– Jó napot doktornő!
 – Jó napot Martin, újabb oltás?
 – Igen doktornő, jobb élni, mint félni! – mormogta, majd elővette oltási kiskönyvét, hátralapozott az ötvenhetedik oldalra, ami elsőként volt üres.
 – Akkor most mi ellen is védekezünk, kedves Martin?
 – Régóta figyeltem a nyugat-bengáli tigris szopornyicát, és most, hogy végül átterjedt az emberre, egyből lekértem a központból a tesztanyagot.
 – Hogyhogy, hát nem küldik maguktól az újakat?
 – Küldenék, de tudja, tavaly rosszul lettem a dengue-oltás után. Azóta óvatosabbak és alaposabbak, többet papíroznak.
 – Igazán átléphetnének egy ilyen apróságon, hiszen nem is az oltástól lett rosszul. Jól emlékszem, hogy gombamérgezése volt?

Akkoriban Martin a sziget északi erdőségeiben gyűjtögetett, és a sok pirulóhoz valahogy hozzávegyült egy kis párducgalóca is. Keményen megdolgozták őt a mérgek, de nem hagyta magát és maradék józanságában még sikerült rájönni rosszullétének okára, majd gyorsan átmosni magát. Kész háború volt, vegyi anyag az ember ellen. Ennyivel viszont nem úszhatta meg; friss oltása miatt a Központ azonnal mentőegységet küldött érte, hogy kerek három hétre megfigyelés alatt tartsák. Ezzel a gombaszezon véget is ért. Túl öntörvényű és magának való volt ahhoz, hogy a Központból parancsolgassanak neki és állandó megfigyelés alá hajtsák. Az oltási program mégis hidat vert e két világ közé, mégpedig egy egészen sorsszerűt. Bár a Program teljesen anonim és bizalmas volt, annyit mégis lehetett tudni, hogy valószínűleg ő a legjobb. Nem elég, hogy eddig minden tesztet túlélt, de lelkesedése túlmutatott túlélési képességein is. Ezzel egyrészt megannyi életet mentett meg, másrészt hírnevet szerzett a fölötte bábáskodó Központnak. A hírnév természetesen hidegen hagyta őt, meg akart maradni az északi területek vonzáskörében, szabad embernek, örök kóválygónak, az erdőségek pákászának. Igaz, hogy mikológus létére egyszer egy fogadáson majdnem megmérgezte a Sziget kormányzóját és vele együtt az Erdőfelügyelet, a Vadásztársaság és a Természetvédelmi járőrszolgálat fejeseit valami félreszedett gombával, így azóta hivatalosan nem végezhet gombaszakértői munkát. Maradt hát a szabad, magányos gyűjtögető életmód, melynek korlátai csak a világot behálózó mindenféle terjengő, ragályos kórságok voltak. Ő már az elején, az első tobozmirigy gyulladás járvány idején tudta, hogy mi a teendő, és elsőként jelentkezett oltásra, jobban mondva teszt oltásra, amit ő csak úgy hívott: szúrópróba. Szokását mindmáig megtartotta, minden új járvány vagy járvány hullám elején elsőként oltatva be magát.

Ahogy egymást váltották a járványok, egymásnak adva a temetőkapu kilincsét, a Szigeten egyre inkább gyérülni kezdett a népesség, Martin pedig szerre temette el ismerőseit, barátait, rokonait, míg végül úgy érezte, hogy teljesen egyedül maradt. Lassan a nyolcadik hónap is eltelt az utolsó oltása óta, ez pedig centire egybeesett az utolsó öböl-láz járvány kitörésével. Nem hívogatták már a Központból sem, híreket sem hallott, és kitört az, amit ő csak úgy nevezett, hogy a Nagy Csend. Tanyáról tanyára járt Kutyussal, hogy egyre reménytelenebbül túlélőket keressen. A Nagy Csendet végül egy emberi zaj törte meg, egy kisebb fajta frászt hozva Martinra.
 – Ki van ott? Gyere elő, bárki is lennél! Ne félj, nem fertőzhetsz meg, védett vagyok! – védekezett ijedten.
 – Hogy ki van itt? Jó kérdés, történetesen ennek a tanyának és a környéknek az egyetlen ura és gazdája. Ahogy elnézlek nem vagy a környékról való. Messze járhatsz az otthonodtól idegen, mit, vagy kit keresel errefelé?
 – A nevem Martin, északról jövök és túlélőket keresek. Nem tudom, hogy mit tapasztaltál az utóbbi időkben, de én már öt hónapja nem láttam élő embert a Szigeten.
 – Áh, a neved ismerős, hát ki ne hallott volna rólad errefelé? Szűkös világ ez a miénk, számon tartunk mindenkit. Élőt és holtat, oltottat és oltatlant…
 – Ezzel most nem viccelődnék. Látom semmit sem tudsz az utolsó váratlan, gyilkos járvány kitöréséről. Elárulom neked, hogy jelen pillanatban jó eséllyel mi ketten vagyunk az utolsó túlélők a Szigeten. Mennyire elszigetelődve élsz itt?
 – Annyira, hogy talán már saját nyelvjárásom van.
 – Emberekkel mennyire találkoztál az utóbbi nyolc hónapban?
 – Semennyire, nyáron szoktak idetévedni vadászok, távoli rokonok, viszont egy ideje meglepően nagy a csend, ami engem cseppet sem zavar.
 – Úgy tűnik eddig megúsztad a járványt, lehet jobb lenne, ha egyáltalán nem közelítenélek meg, ki tudja még véletlen megfertőzlek.
 – Álljunk meg egy pillanatra, foglaljuk csak össze az eddigieket. Kitört itt valami újabb járvány, s rajtunk kívül mindenki elhullott?
 – Ahogy mondod, én pedig elindultam dél felé, hogy gyanakvásom felől megbizonyosodjak. Ekkora úttal mögöttem bátran kijelenthetem, hogy nincs már élő ember a Szigeten. A nyugati úton haladva elértem a déli kikötőket, ahol visszafordultam északnak a keleti úton, s lám most itt vagyok. Láttam, hogy az embereket mennyire váratlanul érte az öböl-láz. Ez a kór úgy szakadt rá az emberekre, hogy a halál teljesen kimerevítette hétköznapjaikat. Semmi jele pániknak, készülődésnek, meg a betegeskedésnek. Fura egy kór.
 – Ezen a tanyán biztosan nem fogsz beteg embert találni. Épp egy oltatlan emberrel állsz szemben, talán az egyetlen oltatlannal a Szigetről, akin még egy járvány sem talált fogást!
 – Hát ezt az utolsót még nyugodtan elkaphatod tőlem, annak ellenére, hogy én még időben megkaptam az oltást.
 – Tudom, tudom, de teszek rá. Mondd már, ez a tiéd, valamiféle fóbia? Mármint az, hogy minden ellen ennyire szenvedélyesen oltatod be magad. Nem is tetted próbára magad, mármint, hogy mennyire lennél képes küzdeni önerőből? Telenyomatod magad mindenféle vegyszerekkel, és ugyanott vagy mint én, aki tiszta.
 – Hagyjuk ezt, ez egy igen régi történet. Én már a legelső nagy járvány idején is elsőként oltattam be magam. Ettől éreztem biztonságban magam, és nem utolsó sorban ezzel váltottam ki magamnak egy díjmentes precíziós egészségügyi beavatkozást, amit úgy hívnak, hogy megelőzés. Életformámból adódóan nehezebben férnék hozzá a sürgősségi vagy járóbeteg ellátáshoz, így viszont sokkal kiszámíthatóbb az életem.
 – Kiszámítható, de ehhez az kell, hogy légibusszal reptessék neked a vakcinákat. Nehezen fér a fejembe, hogy egy ilyen magányos farkasnak, aki a túlélés nagymestere, hogy lehet egy ennyire homlokegyenest ellentétes gyenge pontja, hogyan szolgáltathatja ki magát ennyire a rendszernek.
 – Te nem vagy kiszolgáltatva?
 – Tulajdonképpen elég hasonló életmódot folytatunk. Egy kis önellátás és viszonylag kevés érintkezés az emberekkel. Viszont én a járványok ügyében nem vagyok kiszolgáltatva. Se gyógyszer, se oltás. De nem is engedem el magam, ha jönne is valami vírus, akkor rögtön hazavágnám fokhagymával, mézzel, egyéb gyógynövényekkel, esetleg egy kis pálinkával.
 – Kész csoda, hogy nagyobb bajod nem esett, mert a most felsoroltak egyáltalán nem is vírusölők. Na de, ahogy sejtem nem ezen múlott a túlélésed.
 – Ki tudja, de biológiai értelemben akkor is sokban hasonlítunk. Így vagy úgy, de mindketten győztesek vagyunk. Te túléltél mindenféle tesztelés alatt levő mocskos anyagot, én pedig élesben úsztam meg ki tudja hány járványt. Más-más irányból jöttünk és lám itt állunk kettecskén egyazon kerítés két oldalán.
 Oldalt hirtelen megrezdült a bozótos, a kitartó motoszkálás rögtön véget vetett a spontán járványügyi értekezésnek. Az apróbb neszek, zajok nem érik különösebben felkészületlenül az embert, mint ahogy arra sem kapja fel senki a fejét, ha hirtelen madárfüttyöt hall egy fa tetején. A morgás az teljesen más, különösen, ha nagyon mély, mert az sokkol, az lebénít és zsigerileg áthangolja az egész tested. Ha korábban sose hallottad, akkor is tudod, hogy minél mélyebb, annál nagyobb állattól ered, és abban a frekvenciatartományban annyit üzen, hogy óvakodj vagy takarodj! A hangok hatására a két férfi teste ösztönösen összezsugorodott, térdük meghajlott, lábaikat terpeszbe vetették, gerincük meggörbült, fejüket alacsonyabbra szegték, mindezt olyan természetességgel, mint valami ősi vadászok. Az óvatosság azonban hiábavaló volt, a barna dübörgés úgy tarolta le őket, hogy esélyük sem volt reagálni.
 A támadás után ott feküdtek egészen közel egymáshoz a puha szőrfüves ősgyepen, mint két kiterített vöröslő szőnyeg.
 – Hallasz? – vonaglott Martin.
 – Az egyik fülemre igen – nyöszörgött a tanyás és a fájdalomtól belemarkolt a fűbe. Hát ez meg mi volt?
 – Mi volt, mi nem volt, de nem kellett volna itt lennie. Ez azóta vándorolt ki az északi erdőkből amióta eltűntek az emberek – erőlködött Martin.
 – Akkor ez medvecsípés volt?
 – Mondhatni.
 – Gyorsan letarolt minket ez a nyavalya – köpött köhögve egy véreset, majd folytatta. – Ez ellen sem a te oltásaid, sem pedig az én tehetségem nem véd meg – ironizált levegő után kapkodva a majdnem minden kórral ellenálló tanyasi.
 – Vajon halálos? – bambult bele Martin a csillagos égbe.
 – Kapaszkodj bele a tenyerembe. Ha megéljük a reggelt, akkor megleszünk.
 – Jó, hogy este lett, legalább a szúnyogok békén hagynak egy időre – szuszogott halkan az északi, majd visszaengedte sebes arcát a gyepre.

Sándor B. Imre