– Tegyen már le, ütődött! – rúgtam bokán az egyik tanáromat, akit nem szívleltem különösebben. Ő is hozzájárult ahhoz, hogy öngyilkos kísérleteim legyenek, ezért nem is törekedtem arra, hogy tiszteletteljesen viselkedjek vele.
 Szorítása enyhült a csuklómon, így részben megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt. Ettől függetlenül még mindig tartott, ahogy a másik tanár is jobb oldalról.
 Nem volt menekvés. Újabb igazgatói.
 Soha nem értettem, miért kell még bejárni az iskolába. A média mindenhol azt nyomja, mennyire csúcsszuper eszközök állnak a rendelkezéseinkre, ennyi erővel online is folyhatna az oktatás, addig sem kell látnom a gyűlölködő arcukat. Full HD minőségű számítógépje mindenkinek van, annak is, akinek nem telne rá, mert az ország biztosítja. Wi-Fi szintén mindenkinek van, maximum egy-két nagyobb vihar miatt menne el az áram, de legalább addig is hagynának minket. Az előző század bemutatta számunkra, hogy így is lehet ezt csinálni.
 De így, hogy nap mint nap tiszteletet kell tennem imádott embereim felé… kész kínzás.
 A folyosó tele volt azokkal, akiket messziről kerülök. Két véglet van, ha sarkosítva nézzük: a nagyon rövid szoknyát és nadrágot viselő lányok, akik szűk topot vesznek fel, meg a nembináris egyedek. Fiúknál is hasonló a felhozatal, van, aki lánynak hiszi magát, a maradék, aki meg férfinak, is úgy viselkedik, mintha lány lenne. Festik a hajukat és úgy illegetik magukat, mintha azt várnák el, hogy a lányok hódítsák meg őket.
 Ilyenkor nagyon álszenten tudnak nagyokat pislogni, de akkor, mikor nincsenek ott a tanárok, összetépik a rajzaimat és belelógatják a fejemet a vécébe. Undorító.
 Most is megbámultak. Visszanéztem rájuk, mint a kutyákra, provokatívan tartottam velük a szemkontaktust.
 – Csak nem bántja a szemeteket, hogy jobb a stílusom, mint nektek? – kiabáltam oda nekik.
 – Orália, kérlek, nyugodj le – motyogta nekem a fizika tanárom, és újra erősebben fogta meg a kezem.
 – Megmondom anyámnak, hogy fenyítenek az iskolában – kezdtem el mozgolódni. Mintha anyámat érdekelné, mit csinálok.
 – Csendet, vagy nem látod viszont a karpereceidet! – szólt rám a másik.
 Ez megtette a hatását. Imádom a kiegészítőket: a karkötőket, a nyakláncokat, a fülbevalókat és a gyűrűket. Ha ezektől megfosztanának, ennél már csak az lenne a rosszabb, ha kitépnék a hajamat vagy elkoboznák a kedvenc albumomat. Na meg a bandás pólóim… ezektől semmi pénzért nem válnék meg.
 A két tanár lenyomott az igazgató előtti székre, és nem vették el a vállamról a kezüket. Legszívesebben beleharaptam volna az ujjukba, csak szálljanak már le rólam, viszont azzal csak rontottam volna az egyébként sem túl kedvező helyzetemen.
 Nem mintha bármikor is érdekelt volna, mi lesz a következmény, de azért az iskolából eltanácsoltatni nem akartam magamat.
 – Látom, ismét kihúztad a gyufát – sóhajtott az igazgató, és gyors mozdulattal bezárta az összes megnyitott ablakot a holografikus kivetítésen, adatvédelmi okokból kifolyólag.
 Fájt a tanárok szorítása, de még mindig jobb volt, mintha egy újonnan programozott robot tartott volna vasmarokkal. A legutóbbi ilyen esetnél egy hétig piros maradt a nyoma.
 Úgy döntöttem, nem válaszolok, helyette kinéztem az ablakon a gyárakra, amelyek füstöt okádtak a halovány ég felé. Kint mindenki maszkot hordott a szmog miatt, az épületekben ablakot sem szabadott nyitni, helyette mindenki vehetett oxigéngenerátort a boltokban, természetesen busás áron. Az ilyesfajta luxuscikkeket manapság a nagyvárosokban nem adják olcsón, Budapest pedig hiába 2,3 milliós lakosú, a globalizáció megtette a hatását.
 – Jó lenne, ha méltóztatnál legalább rám nézni, miközben hozzád beszélek – jött ki a sodrából a diri, és megvetően nézett rám.
 – Elnézést – mondtam, mert ezt akarta hallani.
 – Orália, ez nem az első eset. Sem a figyelmetlenséged, sem a balhéid. Múltkor egy osztálytársadat a mosdóban próbáltad belefojtani a vécécsészébe, a magyar szakos tanárnő autóját graffitizted össze, a bizonyítékokkal nem alátámasztott, de valószínűleg hozzád köthető ügyekről ne is beszéljünk, most pedig ez.
 Az „ez” alatt a digitális tábla megrongálását kell érteni, miután pár kedves osztálytársam ott vetítette ki a rajzaimat, amiket róluk csináltam. Természetesen gúnyból.
 Némán, szemrebbenés nélkül hallgattam. Közben a szám belső részébe haraptam erősen, és vártam, mit akar ebből az egészből kihozni.
 Tudtam, hogy az igazságszolgáltatás hogy működik: sehogy. Az ember leköpi a másikat, a földbe tiporja, aztán elvárja, hogy hajbókoljon előtte. Vegyük például az aktivistákat. A legtöbbjük a júniusi felvonuláson csak kimegy zászlót lobogtatni és bizonygatni, ő melyik ágához tartozik a mozgalomnak, de nem ezek azok, akik tényleg szenvednek. Ők divatból csinálják.
 Világunk eljutott egy olyan pontra, hogy szinte már mindenhol elfogadottá vált a másság, ami egyszerre megnyugtató és elszomorító. Mivel ezzel a szabadsággal sokan, akik nem is a saját nemükhöz vonzódnak, vagy nem is érzik magukat transzneműnek, ezt hirdetik magukról. Senki nem ítélkezik már fölöttük, és megkapják azt a hírnevet, amire manapság mondjuk az influenszerkedéssel nem lennének képesek.
 Hiszen az mindig sokkal érdekesebb, ha valaki más.
 De az a legérdekesebb, mikor valaki nem más. Márpedig én nem vagyok az.
 – Tudom, milyen rossz a kapcsolatod az édesanyáddal – értelmezte az igazgató úgy a hallgatásomat, hogy biztos ez állhat a háttérben. – Sajnálom. Viszont ez nem jogosít fel téged arra, hogy így viselkedj az emberekkel, Orália.
 Orália… de utálom ezt a nevet! Nyilván ez is csak az anyám fejéből pattanhatott ki, ezzel táptalajt adva a mindenféle gúnyneveknek. Azzal telt a gyerekkorom nagyrésze, hogy megpróbáljak túllendülni az ócsárláson úgy, hogy a rajzolásba és a zenébe menekültem. Olyan bandákat találtam, amiket manapság már alig hallgat valaki, és amiknek a tagjai már mind egytől egyig halottak.
 A velem egyidősek azt hitték, megszállt valami. Hallgathattam az újabb beszólásokat.
 Aztán mindenki eljut arra a pontra, mikor már nem érdekli, hányszor nyomják a fejét a mosdókagylóba, tépik szét a füzetét, benne a legbecsesebb alkotásaival, káromolják az anyját és zúzzák össze a fülhallgatóját, amin épp próbál elmenekülni a világ elől a zenével. Mert ekkor visszavág.
 Mióta én is ezt az elvet követem, egyből igazgatói látogatást igazgatói látogatásra halmozok. Ez van, nem tetszik az embereknek, ha megpróbálok igazságos lenni.
 – Nem kell ezt tenned – mondta a diri, én meg legszívesebben kiröhögtem volna. Nem tud ő semmit. – Az élet nem így működik, hogy akinek rossz, annak legyen még rosszabb. Érted, miről beszélek?
 Megráztam a fejem. Nem is érdekelt kimondottan.
 – Te szereted ezt a… – mutatott végig rajtam, kissé megakadva – stílust, ők meg megint egy másikat. De nincs jogod az alapján megítélni őket. Ők is ugyanolyan emberek, mint te, ugyanolyan problémákkal. Biztos vagyok benne, hogy nagyon sokan lennének, akik szívesen barátkoznának veled.
 Felpattantam a székről. Túl gyorsan mozdultam ahhoz, hogy a két tanár visszatartson, ezért már az ajtónál is teremtem. Furcsamód egyikük sem jött utánam. Lehet, hogy már belefáradtak.
 – Semmit nem tud rólam – suttogtam könnyes szemekkel, de nem hagytam, hogy ki is csorduljanak. – Egyáltalán semmit.
 – De azt igen, hogy a szíved mélyén jó ember vagy.
 – És ők? Nekik szívük sincs – mondtam, farkasszemet nézve az igazgatóval.
 Nem vártam választ, egyszerűen kimentem az irodából, és bevágtam az ajtót. Hasogatott a fejem. Minél előbb ki kellett jutnom ebből a földi pokolból.
 A holografikus kivetítések úgy néztek ki, mintha gúnyt űznének belőlem a folyosón, ahogy folyamatosan váltakoztak a képek iskolánkról, és arról, mennyire kifizetődő ide járni.
 Mintha csak én tudnám az igazságot, azt, hogy itt minden csak látszat, a világ egyre torzabb, a gyerek nem számít gyereknek már tizenhárom évesen sem, és hogy minden, de minden annyira mindegy.
 Elhaladtam egy csapat mellett, akiket már túlságosan is jól kiismertem az incidenseim során. Most is kritikusan mértek végig, ahogy elmentem mellettük.
 – Hé! Csak nem kivágtak, Hegedűs?
 Még mindig jobb, ha a vezetéknevemen hívnak. Utálom a saját nevemet.
 Ezek küzdenek valamivel? Mivel küzdenének? Mindnek teljes az élete. Mind tudja, mit akar. Mind más. Vagy csak én vagyok más. Én vagyok a társadalomban, aki nem tudja, miért is van.
 Ügyet sem vetve a leleményes beszólásra és az arra kapott reakciókra, befordultam a sarkon. Már csak pár lépés, és ott a mosdó. Sikerülni fog.
 Ekkor orra estem. Igyekeztem minél hamarabb felállni, de ez a szerencsétlen helyzettől és a táskámtól a hátamon nem volt lehetséges. Minden másodpercben arra számítottam, hogy rejtélyes rossztevőm eltipor, és akkor minden erőfeszítés hiábavaló lesz.
 – Segítsek? – nyújtotta a kezét az idegen. Félresöpörtem fokozatos, tupírozott hajamat, és talpra kecmeregtem.
 – Nem kell, kösz – motyogtam neki, csak egy futópillantást vetve rá. Ez éppen elég volt arra, hogy megállapítsam, hasonló hozzám.
 Még nem találkoztam ilyen emberrel.
 – Nem ütötted meg magad? – kérdezte.
 – Hagyjál! – ripakodtam rá. – Semmi bajom.
 Megfordultam, és már éppen indultam volna vécére, mikor az azonosítóra ugrott a tekintetem. Mélyet sóhajtottam. A kártyámat természetesen otthon hagytam, ismét. Nem szoktam suliban vécére járni, még ahhoz is szorongásom van.
 A túlságosan érdeklődő srác a tetovált karjával mellettem odaérintett egy kártyát a vonalkód leolvasóhoz, mire az ajtó egy kattanással kinyílt.
 – Kösz – nyitottam be, és azonnal a legszélső fülke felé vettem az irányt.
 – Nincs mit – mondta, miután ő is bejött a mosdóba.
 – Ez egy lánymosdó – közöltem vele. Kedves volt tőle, meg minden, de igazán leszállhatott már volna rólam.
 – Figyelj, nem tudom, ki vagy, de annyi biztos, hogy nem vagy jól, és ki tudja, mit művelnél magaddal, ha egyedül hagynálak. Még jó, hogy a nővérem kártyája még érvényes, és azzal ki tudtam nyitni az ajtót. A következő órát amúgy is ellógom, szóval ráérek.
 Összepréseltem a számat. Nem akartam, hogy tudja, fájdalmasan ráhibázott a dolgokra. A bizalmam azonban a béka feneke alatt volt mindenkivel szemben, épp ezért éreztem magam frusztráltam ezzel az idegennel egyedül egy mosdóban.
 Végül elvetettem a fülke ötletét, és leültem a fal mellé, hagyva, hogy a hideg csempe nekinyomódjon a hátamnak.
 – És te amúgy mikor operáltattad magad fiúvá? – dobtam fel egy témát, ha már egyszer úgyis itt ragadtam vele. Erről mindenki szeret beszélni, mindig aktuális, és a fiatalok negyven százalékát érinti.
 Egy percig értetlenül meredt rám, aztán elröhögte magát.
 – Fiú vagyok. Az is voltam, az is leszek.
 – Szexuális irányultság? A skála melyik pontján helyezkedsz el?
 – Oké, tisztázzunk valamit – tette fel a kezét védekezően, és ledobta maga mellé a táskáját. Láttam, hogy az oldalsó zsebből cigisdoboz kandikál ki. – Utálom ezeket a hülyeségeket. Én egy átlagos ember vagyok.
 Lassan bólintottam. Talán eddig kettő olyan embert ismertem, aki nem ment hormonkezelésre, nem vonult fel sehol szivárványszínű zászlót lobogtatva, csak élte az életét, ahogy megszületett, a hagyományos irányultságával.
Vártam, mikor mondja azt, hogy viccelt. De nem úgy tűnt, mintha szórakozna velem.
 – Jó, elhiszem – adtam meg végül magam.
 – Szilas vagyok – ült le mellém, és kezet nyújtott.
 – Tényleg csávó vagy – fogadtam el, kissé bizonytalanul megrázva. Furcsa volt a közvetlen stílusa, hogy nem menekül el előlem.
 – Aha, de te tényleg csaj vagy?
 – Az vagyok, nyugi.
 Még mindig fogta a kezemet. Kezdtünk izzadni. Nem tudtam, mi a francért nem engedi már el.
 – És téged hogy hívnak? – köhintett.
 – Jaj, igen… Ora vagyok.
 – Szép név.
 – Ez minden, csak szép nem – nevettem fel keserűen, és kihúztam a kezemet a kezéből. Túl soknak és túl hirtelennek éreztem ezt a közeledést. – Tudod, az Orália becézése.
 – Nekem tetszik.
 – Hát… kösz – mondtam. Gondolom, ezt mondják ilyenkor.
 Hallgatás. Utálom. Szilassal mégsem tűnt annyira rémisztőnek. Közben odakint már megszólalt a dallamos csengőhang, ami a következő óra kezdetét jelezte. Mi azonban nem mozdultunk. Nem érdekelt minket az iskola.
 Ő is számkivetett lehetett. A fülbevalójával, fekete cuccaival, hosszú hajával egészen biztosan. Nem ismertem, sőt, mégis, ő olyan volt, mint én. Láttam rajta.
 – Akarsz zenét hallgatni? – törte meg a csendet.
 – Naná. Mit hallgatunk?
 – Mi lenne, ha azt mondanám, meglepetés? – mosolygott rám.
 Nem kérdeztem többet. Szilas elővette a csontrezgéses fejhallgatóját, amire nekem sose tellett a pénzemből. Nagyon menőn nézett ki, abban különbözött elődjétől, hogy ezt ketté lehetett szedni, mint anno az airpodsokat az előző század elején, és ketten is tudtak rajta egyszerre zenét hallgatni.
 Izgatottan fogadtam el a bal részét, és feltettem a fejemre. Beállítottam, hogy illeszkedjen a koponyámra, közben Szilas már böngészte is a lejátszási listáját. Az egykori telefonokat mára az emberekbe épített chip váltotta fel, amit mindenki hatéves korában kap. Akinek rossz a szeme, azt szintén kiszűrik már abban a korosztályban, így mindenkinek biztosítva van egy ingyenes szemműtét, akinek szükséges.
 Ahogy elnéztem Szilast, neki is lehetett valami ilyesmije, mert túlságosan csillogott a szeme ahhoz, hogy természetes legyen. Inkognitóban nézte a zenéket, hogy én ne láthassam, ezért olyan volt, mintha a semmit nézné maga előtt.
 – Tetszeni fog – biztosított róla.
 Mikor elindult a szám, rögtön felismertem. Egy múlt század eleji metálbanda játszotta.
 – Ezt ismerem.
 Még sosem voltam olyan büszke erre, mint akkor.
 – Van pár ismerősöm, hasonlóak, mint te. Ha gondolod, bemutathatlak nekik.
 Nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet. Végül is egy vadidegen, akit csak most ismertem meg. Ki tudja, milyen a baráti köre. Mégis közelebb kerültem hozzá, mint bárki máshoz eddig. Ennél rosszabb már úgysem lehetne az életem. Anyámat amúgy sem érdekli, mit csinálok.
 – Kösz, az jó lenne – mondtam aztán némi hezitálás után.
 Szilas rám mosolygott, és együtt hallgattuk tovább a zenét. Először éreztem azt, hogy tartozom valahová.

Nagy Melinda