A vihargazda munkája egy életre szól. Zétény nagyapja mindig így válaszolt, amikor valaki megkérdezte tőle, hogy nyugdíjas kora ellenére mit keres még mindig a szélturbinákon, a férfi pedig újra és újra felidézte magában ezt az egyszerű, de velős bölcsességet, valahányszor a családi birtokot járta a hidrogénhajtású UAZ-zal. Ő maga sosem győzött hálát adni a sorsnak, amiért az alföldi viharfarmok egyikére született, és bár többször is lehetősége lett volna maga mögött hagyni az apró, önfenntartó passzívházat és a Kiskunság homokja fölé magasodó negyvenöt szélturbinát, végül mindig a maradás mellett döntött.
 Pedig a vihargazdák szakmája egyáltalán nem volt könnyű. A szélturbinák és az akkumulátortelepek karbantartása lekötötte Zétény minden idejét, arról nem is beszélve, hogy a DÉMÁSZ aktakukacai is folyton a nyakára jártak, mindenféle kitöltendő űrlapokkal meg évről-évre változó szabályzatokkal nyaggatva. És persze ott voltak a viharok is. Ő már csak a nagyszülei meséiből ismerte az ’50-es és ’60-as évek hírhedt Vörös Aszályát meg a városromboló szupercellákat, de azért neki is kijutott bőven az ítéletidőből, mikor feketébe borult az ég és özönvíz zúdult a környékre, a szél pedig röhögve tépte szét a silányabb minőségű turbinákat.
 De mindez nem számított. Minden nehézség eltörpült ahhoz a gyönyörű és utánozhatatlan érzéshez képest, ami akkor járta át, mikor este kiült a tornácra egy sörrel a kezében, és csak bámulta Félegyháza fényeit a távolban, jól tudva, hogy a város lámpái az ő viharfarmján megtermelt megújuló energiával működnek.
 Egyedül azt bánta, hogy a fia nem osztozott a szakma iránti elhivatottságában. Pedig Ormos nemrég töltötte be a tizennyolcat, és Zétény úgy gondolta, ilyen korban már igenis érdeklődnie kellene a családi mesterség iránt. Ehhez képest a fiú ugyan szó nélkül segített neki mindenben, de sosem dolgozott többet annál, mint amennyit feltétlen muszáj volt, és arra se vette a fáradtságot, hogy a közönyt eltüntesse az arcáról, valahányszor a férfi a viharfarm dolgairól próbált mesélni neki. Most is egykedvűen bökdösött valamit az AR-ben, üvegesen meredve az UAZ műszerfalára.
 Zétény az indulás óta folyamatosan kutatott valami téma után, amivel kizökkenthetné Ormost az egykedvű bambulásból, és tekintete végül a birtok határától nem messze magasodó, acélból és betonból gyúrt épületen állapodott meg, amelyet a környező mikroközösségekből érkező idénymunkások pár napja kezdtek el módszeresen szétverni.
 – Úgy látszik, Kovácsék lebontják a széndioxid megkötőjüket – jelentette be jó hangosan, hogy az AR-be temetkező Ormos tuti meghallja. – Nem fizethet már olyan jól a klímakötvény, mi, fiam?
 – Dehogy. Csak kukoricát akarnak termeszteni a helyén. Olyan aszálytűrő fajtát. – Ormos még csak fel se emelte a tekintetét, továbbra is a műszerfalat bámulta. – Edmund mondta, mikor legutóbb dumáltunk.
 – Akkor elment az eszük! – horkantott fel Zétény. – Errefelé nem terem meg semmi, csak a homok.
 – Edmund szerint hamarosan újra feltöltik a Péteri-tavat meg a környező csatornákat. Úgy már lesz víz a kukoricának.
 – Ezt a baromságot! Mégis honnan vesz ilyen képtelen ötleteket az a kölyök?
 – Kisanna bátyjától hallotta, hogy északon már eléggé kiszámíthatóak az esőzések, ezért el tudják kezdeni a Tisza déli szakaszának rendberakását is. Az a csávó a Vízügynek dolgozik, szóval csak tud valamit.
 A fiú hangjában a fásultság helyét komor dac vette át, ezért Zétény inkább megtartotta magának, hogy szerinte mit tudnak és mit nem az állami tisztségviselők. Ha Ormos hinni akar a Vízügy kincstári optimizmusában, akkor hadd higgyen! Ő aztán nem fogja összetörni az illúzióit. Majd rájön magától, hogy a klímakatasztrófa legyűréséhez még rengeteg idő szükséges, ahogy azt a Zöld Paktumban is megmondták az ENSZ legjobb kutatói.
 Így inkább csak hümmögött egy sort arról, hogy senki sem tudhatja, mit hoz a jövő, utána pedig a fékbe taposott, keményen megállítva az UAZ-t az egyik homokdűnén. A pick-up előtt ott magasodott a huszonhármas szélturbina, aminek a teljesítménye az utóbbi napokban elfogadhatatlanul visszaesett a termelést felügyelő MI szerint.
 Zétény nem tudta megállni, egyszerűen muszáj volt elmosolyodnia a kétszáz méter magas, matt szürke szörnyeteg láttán. Annak idején egyedül az ő dédapjának volt annyi esze, hogy egyből viharálló szélturbinákat telepítsen a birtokára, az előrelátása pedig százszorosan megtérült az azóta eltelt évtizedekben. Igaz, a viharálló modellek jóval drágábbak voltak, mint a hagyományos testvéreik, de cserébe a legpusztítóbb szupercella kellős közepén is megbízhatóan működtek, folyamatosan termelve az áramot, míg mindenki más rég vészleállásra kényszerült.
 Azóta viszont változtak az idők. Bármennyire is nevetségesnek tartotta Ormos kijelentését, miszerint hamarosan újra lesz folyóvíz a környéken, Zéténynek azt el kellett ismernie, hogy a keményebb szupercellák jelentősen megritkultak az Alföldön. A gyengébb viharokkal pedig legnagyobb sajnálatára a rivális gazdák szélturbinái is meg tudtak birkózni, így az előnye egyre csökkent a Szeged és Kecskemét ellátásáért folyó kegyetlen küzdelemben. Régebben még megengedhette volna magának, hogy csak a viharszezon utáni nyugodtabb időszakban nézzen rá a hibás turbinára, most viszont nem lehetett ilyen kényelmes. Úgy sejtette, a DÉMÁSZ helyette inkább azokkal a semmirekellő Vargáékkal szeretne üzletelni a továbbiakban, így muszáj volt a lehető legnagyobb hatékonysággal üzemeltetnie a viharfarmját.
 Ormossal az oldalán kikászálódott az UAZ-ból, lekapta a szerszámosládáját a platóról, és megindult a szélturbina felé. Miközben megközelítették a hatalmas építményt, magában végig azért imádkozott, hogy csak ne a gondolában legyen a baj forrása. Bár az egésznapos robot nem hagyta elpuhulni, a kétszáz méteres létramászás gondolata negyvenkét évesen már egyáltalán nem vonzotta. Épp ezért először rutinosan a turbina aljához lépett, és nekiállt kimérni a transzformátorhoz vezető vezetékeket.
 – És azt hallottad, hogy félmillióra fogják emelni a lakókvótát Budapesten? – szólalt meg hirtelen Ormos a háta mögül.
 – Hiszem, ha látom. Az a város már évtizedek óta kétszázezerre van korlátozva, és így is az élhetőség határát súrolja.
 – A zöldek mást gondolnak. Szerintük az csak ilyen vaskalapos nézet, hogy nem létezik karbonsemleges település kétszázezer lakó fölött. Azt mondják, ha nem hisszük, nézzük csak meg Berlint vagy Rómát.
 – A zöldek össze-vissza beszélnek, mert rájöttek, hogy csak ilyen felelőtlen ígéretekkel tudják megelőzni a radikálisokat a választásokon – vonta meg a vállat Zétény. – De mondok én neked valamit, fiam! Gondolj bele, mi történik errefelé! Bővül bármelyik város a környéken? Dehogy! Szerencsétlen Armand bácsikád is vagy tíz éve várja, hogy összeköltözhessen a menyasszonyával, de a világ minden kincséért se engednék be őket Szegedre, mindig csak a szentesi meg a csongrádi mikroközösségekkel próbálják kiszúrni a szemüket. Nem lesz itt semmilyen kvótaemelés, bármit hadováljanak is a zöldek.
 Ormos erre már csak morgott valamit, aztán visszatért az AR-be. Nem figyelt, nem érdeklődött, még csak azt sem kérdezte meg, hogy segíthet-e bármiben. Jelen volt, de csak testben.
 Zétény befejezte a vizsgálatot, és lemondóan sóhajtott, mikor látta, hogy a vezetékeknek semmi bajuk. De azért még nem volt minden veszve. Akkurátusan összepakolta a szerszámait, majd megindult lefelé a homokdűnéről egy apró, jelöletlen fészer irányába. Itt tartották a viharfarmot felügyelő MI egyik adatmagját, és a férfi azt remélte, hogy kiderül, az egész teljesítménycsökkenést csak ennek az adatmagnak egy hibás mérése okozta.
 Kedélyesen fütyörészett, miközben megközelítette a fészert, de az agya közben újra és újra visszatért ahhoz, amit Ormos mondott az elmúlt percekben. Mégis honnan veszi a fiú ezt a sok optimista baromságot? Még hogy újra feltöltött Péteri-tó, meg megemelt budapesti lakókvóta! Kitől hallhatott ilyesmiket? Tuti a Szabóék lesznek azok. Ők már évek óta hangoztatják, hogy a globális felmelegedésnek vége, a klímakatasztrófa el lett hárítva. A különadóval nem törődve két kocsit tartanak, van egy díszkertjük, amit naponta öntöznek az északról hozatott vízzel, ráadásul havonta egyszer még sütögetnek is, valódi hússal. Micsoda pazarlás! Micsoda felelőtlenség!
 Ez így nem mehet tovább, de nem ám! Ő majd beszél a fejükkel, még a mai napon! Elmondja, hogy otthon, a négy fal között olyan dekadensen viselkednek, ahogy csak akarnak, de azt nem fogja tűrni, hogy Ormos agyát is megfertőzzék az önző és veszélyes gondolataikkal. Igen! Pontosan ezt fogja csinálni. De csak a turbina megszerelése után.
 Feltépte a fészer ajtaját, felvette az AR szemüvegét, és pár gyors mozdulattal elindította az adatmag diagnosztikáját.
 – Tudod, apa, néha azért jó lenne, ha nem a múltba élnél – jegyezte meg Ormos, miközben a férfi a homokbuckára kivetített adatokat tanulmányozta. – A globális felmelegedésnek vége. Legyőztük. Most már a lehűlés jön, meg a visszatérés a normális élethez.
 – Nagyapád idejében is pont ezt mondták az ostobák, valahányszor az átlaghőmérséklet csökkent egy kicsit. Aztán nézd meg, hogyan élünk most! Pont ugyanúgy, mint negyven évvel ezelőtt, meg ahogy negyven év múlva is fogunk.
 – Azért ez nem teljesen igaz. Kovácsék például már bontják a széndioxid megkötőjüket.
 A diagnosztikai program egy halk pittyenéssel jelezte, hogy lefutott, de nem talált semmi hibát. Zétény lemondóan sóhajtott. Ebből mászás lesz, a fenébe is!
 – Mert Kovácsék hülyék, azért! – jelentette ki, miközben levette az AR szemüveget. – Ők elhitték az állam dumáját a globális lehűlésről, de mi nem fogjuk. Mi vihargazdák maradunk, amíg világ a világ.
 – Vagy nem – motyogta Ormos. Halkan beszélt, mintha nem akarná, hogy apja meghallja, de Zétény figyelmét így se kerülte el a félős mondat.
 – Hogy mit mondtál?
 – Azt, hogy nem akarok vihargazda lenni, apa. – Ormos hangja remegett a félelemtől és a feszültségtől, de nem állt le, dacosan felszegte a fejét, és folytatta. – Te mindig azt hajtogatod, hogy ez a szakma az életünk, a jelenünk és a jövőnk, de szerintem ez már nem igaz. A világ sokat változott az évezred eleje óta. Nincs már Vörös Aszály, nincs már klímakatasztrófa, ezeknek mind vége! Jöhet végre az újrakezdés, az az élet, amiért dédapa meg nagyapa a sajátjukat áldozták!
 Zétény körül egy pillanat alatt szétesett a világ. Hallotta Ormos szavait, de értelmezni már nem tudta őket. Mert mi az, hogy a fiú nem akarja tovább vinni a családi szakmát? Ilyet nem tehet. Ehhez egész egyszerűen semmi joga!
 – De hát vihargazdának születtél – motyogta a sokktól kásás hangon. – Mégis mi mást csinálnál, ha nem ezt?
 – Pestre megyek robotikát tanulni. Már be is adtam a jelentkezésem.
 – Dehogy mész! – A sokk egy pillanat alatt átadta a helyét a haragnak. Zétény agyát elöntötte a vörös köd, keze akaratlanul is ökölbe szorul a teste mellett. – Mégis mit gondolsz, be fognak egyáltalán engedni? Az a város rég megtelt, Ormos!
 – Most még igen, de ha megemelik a kvótát, akkor majd lesz hely.
 – Persze, meg több millió ember, akik évekkel ezelőtt megpályázták a letelepedési engedélyt. Azt a sort sose tudod majd kivárni!
 – Akkor jó, hogy nem is kell kivárnom, mert egy vihargazda gyereke vagyok. A Zöld Paktum prioritást biztosít nekem.
 A francba is, igaza van! – döbbent rá Zétény. Ugyanis a vihargazdákat stratégiailag kiemelt vállalkozóknak minősítették még a Vörös Aszály alatt, és a státuszuk azóta se változott. Sűrűbben kapták a vízjegyet, gyorsítva bírálták el a gyermekvállalási igényeiket, és akkor is elsőbbséget élveztek, ha városban akartak letelepedni. Igaz, a Zöld Paktum megfogalmazásakor az ENSZ fejesei alighanem a mikroközösségekre gondoltak, de a törvény nem tiltotta, hogy egy vihargazda gyermeke Budapesten, vagy más, hasonló kaliberű világvárosban kezdjen új életet.
 – És mi lesz a farmmal? Erre gondoltál egyáltalán, vagy csak magaddal törődtél? – kiabálta Zétény. – Ha elmész, ki segít majd működtetni a turbinákat? Nyakunkon a viharszezon, az ég szerelmére!
 – Fogadj fel időszakos munkásokat Félegyházáról – vont vállat Ormos. – Vagy hívd ide Armand bácsit. Az öregnek mindig kell a meló, plusz részmunkaidős vihargazdaként Szegedre is könnyebben bekerülhet.
 – Nem fizetek – nyögte ki az utolsó fenyegetését Zétény. – Felköltözhetsz, ha akarsz, de tőlem aztán egy eurót sem fogsz kapni!
 – Majd dolgozok a megastruktúrák bontásán – vágott vissza Ormos. – A Gozsdut, a Bazárt meg a Puskást is kijelölték újrahasznosításra, szóval lesz munka bőven!
 – És ha mégse lesz? És ha nem emelik meg a kvótát? És ha ez csak egy átmeneti lehűlés egy újabb Vörös Aszály előtt? – Zétény szíve elszorult a pániktól, ahogy lassan tudatosult benne, hogy Ormost nem fogja tudni meggyőzni. Mondhat, amit akar, kiabálhat, amíg szét nem szakadnak a hangszálai, de a fiú már elszánta magát a cselekvésre.
 – Látod, apa, ez a te bajod. Egyszerűen nem tudod elfogadni, hogy a világ változik. Javul. És pont ez akadályozza meg, hogy valaha is több lehessél egy alföldi vihargazdánál. De tudod mit? Én ebből nem kérek!
 – Pont úgy beszélsz, mint a régiek! – Zétény nem gondolta végig, mit mond, egyszerűen csak kicsúszott a száján a sértés, szerencsére azonban Ormos már nem hallotta ezt. A fiú dacos képpel elcsörtetett Szabóék birtoka felé, alighanem azért, hogy még több optimista hülyeséggel tömhessék tele egymás fejét a haverjaival.
 Még hogy pesti lakhatás! Még hogy robotika! Holnap meg már azzal fog jönni, hogy jövő évtől vége a Zöld Paktumnak, és mindannyian olyan pazarlóan és fényűzően élhetnek majd, ahogy a régiek tették a Vörös Aszály előtt. Na persze! Zétény megvetően kiköpött a gondolatra, aztán újra a fölé magasodó szélturbinát kezdte vizslatni, és érezte, ahogy testébe lassan visszakúszik a csitító nyugalom. Persze, még mindig dühös volt, amiért Ormos el akart költözni, és az se tetszett neki, hogy a fiú milyen hangnemet használt vele szemben, de belátta, hogy ezek ellen nem tehet semmit. Ha teljesen őszinte akart lenni magával, már évek óta sejtette, hogy valami ilyesmi fog történni. Hiszen Ormos még csak rá se nézett a szélturbinákra, ha nem volt kötelező! Mégis milyen vihargazda az, aki így viselkedik? Épp ezért most engedékenynek kell lennie, hagyni, hogy a fiú menjen a saját feje után. Hadd tanuljon a hibáiból, hadd ismerje meg a nehezebb utat! Majd meglátja, hogy nincs kvótaemelés. Majd meglátja, hogy a megastruktúrák bontása mellett nem lehet tanulni. Majd rájön, hogy a világ egyáltalán nem olyan idilli hely, mint amilyennek a homokbuckák nyugalmából látszik. Amikor pedig eleget csalódott és eleget tanult az életről, akkor vissza fog jönni, ez tuti.
 Hiszen a vihargazda munkája egy életre szól.

Szöllösi Kristóf