módon tört előre, lábai falták a kilométereket, izmai virtus táncot jártak, együtt hullámzott a lovasával. A fiú arcába belecsapott a szellő, hűvössége csípte a bőrét.
 A rét után következett egy erdő, aminek sudár fái méterekre nőttek egymástól, ezért könnyedén átjutottak közöttük. A gyermek tüdeje összepréselődött, levegő után kapott. Nem lehetnek elég gyorsak…
 Kiértek a ligetből, következett a kukoricás, amit más esetben kikerülne, hiszen a törzs tagjai rengeteget dolgoztak rajta, de most nem tehette meg, ez a legrövidebb út, ami visszaviszi a táborukba.
 A növekvő szárak után már látta is a nádfedeles faházakat és a tüzet rakó asszonyokat.
 – Támadnak! – üvöltötte már messziről.
 Az emberek felnéztek a mindennapos elfoglaltságukból. A törzsük vezetője ledobott egy nagy halom gallyat a földre. Szakállas arcával felé fordult, meztelen mellkasa kidülledt a hírtől.
 A gyermek leugrott Hajnalról a tábor szélén.
 – A keletiek igazat mondtak! Összefogtak! Felrúgták az egyezséget! – hadarta megállva a törzsfőnök előtt.
 A magas férfi összeszorította az állkapcsát, sötét szemével elnézett az Elfeledett erdő irányába.
 – Szóljatok a két törzsfőnöknek – utasította a mögötte állókat, hátra sem nézve. – Készítsétek a fegyvereket, a köveket és a botokat.
 Arra nézett, amerről a fiú érkezett.
 – Elkezdődött.
 A gyermek megszorította a tenyerében lévő kincset. Észrevette az emberek között az egyik öreget, aki oly’ sok éjszakán át mesélt nekik…

Emma ZR