Azon a napon a hőmérő ötven fokot mutatott. A városok üresek voltak, mindenki a lakásában kuksolt a légkondi feltalálóját istenítve. Nem azért nem léptek ki a házból, mert nem akartak, hanem mert tilos volt. Már reggel kihirdették az ítéletet, miszerint attól a naptól kezdve szeptember közepéig senki sem lépheti át a bejárati ajtó küszöbét. Élelmet robotfutárok szállítottak a lakosoknak, akik a csomagban felelhető ételek csekély mennyiségét látva elkeseredve és félve néztek a szörnyűnek ígérkező időszak elébe. Nem is gondoltak bele, hogy milyen szerencsések is valójában. Nem gondoltak a szegény erdei őslakosokra, akik a rekkenő hőségben a szabadban tartózkodtak és sorra hullottak el, ezzel is csökkentve a lázadók létszámát. Ugyanis az őslakosok lázadók voltak, lázadtak a rendszer ellen és minden erejükkel védelmezték kis darab őserdőjüket, ami éltette az egész világot. Őket senki sem látta el semmivel, se vízzel, se élelemmel, abból éltek, amit az erdő bocsájtott rendelkezésükre és még ezt a keveset is megosztották egymással. Esőért imádkoztak, de az nem jött. A növények elszáradtak, a patakokból elfogyott a víz. Érezték, hogy itt a vég, de azért küzdöttek. Saját ivóvizüket a növényeknek adták, mert tudták, hogy ha az erdőnek vége, a világnak is vége. De végül mind porrá lettek, a természet magára maradt.
 Tűzött a nap. Egy felhő sem volt az égen. Lassan meggyulladt az első falevél.
 A tűz, mint éhes vadállat, szaladt további áldozatokat keresve, s mindent elpusztított, amihez csak hozzáért.
 Sikoltozás hallatszott, az emberek utolsó csepp vizüket öntötték ki az ablakon, de ez mit sem ért. Valaki menekülni próbált. Porrá égett. A többiek egymásba kapaszkodtak és várták a halált.
 Óriási robajjal omlott le az első felhőkarcoló, vitte magával a többit is. A város elesett.
 De a tűz még mindig nem volt elégedett. Dühösen rombolt, ordított mérgében. Pusztított. Ölt. Véget vetett mindennek.
 Egy apró űrhajó száguld a semmiben. Öt ember van rajta. Az ablakhoz tapadnak, nézik egykori otthonuk pusztulását. A tűz világít a sötétben. A Föld feketévé válik. Halott. Nincs már benne élet. Magányosan, porosan lebeg. Szomorúnak látszik. Akiknek életet és otthont adott, azok pusztítják el. Azzal nagy robajjal és fényességgel darabjaira hullik. És nincs többé. Létezése immár történelem.
 Az űrhajó padlóján öt kis vízcsepp látszik. Nem is víz az. Könny.
 Az emberek egymásra néznek. Nem ismerik egymást. De ugyanazt érzik. Csak egymásra számíthatnak.
 Egy idegen bolygón öt furcsa lény áll kézen fogva. Magasak, soványak, két kezük, két lábuk van. És nagyon elszántak.

Bene Panni