Ganka tanácstalanul meredt a holografikus kivetülésre maga előtt. Már legalább tizenöt perce bámulta, de még mindig nem tudta, hogy fogjon hozzá a szakdolgozata megírásának. Szorította a határidő, és még ma bele kellett kezdenie. Nem szerette halogatni a teendőit, mert pontosan tudta, milyen az, mikor felgyülemlenek a beadandók, aztán egyszerre kell nekiesnie.
 Ráadásul most nem akármilyen dolgozatról volt szó, hanem arról, ami lezárja az egyetemi éveit. Nagyobb tét, nagyobb stressz – épp ezért kellett még ma hozzáfognia.
 A holografikus kép alsó sarkában az óra 22:00-t mutatott. Ha hagyományos órán látta volna, nem is tudta volna, mit jelent, de így tisztában volt vele, hogy egész este fent lesz. Sóhajtva dörzsölte meg a szemeit a sokórányi képernyőbámulástól. Aztán el is átkozta magát fejben, mert rájött, hogy a lencsék a szemében vannak. Hogy is felejthette el! Hisz azokon keresztül gyűjtötte az adatokat az elmúlt fél napban. Most már csak rendszereznie kellene őket valahogy írott szöveg formájában.
 Úgy érezte, a három kávé délután nem volt elég, ennek ellenére mégis ujjait a billentyűzet fölé emelte, és írni kezdett.
 Ez volt Ganka harmadik szakja, amit elvégzett az egyetemen. Volt már ő mérnök és informatikai hálózat szerelő is, most pedig közgazdász lesz, ha meglesz a záróvizsga. Olyan korban élt, ahol elvárták az embertől, hogy minimum ennyit tudjon.
 Ha beleszámítjuk azt, mennyi terület lett automatizálva a munkaerőpiacon az utóbbi években, máris kevésnek tűnik, amennyit elvárnak az embertől. Ganka pedig nem akarta a véletlenre bízni az életét, hogy esetleg lecserélik egy robotra, mondván, hogy gyorsabb és olcsóbb munkaerő.
 Ezért megemberelte magát, és felírta a címet. A munkagazdaságtan alakulását vette górcső alá, az elmúlt ötven évben hogyan változott meg a világ ilyen szempontból.
 A kutatómunkája során megdöbbentő részletekkel találta szembe magát. Az adatok arról árulkodtak, hogy meglehetősen csökkent a munkaerő, nagyobb lett a termelés, az emberek kevesebbet dolgoznak, mivel digitalizált világukban egyre kevesebbet ért az emberi agy és kéz. Bár utóbbiról eddig is tudott, ahogy a munkanélküliség problémájáról is, de számszerűsítve egy pofoncsapással ért fel számára a ráismerés.
 Aki nem tudott érdemlegesen hozzájárulni a technika fejlődéséhez, a társadalom peremére került, élén a művészekkel: írók, festők, színészek, zenészek, táncosok. E-könyvek és digitális rajzok terjedtek az interneten, ahonnan bárki letölthette őket ingyen. Az alkotó semmiféle részesedést nem kapott.
 A táncosok és színészek feleslegessé váltak, a táncstúdiók és színházak megszűntek, csak hallomásból ismerték őket.
 A zenészekből, bár játszották a zenéjüket a rádióban és adtak koncerteket, hiányzott valami. Az a nyikorgás-nyekergés, azok a posztapokaliptikusnak mondható akkordok, amiket produkáltak, leginkább a világvégére emlékeztettek, arra, hogy még a technika erre is rányomta a bélyegét. Talán a túlzott elektronika és a hagyományos dallamok hiánya miatt, de az emberek nem túlzottan hallgattak zenét. Még maga Ganka sem.
 Csak azok tudták, mi az igazi zene, akik 2060 előtt születtek. Ezek az emberek pedig már mind egytől egyig idősek. Ők még hallgatnak albumokat az előző század ötvenes éveiből, ahol már szintén megjelent ez a fajta technozene, de még annyira nem érződött tönkretettnek, mint napjaikban. A fiatalabb generációknak szabályosan bántja az érzékeny fülét egy klasszikus rock szám, vagy egy jazz még kétszáz évvel ezelőttről. Nem tudják befogadni az újat, de nem tudtak azonosulni a régivel sem.
 Ganka érezte, hogy a művészek kitaszítása nem jó dolog, amit bele is írt a munkájába. Kutatása során talált sok képet a múlt évszázad elejéről, a tradicionális hangszerekről, amiket egykor használtak, és híres énekesekről, írókról, festőkről. Charlie Chaplint kimondottan alacsonynak találta, hiszen 2130-ban az emberek már legalább 170 centi magasak, elhűlt azon, hogy a 2000-es évek elején Brad Pittet és Johnny Deppet találták jóképűnek a nők.
 Lehet, hogy a művészek senkit nem érdekeltek, annál nagyobb sikere volt azonban a tudósoknak, informatikusoknak és az asztronautáknak. A legjobban azok kerestek, akik már jártak kint az űrben, és az ő számuk egyre csak nőtt. Voltak a Marson, a Holdon, sőt, pár éve kijutottak egy másik naprendszerbe is, ami nagy áttörés volt a tudomány szempontjából.
 A NASA havi keresetét Ganka pofátlanul magasnak érezte ahhoz képest, hogy valakik nyomorban élnek még a közvetlen környezetében is. Leírta, mennyire széles lett a szakadék a gazdagok és a szegények között, hogy mennyit keres átlagosan egy programozó, és hogy mennyire ki lettek szolgáltatva az emberek élettelen gépezeteknek.
 Ez volt a harmadik alkalom, hogy ezt nyomatékossá tette a munkájában.
 A következő téma, amin jól felháborodott, az az egészségügy volt. Sokkal kevesebb orvos volt, mint amennyire szükség lett volna. Hiába végeztek el több egyetemet, kevesebb volt a munkaidő, viszont egy orvosnak gyakran éjszakába nyúlóan talpon kellett lennie. Az elkényelmesedés miatt erre nemet mondtak az emberek.
 Hála a tudomány fejlődésének, sok betegség gyógyítása sikerült. Új védőoltások jelentek meg, de ezzel együtt új vírusok is. A jégsapkák pedig fokozatosan olvadtak, nőtt a tengerszint, újabb és újabb part menti városok kerültek víz alá. Megjelent egy új foglalkozás, amely először csak green-mozgalomként definiálta magát, de az állandó hurrikánok, cunamik és hőmérséklet-ingadozások miatt hivatásszerűen kezdték felhívni az emberek figyelmét bolygójuk szeretetére.
 Ganka elhúzta a száját. Szerinte már mindegy volt. Sokkal korábban kellett volna ezen gondolkozni. Úgy érezte, az emberiség már a múlt század elején felült egy olyan vonatra, ahonnan nincs leszállás, mert a pusztulás felé tart.
 Vicces, gondolta, hogy minél többet és többet várnak el az embertől, minél magasabb képesítést és életképesebb pályaválasztást, mégsem törődik senki azzal, hogy a tanárok száma zuhan. Egyre kevesebben akarnak tanítani és tudást átadni, a statisztikák erről árulkodtak. Az alacsony bérről nem is beszélve. A politikusok még mindig fukarkodnak a pénzzel, és megvannak azok a jól ismert szervezetek, amelyek bezsebelik az átlagember fizetésének nagy részét. Ahelyett, hogy mondjuk azon gondolkodnának, hogyan oldják meg az élelmiszerhiányt.
 Ugyanis a globális felmelegedés a gabonafélék és takarmánynövények elértéktelenedéséhez vezetett, hatalmas területekből alig tudnak kinyerni értékeset, hiába volt a sok erdőirtás. A maradék fás területet pedig erdőtüzek pusztítják, néha az egész puszta lángokban áll, és akkor még az a kevés valamirevaló növény is, ami a tűző napon megmarad, az enyészet részévé válik.
 Ha nem termőföldeknek, a napelemeknek vagy szélerőműveknek kell a terület. Csak kicsivel több a befolyó összeg, mint a befektetett, szintén nem túl gazdaságos.
 Az emberek élettartama nő, egyre több a kiöregedő lakos, magasabb a nyugdíj korhatár. Majd ő is bekerül a harmadik diplomája után a gépezetbe, és a lassú enyészet részévé válik. Egy légkondicionált helyiségben fog nap mint nap ülni, nézni a holografikus kivetüléseket és gépelni, ha nem táblázatokba, akkor valami könyvelésszerű programba, ami éppen elég lehangoló és egyszerű ahhoz, hogy belefásuljon az ember.
 Talán minden évben elmegy majd a felvonulásra, hogy szivárványszínű zászlókat lengessen a parlament előtt a barátnőjével, és már egyikük sem tudja a jelenlevők közül, hogy mi a neme és ki kihez vonzódik, mert annyira elmosódik a határ, ahogy mondani szokták. Aztán majd felülnek, ő és a barátnője, valamelyik nemzetközi vonatra, és bejárják az egész világot, mert új útvonalakat építettek az elmúlt harminc évben, amelyek körüljárják az egész bolygót.
 Újra szúrni kezdett a szeme a sok kivetülés bámulásától, és megdörzsölte a szemét. Majd ismét leszidta magát, mert bent van a kontaktlencséje, amit nem lehet kivenni, mindenki kap tízéves korában, akár tetszik, akár nem. Régen a telefon látta el ezeket a feladatokat, amit most egy modern kontaktlencse.
 Fáradtan zárta be az ablakokat, és mentette el az eddigi irományát az „Egyetem3” mappába, és kijelentkezett a rendszerből. Identifikálnia kellett magát, hogy nem robot, aztán felállt a székből. Rádöbbent, milyen keveset is mozognak manapság az emberek, csak utazni járnak el, ha megtehetik.
 Az a furcsa érzése támadt, mintha megtanult volna valamit az életről. De mikor előhívta a lencséjén az időt, látta, hogy hajnali három van. Lefeküdt, és be sem takarózott, mert annyira meleg volt, tudta, hogy holnap minden elölről kezdődik, és egyikük sem tud menekülni ebből a mókuskerékből.

Nagy Melinda