Fényes, meleg áprilisi nap volt, a hologramos órák éppen tizenhármat ütöttek. Aspen jókedvűen lépett ki a légvonat ajtaján, majd a némán tovasuhanó, csillogóan fehér jármű után nézett. Az állomásra érkezve nyüzsgő embertömegbe csöppent, a legtöbben az alattuk lévő, tíz emeletet is magába foglaló bevásárlóközpontba tartottak, vagy éppen onnan jöttek táskákkal megpakolva. Napsárga hajú gyerekek futottak el mellette, egy apró AR rókát kergetve, és a nagy sietségben majdnem fellökték. Két férfi, valószínűleg a szüleik lehettek, bocsánatkérőn pillantottak Aspenre, majd a gyerekeik után siettek. Az emelet közepén egy tágas lyukon keresztül vízesés zubogott alá az alsóbb emeletekre, a lyukat pedig egy mágneses híd szelte át, ezen közlekedtek az épületbe érkező vonatok. Köré fákat és virágokat ültettek, és az emberek kényelmes padokon ülve figyelhették az ide-oda repkedő, egzotikus robotmadarakat. A magas falakon óriási hologram reklámok virítottak, mintegy versengve az emberek figyelméért, a tekinteteket mégis egy hatalmas, büszke felirat ragadta meg leginkább: „Isten halott, az ember szabad.”
 Odakint, az üvegfalakon túl terült el a város, az elegánsan modern felhőkarcolóival, zöld, élettel teli ligeteivel, repülő ökojárműveivel és valódinak látszó robotállataival. Ez volt Neopolis, amit úgy is emlegettek: a szabadság városa. Valaha New Yorknak hívták a történelemkönyvek szerint. A sötétség, az önzés, az elnyomás bűzös városa volt még alig száz évvel ezelőtt is, de aztán a világot, ahol az emberek boldogtalanul, saját ítéleteik és rögeszméik rabjaiként éltek, végül utolérte a végzete. A városokat elöntötte a tenger, majd jöttek a bombák, és az emberek éhen és szomjan haltak, míg körülöttük a vízben fertőzött tetemek úszkáltak. De a sok szenvedés után végül eljött a béke, és a romok fölé egy új várost emeltek, egy új és boldog időszak kezdeteként.
 Egy kéz érintette meg Aspen vállát.
 – Julia! – fordult mosolyogva a lányhoz. Szokatlan név, egy olyan korban, amikor a neveknek, sőt az emberek nagy részének nem volt neme. Julia magának választotta, amikor tizenhat éves lett, emlékeztetőül, hogy volt idő, amikor az emberek élete tragédiával végződött. Aspen ezt baljósnak találta, de mégis el kellett ismernie, hogy tökéletesen illik a lányra, akinek afrofonatokba font, fekete haja volt és átlátszó kontaktlencsét hordott, ezért a rengeteg arany, és neon színű szempár között fájón mélynek tűnt a tekintete.
 – Jól nézel ki – dicsérte meg a lányt, a fényes fehér latexruhájára pillantva, amely kiemelte vonzó alakját és tökéletes, barna bőrét.
 – Te is egész jól festesz – felelte Julia már-már félszeg örömmel, és arcon csókolta.
 Egy pillanatig némán álltak egymással szemben, és Aspen tudta, hogy a lány valódi csókot vár tőle, de nem akarta bátorítani, hiszen ő nem tudta úgy szeretni, ahogy Julia szerette volna. Sose mondta ki, de Aspen érezte, hogy többet akar, mint barátságot extrákkal, abból, ahogy a lány ránézett és abból, hogy szinte sohasem feküdt le másokkal.
 – Menjünk! – törte meg a csendet sóhajtva Julia – Sonánál már javában tarthat a buli.
 Aspen bólintott, és együtt szálltak be a liftbe, amely felvitte őket Sona lakásához, aki mindig nagyszabású, egész napon át tartó, vad partikat rendezett.
 Aspen a felvonó csillogó tükrében ellenőrizte a külsejét. Rövid göndör haja a homlokába hullott, beletúrt, hogy megigazítsa, elektromoskék szeme köré színes geometriai mintákat rajzolt anyja legújabb sminkrobotja. Mesteri munka lett meg kell hagyni, és mégis Aspen jobban örült volna, ha az anyja másra költi azt a rengeteg pénzt.
 Rajtuk kívül még ketten álltak a liftben. Egy harmincnak tűnő sötét bőrű ember, rózsaszín hajjal és hosszú körmökkel, de a fiatalító eljárás miatt lehetetlen volt megállapítani a valódi korát. A másik Trinity volt, aki hozzájuk hasonlóan a buliba tartott. Apró topja alól kivillant a melle és mikor észrevette, hogy Aspen őt nézi, kihívóan rámosolygott.
 Sona házába érve a partizó fiatalok színesen örvénylő kavalkádja fogadta őket. A falba épített hangszórókból üvöltött a zene, amire a vendégek jó része a terem méretű nagyszobában táncolt, a többiek az étkezőben felszolgált desszertekből csipegettek vagy a széles kanapékon elterülve smároltak. Aspen elvett két élénklila Nectarite koktélt az arra járó robot tálcájáról, és az egyiket Julia kezébe adta, majd leültek egy kissé félreeső, szürke kanapéra. Mellettük a fiú, akinek az arcát úgy festették ki, hogy robotnak tűnjön, egy kis fiolából Csillagport szórt a szájába.
 – Kértek? – fordult hozzájuk kedélyes mosollyal, látszott rajta, hogy nem ez az első adag, amit magába önt. Julia bólintott és a fioláért nyúlt, a keze alig észrevehetően remegett. Az ajkán csillámló nyomot hagyott a por alapú drog, ezért Aspen odanyúlt, hogy az ujjával letörölje. A lány nem húzódott el, de utána nagy kortyokban itta meg a koktélját és felállt, hogy szerezzen magának egy másikat.
 – Jól vagy? – Aspen megragadta a csuklóját, hogy visszatartsa.
 – Persze! Csak kiélvezem a bulit – nézett rá a lány, de a szégyenlős félmosolya valahogy szomorúnak tűnt.
 – Nahát, megérkeztetek végre! – a következő pillanatban Sona vetette le magát Aspen ölébe és szájon csókolta. Sona vékony volt és kismellű, a legutóbbi hormonkezelése még meglátszott rajta, a mozdulataiban volt valami merev, alig észrevehető bizonytalanság. Hosszú, fekete haja Aspen vállára lógott, ahogy visszacsókolta.
 – Nem tűnsz valami felszabadultnak – fintorgott Sona – Nyújtsd ki a nyelved! – parancsolta és egy kis szívecske formájú tablettát helyezett a nyelvére, amikor Aspen engedelmeskedett.
 A hatás pedig nem maradt el. Lelkes öröm áradt szét Aspen ereiben, a világ kitágult és Sona éles vonásai gyönyörűvé változtak. Aspen újra meg akarta csókolni, egy kicsit hevesebben, de ő nevetve felpattant az öléből.
 – Gyere táncolni! – húzta maga után, erősen fogva a kezét, és Aspen készségesen követte. Gyorsan beszippantotta a hangulat, a vibráló zene, a sötétített üvegen átszűrődő napfény. A világ millió színben ragyogott, ahogy Sona hozzádörgölőzött miközben Csillagport szórtak egymás szájába, hogy aztán a csókjaikkal keverjék össze a csillámló ízeket. Végül már nem érzékelt mást csak az együtt vonagló tömeget, ajkaik közt elfolyt az idő, és maradt a szabadság, hogy egyenek, igyanak és szeressenek bárkit, édes mámorban összekapcsolódva. A Mennyország olyan formája volt ez, amelyről régen a vallásos emberek álmodni sem merhettek. Aspennek egy pillanatra eszébe jutott a felirat, amit korábban látott – ha Isten halott, nincs senki, aki meggátolhatná az embert a szabadságban – és valami különös elégedettséggel töltötte el ez a gondolat.
 Vékony karok ölelték át hátulról, lágyan végig simítva a mellkasát.
 – Julia? – fordult hátra megérezve a lány jelenlétét.
 – Szeretlek – mondta a lány, szemében színes szikrák robbantak, ahogyan vágyakozva bámult rá. Aspen válaszul megcsókolta, hevesen, elfelejtve, hogy nem akarja hitegetni a lányt. Julia ajka telt volt, édes és még mindig ragyogott a Csillagportól. Szinte öntudatlanul összefonódva húzták be egymást egy csendes szobába. Aspen, ha egy kicsit is józanabb lett volna, nem teszi ezt, de a drogok és a vágy nagyobb volt nála. Julia barna teste az övé köré fonódott és az ablakon beszűrődő éjszaka villódzó fényeiben fürödve szeretkeztek.
 – Mi a baj Julia? – kérdezte Aspen, amikor később egymás mellett fekve bámultak a semmibe. Érezte, hogy valami nincs rendben, és tartott tőle, hogy ez az ő hibája. A lány válaszul kék füstöt fújt, mire az áfonya émelyítően édes illata töltötte be a szobát, majd újra az ajkához emelte az elektromos cigarettát. Koruk igazán nagyszerű találmánya volt a cigaretta, amelynek a használata sem az emberi szervezetre, sem a környezetre nem volt negatív hatással.
 – Te nem érzed úgy néha, mintha valami megkötözne és lehúzna a mélybe? Nem is tudom... Mintha fuldokolnál – kérdezte Julia, miután Aspen már azt hitte, hogy a kérdését felelet nélkül hagyja.
 – Fuldokolnék? Nem tudom. Nem hiszem. A tanácsadód nem ad gyógyszereket hangulatingadozás ellen?
 Mindenkinek volt egy tanácsadója már gyerekkorától fogva, akihez ajánlatos volt legalább hetente egyszer ellátogatni, mert segített az embereknek, hogy boldogabb és kiegyensúlyozottabb életet élhessenek. Gyógyszereket is adtak, a túl erős negatív érzelmek ellen, amit persze nem volt kötelező szedni, de hát ki akarna haraggal és depresszióval küzdeni. Régen az emberek bántották egymást, tönkretették a házastársuk a gyerekeik életét, és a mentális betegségeiket évszázadokon át örökítették tovább generációról generációra. Magas volt az erőszakos bűncselekmények és az öngyilkosságok száma, de mára ezeket sikerült minimálisra csökkenteni, a tanácsadásoknak és hangulatjavító gyógyszereknek köszönhetően. Az emberek már gyerekkorukban elkezdhették egy terapeuta segítségével kezelni a kisebb-nagyobb problémáikat, így később magabiztos, egészséges felnőttek válhattak belőlük.
 – Nem mindig, mert... Tudni akartam milyen nélküle, és rájöttem, sokkal valóságosabb, és sokkal rosszabb is, és sokszor fáj a fejem, de...
 – Akkor meg mi a fenéért nem szeded a gyógyszereket? – vágott közbe Aspen – Hiszen a saját bőrödön tapasztaltad, hogy ez így nem jó.
 Julia felsóhajtott.
 – Azért, mert mi van akkor, ha az, amit boldogságnak hiszünk, csak egy illúzió? Vegyük például Sonát. Szerinted boldog? Állandóan vidámnak tűnik, kedves és flörtöl mindenkivel, de már az ötödik hormonkezelésén vett részt, mert nem tud rájönni, hogy milyen neműként akarja leélni az életét.
 – Na és? Minden joga meg van hozzá, hogy keresse önmagát. És ha soha nem állapodik meg az is rendben van, ha ő így érzi jól magát.
 Julia nem felelt. Múltak a percek, és ők némán feküdtek egymás mellett, a békés félhomályban. Az ajtó mögül beszűrődött a zene, és valaki megpróbált benyitni, de mikor észrevette, hogy zárva van az ajtó tovább állt. Aspennek hirtelen az a kellemetlen érzése támadt, hogy figyelik. Felkönyökölt, és valóban; a fal mellett álló terráriumból egy megtermett kígyó bámult rá. A színpompás állat nem lehetett más, csak Sona királypitonja, amelyre annyira büszke volt. Hogy valójában milyen gazdag családban élt, azt ez a kígyó bizonyította leginkább, mert igazi állatokat szinte lehetetlen volt beszerezni. Persze a tudósok rájöttek, hogyan regenerálhatják a kihaló állatok sejtjeit, de mióta az ember majdnem elpusztította a fajok nagyrészét, már sokkal jobban figyeltek a természet túlélésére, és az állatokhoz nem férhetett hozzá akárki. Helyette kifejlesztették az úgynevezett android fajokat, amelyekkel sokkal kevesebb gond volt, hiszen nem kellett etetni őket, vagy takarítani utánuk, mégis minden másban tökéletes másai voltak lélegző társaiknak.
 – Szerintem jobb lenne, ha megint rendesen szednéd a gyógyszereidet – szólalt meg végül Aspen, elszakítva tekintetét a mozdulatlanul figyelő kígyóról – A te érdekedben adják őket.
 – Nem tudom van-e értelme élni. Vagy, hogy megérdemeljük-e az életet – Julia mintha meg sem hallotta volna, amit Aspen mondott – Egyszerűen csak, semmi nem tűnik valódinak.
 – Lehet, hogy volt idő amikor az ember nem érdemelte ki az életét, de most már mások vagyunk Julia. Gondolj bele! Fiatalon és boldogan élhetsz úgy, hogy közben azt szeretsz, akit szeretnél és úgy, ahogy szeretnéd. Nincsen többé különbség a nemek és a rasszok között, mindenki egyenlő, nem éhezünk és nem öregszünk meg, a kezeléseknek hála. Bárki lehetsz, bármit elérhetsz, csak szedned kell a gyógyszereket.
 – De én csak egy embert akarok szeretni és azt szeretném, hogy egy ember szeressen – felelte Julia csendes bánattal a hangjában.
 – Biztosan megtalálod majd, aki szintén így érez – mondta Aspen, és megfogta a kezét, mert nem tudta, hogyan segíthetne a lánynak.
 – Csak gondolkozz azon, amit mondtam, kérlek! – Julia Aspen szőkített hajába túrt, futó csókot nyomott az ajkára, majd kisétált a szobából, egyedül hagyva őt a még mindig bámuló királypitonnal.
 Az éjszaka többi része mámoros feledésbe merült, de bármennyit ivott, bármennyi Csillagport vett be, és akárhány embert csókolt meg Aspen, a beszélgetésük Juliával ott motoszkált a tudata peremén, nem hagyva, hogy újra teljesen felszabadultnak érezze magát.
 És másnap, mikor hazaindult Sona túl vidáman búcsúzott tőle, élénken nevetve, mintha az áttombolt éjszaka meg se kottyant volna neki, míg Aspen álmosan szédelegve észlelte csak a felébredő világot. Julia nem volt sehol, valaki azt mondta hazament, és Aspen kontaktlencséjére érkező üzenet is ezt igazolta. „Ne haragudj, hogy nem köszöntem el, túlságosan kimerült voltam!” – írta a lány.
 Amikor Aspen kilépett a liftből ugyanaz a nyüzsgő, boldog világ fogadta, ami előző nap, de valami mégis másnak tűnt. Az emberek szemében hamisan csillogtak a különleges színű kontaktlencsék, a köröskörül repkedő robotpapagájok hallottnak tűntek és az üvegfalak mögött túl fényes volt a város, amely egy szánalmas világ romjaira épült.
 Aspen tekintete újból megakadt a hatalmas és büszke hologram feliraton, és eltűnődött, mi van akkor, ha Isten mégsem halt meg, és az emberek még mindig rabok. Mi van, ha ez a gazdag világ hazugság, és az emberek mélyen belül, a lelkük aranyrácsai mögött továbbra is szenvednek. Aztán a nevetséges gondolatot elhessegetve bekapott egy színes tablettát, és jókedvűen mosolyogva felszállt az éppen beérkező légvonatra.

Turzó Liliána