Az emberek életének nagyrésze saját állapotuk, idejük és terük kezelésével telik. A vitathatatlan technológiai fejlődés ellenére az életfolyamatok még ma is döntő mértékben az ösztönök algoritmusai által uraltak. Bár eszmélésem óta változatlan igényem a tudatosságra törekvés ezen a területen még mindig eszköztelennek érzem magam. Már szinte mindent ismeretet összeszedtem, amit a mentális működésről ma tudni lehet, mégsem vagyok képes elképzelésem szerint befolyásolni magamat. Egyébként semmi okom nincs az elégedetlenségre, ellenkezőleg várakozás van bennem, mert hamarosan találkozni fogok vele.
 Nagyon régen nem láttam, bár folyamatosan kapcsolatban vagyunk a gondolatmegosztón. Valahogy megmaradt bennem az érzés, hogy a személyes találkozás mégiscsak más, annak ellenére, hogy a fizikailag egy térben zajló összejövetelek, mára nagyon ritkává váltak. A megosztó, amitől annak sok évtizeddel ezelőtti bevezetésekor hosszú évekig nagyon idegenkedtem, feleslegessé tette, hogy valakivel egy helyszínen legyek. Másokkal kapcsolatot létesíteni közvetlenül annak gondolataiba bekapcsolva jóval több lehetőséget nyújt, mint egy szemtől-szemben folytatott élő, nyelvet használó beszélgetés. Megosztáskor a kommunikáló felek térben akárhol lehetnek, mivel az összeköttetést a Földet teljesen lefedő „háló” bárhol, bármikor lehetővé teszi.
 A megosztóról, akkor változott meg a véleményem, amikor megteremtődött a lehetőség, hogy magam szabályozzam, mit osztok meg gondolataimból és mit nem. Korábban, mikor a megosztás még szabályozatlan volt, az összecsatlakozók nem tudták kezelni, ki mit „láthat” gondolataik közül. Akkoriban a megosztáspártiak azzal próbálták nyugtatni a kételkedőket, hogy nincs félnivalója annak, akinek tiszta a feje és nincsenek titkolnivalói. A szkeptikusabbak inkább azt hangsúlyozták, hogy úgysem lehetséges minden gondolatot felügyelni, mert egyrészt olyan mennyiségekről van szó, ami feldolgozhatatlan, másrészt ahány fej annyiféle rendszer, ezért az totális értelmezés nehéz, ha egyáltalán lehetséges lesz valaha. Az, hogy a megosztó végül olyan lett, mint korábbi életben a beszéd, vagy az írás volt, vagyis csak a kijelölt gondolatok, meghatározott módon kerülnek bele a közös térbe, önmagában nem lett volna elegendő, hogy megváltoztassam elhatározásomat, hogy én nem osztok meg. Sokáig úgy döntöttem, inkább megtartom magamnak, ami a fejemben van, még annak árán is, hogy így nem férek hozzá mások gondolataihoz. Úgy véltem, hogy éppen elég a saját világom, nincs szükségem a másokéval való kibővítésére. Általában a tudással kapcsolatban is volt bennem egyfajta csömör.
 Már akkor sem akartam mindent tudni, amikor a világban még volt lehetőség az elkülönülésre és az emberek többé kevésbé szeparáltan éltek önálló lakásaikban, házaikban, településeiken és országaikban. Ha nem is könnyen, de még lehetséges volt a másoktól leválasztott saját élet. Már voltak ugyan, úgynevezett, kommunikációs eszközök és virtuális közösségi terek, de azokat kellő elszántsággal, aki akarta, mint én is, ki tudta zárni a mindennapjaiból. Én akkor még nem csatlakoztam. Ami viszonyulásomat megváltoztatta, az leginkább ő volt. Amikor vele találkoztam, először csak kíváncsivá tett. Azután azt vettem észre magamon, hogy egyre gyakrabban akarok vele lenni. Végül már mindig érezni akartam jelenlétét. Ezért döntöttem úgy, hogy mégis bekapcsolódok a megosztásba, lényegesen megkönnyítve ezzel a kettőnk folyamatos együttlétét.
 Amikor találkoztam vele, hamar kiderült, hogy ő az a másik, aki nem egyszerűen egésszé tett engem, hanem több lettem tőle. Korábban azt gondoltam, hogy a „társ” belőlem hiányzó rész, akit megtalálva lehetek csak egész. Ma már tudom, hogy a teljesség személyes lehetőség. A hiányt magamnak kell kitöltenem, vagy még inkább megszüntetnem, nem várhatom mástól. A „nem énnel” való együttlét jelentősége az, hogy olyan terekbe terjedek ki általa, ami csak belőlem nem elérhető. Hamar felismertem, hogy amit ő ad, olyan valami, ami számomra nélküle nem létezhetne, ezért igazából korábban nem is hiányozhatott. Eszmélésemtől kezdve izgatott mit jelent valójában a sokat emlegetett szeretet, mi az igazi tartalma. A vágy a lényegének megértésére folyamatosan bennem élt, de minél többet foglalkoztam a dologgal, annál kevésbé voltam képes megragadni a lényegét.
 Benne nincs semmi olyan, amit feltűnőnek lehet nevezni. Úgy tud lenni, hogy az már az a fajta létezés, amiről korábban sokat elmélkedtem. Mikor megtaláltam őt valahogy megszűntek a kétségeim. Az igény, hogy velem legyen minden pillanatban megmagyarázatlanul keletkezett bennem, és sokáig nem kapcsolódott össze a szeretet lényegét megérteni akarásommal. Ma visszagondolva jellemző akkori magamra, hogy a szeretet meg akartam érteni, mert azt gondoltam, ha megértem jobban tudom majd gyakorolni. Elkeserített, hogy minél jobban akartam szeretni, annál kevésbé ment. És bár – ugyancsak tudatosan – törekedtem magának az akarásnak az elengedésére is, nem voltam képes rá, hogy megszabaduljak tőle. Kevés nyugtalanítóbb érzés van, mint a szeretni akarás reménytelensége. Sokat forgott akkoriban a fejemben az ősi mondás, hogy „boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa”. A hit szerepét az életben talán éppen akkor kezdtem megérteni, amikor tudatosan próbálkoztam a „lelki szegénységgel". A fogalom olyan értelmezése, hogy ők azok, akik önmagukban semmit nem találnak, amire támaszkodhatnak, elfogadhatatlan magyarázat volt számomra.
 Egyik pillanatról a másikra láttam meg benne a társamat. A vonzalmat, amiről gyorsan kiderült, hogy kölcsönös, nem beteljesülésként, hanem sokkal inkább kibontakozásként éltem meg. A vele való együttlétet nem extázisnak, inkább újfajta biztonságérzetnek azonosítottam, ami jelenlétnek is nevezhető. Az ő létezése nyilvánvalóan önmagáért való. Önállósága pedig teljes. Amikor, bármilyen módon velem van, végtelenné válik a tér és megszűnik az idő múlása. Az ő létezése olyan magától értetődő, hogy a nem léte teljesen elképzelhetetlen. Minden bizonytalanságom megszűnt általa. Nem nekem van, nem neki vagyok, nekünk vagyunk. Már csak nehezen tudom megkülönböztetni magamtól. Közös megosztón létezésünk folytonos, holisztikus érintés, ki-be fordítható közös létezés.
 Már nem is emlékszem milyen volt akkor, amikor még nem kerültünk teljes megosztásba. Mára kapcsolatunk lefedi minden társaság iránti igényemet. Testi vágyaim is maradéktalanul kielégülnek, mert bár fizikailag külön élünk, kölcsönös intimitás igény esetén azonnal totálisan érzékeljük egymást. Fizikailag közös sétáink és egyéb programjaink idővel egyre ritkábbá váltak, sőt már jó ideje megszűntek, mert a megosztón keresztül teljesen átélhetjük a másik létének élményét. A hosszú ideje fennálló megosztás által megalapozott bizalom kialakította azt a szokásunkat, hogy időnként már lekapcsolódunk egymásról. Ez a fajta egyedüllét nagyon pihentető tud lenni. De a „share”, ahogy néha maguk között szoktuk nevezni, egyre jobban fárasztja őt, és be kell vallanom, hogy engem is. Mivel a megosztásban a gondolatközlés szinte tökéletes, a dolgok nyelvi megfogalmazása egyfajta édeskés, avítt nosztalgiázás lett, arra a korra emlékeztetve, amikor még nem éltünk területileg és kommunikációsan egyesített és egységesített világban. Mióta a megosztásos gondolati kommunikáció eltűntette a nyelvi elkülönültséget, a nyelvek használata, egyfajta gurmanság lett. A beszédet sajnálatos intellektuális játékként használjuk arra, hogy felidézzük a fogalmak különböző általunk korábban ismert nyelveken történő megnevezéseit.
 A tárgyi szükségletekkel hasonló a helyzet, mint a nyelvvel. Már csak olyan dolgokat és akkor állítunk elő, amikor valakinek közvetlen szüksége van rá, és a feleslegessé vált dolgokat azonnal nyersanyaggá alakítjuk vissza. A nem fizikai szükségletek szerepe is alapjaiban átalakult. Az emberi fantázia igényeinek kielégítésére továbbra is készülnek – túlnyomórészt virtuálisan – olyan dolgok, amelyek az anyagi, biológiai létezés szempontjából feleslegesek. Ezek – a tulajdonképpen műalkotások – valójában csak a szellemi létezés játékszerei. Mikor még szerepe volt az országoknak, s a nyelvek elválasztották az embereket, és én még sokat utaztam, gyakran gondolkodtam azon, hogy miért hasonlítanak egymásra a „nemzeti galériák" műtárgyai. Mi az, amitől az azonos korban élő alkotók művei szinte kicserélhetők. Végül meglehetősen egyszerű következtetésre jutottam. Az alkotók ember volta sokkal jobban meghatározó, mint nemzetiségük, vagy akár a nyelvük. Azok az ábrázolási kísérletek, amelyeket népiesnek neveztek a leginkább spekulatívak. Igazából csak azok képesek hatni, amelyek mélyebbre tudtak hatolni, mint a megkülönböztető folklorisztikus felszín. Talán nem véletlen, hogy a zenében voltak leginkább eredményes népies próbálkozások. Kiderült, hogy tudatunk alatt nincsenek nemzeti színek, annál inkább vannak közös emberi mozgatóerők. Az is lelepleződött, hogy a felszínen megmutatkozó törzsi elkülönülés nem alapállapot, hanem csak egy a létért folytatott küzdelem manipulatív eszközei közül.
 A mások gondolataiban osztozás segítségével felismert lényegi mentális hasonlóság egyfelől megnyugtató, mert sok előítélet alapját szünteti meg, másfelől illúzióromboló az így feltárulkozó uniformitás. Jó érzés volt, amikor rájöttem, hogy a megosztó nem nyomja agyon az embert azzal, amit feltár másokból. Egy idő után, amikor már magabiztosan tudtam használni, képes lettem a többiekkel való kommunikációban az eltérésekre koncentrálni, felhasználva a magam által a partnerről alkotott képet. Mára a kétoldalú „agytartalom felkínálásaim” rendszerint úgy alakulnak, hogy közös gyakorlással megfelelően tudjuk „érezni” egymást. De az ilyen ráhangolódás után rövidesen bekövetkezik a kölcsönösen elfogadott elválás is. Nekem ugyan csak erőfeszítéssel megy, de vannak olyanok, akik három, sőt több oldalú kapcsolatokat is tudnak kezelni. Azért a többség, hozzám hasonlóan inkább a kétoldaliaknál marad. Ez nem meglepő, hiszen a sokszereplős „értekezletek” korábban sem voltak mindenki számára hatékony formái az eszmecserének. A szóbeli kommunikációban igen elterjedt „szónoklás” a megosztón eleve lehetetlen, mert a befogadásban érdektelenek azonnal lekapcsolódnak, ha valaki belekezd. Ennek következtében az „észt osztó” legtöbbször magára marad.
 Egy ideje a megosztón cserélt gondolatok rögzítése is megoldódott. A hétköznapian csak közösségi tudatnak nevezett „univerzális gondolattár" rögzít minden olyan kommunikációt, ami az összekapcsolt tudatok között történik. Ilyen értelemben azt lehet mondani, hogy a megosztott gondolatok halhatatlanná váltak. De ez nem jelenti az érintettek kiszolgáltatottságát, mert minden egyéni tudat egyfajta dekódoló eszközként működik, ami azt jelenti, hogy a rögzített tartalmak, a kommunikálók egyedi „kulcsai” nélkül teljesen nem értelmezhetők. Az egyetemes gondolattár azonban – hasonlóan a korábbi könyvtárakhoz és hangtárakhoz – arra is nagyon jó, hogy a felek később egyedül vagy közösen fel tudják idézni a szeánszaikat, amikor megosztották azokat. Jó tudni, hogy ma már nem csak a szavak, hanem a gondolatok sem szállnak el a semmibe nyomtalanul.
 Mielőtt a megosztó lehetővé tette volna, hogy mások gondolataiba belelássak elég gyakran volt téves az „első benyomásom”. Amikor, utólag elemeztem kapcsolataimat, feltűnt nekem, hogy milyen gyakran hibásak első megítéléseim. Elkezdtem jobban figyelni magamat. Próbáltam rögzíteni, hogy mit gondolok valakiről, amikor meglátom, és mit később, amikor már megismertem. Elemzéseim azt mutatták, hogy korai vélekedéseim szinte teljesen véletlenszerűek voltak. Ez a dolog elgondolkodtatott az általam átélt testi vonzalmak jellegével kapcsolatban is. Gyanús lettem magamnak. Nem voltam boldog a felismeréstől, hogy szinte teljesen az ösztöneim által vezérelt vagyok. A dolgot nehezen szoktam meg, mert sokáig sokkal több tudatosságot feltételeztem magamról, mint amennyivel valójában bírtam.
 Mióta használom a megosztót a legfontosabb tapasztalatom az, hogy mennyire nem különböznek egymástól az emberek. Bár az összekapcsolódás előtt mindenki, vagy legalábbis a nagy többség, nagyon egyedinek gondolta magát, számomra mindig többé-kevésbé evidens volt az emberek alapvető mentális azonossága, és az is, hogy éppen a különbözni vágyás az egyik legjobban homogenizáló tényező. Az egyes életek egyszerre hasonlóak és különbözőek. A hasonlóság okai belsők és külsők. A különbözőség oka legfőképp az egyedi személyesség. Az embereket nagyon hasonló testi és tudatos mechanizmusok, algoritmusok „működtetik”, amelyek – ezt szomorúan kellett belátnom – nagyon determináltak. A természeti és mesterséges környezet a társadalmi viszonyokkal együtt meghatározó, és korlátokat állít az egyének és közösségeik kiválása, elkülönülése elé. Ezt az objektív körülményt hívták globalizációnak, ami maga is az emberi faj evolúciójának elkerülhetetlen következményeként jött létre. De az is kiderült, hogy a párhuzamosan mégis erősödő individualizáció szerepe éppen az, hogy a sokféleséggel lehetőségeket teremtsen a külső változásokhoz való alkalmazkodásban. Ez még ma sem mindenkinek evidens. Ahogy az sem, hogy mi emberek egy faj vagyunk. A tény, hogy az evolúció azonos hajtóerőket alakított ki bennünk, vitathatatlan. De nagyon fontos az egyediség megőrzése, aminek sokáig nem tulajdonítottunk kellő jelentőséget. A különbözésnek nem a vérségi, családi, törzsi és nemzeti elkülönülésben van igazi szerepe, hanem az alkalmazkodásában. Néhányan az én-azonosságot, ami személyes fejlődés fontos része, arra próbálták használni, hogy szembe állítsák egymással az emberek kisebb-nagyobb közösségeit. Ha az utolsó pillanatban is, de megszületett a felismerés, hogy az egyéni sokféleség védelme a legfontosabb, s nem a lokális törzsi, nemzeti különbözés hangsúlyozása, mert csak az képes az entrópia okozta fékezhetetlen uniformizáló hatásokat ellensúlyozni, megőrizni az emberfaj életképességét.
 Csak néhány napot töltöttünk fizikailag együtt. Attól kezdve, hogy megöleltük egymást, kikapcsoltuk a megosztót, csak testünk érintkezett, befogadtuk egymás illatát és szavait. A közvetlen testi kontaktus nagyon más volt, mint a gondolati együttlét. Úgy alakult, hogy mindketten hamar belefáradtunk a szokatlan közelségbe és a sok beszédbe. Búcsúzáskor már a visszakapcsolt megosztón kerestünk magyarázatokat arra, miért nem maradunk tovább személyesen együtt. Azt vettem észre magamon, hogy a fizikai együttlétünk megerősítette önazonosságomat. Már újra egyedül – teljesen lekapcsolódva mindenről – fedeztem fel, hogy valahol legbelül rejtőzik bennem egy titokzatos mag, ami örökre megkülönböztet, és el is választ másoktól és a világtól. Egyértelműen a vele való kapcsolatomnak köszönhetem, hogy már nem zavar, hogy ezt a valamit, bár egész életemben törekedtem rá, nem csak megnevezni nem vagyok képes, hanem elgondolni sem igazán tudom.

Ujj Béla