– Hé, Algo, merre van Emma?
 A hangjára a telefonja képernyője felvillant, és megjelent rajta a kis kék digitális arcocska. A nemtelen tekintet és a felnagyított pixelek láttán mindig az az ősrégi videojáték jutott az eszébe – Pac-man, vagy mi is volt a neve.
 – Emma az imént lépett ki a Központi Android Regisztrációs Hivatalból – felelte az algoritmus színtelen, monoton hangon. – Tíz perc és negyvenkét másodperc múlva megérkezik a tartózkodási helyedre.
 Remek, a nővére már megint késik, gondolta magában. Sóhajtva elkezdte hajtogatni a telefon kijelzőjének sarkát, ahogy aktív várakozásba kezdett.
 Behúzódott a közeli buszmegálló alá, majd a digitális plakátokon kezdte el nézegetni a hirdetéseket. Mikor azt megunta, a krómacél toronyházak között, a feje fölött elsuhanó autókat kezdte el figyelni.
 Egy sárga taxi leszállt az utaskidobónak kialakított kis részre, amiből két kamasz kászálódott ki. Nem is… egy tinédzser fiú meg egy vele egyidősnek kinéző android. A srácnak világos porcelánbőre, tintakék haja és természetellenesen bíbor szemei voltak. Az android bőre a plexinyak körül bronzos volt és szeplős, haja meg szeme, mint az olvadt arany.
 A kékhajú fiú megbotlott a járdát hűtő-fűtő klímaberendezés szellőzőjében. Az android utána kapott, a fiú pedig egy cinkos mosolyt küldött felé.
 „Érdekes” – gondolta magában. – „Ez nem tipikusan robot-tulaj viszony. Vászonra illő pillanat.”
 – Anna! – kiáltotta a nevét egy ismerős hang, majd a várva várt személy egy szoros, bordatörő ölelésbe vonta őt.
 – Emma… – nyögte fájdalmasan, amikor a rég nem látott nővére erősen megszorongatta őt.
 – Bocsi a késésért, kavarodás történt a hivatalban – szabadkozott csicseregve. – Theot regisztrálnom kellett, de az androidoknak annyira nehezen tudnak iratokat készíteni – forgatta a szemeit, ahogy színpadiasan belekarolt a húgába és elindultak a kávézó felé. – Nem értem, pedig Algo minden adatot elküldött nekik, ami kellett, de azt mondták, hogy pár dolog még hiányzik. Annyira tipikus!
 Anna találkozott már párszor Theodore-al, a nővére legújabb androidjával, akit két hete vett meg. Nem volt vele igazán nagy baj, de egy megmagyarázhatatlan oknál fogva mindig kirázta a hideg, amikor Theo elmosolyodott. Zavaróan sokat mosolygott.
 A két nővér bevette magát a kávézóba, majd hátramentek a kicsi, de hangulatos mesterséges kertbe. A téglakövek közt néha fel-felbukkant egy-két műfűcsomó, a négy darab kovácsoltvas körasztal köré, kettő vagy három párnázott széket helyeztek. A két testvér letelepedett az egyik kétszemélyes asztal mellé. A fejük felett vászon ponyva védte őket az időjárás viszonytagságaitól.
 Ha bárki végigmérné a két nővért, nem tudná megállapítani, hogy ők ketten testvérek. Emma korábbi hollófekete haja platinaszőke lett, ez párosult sápadt bőrével és krémszínű öltözékével. Úgy nézett ki, mint egy szellem. Orrában és fülében piercingek, mindkét kezén karkötők és gyűrűk sorakoztak.
 Ezzel szemben Anna porcelánbőrét szeplők borították, szokatlanul természetes vörösbarna haját leengedte, a hullámos loknik verdesték a lapockáit. Ruhája sötét színű volt, fémszürke kötött pulóvere és acélkék farmerja takarta karcsú alakját, pisze orrán fémkeretes szemüveg. Semmi ékszer, semmi kiegészítő. Egyetlen közös pontjuk a villogó smaragdzöld szemek.
 Emma beleivott a felbontott fémdobozba – amit eddig Anna nem vett észre. A márka fűzöld és élénksárga alapon egy kék villámjelből, s alatta egy tizenkettes számból állt. A fiatalabbik testvér összeráncolta a homlokát.
 – Még mindig ezt a szemetet iszod? – kérdezte Anna megfeszülő álkapoccsal.
 A nővére csak felnyögött.
 – Ne kezd megint…
 – A tizenkét órás energiaital a legrosszabb dolog, amit megihatsz, ami nem kénsav – vágott vissza Anna. – A nap felében pörögsz tőle, mint a búgócsiga, a másik felében meg vegetálsz.
 – Mi az a búgócsiga? Egyáltalán honnan szeded ezeket a hasonlatokat?
 – A nagyitól – vonta meg a vállát Anna. Emma megvetően horkantott egyet.
 – Nem mindegyikünk él meg abból, hogy egész nap csak festeget. Tudod, vannak, akiknek a munkája fontos.
 – Annyira fontos, hogy ti űrkutatók halálra dolgozzátok magatokat? – billentette oldalra a fejét Anna, mire a nővére látványosan a szemét forgatta.
 – Nyilván nem, de extra túlóra, extra pénz – felelte Emma. – Emlékszel, hogy a nem bejegyzett android utáni adó elég magas.
 – Ezért mondtam, hogy még ne vedd meg Theot.
 – Igen, felmutathatod az „Én megmondtam” tábládat – pillogott az idősebbik nővér, majd folytatta: – Pár hetet még kibírok, amíg bejegyzik Theot. Amúgy sem annyira pocsék – emelte fel a dobozt.
 – Káros és borzalmas az íze.
 Emma a szájához emelte az italt és látványosan egy nagyot kortyolt belőle, kihívóan nézve húga szemébe, aki ezt egy szúrós tekintettel díjazta. Anna kihajtogatta a telefonját és nővérét figyelve megszólalt:
 – Hé, Algo! Szerinted Emma meddig fog élni, ha hetekig issza azt a botrányos löttyöt?
 – A tizenkét órás energiaital több helyen károsítja a szervezetet – tájékoztatta az algoritmus magas, monoton hangon. – Felborítja az alvási ciklust, illetve a magas koffein és édesítőtartalma miatt a következő hatásokat váltják ki: álmatlanság, hányinger, magas pulzus, fejfájás, mellkasi fájdalmak, szívelégtelenség, cukorbetegség, valamint függőséget is okoz. Az Egészségügyi Bizottság engedélyezte. Rendszeres fogyasztása húsz százalékkal csökkenti a várt élettartamot. Becsült maximális szám: nyolcvanhat életév.
 Amint Algo befejezte a monológját, Anna elégedetten elmosolyodott. Aztán látva nővére tekintetét zavartan az asztalra tette a telefont. Emma arca elsápadt – már, ha ez egyáltalán lehetséges –, száját vékony vonallá préselte; mindig is konok volt, sohasem ismerte be a vereséget.
 Az idősebbik nővér kiürítette a dobozt, és kidobta a sarokban eldugott kis kukába. Amint visszaült a húgával szemben, abban a pillanatban nyílt is a személyzeti ajtó, amin kilibbent a pincérruhát viselő alak.
 A plexinyakú android egy fiatal lánynak tűnt, sápadt porcelánarca szeplős volt, mint Annáé. Már-már barnába átforduló rézvörös haját kontyba fogta, hideg pillantású ónix szemeit a két nővérre függesztette. Tekintete személytelen maradt. Pincérnői ruhája egy egyszerű kék blúzból és kosztümszoknyából állt, névtábláján a Violet név szerepelt.
 Halkan üdvözölte a vendégeket, majd letette a két testvér elé az étlapot. A nővérek felnyitották a régi stílusú, bőrkötéses menüt, és elkezdek böngészni az italok és desszertek közül, miközben Violet mozdulatlanul várakozott.
 Végül Emma volt az első, aki felkapta a telefonját a kezébe.
 – Hé, Algo, melyik legyen? – kérdezte, miután felsorolta a választékot.
 – A statisztikáid alapján mostanában előnyben részesíted a tiszta ízeket, így a zöld teát ajánlom jázmin kivonattal, mellé tiramisu tortát.
 Anna szörnyülködve felhorkantott.
 – Te? Teát? – hüledezett, nővére viszont csak vállat vont. Az ifjabb testvér elgondolkodva hümmögött és feltette ugyanazt a kérdést az algoritmusnak, mint Emma.
 – A statisztikáid alapján mostanában előnyben részesíted az édes ízeket, így vaníliaturmixot és gyümölcs tortát javaslok.
 – Te? Turmixot? – A nővére drámaian kapott a szívéhez, utánozva Anna hitetlenkedő hangsúlyát. A húga csak mosolyogva kacsintott és leadta a rendelését Violetnek.
 – Oh, képzeld – dalolta Emma elnyújtva a szót egy széles vigyorral –, jövő héten randim lesz!
 Anna meglepetten pislogott a nővérére.
 – Randizni? Te? Te nem szoktál csak úgy randizni. Elvesztettél egy fogadást, vagy mi? – kérdezte elképedve, az idősebbik testvér elnézően mosolygott.
 – Nem, butus – csóválta meg a fejét és vigyorogva oldotta fel a telefonja záróképernyőjét. – Algo párkeresője talált egy tök szimpi srácot, szerdán talizunk. Annyira cuki, meg annyira jó fej! Vincent a neve – csicseregte boldogan, majd megmutatta a képet az említett fiúról.
 Annának el kellett ismernie: ez a Vincent fiú valóban jól nézett ki. Bőre sápadt volt, pont, mint Emmáé, borzas, ébenfekete haját mintha egy ideje már nem látta volna fodrász, és furcsa módon ez jól is állt neki. Karakteres, fiatalos arca volt, szemei szikrázóan zafírkékek. Elbűvölő félmosolya miatt mindkét arcán apró gödröcskék alakultak ki. Különös módon természetesnek tűnt.
 Anna elismerően bólintott, majd visszaadta az izgatott testvérének a telefonját, aki tovább mesélt arról, hogy ez a Vincent mennyire is vicces, aranyos, odaadó, meg hogy mennyire szeret a misztikumokról beszélni.
 Időközben Violet kihozta nekik a rendelésüket, aminek nővérek az androidot figyelmen kívül hagyva neki is láttak.
 – Szerinted – kezdte az ifjabbik egy idő után, miután a szerelem témaköréből és a kollégákról való pletykákból kifogytak –, vissza fogunk valaha térni a Földre?
 Emma rápislogott, majd bekapott egy falat tiramisut és hátradőlve, elgondolkodva nyammogott.
 – Talán – felelte –, ha valaki összetakarítja azt a radioaktív mocskot, amit otthagytunk.
 A múlt században a Föld a környezetszennyezés, a túlnépesedés és a háborúk miatt élhetetlenné vált. A tudósok kényszerűségből a szomszédos Marsot próbálták kolonizálni. Több hullámban küldtek egyre fejlettebb androidokat, hogy az emberek számára élhetővé formálják a vörös bolygót. Emma és Anna nagyszülei az első telepesek között voltak.
 Lassan, az évek során, aki kellően egészséges volt és meg tudta fizetni az utazást, át tudott települni. A Földön ragadtaknak sok reménye nem maradt. Az ivóvíz lassan elfogyott, az értelmetlen nukleáris háborúk miatt a radioaktív hamu beborította a Földet.
 Eközben a Mars felvirágzott. Városok kezdtek kialakulni, a technológia fejlődött. Androidok, biomódosítások, mechanikus szervek, megújuló energiával működő járművek és a több mint száz éves várható élettartam. Anna sokat gondolkodott és filozofált arról, hogy mit tartogat nekik a következő száz év.
 – Szerinted lehet, hogy megint bolygót kell majd valamikor váltanunk?
 Emma csak vállat vont húga kérdésén.
 – Ki tudja? Lehet, hogy ezer év múlva mi magunk fogunk bolygókat létrehozni.
 – Szóval játszunk az Univerzummal?
 – Az ember azóta játszik az Univerzummal, amióta elkezdett gondolkodni a mesterséges intelligencián – felelte Emma szórakozott mosollyal. – Hiszen senki nem gondolta volna, hogy teázni fogok a kedvenc húgommal egy telepes unokájaként, miközben egy cuki android vár engem otthon.
 Annából kiszakadt a nevetés a nővére szemtelen vigyorát látva, ám nem tudta megállni, hogy ne szóljon vissza.
 – Én vagyok az egyetlen húgod.
 – Ezért nem volt túl sok választásom, hogy ki legyen a kedvenc tesóm – vont vállat vigyorogva.
 – Hé, Algo – pihegett mosolyogva Anna, miután kikacagta magát –, ha most Emmára borítom a sütimet, hány százalék esélye van arra, hogy megver? – Rávigyorgott a nővérére, aki egy nyelvnyújtással viszonozta a kedvességet, majd széles farkasvigyorral ő is a kezébe vette a telefonját.
 – Hé, Algo…

Blake Abigale

– Szerinted Isten azért marad a Mennyben, mert túlságosan is fél attól, amit teremtett?
 A kérdés villámként hasított az éjszakai csöndbe. Eddig csak a fejük felett elsuhanó taxik zúgását és a bárokból hazafelé induló emberek moraját lehetett csak hallani. Senki nem törődött a harminchét emeletes, csupa üveg toronyház tetején fekvő két kamasszal – ha egyáltalán észrevette őket bárki is.
 Simon ránézett a jobbján fekvő barátjára, akinek tintakék haja glóriaként terült el a feje körül, szikrázó bíbor szemeit a csillagos égre szegezte, arca komor volt. Fekete pulóvere, farmerja és edzőcipője miatt egybeolvadt a betontető sötétszürke színével.
 Egyfajta szokásává vált már, hogy le szokta utánozni a másik fiú mozdulatait. S mára már ösztönösen jött minden: mikor a hajába túr, vagy nyújtózkodik, akkor ő is. Ha éjszaka egy toronyház tetején fekszik és lábait átveti az alacsony peremen a levegőben lóbálva, akkor ő is mellé fekszik, betámasztja a térdét és figyeli az eget.
 – Hogy érted ezt, Erik?
 A kék hajú fiú Simon felé fordította a fejét, félig lehunyt szemekkel mosolygott rá. Bárki másnak lesajnálónak tűnhet ez a tekintet, ám Simon jobban ismerte ennél a barátját. Mindenkinél jobban ismerte őt.
 – Emlékszem, amikor kicsi voltam, a dédim rengeteg mindent mesélt nekem az ő korából – felelte Erik mosolyogva, ahogy visszafordította a tekintetét az ég felé. – Amíg be nem kerültem az iskolába, azt hittem csak dajkamesék.
 – Miket mondott? – Simont a legtöbb esetben nem érdekelték más emberek, vagy hogy mi történt a múlt században. Viszont Erik dédmamájáról van szó, biztosan érdekes lehet.
 – Gondoltad volna, hogy volt idő, amikor az autók benzinnel működtek? És emberek vezették? – nevetett fel harsányan, Simon pedig értetlenül összevonta a szemöldökét. Felkönyökölt és hitetlenkedve nézett a barátjára.
 – Csak viccelsz.
 Erik szélesen rávigyorgott és megrázta a fejét.
 – Nem – felelte. – Azt mondta, hogy amikor ő volt gyerek, akkor még mindenki furcsállta az összecsukható telefonokat – csapott nevetve a zsebére, amiben ott lapult a papírvékony, többszörösen is összehajtható érintőképernyő.
 – Miket mesélt még? – kérdezte Simon, hangjában szokatlan kíváncsiság csengett.
 Erik úgyszintén felkönyökölt és közelebb húzódott hozzá. Cinkosan mosolyogva közel hajolt, mintha egy izgalmas titkot készülne megosztani.
 – Amikor ő volt kicsi, akkor még biomódosítások szinte nem is voltak.
 Ma már pedig az a teljesen furcsa, ha valakiben nincsenek biomódok. Erik például színvaknak született, így már nagyon fiatal korában az egyik szemébe színérzékelőt építettek be, a másikba meg kamerát. A biómódok miatt lehetett a természetestől teljesen eltérő szem- és hajszíne. Mint minden embernek.
 – Mi volt még?
 A fiú vállat vont.
 – Akkoriban még az emberi élet maximuma, a szerencsésebbeknek kilencven év körül volt.
 Erik nagyanyja idén ünnepelte a kilencvennyolcadik születésnapját és fittebb volt, mint az unokája.
 Simon hümmögve visszadőlt a betonra. A múltszázadbeli emberek furák voltak.
 – Hogy értetted azt, hogy Isten fél attól, amit teremtett? – kérdezte végül.
 – Nagyon kíváncsi vagy ma – vigyorgott rá a barátja.
 – Én mindig kíváncsi vagyok – felelte monoton hangon.
 Erik levette a lábait a peremről és törökülésbe ült. Karjait megtámasztotta a térdén és előrehajolva figyelte az utcát. Simon lemásolta a mozdulatait tökéletes pontossággal, ám egész végig az arcát figyelte.
 – A dédi erről is mesélt. Nekik még volt olyan, hogy „hittanóra”, ahol a keresztény mitológiát tanulták – a fiú sóhajtott és felnézett az égre. – Azt mondta, hogy a Biblia, vagy mi szerint van egy felsőbb hatalom. Ezt hívják Istennek, a Teremtőnek, aki az egész univerzumot és életet megalkotta.
 Elhallgatott, Simon pedig igyekezett minden arcrándulására figyelni. „Gondolkodik” – állapította meg. – „Próbálja felidézni a nagyanyja szavait és hogy hogyan fogalmazta meg.”
 – A Biblia szerint Isten teremtette az embert. Az első férfit, Ádámot porból alkotta és saját arcképére formázta. – Ránézett Simonra, bíbor szemeiben ismeretlen érzelem csillogott. – Ha ez igaz, akkor az emberek is Istenekké akartak válni. Hiszen már megtörtént. Rendelkezünk élet és halál felett, a semmiből életet teremtettünk és a saját arcképünkre formáltuk azt.
 Simon elfordította a fejét és az utcát kezdte el figyelni, viszont nem az ott lévő emberek érdekelték. Agyában kattogtak a fogaskerekek. Volt valami abban, amit a barátja mondott. Ő maga is kristálytisztán érezte, ahogy az emberek felveszik ezt az isteni szerepet.
 – Szerinted – kérdezte Erik –, amit ma hiszünk, az száz év múlva ugyanolyan balga és bárgyú lesz, mint mondjuk a vallás, meg ezek?
 Simon egy szívdobbanásnyi ideig nem válaszolt, igyekezett gondosan kikalkulálni a válaszát.
 – Szerintem a hit nem vész el, csak átalakul – felelte óvatosan, majd Erikre nézett, figyelve a reakcióját. Meglepetésére ő csak hangosan felnevetett, de nem örömében, hanem keserűen. Mint mikor valaki annyira kétségbeesett, hogy máshogy nem jön ki a frusztrációja.
 – Néha elfelejtem, hogy nem vagy olyan, mint én.
 – Hogy érted?
 – Annyira… hasonlítasz ránk. Úgy nézel ki, mint mi, úgy beszélsz, mint mi és úgy is viselkedsz, mint mi. Tisztára elfelejtettem, hogy te nem vagy…
 – Élő? – fejezte be a fiú mondatát, aki csak megrázta a fejét.
 – Ember.
 Simon maga elé vette a kezeit és azokat kezdte el nézni. Bronzos, feszülő bőr, szépen metszett körmök. Nem szokott, nem szeretett tükörbe nézni, de tudta, hogy bársonyszálú, szőke haja van és mandulametszésű, aranyló szemei. Teljesen termesztés színek. Magasanülő járomcsont, szeplős arc, finom vágású ajkak.
 Csak ezeket jegyezte meg, pontosabban ezeket akarta csupán megjegyezni. Ugyanis kulcscsonttól állig a műbőrt felváltotta a golyóálló plexiüveg, ami mögött huzalok, drótok és kábelkötegek futottak a fejtől a testig, megformázva a nyaki részt. A megfelelő szögből rá lehetett látni a mellkasában található hűtőkre és processzorokra, vagy a fejében lévő szenzorokra.
 A plexi nyak a jel, ami megkülönbözteti az androidot az embertől. Mint a sárga csillag a zsidókat a „tiszta fajtól”. Vagy mint egykor a bőrszín a rabszolgát a szabad embertől…
 Az android nyakának eltakarását szigorúan büntették.
 – Néha én is elfeledkezem arról, hogy nem vagyok ember – sóhajtotta Simon, szórakozottan húzkodva a nyakára a pulóverét. – Ha ez kiderül bajba kerülhetünk.
 – Nem fogom hagyni, hogy bántsanak téged! – esküdött Erik, több, mint tíz éves barátságuk alatt már vagy századjára. – A legjobb barátom vagy… szinte a testvérem. Szükségem van rád!
 Simon megrázta a fejét.
 – Egy ideig, aztán majd nem lesz. Felnősz, családod lesz és gyerekeid. Nem lesz már rám szükséged. Amikor te negyven leszel, én ugyanúgy egy tizenhat éves fiúnak fogok kinézni – felelte. A barátja csak felhorkantott.
 – Fogadjunk? – Erik felkelt a betontetőről és felé nyújtotta a kezét, bíbor szeme szikrázott és kihívóan mosolygott rá. – Ha kell, akkor majd negyven évesen örökbe fogadlak.
 Simon felnevetett. Nem tudta, hogy miért, de érezte, hogy ez a legjobb reakció. Ösztönös mozdulatok.
 Elfogadta a fiú kezét, aki felhúzta őt a hideg betonról. Bár nem volt hőérzékelő szenzorja, tudta, hogy hajnalban a beton nem lehet meleg. Bárcsak tudta volna, hogy milyen a hideg és a meleg.
 – Tudtam, hogy vicces gyerek vagyok, de hogy egy androidot is meg tudtam nevetettni – füttyentett büszkén vigyorogva Erik. – Életcél teljesítve.
 Simon csak mosolyogva csóválta meg a fejét. Eltanult mozdulatok.
 – Milyen érzés érezni? – kérdezte hirtelen, meglepve Eriket. A barátja csak meglepetten pislogott, majd elmosolyodott, kezét nem engedte el. Nem a robot-és-tulaj kapcsolatot lehetett érezni közöttük, hanem szövetséget.
 – Nos – kezdte –, várjunk még száz évet és akkor te is át tudod majd érezni, hogy milyen királyak is a vicceim.

Blake Abigale

Az Ember egy fantasztikusan nagyszerű spirituális létforma, aki szociális intelligenciája segítségével kolonizálta a teljes Föld bolygót, és fejlődő technológiái felhasználásával megzabolázta a környezetéből rá ható természeti erőket. Eme csodás lény egy hústest anyagba zárt szellemi entitás, aki leszületett a Földre, hogy tapasztalataiból lelki bölcsességre tegyen szert azért, hogy előre haladhasson a Mindenség tudati-evolúciós ranglétráján, hogy majdan egy magasabb létezés tanulási fázisába juthasson. Elménk fejlettebb gépezeti szerveződést produkál, mint bármelyik jelenlegi számítógép teljesítménye. Neuronsejtjeink összetett civilizációt alkotó szervrendszere tökéletes csapatmunkában irányítja gigantikus sejtszerkezetünket, és közben a lélek számára lekódolja az Univerzum adatait, és bölcsességgé alakítja az így szerzett tapasztalatokat. A jó szívű emberek letisztult lelkűek, és magas fejlettségi fokon állnak eme szellemi-lelki bölcsödében, készen állva a továbblépésre, ahol majd új szinteken ismerhetik meg a valóság különböző aspektusait. A rossz lelkületű emberek ravaszsággal rendelkezhetnek ugyan, avagy magas IQ-t is birtokolhatnak, de mégsem nevezhetőek fejlett lénynek, mivel spirituálisan hibás, a szeretet hiányában eltévelyedett, a többi ember fejlődését hátráltató, és fejletlen létében szánandó teremtmények ők. Csak az anyagi javakat gyűjtik elszántan, és harácsolásukban hatalomra törnek, embertársaik erőlistáján másokat maguk mögé utasítva, de szellemi-lelki értékeik igen kevesek, és sajnálatra méltóak a megvezetett életformájukban. Segítségre szorulnak, és csak a tiszta szívű szeretet képes orvosolni kíméletlen betegségüket.
 Az Ember spirituális ösvényéről letérni látszik, elhagyva az igaz, tiszta fényű utat, felcserélve az embertelen transzhumanizmus jövőképének hamis irányba vezető valóságára. A lélek örökfényű nemesítése helyett a test és a sivár tudat ezer évekre való megőrzése a célja a megtévedt humán társadalomnak. A robotika hatványozottan felgyorsuló fejlődése azt a célt tűzte ki maga elé, hogy felváltsa az emberi szaktudást az élet minden területén és helyettesítse az embert az összes műfajban, kiszolgálva annak ellustuló kényelmét. A mesterséges intelligencia szuperszonikus, mindenre kiterjedő irányítására szorul a túlnépesedett és életképtelen emberi társadalom. A másodperc törtrésze alatt képes minden problémát helyesen kezelni, és hiperfejlett tudata helyettesíti az Emberiség ezidáig fennálló, kollektív tudatosságát. Istenségnek szerkesztjük meg magunknak, hogy a történelem legmagányosabb és spirituálisan legtudatlanabb, semmihez sem értő társadalmát valami szervezetten a kezében tartsa és a túlélését biztosítsa. Mivel a robotok és a központi AI mindent megold és elkészít a Föld polgárai helyett, így nem lesznek olyan munkák, amelyekből egy földlakó anyagilag fenntarthatja magát, így a pénz értelmetlenné válhat. De nem fog éhhalál várni a jövő embereire. Hogy a multik áruházláncolatai és termékmegrendelő szervezetei továbbra is uralhassák a bolygót, szükségük van a felvásárlópiacra, amely segítségével fennmaradhat a jelenlegi értelmetlen és igazságtalan pénzrendszer. Ezért az államoknak alapfizetést kell kiosztaniuk minden lakójuknak, hogy továbbra is fent tudják tartani a vásárlás túlhalmozó és szintén értelmét vesztett folyamatát. Így tulajdonképpen az országok, avagy a létrejövő egész bolygós világállam közigazgatásának bevétele egyenesen a nagy cégek zsebébe vándorol majd, fenntartva ezt a buta pénzorientált társadalmat, amely a lehető legrosszabb úton halad végzete felé.
 Óceánokon úszó szupervárosokba költözve, és kolosszális toronyházakba elbújva, az emberiség korlátlan számú földlakót eltarthat, és gond nélkül biztosíthatja számára a közel végtelen energiaforrást. A robotszondák önmagukat sokszorosítva meghódítják a Naprendszert, és a kisbolygó övezetből rengeteg nyersanyagot biztosítanak a szuperszonikussá váló társadalom számára. Aki megteheti majd, az mind átadja magát a transzhumanizmus eszméjének, hogy egészségét évszázadokig, vagy évezredekig megőrizhesse a nanotechnológiás agybeültetésekkel és sejthelyettesítéssel. Tudatuk egyenesen a központi intelligenciáról hívhat le bármilyen éppen szükséges ismeretanyagot, így korlátlan nem valós tudás birtokosává válhatnak. Megfelelő orvosi beavatkozásokkal, génmódosítással és nanorobotok segédszerveződésével a test belsejében, tulajdonképpen minden jövőbeli polgár közel halhatatlan szuperlénnyé változik, de a technológia nélkül a halál azonnal magával ragadná őket értelmetlen létezésükből. Elzárva egymástól magánbirodalmukban, közösségépítés és szeretetben élő család nélkül, pusztán virtuális világuk mesés örvényébe merülnek el, ahol kockázat nélkül kipróbálhatnak sokféle értelmű és identitású dolgot, egy valótlan világban „istent” játszva. És ha mégis beköszönt a vég, elméjüknek virtuális másolatát feltölthetik a világhálójuk szuper-agyába, és ott az idők végezetéig folytathatják hamis létüket.
 Na de mi lesz a lélekkel és a csodálatos szeretettel? Az ember ezek szerint önként választja a valótlan létezést ahelyett, hogy szelleme és érzékeny spektrumú lelke nemesítésének szentelné az e világra kiszabott időtartamát. Inkább jöjjön a korai halál és a kíméletlen kín a végén, de az életem legyen valós és tartalmas. Annak kell szentelnem a kiszabott időmet, hogy szellemem és szívem nemesebbé fejlődjön a spirituális és egyetemes szeretet nevében. A célom mindenképp az, hogy megkaphassam a legigazabb öröklétet: a szeretet óceánjának piciny identitású részecskéje legyek, egyé válva a végtelen jóval, és így a fényem sohasem huny ki.

Koroknay Péter

2072 – ötven év múlva

Ötven év nagyon sok idő. Én pedig a jövőbe látni nem tudok. Mégis foglalkoztat az a kérdés, vajon mi lesz akkor? Mit tartogat nekem a sors? Mit szán az emberiségnek? Milyen új találmányok lesznek? Hol tart majd a világ a járvány és az Ukrajnában zajló háború után? Erre a sok kérdésre a jövőben a pontos válasz, azonban vannak saját gondolataim, feltételezéseim az eljövendőkre.
 Ötven év múlva, én már egy idős hölgy leszek, aki a családja körében él. Ha lehunyom a szemem, és a jövőre gondolok, egy kép van bennem. Egy kép, ahol az unokáim és a gyerekeim vesznek majd körbe. Azt hiszem, egyszer minden ember álma ez a bizonyos idilli ábrázolás. De napjainkban tapasztalhatjuk, hogy az élet, a sors, minden tervünket meg tudja akadályozni. Talán a jövőben is így lesz? Velem ez megtörténhet? Van rá esély. Mint ahogyan arra is, hogy olyan szinten fejlett lesz a világ, hogy már nem is ismernek majd rám az unokáim. Annyira a technika rabjai lesznek, hogy hiába mondanám „Gyere ide a nagyihoz”, nem, ő nem fog hozzám jönni. Kezében azok az okos kütyük, melyek ötven év múlva már számomra ismeretlenek lesznek. Talán így lesz, talán nem.
 Vannak feltételezések, miszerint egy fél évszázad múlva az űrutazások már hétköznapi emberek számára is elérhetőek lesznek. Ki ne vágyna a csillagos égbe? Vannak tudósok, akik azt mondják, néhány év múlva „Ember a Marson!” című cikkek jellennek majd meg. Olyan elméletek is születtek, hogy nemsokára már űrlényekkel fogunk találkozni a Földön. Azonban nagyobb esély van arra, hogy a világunk addigra megszűnik létezni. Miért? A globális felmelegedés miatt. Már régóta hallunk arról, hogy Afrikában éhínség van. Kevés az édesvíz világszerte, ami pedig van az is szennyezett. A szélsőséges időjárási jelenségek is közre játszanak, ahogyan az is, hogy nem figyelünk a környezetünk tisztaságára. Emiatt állatok halnak ki. Kiesik egy szem a táplálékláncból. Nem termőképesek a földek. Elkezdődne a kannibalizmus, mígnem egy ember marad a földön, aki éhen hal? Vagy egy természeti csapás folytán kihal a világ. Esetleg egy világjárvány miatt. Talán a III. világháború miatt? Rengeteg mesét kreálhatnék arról, hogy milyen lesz a jövő. Teljesen egyetértek Eleanor Roosevelt szavaival: „A tegnap történelem. A holnap rejtély. A mai nap: ajándék.”
 Kutatom a jövőt. Mégis miért? Mert irányítani akarom, de nincs hatalmam felette. Tanulom a múltat. Sokszor az idősebb családtagoktól, rokonoktól azt halljuk, hogy a történelem megismétli önmagát. Lehetséges ez? Talán igen, talán nem. Egy biztos, ötven évvel ezelőtt nem gondolták volna, hogy ma minden 5-6 éves gyerek kezében telefon lesz. Sőt, sokan azt se tudták mi az a telefon. Mégis Wilhelm Ostwald azt mondja, hogy a múltakra vonatkozó ismereteknek közvetlenül semmi hasznát nem vehetjük, hiszen életünk még változtatható része mindig a jövőben folyik le. Van benne igazság. Hiszen a jövőt tudjuk változtatni. Ehhez azonban ismernünk kell a múltat.
 Ötven év múlva egy olyan nő leszek (legalább is az szeretnék lenni), akit körbe vesz majd a családja, a szerettei, a barátai. Meg lesz minden, amire vágyom. Támogatom és helyes útra próbálom terelni utódaim. A világ már túl fejlett lesz a jelen időhöz képest. Az is lehet, hogy a Földet nem emberek, hanem földönkívüliek fogják uralni, esetleg robotok. Vagy ki tudja? Egyedül Isten. Rajtunk múlik a jövő! Mi alakítjuk, mi formáljuk. A sors a mi kezünkben van. Rajtunk áll, embereken az, hogy milyen jövőt fogunk megélni, és mit hagyunk az utódoknak.
 A felgyorsult tudomány fejlődésének köszönhetően valószínűleg ötven év múlva repülő autók lesznek. Azonban ennek a fejlődésnek nagy hátrányai vannak. A gyerekek már kiskorukban, szinte még tudatlanul már a technika rabjaivá vállnak. Hamarabb fognak egy alkalmazást használni, minthogy olvasni tudnának. A szülő és a gyerek elidegenedett kapcsolatai lesznek megfigyelhetőek. Lassan észre veszük a munkalehetőségek megszűnését, hiszen a robotok és gépek felcserélik az emberi munkaerőt.
 2019-ben kitört egy világjárvány. Utóhatását napjainkig is érezük. Van, ahol a vírus mutánsai jelentek meg. De mi is lehetett ez a vírus? Talán csak politika? Vagy valóban létezett? Ezt sem tudni. Azért nekem szöget ütött a fejembe, hogy Kárpátaljai lakosként a vírus eltűnt, ahogy Ukrajnában kitört a háború. A jövendőmondók azt jósolják, hogy ez lesz a III. világháború kirobbanásának színtere. Voltak olyan jóslatok is, hogy május 9-re vége lesz. De nem. A háború tart. Vagy lehet nem. Önök, olvasók, ezt a jövőben olvassák, én pedig a múltban írom. Látják milyen érdekes? Múlt, jelen jövő. A három idősík. A múltat tanuljuk, a jelent éljük a jövőt pedig formálni próbáljuk.
 Ötven év múlva lehet a 4D nyomtatás már elavult lesz, ahogyan a kvantumszámitógépek is. Ma, 2022-ben olyan okosórák vannak, melyek megmondják a pulzusszámot és a szívverést. Ötven év múlva olyan okosórák lesznek, hogy meg fogják tudni mondani, hány sejtünk ép, vagy épp milyen betegségünk van. Félévszázad múlva már nem lesz ismert a rák nevű betegség. Nagy lépés ez az emberiségnek, de kislépés a világnak. A hihetetlenül gyors technikai fejlődésének köszönhetően már a félévszázados fordulót sem kell megvárni ahhoz, hogy Londonból New York-ba közel harminc perc alatt eljussunk. Napjainkban három óra szükséges hozzá. Talán ez előny lenne, mivel időt spórolunk. De milyen hatással lehet ez a természetre? Ez függ attól, mi működteti, milyen anyagokból készült és hol alkalmazzák. Talán ez jó dolog a jövőben. A fejlődés ezen szakaszának része. Már ha a jövő létezik.
 Ahhoz, hogy a jövő létezzen, tennünk kell érte. Meg kell óvnunk a természetet. Csökkentenünk kell a gyárak által kibocsátott felesleges vegyi anyagokat, szén-dioxid gázokat. Minden országban kötelezővé kellene tenni a szelektív hulladék gyűjtést, ez is hozzá járulna környezetünk védelméhez. A kivágott fák helyére facsemeték ültetését kellene kötelezni hisz, ha árvíz veszélye fenyeget, akkor a település nagy gondban van. Minimalizálni kell az űrbe való utazást, védenünk kellene az ózonréteget, mivel az véd meg minket a káros UV sugárzásoktól. Hogy a jövő nemzedéke értelmes és kommunikatív legyen, korlátoznunk kell a gyerekek számára elérhető technikai eszközök alkalmazását. Szánjunk rájuk időt, gondoljunk arra, hogy nekünk is szükségünk lesz rájuk, ha megéljük az aggastyán kort. Neveljünk mi egy kiváló nemzedéket.
 Nem vagyok jós. Nem is leszek. De a világnak egyszer vége lesz. Aki hisz Istenben, olvas Bibliát, az tudja, meg van írva. A megírott prófécia pedig beteljesül. A szentírás arról prédikál, hogy a világvége közeledtével megfigyelhetőek lesznek világszerte a természeti katasztrófák. Nagy szárazságról, éhínségről ír.
 „És mindenféle nagy földindulások lesznek, és éhségek, és döghalálok, és rettegtetések, és nagy jelek lesznek az égből.” Lukács 21:11
 „És ha azok a napok meg nem rövidíttetnének egyetlen ember sem menekülhetne meg, de a választottakért, megrövidíttetnek azok a napok.” Máté ev. 24:22
 A jelek elkezdődtek: járvány, háború, gazdasági válság, természeti katasztrófák. Kell ennél több? És mi az első nekünk embereknek? Nekünk mi fontos? Ha nagy a baj, meglegyen mindenünk. A vastag pénztárca. A sok pénz. A nagy hírnév. És hol marad a szeretet? A család? Ha eltávozunk a földi életünkből, nem visszük magunkkal a hírnevet. Nem lesz nálunk az életünk során megszerzett pénz. Viszont a család sem lesz velünk. Onnantól megszűnünk a Földön létezni. A jó tetteink alapján derül ki majd sorsunk. Azt mondják, jó tett helyébe jót várj. Ha nem is az emberektől, a világtól kapjuk azt a jót, amit oda szántunk, Isten kárpótol mindannyiunkat.
 Sokszor vannak terveink, mit hogyan szeretnénk, de az élet gyakran felülírja ezt. Tele van meglepetésekkel. Ezek egy része csodás, más részük szívszorító. De bármit is tartogat a jövő, a szeretteink támogatásával könnyebben túllépünk a nehézségeken. Az élet tele van új kezdetekkel: házasság, gyerekek, szakítások. Nem tudjuk, hogy mit hoz a holnap, de amíg a jelenben a szeretteink mellett vagyunk, a jövő biztosan csodás lesz.

Borgátó Jázmin Szofia

– Tegyen már le, ütődött! – rúgtam bokán az egyik tanáromat, akit nem szívleltem különösebben. Ő is hozzájárult ahhoz, hogy öngyilkos kísérleteim legyenek, ezért nem is törekedtem arra, hogy tiszteletteljesen viselkedjek vele.
 Szorítása enyhült a csuklómon, így részben megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt. Ettől függetlenül még mindig tartott, ahogy a másik tanár is jobb oldalról.
 Nem volt menekvés. Újabb igazgatói.
 Soha nem értettem, miért kell még bejárni az iskolába. A média mindenhol azt nyomja, mennyire csúcsszuper eszközök állnak a rendelkezéseinkre, ennyi erővel online is folyhatna az oktatás, addig sem kell látnom a gyűlölködő arcukat. Full HD minőségű számítógépje mindenkinek van, annak is, akinek nem telne rá, mert az ország biztosítja. Wi-Fi szintén mindenkinek van, maximum egy-két nagyobb vihar miatt menne el az áram, de legalább addig is hagynának minket. Az előző század bemutatta számunkra, hogy így is lehet ezt csinálni.
 De így, hogy nap mint nap tiszteletet kell tennem imádott embereim felé… kész kínzás.
 A folyosó tele volt azokkal, akiket messziről kerülök. Két véglet van, ha sarkosítva nézzük: a nagyon rövid szoknyát és nadrágot viselő lányok, akik szűk topot vesznek fel, meg a nembináris egyedek. Fiúknál is hasonló a felhozatal, van, aki lánynak hiszi magát, a maradék, aki meg férfinak, is úgy viselkedik, mintha lány lenne. Festik a hajukat és úgy illegetik magukat, mintha azt várnák el, hogy a lányok hódítsák meg őket.
 Ilyenkor nagyon álszenten tudnak nagyokat pislogni, de akkor, mikor nincsenek ott a tanárok, összetépik a rajzaimat és belelógatják a fejemet a vécébe. Undorító.
 Most is megbámultak. Visszanéztem rájuk, mint a kutyákra, provokatívan tartottam velük a szemkontaktust.
 – Csak nem bántja a szemeteket, hogy jobb a stílusom, mint nektek? – kiabáltam oda nekik.
 – Orália, kérlek, nyugodj le – motyogta nekem a fizika tanárom, és újra erősebben fogta meg a kezem.
 – Megmondom anyámnak, hogy fenyítenek az iskolában – kezdtem el mozgolódni. Mintha anyámat érdekelné, mit csinálok.
 – Csendet, vagy nem látod viszont a karpereceidet! – szólt rám a másik.
 Ez megtette a hatását. Imádom a kiegészítőket: a karkötőket, a nyakláncokat, a fülbevalókat és a gyűrűket. Ha ezektől megfosztanának, ennél már csak az lenne a rosszabb, ha kitépnék a hajamat vagy elkoboznák a kedvenc albumomat. Na meg a bandás pólóim… ezektől semmi pénzért nem válnék meg.
 A két tanár lenyomott az igazgató előtti székre, és nem vették el a vállamról a kezüket. Legszívesebben beleharaptam volna az ujjukba, csak szálljanak már le rólam, viszont azzal csak rontottam volna az egyébként sem túl kedvező helyzetemen.
 Nem mintha bármikor is érdekelt volna, mi lesz a következmény, de azért az iskolából eltanácsoltatni nem akartam magamat.
 – Látom, ismét kihúztad a gyufát – sóhajtott az igazgató, és gyors mozdulattal bezárta az összes megnyitott ablakot a holografikus kivetítésen, adatvédelmi okokból kifolyólag.
 Fájt a tanárok szorítása, de még mindig jobb volt, mintha egy újonnan programozott robot tartott volna vasmarokkal. A legutóbbi ilyen esetnél egy hétig piros maradt a nyoma.
 Úgy döntöttem, nem válaszolok, helyette kinéztem az ablakon a gyárakra, amelyek füstöt okádtak a halovány ég felé. Kint mindenki maszkot hordott a szmog miatt, az épületekben ablakot sem szabadott nyitni, helyette mindenki vehetett oxigéngenerátort a boltokban, természetesen busás áron. Az ilyesfajta luxuscikkeket manapság a nagyvárosokban nem adják olcsón, Budapest pedig hiába 2,3 milliós lakosú, a globalizáció megtette a hatását.
 – Jó lenne, ha méltóztatnál legalább rám nézni, miközben hozzád beszélek – jött ki a sodrából a diri, és megvetően nézett rám.
 – Elnézést – mondtam, mert ezt akarta hallani.
 – Orália, ez nem az első eset. Sem a figyelmetlenséged, sem a balhéid. Múltkor egy osztálytársadat a mosdóban próbáltad belefojtani a vécécsészébe, a magyar szakos tanárnő autóját graffitizted össze, a bizonyítékokkal nem alátámasztott, de valószínűleg hozzád köthető ügyekről ne is beszéljünk, most pedig ez.
 Az „ez” alatt a digitális tábla megrongálását kell érteni, miután pár kedves osztálytársam ott vetítette ki a rajzaimat, amiket róluk csináltam. Természetesen gúnyból.
 Némán, szemrebbenés nélkül hallgattam. Közben a szám belső részébe haraptam erősen, és vártam, mit akar ebből az egészből kihozni.
 Tudtam, hogy az igazságszolgáltatás hogy működik: sehogy. Az ember leköpi a másikat, a földbe tiporja, aztán elvárja, hogy hajbókoljon előtte. Vegyük például az aktivistákat. A legtöbbjük a júniusi felvonuláson csak kimegy zászlót lobogtatni és bizonygatni, ő melyik ágához tartozik a mozgalomnak, de nem ezek azok, akik tényleg szenvednek. Ők divatból csinálják.
 Világunk eljutott egy olyan pontra, hogy szinte már mindenhol elfogadottá vált a másság, ami egyszerre megnyugtató és elszomorító. Mivel ezzel a szabadsággal sokan, akik nem is a saját nemükhöz vonzódnak, vagy nem is érzik magukat transzneműnek, ezt hirdetik magukról. Senki nem ítélkezik már fölöttük, és megkapják azt a hírnevet, amire manapság mondjuk az influenszerkedéssel nem lennének képesek.
 Hiszen az mindig sokkal érdekesebb, ha valaki más.
 De az a legérdekesebb, mikor valaki nem más. Márpedig én nem vagyok az.
 – Tudom, milyen rossz a kapcsolatod az édesanyáddal – értelmezte az igazgató úgy a hallgatásomat, hogy biztos ez állhat a háttérben. – Sajnálom. Viszont ez nem jogosít fel téged arra, hogy így viselkedj az emberekkel, Orália.
 Orália… de utálom ezt a nevet! Nyilván ez is csak az anyám fejéből pattanhatott ki, ezzel táptalajt adva a mindenféle gúnyneveknek. Azzal telt a gyerekkorom nagyrésze, hogy megpróbáljak túllendülni az ócsárláson úgy, hogy a rajzolásba és a zenébe menekültem. Olyan bandákat találtam, amiket manapság már alig hallgat valaki, és amiknek a tagjai már mind egytől egyig halottak.
 A velem egyidősek azt hitték, megszállt valami. Hallgathattam az újabb beszólásokat.
 Aztán mindenki eljut arra a pontra, mikor már nem érdekli, hányszor nyomják a fejét a mosdókagylóba, tépik szét a füzetét, benne a legbecsesebb alkotásaival, káromolják az anyját és zúzzák össze a fülhallgatóját, amin épp próbál elmenekülni a világ elől a zenével. Mert ekkor visszavág.
 Mióta én is ezt az elvet követem, egyből igazgatói látogatást igazgatói látogatásra halmozok. Ez van, nem tetszik az embereknek, ha megpróbálok igazságos lenni.
 – Nem kell ezt tenned – mondta a diri, én meg legszívesebben kiröhögtem volna. Nem tud ő semmit. – Az élet nem így működik, hogy akinek rossz, annak legyen még rosszabb. Érted, miről beszélek?
 Megráztam a fejem. Nem is érdekelt kimondottan.
 – Te szereted ezt a… – mutatott végig rajtam, kissé megakadva – stílust, ők meg megint egy másikat. De nincs jogod az alapján megítélni őket. Ők is ugyanolyan emberek, mint te, ugyanolyan problémákkal. Biztos vagyok benne, hogy nagyon sokan lennének, akik szívesen barátkoznának veled.
 Felpattantam a székről. Túl gyorsan mozdultam ahhoz, hogy a két tanár visszatartson, ezért már az ajtónál is teremtem. Furcsamód egyikük sem jött utánam. Lehet, hogy már belefáradtak.
 – Semmit nem tud rólam – suttogtam könnyes szemekkel, de nem hagytam, hogy ki is csorduljanak. – Egyáltalán semmit.
 – De azt igen, hogy a szíved mélyén jó ember vagy.
 – És ők? Nekik szívük sincs – mondtam, farkasszemet nézve az igazgatóval.
 Nem vártam választ, egyszerűen kimentem az irodából, és bevágtam az ajtót. Hasogatott a fejem. Minél előbb ki kellett jutnom ebből a földi pokolból.
 A holografikus kivetítések úgy néztek ki, mintha gúnyt űznének belőlem a folyosón, ahogy folyamatosan váltakoztak a képek iskolánkról, és arról, mennyire kifizetődő ide járni.
 Mintha csak én tudnám az igazságot, azt, hogy itt minden csak látszat, a világ egyre torzabb, a gyerek nem számít gyereknek már tizenhárom évesen sem, és hogy minden, de minden annyira mindegy.
 Elhaladtam egy csapat mellett, akiket már túlságosan is jól kiismertem az incidenseim során. Most is kritikusan mértek végig, ahogy elmentem mellettük.
 – Hé! Csak nem kivágtak, Hegedűs?
 Még mindig jobb, ha a vezetéknevemen hívnak. Utálom a saját nevemet.
 Ezek küzdenek valamivel? Mivel küzdenének? Mindnek teljes az élete. Mind tudja, mit akar. Mind más. Vagy csak én vagyok más. Én vagyok a társadalomban, aki nem tudja, miért is van.
 Ügyet sem vetve a leleményes beszólásra és az arra kapott reakciókra, befordultam a sarkon. Már csak pár lépés, és ott a mosdó. Sikerülni fog.
 Ekkor orra estem. Igyekeztem minél hamarabb felállni, de ez a szerencsétlen helyzettől és a táskámtól a hátamon nem volt lehetséges. Minden másodpercben arra számítottam, hogy rejtélyes rossztevőm eltipor, és akkor minden erőfeszítés hiábavaló lesz.
 – Segítsek? – nyújtotta a kezét az idegen. Félresöpörtem fokozatos, tupírozott hajamat, és talpra kecmeregtem.
 – Nem kell, kösz – motyogtam neki, csak egy futópillantást vetve rá. Ez éppen elég volt arra, hogy megállapítsam, hasonló hozzám.
 Még nem találkoztam ilyen emberrel.
 – Nem ütötted meg magad? – kérdezte.
 – Hagyjál! – ripakodtam rá. – Semmi bajom.
 Megfordultam, és már éppen indultam volna vécére, mikor az azonosítóra ugrott a tekintetem. Mélyet sóhajtottam. A kártyámat természetesen otthon hagytam, ismét. Nem szoktam suliban vécére járni, még ahhoz is szorongásom van.
 A túlságosan érdeklődő srác a tetovált karjával mellettem odaérintett egy kártyát a vonalkód leolvasóhoz, mire az ajtó egy kattanással kinyílt.
 – Kösz – nyitottam be, és azonnal a legszélső fülke felé vettem az irányt.
 – Nincs mit – mondta, miután ő is bejött a mosdóba.
 – Ez egy lánymosdó – közöltem vele. Kedves volt tőle, meg minden, de igazán leszállhatott már volna rólam.
 – Figyelj, nem tudom, ki vagy, de annyi biztos, hogy nem vagy jól, és ki tudja, mit művelnél magaddal, ha egyedül hagynálak. Még jó, hogy a nővérem kártyája még érvényes, és azzal ki tudtam nyitni az ajtót. A következő órát amúgy is ellógom, szóval ráérek.
 Összepréseltem a számat. Nem akartam, hogy tudja, fájdalmasan ráhibázott a dolgokra. A bizalmam azonban a béka feneke alatt volt mindenkivel szemben, épp ezért éreztem magam frusztráltam ezzel az idegennel egyedül egy mosdóban.
 Végül elvetettem a fülke ötletét, és leültem a fal mellé, hagyva, hogy a hideg csempe nekinyomódjon a hátamnak.
 – És te amúgy mikor operáltattad magad fiúvá? – dobtam fel egy témát, ha már egyszer úgyis itt ragadtam vele. Erről mindenki szeret beszélni, mindig aktuális, és a fiatalok negyven százalékát érinti.
 Egy percig értetlenül meredt rám, aztán elröhögte magát.
 – Fiú vagyok. Az is voltam, az is leszek.
 – Szexuális irányultság? A skála melyik pontján helyezkedsz el?
 – Oké, tisztázzunk valamit – tette fel a kezét védekezően, és ledobta maga mellé a táskáját. Láttam, hogy az oldalsó zsebből cigisdoboz kandikál ki. – Utálom ezeket a hülyeségeket. Én egy átlagos ember vagyok.
 Lassan bólintottam. Talán eddig kettő olyan embert ismertem, aki nem ment hormonkezelésre, nem vonult fel sehol szivárványszínű zászlót lobogtatva, csak élte az életét, ahogy megszületett, a hagyományos irányultságával.
Vártam, mikor mondja azt, hogy viccelt. De nem úgy tűnt, mintha szórakozna velem.
 – Jó, elhiszem – adtam meg végül magam.
 – Szilas vagyok – ült le mellém, és kezet nyújtott.
 – Tényleg csávó vagy – fogadtam el, kissé bizonytalanul megrázva. Furcsa volt a közvetlen stílusa, hogy nem menekül el előlem.
 – Aha, de te tényleg csaj vagy?
 – Az vagyok, nyugi.
 Még mindig fogta a kezemet. Kezdtünk izzadni. Nem tudtam, mi a francért nem engedi már el.
 – És téged hogy hívnak? – köhintett.
 – Jaj, igen… Ora vagyok.
 – Szép név.
 – Ez minden, csak szép nem – nevettem fel keserűen, és kihúztam a kezemet a kezéből. Túl soknak és túl hirtelennek éreztem ezt a közeledést. – Tudod, az Orália becézése.
 – Nekem tetszik.
 – Hát… kösz – mondtam. Gondolom, ezt mondják ilyenkor.
 Hallgatás. Utálom. Szilassal mégsem tűnt annyira rémisztőnek. Közben odakint már megszólalt a dallamos csengőhang, ami a következő óra kezdetét jelezte. Mi azonban nem mozdultunk. Nem érdekelt minket az iskola.
 Ő is számkivetett lehetett. A fülbevalójával, fekete cuccaival, hosszú hajával egészen biztosan. Nem ismertem, sőt, mégis, ő olyan volt, mint én. Láttam rajta.
 – Akarsz zenét hallgatni? – törte meg a csendet.
 – Naná. Mit hallgatunk?
 – Mi lenne, ha azt mondanám, meglepetés? – mosolygott rám.
 Nem kérdeztem többet. Szilas elővette a csontrezgéses fejhallgatóját, amire nekem sose tellett a pénzemből. Nagyon menőn nézett ki, abban különbözött elődjétől, hogy ezt ketté lehetett szedni, mint anno az airpodsokat az előző század elején, és ketten is tudtak rajta egyszerre zenét hallgatni.
 Izgatottan fogadtam el a bal részét, és feltettem a fejemre. Beállítottam, hogy illeszkedjen a koponyámra, közben Szilas már böngészte is a lejátszási listáját. Az egykori telefonokat mára az emberekbe épített chip váltotta fel, amit mindenki hatéves korában kap. Akinek rossz a szeme, azt szintén kiszűrik már abban a korosztályban, így mindenkinek biztosítva van egy ingyenes szemműtét, akinek szükséges.
 Ahogy elnéztem Szilast, neki is lehetett valami ilyesmije, mert túlságosan csillogott a szeme ahhoz, hogy természetes legyen. Inkognitóban nézte a zenéket, hogy én ne láthassam, ezért olyan volt, mintha a semmit nézné maga előtt.
 – Tetszeni fog – biztosított róla.
 Mikor elindult a szám, rögtön felismertem. Egy múlt század eleji metálbanda játszotta.
 – Ezt ismerem.
 Még sosem voltam olyan büszke erre, mint akkor.
 – Van pár ismerősöm, hasonlóak, mint te. Ha gondolod, bemutathatlak nekik.
 Nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet. Végül is egy vadidegen, akit csak most ismertem meg. Ki tudja, milyen a baráti köre. Mégis közelebb kerültem hozzá, mint bárki máshoz eddig. Ennél rosszabb már úgysem lehetne az életem. Anyámat amúgy sem érdekli, mit csinálok.
 – Kösz, az jó lenne – mondtam aztán némi hezitálás után.
 Szilas rám mosolygott, és együtt hallgattuk tovább a zenét. Először éreztem azt, hogy tartozom valahová.

Nagy Melinda

Ganka tanácstalanul meredt a holografikus kivetülésre maga előtt. Már legalább tizenöt perce bámulta, de még mindig nem tudta, hogy fogjon hozzá a szakdolgozata megírásának. Szorította a határidő, és még ma bele kellett kezdenie. Nem szerette halogatni a teendőit, mert pontosan tudta, milyen az, mikor felgyülemlenek a beadandók, aztán egyszerre kell nekiesnie.
 Ráadásul most nem akármilyen dolgozatról volt szó, hanem arról, ami lezárja az egyetemi éveit. Nagyobb tét, nagyobb stressz – épp ezért kellett még ma hozzáfognia.
 A holografikus kép alsó sarkában az óra 22:00-t mutatott. Ha hagyományos órán látta volna, nem is tudta volna, mit jelent, de így tisztában volt vele, hogy egész este fent lesz. Sóhajtva dörzsölte meg a szemeit a sokórányi képernyőbámulástól. Aztán el is átkozta magát fejben, mert rájött, hogy a lencsék a szemében vannak. Hogy is felejthette el! Hisz azokon keresztül gyűjtötte az adatokat az elmúlt fél napban. Most már csak rendszereznie kellene őket valahogy írott szöveg formájában.
 Úgy érezte, a három kávé délután nem volt elég, ennek ellenére mégis ujjait a billentyűzet fölé emelte, és írni kezdett.
 Ez volt Ganka harmadik szakja, amit elvégzett az egyetemen. Volt már ő mérnök és informatikai hálózat szerelő is, most pedig közgazdász lesz, ha meglesz a záróvizsga. Olyan korban élt, ahol elvárták az embertől, hogy minimum ennyit tudjon.
 Ha beleszámítjuk azt, mennyi terület lett automatizálva a munkaerőpiacon az utóbbi években, máris kevésnek tűnik, amennyit elvárnak az embertől. Ganka pedig nem akarta a véletlenre bízni az életét, hogy esetleg lecserélik egy robotra, mondván, hogy gyorsabb és olcsóbb munkaerő.
 Ezért megemberelte magát, és felírta a címet. A munkagazdaságtan alakulását vette górcső alá, az elmúlt ötven évben hogyan változott meg a világ ilyen szempontból.
 A kutatómunkája során megdöbbentő részletekkel találta szembe magát. Az adatok arról árulkodtak, hogy meglehetősen csökkent a munkaerő, nagyobb lett a termelés, az emberek kevesebbet dolgoznak, mivel digitalizált világukban egyre kevesebbet ért az emberi agy és kéz. Bár utóbbiról eddig is tudott, ahogy a munkanélküliség problémájáról is, de számszerűsítve egy pofoncsapással ért fel számára a ráismerés.
 Aki nem tudott érdemlegesen hozzájárulni a technika fejlődéséhez, a társadalom peremére került, élén a művészekkel: írók, festők, színészek, zenészek, táncosok. E-könyvek és digitális rajzok terjedtek az interneten, ahonnan bárki letölthette őket ingyen. Az alkotó semmiféle részesedést nem kapott.
 A táncosok és színészek feleslegessé váltak, a táncstúdiók és színházak megszűntek, csak hallomásból ismerték őket.
 A zenészekből, bár játszották a zenéjüket a rádióban és adtak koncerteket, hiányzott valami. Az a nyikorgás-nyekergés, azok a posztapokaliptikusnak mondható akkordok, amiket produkáltak, leginkább a világvégére emlékeztettek, arra, hogy még a technika erre is rányomta a bélyegét. Talán a túlzott elektronika és a hagyományos dallamok hiánya miatt, de az emberek nem túlzottan hallgattak zenét. Még maga Ganka sem.
 Csak azok tudták, mi az igazi zene, akik 2060 előtt születtek. Ezek az emberek pedig már mind egytől egyig idősek. Ők még hallgatnak albumokat az előző század ötvenes éveiből, ahol már szintén megjelent ez a fajta technozene, de még annyira nem érződött tönkretettnek, mint napjaikban. A fiatalabb generációknak szabályosan bántja az érzékeny fülét egy klasszikus rock szám, vagy egy jazz még kétszáz évvel ezelőttről. Nem tudják befogadni az újat, de nem tudtak azonosulni a régivel sem.
 Ganka érezte, hogy a művészek kitaszítása nem jó dolog, amit bele is írt a munkájába. Kutatása során talált sok képet a múlt évszázad elejéről, a tradicionális hangszerekről, amiket egykor használtak, és híres énekesekről, írókról, festőkről. Charlie Chaplint kimondottan alacsonynak találta, hiszen 2130-ban az emberek már legalább 170 centi magasak, elhűlt azon, hogy a 2000-es évek elején Brad Pittet és Johnny Deppet találták jóképűnek a nők.
 Lehet, hogy a művészek senkit nem érdekeltek, annál nagyobb sikere volt azonban a tudósoknak, informatikusoknak és az asztronautáknak. A legjobban azok kerestek, akik már jártak kint az űrben, és az ő számuk egyre csak nőtt. Voltak a Marson, a Holdon, sőt, pár éve kijutottak egy másik naprendszerbe is, ami nagy áttörés volt a tudomány szempontjából.
 A NASA havi keresetét Ganka pofátlanul magasnak érezte ahhoz képest, hogy valakik nyomorban élnek még a közvetlen környezetében is. Leírta, mennyire széles lett a szakadék a gazdagok és a szegények között, hogy mennyit keres átlagosan egy programozó, és hogy mennyire ki lettek szolgáltatva az emberek élettelen gépezeteknek.
 Ez volt a harmadik alkalom, hogy ezt nyomatékossá tette a munkájában.
 A következő téma, amin jól felháborodott, az az egészségügy volt. Sokkal kevesebb orvos volt, mint amennyire szükség lett volna. Hiába végeztek el több egyetemet, kevesebb volt a munkaidő, viszont egy orvosnak gyakran éjszakába nyúlóan talpon kellett lennie. Az elkényelmesedés miatt erre nemet mondtak az emberek.
 Hála a tudomány fejlődésének, sok betegség gyógyítása sikerült. Új védőoltások jelentek meg, de ezzel együtt új vírusok is. A jégsapkák pedig fokozatosan olvadtak, nőtt a tengerszint, újabb és újabb part menti városok kerültek víz alá. Megjelent egy új foglalkozás, amely először csak green-mozgalomként definiálta magát, de az állandó hurrikánok, cunamik és hőmérséklet-ingadozások miatt hivatásszerűen kezdték felhívni az emberek figyelmét bolygójuk szeretetére.
 Ganka elhúzta a száját. Szerinte már mindegy volt. Sokkal korábban kellett volna ezen gondolkozni. Úgy érezte, az emberiség már a múlt század elején felült egy olyan vonatra, ahonnan nincs leszállás, mert a pusztulás felé tart.
 Vicces, gondolta, hogy minél többet és többet várnak el az embertől, minél magasabb képesítést és életképesebb pályaválasztást, mégsem törődik senki azzal, hogy a tanárok száma zuhan. Egyre kevesebben akarnak tanítani és tudást átadni, a statisztikák erről árulkodtak. Az alacsony bérről nem is beszélve. A politikusok még mindig fukarkodnak a pénzzel, és megvannak azok a jól ismert szervezetek, amelyek bezsebelik az átlagember fizetésének nagy részét. Ahelyett, hogy mondjuk azon gondolkodnának, hogyan oldják meg az élelmiszerhiányt.
 Ugyanis a globális felmelegedés a gabonafélék és takarmánynövények elértéktelenedéséhez vezetett, hatalmas területekből alig tudnak kinyerni értékeset, hiába volt a sok erdőirtás. A maradék fás területet pedig erdőtüzek pusztítják, néha az egész puszta lángokban áll, és akkor még az a kevés valamirevaló növény is, ami a tűző napon megmarad, az enyészet részévé válik.
 Ha nem termőföldeknek, a napelemeknek vagy szélerőműveknek kell a terület. Csak kicsivel több a befolyó összeg, mint a befektetett, szintén nem túl gazdaságos.
 Az emberek élettartama nő, egyre több a kiöregedő lakos, magasabb a nyugdíj korhatár. Majd ő is bekerül a harmadik diplomája után a gépezetbe, és a lassú enyészet részévé válik. Egy légkondicionált helyiségben fog nap mint nap ülni, nézni a holografikus kivetüléseket és gépelni, ha nem táblázatokba, akkor valami könyvelésszerű programba, ami éppen elég lehangoló és egyszerű ahhoz, hogy belefásuljon az ember.
 Talán minden évben elmegy majd a felvonulásra, hogy szivárványszínű zászlókat lengessen a parlament előtt a barátnőjével, és már egyikük sem tudja a jelenlevők közül, hogy mi a neme és ki kihez vonzódik, mert annyira elmosódik a határ, ahogy mondani szokták. Aztán majd felülnek, ő és a barátnője, valamelyik nemzetközi vonatra, és bejárják az egész világot, mert új útvonalakat építettek az elmúlt harminc évben, amelyek körüljárják az egész bolygót.
 Újra szúrni kezdett a szeme a sok kivetülés bámulásától, és megdörzsölte a szemét. Majd ismét leszidta magát, mert bent van a kontaktlencséje, amit nem lehet kivenni, mindenki kap tízéves korában, akár tetszik, akár nem. Régen a telefon látta el ezeket a feladatokat, amit most egy modern kontaktlencse.
 Fáradtan zárta be az ablakokat, és mentette el az eddigi irományát az „Egyetem3” mappába, és kijelentkezett a rendszerből. Identifikálnia kellett magát, hogy nem robot, aztán felállt a székből. Rádöbbent, milyen keveset is mozognak manapság az emberek, csak utazni járnak el, ha megtehetik.
 Az a furcsa érzése támadt, mintha megtanult volna valamit az életről. De mikor előhívta a lencséjén az időt, látta, hogy hajnali három van. Lefeküdt, és be sem takarózott, mert annyira meleg volt, tudta, hogy holnap minden elölről kezdődik, és egyikük sem tud menekülni ebből a mókuskerékből.

Nagy Melinda

2072 – ötven év múlva

Az égen, a sötét űrben lassan több élet bújik meg, mint idelent. Nem tudjuk, mit terveznek, bármely pillanatban a földdel egyenlővé tehetnek mindent, amit mi otthonunkként ismerünk. A végtelen sötétség már az úr. Itt hagytak minket. Odafent civilizáció lehet, törvények, demokrácia, béke. Itt lent a világ nagy részén anarchia uralkodik. Minden háború, amelyet országok vívtak eltűnt. Atomfegyverek bevetésére sohasem került sor. Az összes, amelyet nem vittek magukkal a világvezetők az égbe, valahol a régi Kína területén van. Azóta az a terület az Elesett Kelet néven ismert.
 Félmilliárd ember hagyta el a bolygónkat 2060-ban. Még azóta is a Földtől függenek, körülötte álltak pályára és ott élik az életüket. Minden nap a lentiek sorsáról dönthetnek. Utazásuk előtt, 2050 és 2057 között kifejlesztették a mesterséges gravitációt, az űrbéli növénytermesztést és állattenyésztést, a bárki számára könnyen elérhető űrutazást, az űrbéli sugárzás elleni abszolút védelmet és az energiaellátás egy hatékony és egyszerű módját. Mindezzel együtt nem is volna okuk az idelent folytatott életre. Így 2060-ban gondoltak egyet és a legszerencsésebb, legtehetősebb felső félmilliárd az űrbe utazott nagyjából két hét leforgása alatt. Hogy mi a céljuk ezzel, azt nem tudjuk.
 Így az összes technológia, amit hátrahagytak, az egyes emberekbe már korábban beültetett NeuroContact rendszer (ami 2052 tájékán terjedt el a tehetősebbek körében), illetve az atomfegyverek voltak. A NeuroContact egy a már a 21. század elején fantáziaként élő kommunikációs rendszer, amelyben az üzenetek feladói és átvevői nem elektronikus eszközök, hanem emberi agyak. Segítségével az agyi idegek által befogott jelek számítógépes kódsorokká alakultak. Bármikor egy képet készíthetnek arról, amit szemük lát, vagy szöveges üzenetet alkothatnak a gondolataikkal, és pillanatokon belül elküldhetik egy másik NeuroContact felhasználónak. A rendszert sokáig ellenezték, de hamar lecsillapodtak a kedélyek az első tesztek hatására. Így, mire minden engedélyt megkaptak rá és biztonságossá lett nyilvánítva, a huszonöt éven felüliek egy jókora összegért operációs beavatkozással ültethették magukba ezt a technológiát. A mai világban rendkívül megbecsülik a NeuroContact rendszerrel rendelkező embereket, mivel a mostani körülmények között nem vagyunk képesek hasonló műtéti beavatkozásokra. Most a csatákban hatékony üzenet küldésre alkalmasak, de már minden felhasználó legalább negyvenöt éves. Mi lesz tehát még húsz év múlva, amikor, mint kiderült az agyuk nem bírja el a terhelést és elveszítik a NeuroContact felhasználókat?

2060. május – július
A leggazdagabb országokat és azok gazdaságát irányító vezetők elhagyták országaikat és az űrbe távoztak. Az arab tábla hanyatlása felerősödött egy olyan szintre, hogy hamar eltűnt minden a felhőkarcolókon és a sivatagokon kívül. Vándorlásnak indultak, és akik túlélték az éhezést, beleolvadtak az európai világba. Európát viszont hasonló módon elhagyta az elit. Néhol összetömörültek az emberek és földművelésből tartották fenn magukat. Máshol bandákba szerveződtek és megkezdődtek a fosztogatások. Észak-Amerikából hamar háborús övezet lett. Mindenki mindenkinek az ellenségévé vált. Dél-Amerikát, Ázsiához hasonlóan, nem sok vezető hagyta el, így több ország megmaradt a mai napig, és ezek az országok most is terjeszkednek, erősödnek. Ausztráliáról nem tudtunk és most sem tudunk semmit. Arról, hogy mik történtek Afrikában, szintén nincs információnk.

2060. július – 2062. szeptember
A világ ezalatt az időszak alatt teljesen átformálódott és kialakult az a rendszer, ami most is létezik. Eltűntek a biztos országhatárok. Csak fosztogató bandák lettek és védekező községek, faluk, egy-két város. Az emberek minden megmaradt lőszert ellopkodtak és középkori várakba, erődökbe, esetleg modernkori masszívabb épületekbe költöztek. Kialakult az Anarchikus Európa, Közép-Ázsia és az Elesett Kelet. Európa elméleti határa elért bőven az Urál-hegységen túlra, és a fennmaradt országok határáig terjeszkedett a fosztogató klánok segítségével. A határokon folyamatos háborúkat vívtak. Közép-Ázsia legkeletibb nyugati határa India egykori határa, legnyugatibb keleti határa pedig a két évvel korábbi Kína közepe lett. Ami attól keletre volt, azt keresztelték el Elesett Keletnek, mivel valóban elhagyta azt a vidéket minden, amit egy civilizált világról elmondhatunk. Természetesen ott is maradtak összetartó városkák, de ahogy Európában, Ázsiában jelentősen felerősödött a fosztogatók száma.

2062. szeptember – 2065. március
2062-ben a fosztogatók nagyobb klánokba rendeződtek, a korábbi kisebb törzseket összegyúrva. Szeptemberben ugyanis megkaptuk az első üzenetet az égből. Itt, Európában éjszaka volt, amikor minden lámpa és elektromos eszköz, amelyek már régen nem működtek hirtelen felvillantak. Minden képernyőn azonos üzenet íródott ki: „Látunk titeket! Kínában hagytuk az atomfegyvereket.” Ezután egy film játszódott le, jelenetek háborúkról a világ körül, amelyeket elrejtett kamerákkal rögzítettek. Megértettük, hogy rajtunk szórakoznak odafent. Minden háború, csata, harc csak szórakoztatásul szolgál az égbelieknek. De ez nem sokáig érdekelt minket. Elindultunk keletre.

2065. március – 2072. augusztus
A fosztogató klánok elindultak keletnek. Ehhez viszont át kellett vágniuk a Közép-Ázsiában fennmaradt országokon. Az pedig hatalmas háborúkkal és emberáldozatokkal járt. A lőszer szinte teljesen elfogyott. Megjelentek az acél fegyverek. Ázsiában kövekből várakat húztak fel, mintha visszatért volna a középkor. Sokáig nem értettük, miért nem hagyják ott az országaikat és mennek ők is az atomfegyverek után. Hiszen nekik még repülőik és képzett pilótáik is maradtak, így könnyedén használatba vehették volna azokat. Arra jutottunk, hogy nyilván nem kapták meg az üzenetet, amelyet mi igen.
 Öt év háború után a fosztogató törzsek eljutottak az Elesett Kelet vidékére. Ott nem maradt sok ember néhány gyenge, lemészárolható falu lakosságán kívül. Nem találtak atomfegyvereket. Azt hitték, átverték őket. Majd, mint kiderült az összes fegyver amerikai kézre jutott, akik viszont képtelenek voltak elszállítani őket, és csak bujdosni tudtak velük. Hamar rájuk találtak, és ebben a pillanatban is üldözik őket. Acéllal, acélba öltözve, várról várra. Ahogyan ezer évvel ezelőtt. Az emberiség öt százalékának kellett csupán eltűnnie ahhoz, hogy minden fejlettségünket elveszítve visszatérjünk abba a korba, amit a reneszánszban „Sötét Középkornak” neveztek el.

Így jutottunk hát el idáig. A fejlődés elhozta számunkra, hogy a bolygónkból gladiátor arénát csináljunk és olyan mértékű technológiai visszaesést szenvedjünk el, amilyet soha azelőtt. Az egykori lőfegyverek szinte haszontalanok, azok használatához a lőszer egyszerűen túl drága. A legeffektívebb felszerelés egy katona számára ismét a lovagi páncél, az íj és a kard lett. A védekezők, ahogyan a középkorban, várakat húznak fel és az atomfegyvereiket védik, amelyek bevetésére a légi járművek elavulása miatt talán sohasem kerülhet sor. Az átlagos várható élettartam alig üti meg a hatvan évet. A gyermekhalandóság mértéke utoljára a 19. század körül volt ekkora. Oktatási rendszerekről tulajdonképpen nem is beszélhetünk, eluralkodott az írástudatlanság.
 Nekem nem maradt sok szerepem a Földön. Európában maradtam és az itt maradt kis fosztogató csoportok ellen védekezünk. Közben néha felvillannak a képernyők. Üzeneteket küldenek, valahogy még kapcsolódnak az itteni eszközökhöz. Beszámolnak arról, éppen mi történik keleten és filmeket nézetnek velünk a középkorba illő véres csatákról. Csakhogy ezek valóságosak. Ez lett a jövő.

Krabót Balázs

A vihargazda munkája egy életre szól. Zétény nagyapja mindig így válaszolt, amikor valaki megkérdezte tőle, hogy nyugdíjas kora ellenére mit keres még mindig a szélturbinákon, a férfi pedig újra és újra felidézte magában ezt az egyszerű, de velős bölcsességet, valahányszor a családi birtokot járta a hidrogénhajtású UAZ-zal. Ő maga sosem győzött hálát adni a sorsnak, amiért az alföldi viharfarmok egyikére született, és bár többször is lehetősége lett volna maga mögött hagyni az apró, önfenntartó passzívházat és a Kiskunság homokja fölé magasodó negyvenöt szélturbinát, végül mindig a maradás mellett döntött.
 Pedig a vihargazdák szakmája egyáltalán nem volt könnyű. A szélturbinák és az akkumulátortelepek karbantartása lekötötte Zétény minden idejét, arról nem is beszélve, hogy a DÉMÁSZ aktakukacai is folyton a nyakára jártak, mindenféle kitöltendő űrlapokkal meg évről-évre változó szabályzatokkal nyaggatva. És persze ott voltak a viharok is. Ő már csak a nagyszülei meséiből ismerte az ’50-es és ’60-as évek hírhedt Vörös Aszályát meg a városromboló szupercellákat, de azért neki is kijutott bőven az ítéletidőből, mikor feketébe borult az ég és özönvíz zúdult a környékre, a szél pedig röhögve tépte szét a silányabb minőségű turbinákat.
 De mindez nem számított. Minden nehézség eltörpült ahhoz a gyönyörű és utánozhatatlan érzéshez képest, ami akkor járta át, mikor este kiült a tornácra egy sörrel a kezében, és csak bámulta Félegyháza fényeit a távolban, jól tudva, hogy a város lámpái az ő viharfarmján megtermelt megújuló energiával működnek.
 Egyedül azt bánta, hogy a fia nem osztozott a szakma iránti elhivatottságában. Pedig Ormos nemrég töltötte be a tizennyolcat, és Zétény úgy gondolta, ilyen korban már igenis érdeklődnie kellene a családi mesterség iránt. Ehhez képest a fiú ugyan szó nélkül segített neki mindenben, de sosem dolgozott többet annál, mint amennyit feltétlen muszáj volt, és arra se vette a fáradtságot, hogy a közönyt eltüntesse az arcáról, valahányszor a férfi a viharfarm dolgairól próbált mesélni neki. Most is egykedvűen bökdösött valamit az AR-ben, üvegesen meredve az UAZ műszerfalára.
 Zétény az indulás óta folyamatosan kutatott valami téma után, amivel kizökkenthetné Ormost az egykedvű bambulásból, és tekintete végül a birtok határától nem messze magasodó, acélból és betonból gyúrt épületen állapodott meg, amelyet a környező mikroközösségekből érkező idénymunkások pár napja kezdtek el módszeresen szétverni.
 – Úgy látszik, Kovácsék lebontják a széndioxid megkötőjüket – jelentette be jó hangosan, hogy az AR-be temetkező Ormos tuti meghallja. – Nem fizethet már olyan jól a klímakötvény, mi, fiam?
 – Dehogy. Csak kukoricát akarnak termeszteni a helyén. Olyan aszálytűrő fajtát. – Ormos még csak fel se emelte a tekintetét, továbbra is a műszerfalat bámulta. – Edmund mondta, mikor legutóbb dumáltunk.
 – Akkor elment az eszük! – horkantott fel Zétény. – Errefelé nem terem meg semmi, csak a homok.
 – Edmund szerint hamarosan újra feltöltik a Péteri-tavat meg a környező csatornákat. Úgy már lesz víz a kukoricának.
 – Ezt a baromságot! Mégis honnan vesz ilyen képtelen ötleteket az a kölyök?
 – Kisanna bátyjától hallotta, hogy északon már eléggé kiszámíthatóak az esőzések, ezért el tudják kezdeni a Tisza déli szakaszának rendberakását is. Az a csávó a Vízügynek dolgozik, szóval csak tud valamit.
 A fiú hangjában a fásultság helyét komor dac vette át, ezért Zétény inkább megtartotta magának, hogy szerinte mit tudnak és mit nem az állami tisztségviselők. Ha Ormos hinni akar a Vízügy kincstári optimizmusában, akkor hadd higgyen! Ő aztán nem fogja összetörni az illúzióit. Majd rájön magától, hogy a klímakatasztrófa legyűréséhez még rengeteg idő szükséges, ahogy azt a Zöld Paktumban is megmondták az ENSZ legjobb kutatói.
 Így inkább csak hümmögött egy sort arról, hogy senki sem tudhatja, mit hoz a jövő, utána pedig a fékbe taposott, keményen megállítva az UAZ-t az egyik homokdűnén. A pick-up előtt ott magasodott a huszonhármas szélturbina, aminek a teljesítménye az utóbbi napokban elfogadhatatlanul visszaesett a termelést felügyelő MI szerint.
 Zétény nem tudta megállni, egyszerűen muszáj volt elmosolyodnia a kétszáz méter magas, matt szürke szörnyeteg láttán. Annak idején egyedül az ő dédapjának volt annyi esze, hogy egyből viharálló szélturbinákat telepítsen a birtokára, az előrelátása pedig százszorosan megtérült az azóta eltelt évtizedekben. Igaz, a viharálló modellek jóval drágábbak voltak, mint a hagyományos testvéreik, de cserébe a legpusztítóbb szupercella kellős közepén is megbízhatóan működtek, folyamatosan termelve az áramot, míg mindenki más rég vészleállásra kényszerült.
 Azóta viszont változtak az idők. Bármennyire is nevetségesnek tartotta Ormos kijelentését, miszerint hamarosan újra lesz folyóvíz a környéken, Zéténynek azt el kellett ismernie, hogy a keményebb szupercellák jelentősen megritkultak az Alföldön. A gyengébb viharokkal pedig legnagyobb sajnálatára a rivális gazdák szélturbinái is meg tudtak birkózni, így az előnye egyre csökkent a Szeged és Kecskemét ellátásáért folyó kegyetlen küzdelemben. Régebben még megengedhette volna magának, hogy csak a viharszezon utáni nyugodtabb időszakban nézzen rá a hibás turbinára, most viszont nem lehetett ilyen kényelmes. Úgy sejtette, a DÉMÁSZ helyette inkább azokkal a semmirekellő Vargáékkal szeretne üzletelni a továbbiakban, így muszáj volt a lehető legnagyobb hatékonysággal üzemeltetnie a viharfarmját.
 Ormossal az oldalán kikászálódott az UAZ-ból, lekapta a szerszámosládáját a platóról, és megindult a szélturbina felé. Miközben megközelítették a hatalmas építményt, magában végig azért imádkozott, hogy csak ne a gondolában legyen a baj forrása. Bár az egésznapos robot nem hagyta elpuhulni, a kétszáz méteres létramászás gondolata negyvenkét évesen már egyáltalán nem vonzotta. Épp ezért először rutinosan a turbina aljához lépett, és nekiállt kimérni a transzformátorhoz vezető vezetékeket.
 – És azt hallottad, hogy félmillióra fogják emelni a lakókvótát Budapesten? – szólalt meg hirtelen Ormos a háta mögül.
 – Hiszem, ha látom. Az a város már évtizedek óta kétszázezerre van korlátozva, és így is az élhetőség határát súrolja.
 – A zöldek mást gondolnak. Szerintük az csak ilyen vaskalapos nézet, hogy nem létezik karbonsemleges település kétszázezer lakó fölött. Azt mondják, ha nem hisszük, nézzük csak meg Berlint vagy Rómát.
 – A zöldek össze-vissza beszélnek, mert rájöttek, hogy csak ilyen felelőtlen ígéretekkel tudják megelőzni a radikálisokat a választásokon – vonta meg a vállat Zétény. – De mondok én neked valamit, fiam! Gondolj bele, mi történik errefelé! Bővül bármelyik város a környéken? Dehogy! Szerencsétlen Armand bácsikád is vagy tíz éve várja, hogy összeköltözhessen a menyasszonyával, de a világ minden kincséért se engednék be őket Szegedre, mindig csak a szentesi meg a csongrádi mikroközösségekkel próbálják kiszúrni a szemüket. Nem lesz itt semmilyen kvótaemelés, bármit hadováljanak is a zöldek.
 Ormos erre már csak morgott valamit, aztán visszatért az AR-be. Nem figyelt, nem érdeklődött, még csak azt sem kérdezte meg, hogy segíthet-e bármiben. Jelen volt, de csak testben.
 Zétény befejezte a vizsgálatot, és lemondóan sóhajtott, mikor látta, hogy a vezetékeknek semmi bajuk. De azért még nem volt minden veszve. Akkurátusan összepakolta a szerszámait, majd megindult lefelé a homokdűnéről egy apró, jelöletlen fészer irányába. Itt tartották a viharfarmot felügyelő MI egyik adatmagját, és a férfi azt remélte, hogy kiderül, az egész teljesítménycsökkenést csak ennek az adatmagnak egy hibás mérése okozta.
 Kedélyesen fütyörészett, miközben megközelítette a fészert, de az agya közben újra és újra visszatért ahhoz, amit Ormos mondott az elmúlt percekben. Mégis honnan veszi a fiú ezt a sok optimista baromságot? Még hogy újra feltöltött Péteri-tó, meg megemelt budapesti lakókvóta! Kitől hallhatott ilyesmiket? Tuti a Szabóék lesznek azok. Ők már évek óta hangoztatják, hogy a globális felmelegedésnek vége, a klímakatasztrófa el lett hárítva. A különadóval nem törődve két kocsit tartanak, van egy díszkertjük, amit naponta öntöznek az északról hozatott vízzel, ráadásul havonta egyszer még sütögetnek is, valódi hússal. Micsoda pazarlás! Micsoda felelőtlenség!
 Ez így nem mehet tovább, de nem ám! Ő majd beszél a fejükkel, még a mai napon! Elmondja, hogy otthon, a négy fal között olyan dekadensen viselkednek, ahogy csak akarnak, de azt nem fogja tűrni, hogy Ormos agyát is megfertőzzék az önző és veszélyes gondolataikkal. Igen! Pontosan ezt fogja csinálni. De csak a turbina megszerelése után.
 Feltépte a fészer ajtaját, felvette az AR szemüvegét, és pár gyors mozdulattal elindította az adatmag diagnosztikáját.
 – Tudod, apa, néha azért jó lenne, ha nem a múltba élnél – jegyezte meg Ormos, miközben a férfi a homokbuckára kivetített adatokat tanulmányozta. – A globális felmelegedésnek vége. Legyőztük. Most már a lehűlés jön, meg a visszatérés a normális élethez.
 – Nagyapád idejében is pont ezt mondták az ostobák, valahányszor az átlaghőmérséklet csökkent egy kicsit. Aztán nézd meg, hogyan élünk most! Pont ugyanúgy, mint negyven évvel ezelőtt, meg ahogy negyven év múlva is fogunk.
 – Azért ez nem teljesen igaz. Kovácsék például már bontják a széndioxid megkötőjüket.
 A diagnosztikai program egy halk pittyenéssel jelezte, hogy lefutott, de nem talált semmi hibát. Zétény lemondóan sóhajtott. Ebből mászás lesz, a fenébe is!
 – Mert Kovácsék hülyék, azért! – jelentette ki, miközben levette az AR szemüveget. – Ők elhitték az állam dumáját a globális lehűlésről, de mi nem fogjuk. Mi vihargazdák maradunk, amíg világ a világ.
 – Vagy nem – motyogta Ormos. Halkan beszélt, mintha nem akarná, hogy apja meghallja, de Zétény figyelmét így se kerülte el a félős mondat.
 – Hogy mit mondtál?
 – Azt, hogy nem akarok vihargazda lenni, apa. – Ormos hangja remegett a félelemtől és a feszültségtől, de nem állt le, dacosan felszegte a fejét, és folytatta. – Te mindig azt hajtogatod, hogy ez a szakma az életünk, a jelenünk és a jövőnk, de szerintem ez már nem igaz. A világ sokat változott az évezred eleje óta. Nincs már Vörös Aszály, nincs már klímakatasztrófa, ezeknek mind vége! Jöhet végre az újrakezdés, az az élet, amiért dédapa meg nagyapa a sajátjukat áldozták!
 Zétény körül egy pillanat alatt szétesett a világ. Hallotta Ormos szavait, de értelmezni már nem tudta őket. Mert mi az, hogy a fiú nem akarja tovább vinni a családi szakmát? Ilyet nem tehet. Ehhez egész egyszerűen semmi joga!
 – De hát vihargazdának születtél – motyogta a sokktól kásás hangon. – Mégis mi mást csinálnál, ha nem ezt?
 – Pestre megyek robotikát tanulni. Már be is adtam a jelentkezésem.
 – Dehogy mész! – A sokk egy pillanat alatt átadta a helyét a haragnak. Zétény agyát elöntötte a vörös köd, keze akaratlanul is ökölbe szorul a teste mellett. – Mégis mit gondolsz, be fognak egyáltalán engedni? Az a város rég megtelt, Ormos!
 – Most még igen, de ha megemelik a kvótát, akkor majd lesz hely.
 – Persze, meg több millió ember, akik évekkel ezelőtt megpályázták a letelepedési engedélyt. Azt a sort sose tudod majd kivárni!
 – Akkor jó, hogy nem is kell kivárnom, mert egy vihargazda gyereke vagyok. A Zöld Paktum prioritást biztosít nekem.
 A francba is, igaza van! – döbbent rá Zétény. Ugyanis a vihargazdákat stratégiailag kiemelt vállalkozóknak minősítették még a Vörös Aszály alatt, és a státuszuk azóta se változott. Sűrűbben kapták a vízjegyet, gyorsítva bírálták el a gyermekvállalási igényeiket, és akkor is elsőbbséget élveztek, ha városban akartak letelepedni. Igaz, a Zöld Paktum megfogalmazásakor az ENSZ fejesei alighanem a mikroközösségekre gondoltak, de a törvény nem tiltotta, hogy egy vihargazda gyermeke Budapesten, vagy más, hasonló kaliberű világvárosban kezdjen új életet.
 – És mi lesz a farmmal? Erre gondoltál egyáltalán, vagy csak magaddal törődtél? – kiabálta Zétény. – Ha elmész, ki segít majd működtetni a turbinákat? Nyakunkon a viharszezon, az ég szerelmére!
 – Fogadj fel időszakos munkásokat Félegyházáról – vont vállat Ormos. – Vagy hívd ide Armand bácsit. Az öregnek mindig kell a meló, plusz részmunkaidős vihargazdaként Szegedre is könnyebben bekerülhet.
 – Nem fizetek – nyögte ki az utolsó fenyegetését Zétény. – Felköltözhetsz, ha akarsz, de tőlem aztán egy eurót sem fogsz kapni!
 – Majd dolgozok a megastruktúrák bontásán – vágott vissza Ormos. – A Gozsdut, a Bazárt meg a Puskást is kijelölték újrahasznosításra, szóval lesz munka bőven!
 – És ha mégse lesz? És ha nem emelik meg a kvótát? És ha ez csak egy átmeneti lehűlés egy újabb Vörös Aszály előtt? – Zétény szíve elszorult a pániktól, ahogy lassan tudatosult benne, hogy Ormost nem fogja tudni meggyőzni. Mondhat, amit akar, kiabálhat, amíg szét nem szakadnak a hangszálai, de a fiú már elszánta magát a cselekvésre.
 – Látod, apa, ez a te bajod. Egyszerűen nem tudod elfogadni, hogy a világ változik. Javul. És pont ez akadályozza meg, hogy valaha is több lehessél egy alföldi vihargazdánál. De tudod mit? Én ebből nem kérek!
 – Pont úgy beszélsz, mint a régiek! – Zétény nem gondolta végig, mit mond, egyszerűen csak kicsúszott a száján a sértés, szerencsére azonban Ormos már nem hallotta ezt. A fiú dacos képpel elcsörtetett Szabóék birtoka felé, alighanem azért, hogy még több optimista hülyeséggel tömhessék tele egymás fejét a haverjaival.
 Még hogy pesti lakhatás! Még hogy robotika! Holnap meg már azzal fog jönni, hogy jövő évtől vége a Zöld Paktumnak, és mindannyian olyan pazarlóan és fényűzően élhetnek majd, ahogy a régiek tették a Vörös Aszály előtt. Na persze! Zétény megvetően kiköpött a gondolatra, aztán újra a fölé magasodó szélturbinát kezdte vizslatni, és érezte, ahogy testébe lassan visszakúszik a csitító nyugalom. Persze, még mindig dühös volt, amiért Ormos el akart költözni, és az se tetszett neki, hogy a fiú milyen hangnemet használt vele szemben, de belátta, hogy ezek ellen nem tehet semmit. Ha teljesen őszinte akart lenni magával, már évek óta sejtette, hogy valami ilyesmi fog történni. Hiszen Ormos még csak rá se nézett a szélturbinákra, ha nem volt kötelező! Mégis milyen vihargazda az, aki így viselkedik? Épp ezért most engedékenynek kell lennie, hagyni, hogy a fiú menjen a saját feje után. Hadd tanuljon a hibáiból, hadd ismerje meg a nehezebb utat! Majd meglátja, hogy nincs kvótaemelés. Majd meglátja, hogy a megastruktúrák bontása mellett nem lehet tanulni. Majd rájön, hogy a világ egyáltalán nem olyan idilli hely, mint amilyennek a homokbuckák nyugalmából látszik. Amikor pedig eleget csalódott és eleget tanult az életről, akkor vissza fog jönni, ez tuti.
 Hiszen a vihargazda munkája egy életre szól.

Szöllösi Kristóf

Az emberek életének nagyrésze saját állapotuk, idejük és terük kezelésével telik. A vitathatatlan technológiai fejlődés ellenére az életfolyamatok még ma is döntő mértékben az ösztönök algoritmusai által uraltak. Bár eszmélésem óta változatlan igényem a tudatosságra törekvés ezen a területen még mindig eszköztelennek érzem magam. Már szinte mindent ismeretet összeszedtem, amit a mentális működésről ma tudni lehet, mégsem vagyok képes elképzelésem szerint befolyásolni magamat. Egyébként semmi okom nincs az elégedetlenségre, ellenkezőleg várakozás van bennem, mert hamarosan találkozni fogok vele.
 Nagyon régen nem láttam, bár folyamatosan kapcsolatban vagyunk a gondolatmegosztón. Valahogy megmaradt bennem az érzés, hogy a személyes találkozás mégiscsak más, annak ellenére, hogy a fizikailag egy térben zajló összejövetelek, mára nagyon ritkává váltak. A megosztó, amitől annak sok évtizeddel ezelőtti bevezetésekor hosszú évekig nagyon idegenkedtem, feleslegessé tette, hogy valakivel egy helyszínen legyek. Másokkal kapcsolatot létesíteni közvetlenül annak gondolataiba bekapcsolva jóval több lehetőséget nyújt, mint egy szemtől-szemben folytatott élő, nyelvet használó beszélgetés. Megosztáskor a kommunikáló felek térben akárhol lehetnek, mivel az összeköttetést a Földet teljesen lefedő „háló” bárhol, bármikor lehetővé teszi.
 A megosztóról, akkor változott meg a véleményem, amikor megteremtődött a lehetőség, hogy magam szabályozzam, mit osztok meg gondolataimból és mit nem. Korábban, mikor a megosztás még szabályozatlan volt, az összecsatlakozók nem tudták kezelni, ki mit „láthat” gondolataik közül. Akkoriban a megosztáspártiak azzal próbálták nyugtatni a kételkedőket, hogy nincs félnivalója annak, akinek tiszta a feje és nincsenek titkolnivalói. A szkeptikusabbak inkább azt hangsúlyozták, hogy úgysem lehetséges minden gondolatot felügyelni, mert egyrészt olyan mennyiségekről van szó, ami feldolgozhatatlan, másrészt ahány fej annyiféle rendszer, ezért az totális értelmezés nehéz, ha egyáltalán lehetséges lesz valaha. Az, hogy a megosztó végül olyan lett, mint korábbi életben a beszéd, vagy az írás volt, vagyis csak a kijelölt gondolatok, meghatározott módon kerülnek bele a közös térbe, önmagában nem lett volna elegendő, hogy megváltoztassam elhatározásomat, hogy én nem osztok meg. Sokáig úgy döntöttem, inkább megtartom magamnak, ami a fejemben van, még annak árán is, hogy így nem férek hozzá mások gondolataihoz. Úgy véltem, hogy éppen elég a saját világom, nincs szükségem a másokéval való kibővítésére. Általában a tudással kapcsolatban is volt bennem egyfajta csömör.
 Már akkor sem akartam mindent tudni, amikor a világban még volt lehetőség az elkülönülésre és az emberek többé kevésbé szeparáltan éltek önálló lakásaikban, házaikban, településeiken és országaikban. Ha nem is könnyen, de még lehetséges volt a másoktól leválasztott saját élet. Már voltak ugyan, úgynevezett, kommunikációs eszközök és virtuális közösségi terek, de azokat kellő elszántsággal, aki akarta, mint én is, ki tudta zárni a mindennapjaiból. Én akkor még nem csatlakoztam. Ami viszonyulásomat megváltoztatta, az leginkább ő volt. Amikor vele találkoztam, először csak kíváncsivá tett. Azután azt vettem észre magamon, hogy egyre gyakrabban akarok vele lenni. Végül már mindig érezni akartam jelenlétét. Ezért döntöttem úgy, hogy mégis bekapcsolódok a megosztásba, lényegesen megkönnyítve ezzel a kettőnk folyamatos együttlétét.
 Amikor találkoztam vele, hamar kiderült, hogy ő az a másik, aki nem egyszerűen egésszé tett engem, hanem több lettem tőle. Korábban azt gondoltam, hogy a „társ” belőlem hiányzó rész, akit megtalálva lehetek csak egész. Ma már tudom, hogy a teljesség személyes lehetőség. A hiányt magamnak kell kitöltenem, vagy még inkább megszüntetnem, nem várhatom mástól. A „nem énnel” való együttlét jelentősége az, hogy olyan terekbe terjedek ki általa, ami csak belőlem nem elérhető. Hamar felismertem, hogy amit ő ad, olyan valami, ami számomra nélküle nem létezhetne, ezért igazából korábban nem is hiányozhatott. Eszmélésemtől kezdve izgatott mit jelent valójában a sokat emlegetett szeretet, mi az igazi tartalma. A vágy a lényegének megértésére folyamatosan bennem élt, de minél többet foglalkoztam a dologgal, annál kevésbé voltam képes megragadni a lényegét.
 Benne nincs semmi olyan, amit feltűnőnek lehet nevezni. Úgy tud lenni, hogy az már az a fajta létezés, amiről korábban sokat elmélkedtem. Mikor megtaláltam őt valahogy megszűntek a kétségeim. Az igény, hogy velem legyen minden pillanatban megmagyarázatlanul keletkezett bennem, és sokáig nem kapcsolódott össze a szeretet lényegét megérteni akarásommal. Ma visszagondolva jellemző akkori magamra, hogy a szeretet meg akartam érteni, mert azt gondoltam, ha megértem jobban tudom majd gyakorolni. Elkeserített, hogy minél jobban akartam szeretni, annál kevésbé ment. És bár – ugyancsak tudatosan – törekedtem magának az akarásnak az elengedésére is, nem voltam képes rá, hogy megszabaduljak tőle. Kevés nyugtalanítóbb érzés van, mint a szeretni akarás reménytelensége. Sokat forgott akkoriban a fejemben az ősi mondás, hogy „boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa”. A hit szerepét az életben talán éppen akkor kezdtem megérteni, amikor tudatosan próbálkoztam a „lelki szegénységgel". A fogalom olyan értelmezése, hogy ők azok, akik önmagukban semmit nem találnak, amire támaszkodhatnak, elfogadhatatlan magyarázat volt számomra.
 Egyik pillanatról a másikra láttam meg benne a társamat. A vonzalmat, amiről gyorsan kiderült, hogy kölcsönös, nem beteljesülésként, hanem sokkal inkább kibontakozásként éltem meg. A vele való együttlétet nem extázisnak, inkább újfajta biztonságérzetnek azonosítottam, ami jelenlétnek is nevezhető. Az ő létezése nyilvánvalóan önmagáért való. Önállósága pedig teljes. Amikor, bármilyen módon velem van, végtelenné válik a tér és megszűnik az idő múlása. Az ő létezése olyan magától értetődő, hogy a nem léte teljesen elképzelhetetlen. Minden bizonytalanságom megszűnt általa. Nem nekem van, nem neki vagyok, nekünk vagyunk. Már csak nehezen tudom megkülönböztetni magamtól. Közös megosztón létezésünk folytonos, holisztikus érintés, ki-be fordítható közös létezés.
 Már nem is emlékszem milyen volt akkor, amikor még nem kerültünk teljes megosztásba. Mára kapcsolatunk lefedi minden társaság iránti igényemet. Testi vágyaim is maradéktalanul kielégülnek, mert bár fizikailag külön élünk, kölcsönös intimitás igény esetén azonnal totálisan érzékeljük egymást. Fizikailag közös sétáink és egyéb programjaink idővel egyre ritkábbá váltak, sőt már jó ideje megszűntek, mert a megosztón keresztül teljesen átélhetjük a másik létének élményét. A hosszú ideje fennálló megosztás által megalapozott bizalom kialakította azt a szokásunkat, hogy időnként már lekapcsolódunk egymásról. Ez a fajta egyedüllét nagyon pihentető tud lenni. De a „share”, ahogy néha maguk között szoktuk nevezni, egyre jobban fárasztja őt, és be kell vallanom, hogy engem is. Mivel a megosztásban a gondolatközlés szinte tökéletes, a dolgok nyelvi megfogalmazása egyfajta édeskés, avítt nosztalgiázás lett, arra a korra emlékeztetve, amikor még nem éltünk területileg és kommunikációsan egyesített és egységesített világban. Mióta a megosztásos gondolati kommunikáció eltűntette a nyelvi elkülönültséget, a nyelvek használata, egyfajta gurmanság lett. A beszédet sajnálatos intellektuális játékként használjuk arra, hogy felidézzük a fogalmak különböző általunk korábban ismert nyelveken történő megnevezéseit.
 A tárgyi szükségletekkel hasonló a helyzet, mint a nyelvvel. Már csak olyan dolgokat és akkor állítunk elő, amikor valakinek közvetlen szüksége van rá, és a feleslegessé vált dolgokat azonnal nyersanyaggá alakítjuk vissza. A nem fizikai szükségletek szerepe is alapjaiban átalakult. Az emberi fantázia igényeinek kielégítésére továbbra is készülnek – túlnyomórészt virtuálisan – olyan dolgok, amelyek az anyagi, biológiai létezés szempontjából feleslegesek. Ezek – a tulajdonképpen műalkotások – valójában csak a szellemi létezés játékszerei. Mikor még szerepe volt az országoknak, s a nyelvek elválasztották az embereket, és én még sokat utaztam, gyakran gondolkodtam azon, hogy miért hasonlítanak egymásra a „nemzeti galériák" műtárgyai. Mi az, amitől az azonos korban élő alkotók művei szinte kicserélhetők. Végül meglehetősen egyszerű következtetésre jutottam. Az alkotók ember volta sokkal jobban meghatározó, mint nemzetiségük, vagy akár a nyelvük. Azok az ábrázolási kísérletek, amelyeket népiesnek neveztek a leginkább spekulatívak. Igazából csak azok képesek hatni, amelyek mélyebbre tudtak hatolni, mint a megkülönböztető folklorisztikus felszín. Talán nem véletlen, hogy a zenében voltak leginkább eredményes népies próbálkozások. Kiderült, hogy tudatunk alatt nincsenek nemzeti színek, annál inkább vannak közös emberi mozgatóerők. Az is lelepleződött, hogy a felszínen megmutatkozó törzsi elkülönülés nem alapállapot, hanem csak egy a létért folytatott küzdelem manipulatív eszközei közül.
 A mások gondolataiban osztozás segítségével felismert lényegi mentális hasonlóság egyfelől megnyugtató, mert sok előítélet alapját szünteti meg, másfelől illúzióromboló az így feltárulkozó uniformitás. Jó érzés volt, amikor rájöttem, hogy a megosztó nem nyomja agyon az embert azzal, amit feltár másokból. Egy idő után, amikor már magabiztosan tudtam használni, képes lettem a többiekkel való kommunikációban az eltérésekre koncentrálni, felhasználva a magam által a partnerről alkotott képet. Mára a kétoldalú „agytartalom felkínálásaim” rendszerint úgy alakulnak, hogy közös gyakorlással megfelelően tudjuk „érezni” egymást. De az ilyen ráhangolódás után rövidesen bekövetkezik a kölcsönösen elfogadott elválás is. Nekem ugyan csak erőfeszítéssel megy, de vannak olyanok, akik három, sőt több oldalú kapcsolatokat is tudnak kezelni. Azért a többség, hozzám hasonlóan inkább a kétoldaliaknál marad. Ez nem meglepő, hiszen a sokszereplős „értekezletek” korábban sem voltak mindenki számára hatékony formái az eszmecserének. A szóbeli kommunikációban igen elterjedt „szónoklás” a megosztón eleve lehetetlen, mert a befogadásban érdektelenek azonnal lekapcsolódnak, ha valaki belekezd. Ennek következtében az „észt osztó” legtöbbször magára marad.
 Egy ideje a megosztón cserélt gondolatok rögzítése is megoldódott. A hétköznapian csak közösségi tudatnak nevezett „univerzális gondolattár" rögzít minden olyan kommunikációt, ami az összekapcsolt tudatok között történik. Ilyen értelemben azt lehet mondani, hogy a megosztott gondolatok halhatatlanná váltak. De ez nem jelenti az érintettek kiszolgáltatottságát, mert minden egyéni tudat egyfajta dekódoló eszközként működik, ami azt jelenti, hogy a rögzített tartalmak, a kommunikálók egyedi „kulcsai” nélkül teljesen nem értelmezhetők. Az egyetemes gondolattár azonban – hasonlóan a korábbi könyvtárakhoz és hangtárakhoz – arra is nagyon jó, hogy a felek később egyedül vagy közösen fel tudják idézni a szeánszaikat, amikor megosztották azokat. Jó tudni, hogy ma már nem csak a szavak, hanem a gondolatok sem szállnak el a semmibe nyomtalanul.
 Mielőtt a megosztó lehetővé tette volna, hogy mások gondolataiba belelássak elég gyakran volt téves az „első benyomásom”. Amikor, utólag elemeztem kapcsolataimat, feltűnt nekem, hogy milyen gyakran hibásak első megítéléseim. Elkezdtem jobban figyelni magamat. Próbáltam rögzíteni, hogy mit gondolok valakiről, amikor meglátom, és mit később, amikor már megismertem. Elemzéseim azt mutatták, hogy korai vélekedéseim szinte teljesen véletlenszerűek voltak. Ez a dolog elgondolkodtatott az általam átélt testi vonzalmak jellegével kapcsolatban is. Gyanús lettem magamnak. Nem voltam boldog a felismeréstől, hogy szinte teljesen az ösztöneim által vezérelt vagyok. A dolgot nehezen szoktam meg, mert sokáig sokkal több tudatosságot feltételeztem magamról, mint amennyivel valójában bírtam.
 Mióta használom a megosztót a legfontosabb tapasztalatom az, hogy mennyire nem különböznek egymástól az emberek. Bár az összekapcsolódás előtt mindenki, vagy legalábbis a nagy többség, nagyon egyedinek gondolta magát, számomra mindig többé-kevésbé evidens volt az emberek alapvető mentális azonossága, és az is, hogy éppen a különbözni vágyás az egyik legjobban homogenizáló tényező. Az egyes életek egyszerre hasonlóak és különbözőek. A hasonlóság okai belsők és külsők. A különbözőség oka legfőképp az egyedi személyesség. Az embereket nagyon hasonló testi és tudatos mechanizmusok, algoritmusok „működtetik”, amelyek – ezt szomorúan kellett belátnom – nagyon determináltak. A természeti és mesterséges környezet a társadalmi viszonyokkal együtt meghatározó, és korlátokat állít az egyének és közösségeik kiválása, elkülönülése elé. Ezt az objektív körülményt hívták globalizációnak, ami maga is az emberi faj evolúciójának elkerülhetetlen következményeként jött létre. De az is kiderült, hogy a párhuzamosan mégis erősödő individualizáció szerepe éppen az, hogy a sokféleséggel lehetőségeket teremtsen a külső változásokhoz való alkalmazkodásban. Ez még ma sem mindenkinek evidens. Ahogy az sem, hogy mi emberek egy faj vagyunk. A tény, hogy az evolúció azonos hajtóerőket alakított ki bennünk, vitathatatlan. De nagyon fontos az egyediség megőrzése, aminek sokáig nem tulajdonítottunk kellő jelentőséget. A különbözésnek nem a vérségi, családi, törzsi és nemzeti elkülönülésben van igazi szerepe, hanem az alkalmazkodásában. Néhányan az én-azonosságot, ami személyes fejlődés fontos része, arra próbálták használni, hogy szembe állítsák egymással az emberek kisebb-nagyobb közösségeit. Ha az utolsó pillanatban is, de megszületett a felismerés, hogy az egyéni sokféleség védelme a legfontosabb, s nem a lokális törzsi, nemzeti különbözés hangsúlyozása, mert csak az képes az entrópia okozta fékezhetetlen uniformizáló hatásokat ellensúlyozni, megőrizni az emberfaj életképességét.
 Csak néhány napot töltöttünk fizikailag együtt. Attól kezdve, hogy megöleltük egymást, kikapcsoltuk a megosztót, csak testünk érintkezett, befogadtuk egymás illatát és szavait. A közvetlen testi kontaktus nagyon más volt, mint a gondolati együttlét. Úgy alakult, hogy mindketten hamar belefáradtunk a szokatlan közelségbe és a sok beszédbe. Búcsúzáskor már a visszakapcsolt megosztón kerestünk magyarázatokat arra, miért nem maradunk tovább személyesen együtt. Azt vettem észre magamon, hogy a fizikai együttlétünk megerősítette önazonosságomat. Már újra egyedül – teljesen lekapcsolódva mindenről – fedeztem fel, hogy valahol legbelül rejtőzik bennem egy titokzatos mag, ami örökre megkülönböztet, és el is választ másoktól és a világtól. Egyértelműen a vele való kapcsolatomnak köszönhetem, hogy már nem zavar, hogy ezt a valamit, bár egész életemben törekedtem rá, nem csak megnevezni nem vagyok képes, hanem elgondolni sem igazán tudom.

Ujj Béla

– Jó napot doktornő!
 – Jó napot Martin, újabb oltás?
 – Igen doktornő, jobb élni, mint félni! – mormogta, majd elővette oltási kiskönyvét, hátralapozott az ötvenhetedik oldalra, ami elsőként volt üres.
 – Akkor most mi ellen is védekezünk, kedves Martin?
 – Régóta figyeltem a nyugat-bengáli tigris szopornyicát, és most, hogy végül átterjedt az emberre, egyből lekértem a központból a tesztanyagot.
 – Hogyhogy, hát nem küldik maguktól az újakat?
 – Küldenék, de tudja, tavaly rosszul lettem a dengue-oltás után. Azóta óvatosabbak és alaposabbak, többet papíroznak.
 – Igazán átléphetnének egy ilyen apróságon, hiszen nem is az oltástól lett rosszul. Jól emlékszem, hogy gombamérgezése volt?

Akkoriban Martin a sziget északi erdőségeiben gyűjtögetett, és a sok pirulóhoz valahogy hozzávegyült egy kis párducgalóca is. Keményen megdolgozták őt a mérgek, de nem hagyta magát és maradék józanságában még sikerült rájönni rosszullétének okára, majd gyorsan átmosni magát. Kész háború volt, vegyi anyag az ember ellen. Ennyivel viszont nem úszhatta meg; friss oltása miatt a Központ azonnal mentőegységet küldött érte, hogy kerek három hétre megfigyelés alatt tartsák. Ezzel a gombaszezon véget is ért. Túl öntörvényű és magának való volt ahhoz, hogy a Központból parancsolgassanak neki és állandó megfigyelés alá hajtsák. Az oltási program mégis hidat vert e két világ közé, mégpedig egy egészen sorsszerűt. Bár a Program teljesen anonim és bizalmas volt, annyit mégis lehetett tudni, hogy valószínűleg ő a legjobb. Nem elég, hogy eddig minden tesztet túlélt, de lelkesedése túlmutatott túlélési képességein is. Ezzel egyrészt megannyi életet mentett meg, másrészt hírnevet szerzett a fölötte bábáskodó Központnak. A hírnév természetesen hidegen hagyta őt, meg akart maradni az északi területek vonzáskörében, szabad embernek, örök kóválygónak, az erdőségek pákászának. Igaz, hogy mikológus létére egyszer egy fogadáson majdnem megmérgezte a Sziget kormányzóját és vele együtt az Erdőfelügyelet, a Vadásztársaság és a Természetvédelmi járőrszolgálat fejeseit valami félreszedett gombával, így azóta hivatalosan nem végezhet gombaszakértői munkát. Maradt hát a szabad, magányos gyűjtögető életmód, melynek korlátai csak a világot behálózó mindenféle terjengő, ragályos kórságok voltak. Ő már az elején, az első tobozmirigy gyulladás járvány idején tudta, hogy mi a teendő, és elsőként jelentkezett oltásra, jobban mondva teszt oltásra, amit ő csak úgy hívott: szúrópróba. Szokását mindmáig megtartotta, minden új járvány vagy járvány hullám elején elsőként oltatva be magát.

Ahogy egymást váltották a járványok, egymásnak adva a temetőkapu kilincsét, a Szigeten egyre inkább gyérülni kezdett a népesség, Martin pedig szerre temette el ismerőseit, barátait, rokonait, míg végül úgy érezte, hogy teljesen egyedül maradt. Lassan a nyolcadik hónap is eltelt az utolsó oltása óta, ez pedig centire egybeesett az utolsó öböl-láz járvány kitörésével. Nem hívogatták már a Központból sem, híreket sem hallott, és kitört az, amit ő csak úgy nevezett, hogy a Nagy Csend. Tanyáról tanyára járt Kutyussal, hogy egyre reménytelenebbül túlélőket keressen. A Nagy Csendet végül egy emberi zaj törte meg, egy kisebb fajta frászt hozva Martinra.
 – Ki van ott? Gyere elő, bárki is lennél! Ne félj, nem fertőzhetsz meg, védett vagyok! – védekezett ijedten.
 – Hogy ki van itt? Jó kérdés, történetesen ennek a tanyának és a környéknek az egyetlen ura és gazdája. Ahogy elnézlek nem vagy a környékról való. Messze járhatsz az otthonodtól idegen, mit, vagy kit keresel errefelé?
 – A nevem Martin, északról jövök és túlélőket keresek. Nem tudom, hogy mit tapasztaltál az utóbbi időkben, de én már öt hónapja nem láttam élő embert a Szigeten.
 – Áh, a neved ismerős, hát ki ne hallott volna rólad errefelé? Szűkös világ ez a miénk, számon tartunk mindenkit. Élőt és holtat, oltottat és oltatlant…
 – Ezzel most nem viccelődnék. Látom semmit sem tudsz az utolsó váratlan, gyilkos járvány kitöréséről. Elárulom neked, hogy jelen pillanatban jó eséllyel mi ketten vagyunk az utolsó túlélők a Szigeten. Mennyire elszigetelődve élsz itt?
 – Annyira, hogy talán már saját nyelvjárásom van.
 – Emberekkel mennyire találkoztál az utóbbi nyolc hónapban?
 – Semennyire, nyáron szoktak idetévedni vadászok, távoli rokonok, viszont egy ideje meglepően nagy a csend, ami engem cseppet sem zavar.
 – Úgy tűnik eddig megúsztad a járványt, lehet jobb lenne, ha egyáltalán nem közelítenélek meg, ki tudja még véletlen megfertőzlek.
 – Álljunk meg egy pillanatra, foglaljuk csak össze az eddigieket. Kitört itt valami újabb járvány, s rajtunk kívül mindenki elhullott?
 – Ahogy mondod, én pedig elindultam dél felé, hogy gyanakvásom felől megbizonyosodjak. Ekkora úttal mögöttem bátran kijelenthetem, hogy nincs már élő ember a Szigeten. A nyugati úton haladva elértem a déli kikötőket, ahol visszafordultam északnak a keleti úton, s lám most itt vagyok. Láttam, hogy az embereket mennyire váratlanul érte az öböl-láz. Ez a kór úgy szakadt rá az emberekre, hogy a halál teljesen kimerevítette hétköznapjaikat. Semmi jele pániknak, készülődésnek, meg a betegeskedésnek. Fura egy kór.
 – Ezen a tanyán biztosan nem fogsz beteg embert találni. Épp egy oltatlan emberrel állsz szemben, talán az egyetlen oltatlannal a Szigetről, akin még egy járvány sem talált fogást!
 – Hát ezt az utolsót még nyugodtan elkaphatod tőlem, annak ellenére, hogy én még időben megkaptam az oltást.
 – Tudom, tudom, de teszek rá. Mondd már, ez a tiéd, valamiféle fóbia? Mármint az, hogy minden ellen ennyire szenvedélyesen oltatod be magad. Nem is tetted próbára magad, mármint, hogy mennyire lennél képes küzdeni önerőből? Telenyomatod magad mindenféle vegyszerekkel, és ugyanott vagy mint én, aki tiszta.
 – Hagyjuk ezt, ez egy igen régi történet. Én már a legelső nagy járvány idején is elsőként oltattam be magam. Ettől éreztem biztonságban magam, és nem utolsó sorban ezzel váltottam ki magamnak egy díjmentes precíziós egészségügyi beavatkozást, amit úgy hívnak, hogy megelőzés. Életformámból adódóan nehezebben férnék hozzá a sürgősségi vagy járóbeteg ellátáshoz, így viszont sokkal kiszámíthatóbb az életem.
 – Kiszámítható, de ehhez az kell, hogy légibusszal reptessék neked a vakcinákat. Nehezen fér a fejembe, hogy egy ilyen magányos farkasnak, aki a túlélés nagymestere, hogy lehet egy ennyire homlokegyenest ellentétes gyenge pontja, hogyan szolgáltathatja ki magát ennyire a rendszernek.
 – Te nem vagy kiszolgáltatva?
 – Tulajdonképpen elég hasonló életmódot folytatunk. Egy kis önellátás és viszonylag kevés érintkezés az emberekkel. Viszont én a járványok ügyében nem vagyok kiszolgáltatva. Se gyógyszer, se oltás. De nem is engedem el magam, ha jönne is valami vírus, akkor rögtön hazavágnám fokhagymával, mézzel, egyéb gyógynövényekkel, esetleg egy kis pálinkával.
 – Kész csoda, hogy nagyobb bajod nem esett, mert a most felsoroltak egyáltalán nem is vírusölők. Na de, ahogy sejtem nem ezen múlott a túlélésed.
 – Ki tudja, de biológiai értelemben akkor is sokban hasonlítunk. Így vagy úgy, de mindketten győztesek vagyunk. Te túléltél mindenféle tesztelés alatt levő mocskos anyagot, én pedig élesben úsztam meg ki tudja hány járványt. Más-más irányból jöttünk és lám itt állunk kettecskén egyazon kerítés két oldalán.
 Oldalt hirtelen megrezdült a bozótos, a kitartó motoszkálás rögtön véget vetett a spontán járványügyi értekezésnek. Az apróbb neszek, zajok nem érik különösebben felkészületlenül az embert, mint ahogy arra sem kapja fel senki a fejét, ha hirtelen madárfüttyöt hall egy fa tetején. A morgás az teljesen más, különösen, ha nagyon mély, mert az sokkol, az lebénít és zsigerileg áthangolja az egész tested. Ha korábban sose hallottad, akkor is tudod, hogy minél mélyebb, annál nagyobb állattól ered, és abban a frekvenciatartományban annyit üzen, hogy óvakodj vagy takarodj! A hangok hatására a két férfi teste ösztönösen összezsugorodott, térdük meghajlott, lábaikat terpeszbe vetették, gerincük meggörbült, fejüket alacsonyabbra szegték, mindezt olyan természetességgel, mint valami ősi vadászok. Az óvatosság azonban hiábavaló volt, a barna dübörgés úgy tarolta le őket, hogy esélyük sem volt reagálni.
 A támadás után ott feküdtek egészen közel egymáshoz a puha szőrfüves ősgyepen, mint két kiterített vöröslő szőnyeg.
 – Hallasz? – vonaglott Martin.
 – Az egyik fülemre igen – nyöszörgött a tanyás és a fájdalomtól belemarkolt a fűbe. Hát ez meg mi volt?
 – Mi volt, mi nem volt, de nem kellett volna itt lennie. Ez azóta vándorolt ki az északi erdőkből amióta eltűntek az emberek – erőlködött Martin.
 – Akkor ez medvecsípés volt?
 – Mondhatni.
 – Gyorsan letarolt minket ez a nyavalya – köpött köhögve egy véreset, majd folytatta. – Ez ellen sem a te oltásaid, sem pedig az én tehetségem nem véd meg – ironizált levegő után kapkodva a majdnem minden kórral ellenálló tanyasi.
 – Vajon halálos? – bambult bele Martin a csillagos égbe.
 – Kapaszkodj bele a tenyerembe. Ha megéljük a reggelt, akkor megleszünk.
 – Jó, hogy este lett, legalább a szúnyogok békén hagynak egy időre – szuszogott halkan az északi, majd visszaengedte sebes arcát a gyepre.

Sándor B. Imre