Hatalmas volt a vihar. Az eső, mintha dézsából öntötték volna, kopogott a tetőn, az ablakokon. A szél süvítése minden apró résen behatolt, mint egy szűnni nem akaró sikoly. Valamit fel is borított kint, vagy talán egy ágat csavart ki. Villámok világították be a házat, az ég tombolt. A tavon esőcseppek milliói járták táncukat. A kis gátőrházból lámpafény szűrődött ki. Csak egy alakot lehetett látni, egy helyben ülve. Nem csinált az semmit, csak ült, és nézett órák hosszat, mint egy szobor. A vihar gyorsan jött, hát hamar el is ment.
 Most csönd van, pihen a dombos táj. Minden ázott és vizes, esőszag terjeng. A nagy fa alatt néhány ág hever, egy kerti szék is felborult. A tóban újra nyugodtság van. Az égen még három gomolyfelhő úszik, ezek elmennek, és újra kisüt a nap a kis halastónál. Csönd. A gátőrházba beköltözött a nyugalom. Tegnap óta egy neszt se hallani. Már nem hangos a házikó sem veszekedéstől, sem boldogságtól. Gyertyaillatot nem érezni, csakúgy mint a finom, frissen sült vacsoráét sem. Mintha az élet megszűnt volna.
 Egy férfi hajol ki az ablakon, és körülnéz. Tekintetével végigfut az udvaron, a gáton. A vízállást nem is ellenőrzi. Valakit vár. Azóta várja valójában, mióta elment. Még egyszer körülnéz, majd visszadugja fejét a házba.
 Nem sokkal ezután már hallja is a biciklifék hangját. Tudta, hogy eljön. Talán most kanyarodik le az útról. Biztos lassan jön, megfontoltan, jól átgondolva mindent, hiszen legszívesebben ezt a beszélgetést senki sem ejtené meg. Képzeletben követi útját, hol tarthat éppen. Már a jegenyesor mentén haladhat, mindjárt ideér. Az út nagyon sáros lehet, sok eső esett. A férfi behajtja az ablakot, de nem csukja be. Elhúzza a függönyt, és mögüle figyel. Már látja is az ismerős női kerékpárt, és a hatalmas csíkot, amit maga után húz a sárban. Majdhogynem el is süllyed. Mennyivel jobb lenne neki, ha már tudna vezetni, de ez most lényegtelen.
 A fiatalasszony leszáll a biciklijéről, és a kocsi mellett áll meg. A lágy szellő finoman lobogtatja nedves szoknyáját, amely a csomagtartónak csapódik. Elázott. Körülnéz, megigazítja ruháját, hajából kicsavarja a vizet. Csinos még így is, mint mindig. A milflőrmintás blúz szépen simul a testére. Szandál van rajta. Biztos út közben érte a vihar, nem számított rá. Mozdulatai nagyon óvatosak, nem kapkod el semmit. Hosszasan néz a házra, keresi a férfit. Végül bizonytalanul a nevét kiáltja. Csönd. Vár egy kicsit, majd még egyszer kiált. Semmi. Utoljára, hangosabban. A napfény megcsillan amalgámtömésén. A férfi szinte érzi a higany fémes ízét, pont úgy, mint akkor ott.
 A nő nézi a házat, majd egy ponton állapodik meg a szeme. Már tudja, hogy ott áll az ablakban. Nem látja, csak tudja. Most mit kéne tennie? Bizonytalan. Ebben a pillanatban minden tett következménye kiszámíthatatlan. Talán fél is.
 Még egy ideig bizonytalanul ácsorog, majd elindul. Komótosan tolja biciklijét a sárban. Újabb kerékpárnyomok jelennek meg az eddigiek mellett. Még egyszer utoljára visszanéz. A férfi az ablakban áll, már látni lehet. Egymásra néznek, tekintetük találkozik. A nő mégis továbbmegy. Nem néz többet hátra. Hallja a lassan becsukódó ablak nyikorgó hangját. Nem néz vissza, soha többé. Csönd.
 Már hazafele tart gondolataiba mélyedve. Mekkora bolond volt, hogy elment. Nem tudja csak úgy elengedni. Holnap visszajön. Kell még egy kis idő a férfinak, úgy gondolja. Most is csak saját magát biztatja. Az éjszaka majd mindent megold: új nap, új lehetőségek.
 A nő tettét rég megbánta, már a kezdeteknél, de nem tudott kimászni az örvényből. Csak sodródott az árral. Tudta, hogy ez meg fog történni, csak azt nem, hogy ilyen hamar. Minden titok, minden csalfaság kiderül.
Reggel ugyan későn, de reménnyel telve kel fel. Elaludt, az idő már majdnem dél fele jár. Lassan elkészül, rendbe szedi magát. Rettentően izgul, érzi, hogy egész életét meghatározó beszélgetés fog következni.
 De azt nem tudhatja, hogy előző nap utoljára látta a férfit. Előző nap, mikor tekintetük találkozott, nem tudta, hogy nem is értette igazán, mi jár a férfi fejében. Félreértette. Félreértett mindent. Nem ismerték egymást igazán. A vihar túl hamar jött, hát hamar el is kellett mennie. Csönd.
 De mindezek előtt még bekapcsolja a tévét, friss hír. A net is csak erről szól. Mekkora tragédia: új gátőr kerestetik.

Kuller Kitti

A főváros egyik belgyógyászati osztályán dolgoztam, mint segédorvos. Törekedtem arra, hogy a főorvos, az orvos kollegáim, a betegek, a hozzátartozók, elsősorban saját magam elégedett legyek a ténykedésemmel. A kórházi osztályon a reggeli órák különösen sok feladatot rónak az orvosra, nővérekre. Ugyanis tíz órakor kezdődik a főorvosi vizit, amikorra mindent rendbe kell tenni: az újonnan érkezett beteget kikérdezni, a kórelőzményt pontosan leírni kézzel (még nem volt számítógép), átnézni a régi leleteket, zárójelentéseket. Rohangálni a kislaborba, ahol magunk vizsgáltuk a vizeletet, vérképet, hiányzó adatoknak utánanézni, vizitelni a ránk bízott kórteremben, egy-egy bíztató, bátorító mosolyt küldeni az aggodalmaskodó betegnek.
 Eszembe jut, hogy mennyit változott a múlt század 60-as évei óta az orvoslás: nem volt ultrahang, nem voltak modern képalkotó eljárások (CT, MRI), nem volt automata vérnyomásmérő készülék, betegágynál mérhető vércukor-meghatározó készülék stb. Segédeszközünk volt a fonendoszkóp és a reflex-kalapács. Hagyatkozhattunk az alapos kórelőzmény kikérdezésére, a beteg elbeszélésére, a megfigyelésünkre, a megérzésünkre, tapasztalatunkra, a kopogtatásra, hallgatózásra, tapintásra és arra, ami a két fülünk között van. Szorosabb volt a személyes bizalmi kapcsolat a beteg és az orvos között. Ha telefonon érdeklődtek egy hozzátartozó hogyléte felől, akkor a folyosón függő vezetékes telefonhoz kellett mennünk, nem lévén még mobiltelefon, okos telefon.
 Miközben sietve rohantam egy röntgenképért egy másik emeletre, odalépett hozzám egy fiatalember, aki eddig egy ablakmélyedésben szerényen meghúzódott, és restelkedő mosollyal egy papírba csavart üveget nyújtott felém. Valahonnét ismertem az illetőt, akinek horgas orra volt, és túlméretezettek voltak az elülső felső metszőfogai.
 – Kérem, vizsgálja meg ezt a vizeletet! A feleségem otthon fekszik, magas láza van. Ez az ő vizelete.
 Teljesen felháborított ez az inpertinencia. Pont most, és miért éppen engem szemelt ki ez a pasas? Ki ez? (Ezt a pofát én már láttam.) Nem volt idő vitába bocsátkozni, kérdéseket feltenni. Indult a vizit, és nekem is csatlakozni kellett a slepphez. Kijöttünk az első kórteremből, az illető még mindig ott volt szánalmas üvegével együtt. Megpróbált lekapcsolni a vizitről, és rimánkodásba fogott. Valóban kihagytam a vizitből a következő kórtermet. Ezalatt elmondta, hogy az ő mamája az egyetemen dolgozik, mint szakszervezeti segédtitkár, és az ő ötlete volt, hogy ezen az osztályon keressen egy orvost, aki kezelné a menyét. Akkoriban az a hír járta, hogy ez az osztály az ország egyik legjobb belgyógyászati osztálya.
 Megszántam a szerencsétlen férjet, akiről kiderült, hogy színész, és azért volt számomra oly ismerős. A tv-ben már láttam. Magamhoz vettem a küldeményt, és loholtam vele a kislaborba. Akkoriban magunknak kellett a vizeletet vizsgálni. Gyorsan széttöltöttem kémcsövekben, belelöttyintettem a megfelelő reagenseket, és megállapítottam, hogy sem fehérje, sem genny, sem bilirubin nincs a vizeletben. Loholtam vissza az emberemhez, és közöltem az örömhírt, hogy negatív a vizelet.
 – Akkor nem tudom, mi baja lehet a nejemnek – mondta, és színészi tehetségét latba véve tragikus arcot vágott. Belekapaszkodott a köpenyembe, és könyörgő hangon kérte, hogy munkám befejezése után menjek el hozzájuk megvizsgálni a feleségét. Nem volt szokásom, hogy kijárjak betegekhez. Ezt csak igen kivételes esetekben tettem meg: rokon, barát, stb. kedvéért. De ezúttal nem tudtam ennek a pofának nemet mondani, már csak azért sem, mert nem volt rá idő. A nagyvizit során az én kórtermem következett. Zsebembe dugta a névjegykártyáját a címmel. Abszolút nem lelkesedtem az ügyért, melyet ezek után felvállaltam minden lehetséges következményével.
 Kissé fáradtan, morcosan beültem a Trabantomba, beindítottam a motort, mely a jól ismert aritmiával felzúgott, és ocsmány levegőszennyeződést okozott. Megkerestem a házat, azon belül a lakást, és csöngettem. Néhány pillanat múlva női papucskopogást hallottam. A léptek határozottságot árultak el. Kinyílt az ajtó, és egy gyönyörű, hosszú barnahajú, barnaszemű, elbűvölő nő állt velem szemben pongyolában, mely alatt hosszú hálóing volt. Kissé zavartan bemutatkoztam. Ő is így tett, és közölte, hogy már várt, tudta, hogy jövök. Egyáltalán nem keltette súlyos beteg benyomását, sőt mintha egy csöppet mulattatta volna, hogy egy orvost neglizsében fogadhat. Bevezetett az egyik szobába, de közben keresztülmentünk egy másik szobán, ahol állványon félig kész olajfestményt láttam, és a fal mellé támasztva néhány be nem keretezett képet. Ez a helyiség kétségtelenül műterem volt. Jellegzetes olajfesték és terpentin szaga uralta a levegőt.
 – Itt szoktam festeni – mondta.
 – Netán festő? – kérdeztem esetlenül.
 – Igen, művész vagyok, Derkovits-díjas.
 Éreztem, hogy tanúbizonyságát kellene adnom annak, hogy némi tájékozottságom van a képzőművészetben.
 – Szeretné megnézni a képeimet?
 Helyeseltem a jó ötletnek. Mutatott egy csendéletet, melyen almák is voltak.
 – Ezek hasonlítanak Cézanne almáihoz.
 – Óh, ha megnézi Cézanne almáit, akkor láthatja, hogy úgy vannak azok az asztalon, hogy attól kell tartani, hogy valamelyik legurul róla. Itt nincs miért aggódni, egyik alma sem fog leesni.
 Felfogtam, hogy nagyon öntudatos művésszel állok szemben. Elismeréssel adóztam a képekkel kapcsolatban, melyek valóban tetszettek.
 Ezek után úgy gondoltam, hogy rátérhetünk jövetelem valódi céljára, és a betegségéről kezdtem érdeklődni. Kiderült, hogy semmi komoly baj nincs, tegnap valóban lázas volt, és ágyban maradt, de mára már sokkal jobban érzi magát, de még ágyban maradt. Indítványoztam, hogy megvizsgálom, ha már idejöttem. Piszkálta a csőrömet, hogy miért rángattak ide láthatóan indokolatlanul. Nyugodtan be is jöhetett volna a munkahelyemre, vagy az illetékes orvoshoz.
 – A férjem fogja a lányomat hazahozni az oviból.
 Ekkor realizáltam, hogy gyermekjátékok is vannak a szobában, meg egy gyermekágy és A/4-es papírok gyerekrajzokkal.
 Villámgyorsan bebújt az ágyba, felhúzta a hosszú hálóinget a nyakába, és felült. Elkezdtem a hátát kopogtatni, hallgatóztam, finoman megütögettem a vesetájékot, majd hátára feküdt, meghallgattam a szívét. Láttam, hogy ajkát kicsit előre biggyesztette. Amikor kértem, sóhajtott. Belenéztem a torkába, a szemébe. Ennek a szemnek elbűvölő kisugárzása volt. Éreztem, hogy a tenyerem átnedvesedik. Majd következett a has tapintása. Az ágy mellett egy széken ültem, ahogy a has tapintását helyes végezni. Gondosan betapintottam a bal, majd a jobb bordaív alá. Egyszer csak észrevettem, hogy kuncog a „beteg”. Gondoltam, mint ezt sok betegnél tapasztalhattam már, hogy csiklandós. Javasoltam, hogy tegye az ő kezét az enyémre. Ez régi, jól bevált fogás, mellyel ki lehet küszöbölni a csiklandozás kellemetlenségét.
 Azután úgy tűnt, mintha ő nemcsak a kezemet vette kézbe, hanem az események további irányítását is. Én meg gyarló férfi lévén, hagytam magam. Olyan cél felé vezette a kezemet, melyről álmodni sem mertem volna. Erkölcsi tartásom megingott, Apollónak tett Hippokratészi esküm elhalványult. Tehát az ujjaimat oly módon irányította, amely már egyáltalán nem a belgyógyász kompetenciájába tartozott. Be kell vallanom, nem volt ellenemre a játék. Észleltem, hogy légzése a páciensemnek mélyebbé és szaporábbá vált, noha most nem szólítottam fel sóhajtásra.
 – Nem bújsz ide mellém? – suttogta.
 Ekkor már elveszítettem minden józan megfontolást, mely a gondolatot halványra betegíti, és kapkodva ledobáltam a ruhámat, és átadtam magam a sors kegyeinek.
 Az élmény elemi hatású volt, kizökkentett a hétköznapi kerékvágásomból. Otthon mit sem vettek észre rajtam. Éjjel nem tudtam aludni, és gondolatok tömkelege árasztott el. Ki ez a tünemény? Lesz-e folytatás? Mi lesz, ha kiderül? Hogy tarthatnám meg? Alig ismerem, szeretném jobban, sokkal jobban megismerni. Azt gondoltam, hogy ha csak ennyi volt, akkor is olyan elementáris élménnyel ajándékozott meg, hogy felejteni nem fogom, nem is lehet. Szép emlékeim között fogom tárolni, vezető helyen.
 Vártam a másnapot. Végeztem a dolgomat a kórházban, igyekeztem helytállni, de a gondolatom akörül forgott, vajon hogyan valósulhat meg egy újabb találkozás. Végül is a déli órákban az őrzött névjegykártyát előszedtem, és suttyomban felhívtam telefonon.
 – Már vártam, hogy felhív – mondta. – Azt hittem, nem is érdekli betegének hogyléte.
 – Reméltem, hogy túl van az életveszélyen! – feleltem incselkedve.
 Természetesen ismét meglátogattam. Ekkor már rendesen fel volt öltözve, és elkezdett magáról beszélni. Megtudtam, hogy a Képző- és Iparművészeti Középiskolát végezte, majd az Iparművészeti Főiskolára járt. Elmondta, hogy mennyire elfoglalt, mert azon kívül, hogy fest, a házimunkákat is neki kell elvégezni. Férje keveset van otthon, mert reggel elviszi a gyereket oviba, majd próbál a színházban, meg beszédtanár foglalkozik vele, tanul táncolni, délután hazahozza a gyereket az oviból, este előadása van a színházban. Igazságtalannak tartotta, hogy egy színész sokkal népszerűbb, ismertebb, mint egy festőművész, noha a reproduktív művészetnél előrébb való a produktív művészet.
 Ezután következett az önmarcangolás, az álmatlan éjszakák, legyen-e folytatás, zárjam-e az egész gyönyörű kalandot, mondjak le erről a váratlan ajándékról, vagy győzzön a józan ész, a meggondolás, mely a tettet halványra betegíti? Legyek erkölcsös kispolgár, hivatásomnak élő hű férj, jó családapa? Lehet összeegyeztetni a kettőt? Helytállni itt is, ott is? Jó színésznek kell ehhez lenni. Milyen metamorfózison kell keresztülmenni, míg a szerető lakásától az ember a saját otthonába jut!? Harcban álltam önmagammal. Előbb-utóbb lebukik az ember. Vállaljam a kockázatot? Nem tisztességes dolog, amit csinálok, de szárnyakat ad, lendületet. A munkám nem sínyli meg. Sőt! Még odaadóbb vagyok, toleránsabb, empatikusabb. A hétköznap állóvizéből világoskék fodrozódó tengert vetít elém a perspektíva.
 Sok okoskodás után, mely halálra ítélte a tettet, úgy határoztam, hogy még egyszer, búcsúképpen, meglátogatom, és megható szép, amolyan operettes búcsút veszek, de majd telefonon tartjuk a barátságot.
 Búcsúlátogatásom különös fordulatot vett, ugyanis hallottuk, hogy valaki be szeretne jönni, de a zárban belülről benne volt a kulcs. Hogy a beteget, mármint a feleséget a férj csaknem meztelenül találja, még nem botrányos eset, de hogy az orvos is pucér, az enyhén szólva bizalmatlanságot kelthet. Barátnőm ameddig csak lehetséges volt, húzta az időt, nehezen tudta kinyitni az ajtót, először a konyhába vezette a férjét, üdítővel kínálta. Én villámgyorsan belebújtam a ruhámba, majd bejött a férj, és örömmel üdvözölt, melegen megrázta a kezemet, és tudomásomra hozta, hogy nagyon örül a látogatásaimnak, és fogadjak el két tiszteletjegyet a szombati színházi előadásra. Nagyon megtisztelné, ha eljönnék kedves feleségemmel együtt.
 – Rendkívül lekötelez, mit adnak? – kérdeztem zavartan.
 – Hunyadi Sándortól A lovagias ügy, de lehet, hogy G. B. Shawtól Az orvos dilemmája lesz – válaszolta ő.
 Az ezt követő feszengő beszélgetésből az tűnt ki nekem, hogy a férj mintha örülne, hogy egy kellemes, örömteli, élvezetes feladatot leveszek a válláról. Így mindhárman jól járunk. Nem akartam mélyen belebonyolódni ebbe a kínos ügybe, megnyugtattam a férjet, hogy a feleség egészségi állapotát illetően nincs ok aggodalomra, és búcsúztam.
 Soha többé nem léptem át a küszöbüket. Máshol sem találkoztunk. Részemről lezártam a kapcsolatot. Ha valaki szakítani akar, akkor azt drasztikusan, minél gyorsabban tegye meg. Jobb egy fogat egyszerre kihúzni, ha kell, mint lassacskán húzogatni. Volt még egy-két szemrehányó telefonhívás a részéről, sőt hosszú postai levélben is kifejtette, hogy mennyire magányos. Őszintén bevallva én is nehezen viseltem hiányát. Nagy űrt hagyott maga után. Ami történt, azt nem bántam meg, és még most is átmelegedő szívvel gondolok rá, aki azóta már eltávozott az élők sorából. Meggyászoltam. Érzésem szerint jót tettem vele.
 Salus aegroti suprema lex est! – mondja a latin.

Köves Péter

Alig volt már zöld terület a városban. Az egész dombot házakkal szabdalták szét, de nem ám kis otthonos kertes házakkal, hanem hatalmas, mindent elfedő négyemeletesekkel. A természet háttérbe szorult, s hiába tisztelte még az embert, már nem talált viszonzásra. A horizonton már nem érvényesültek a fák, a város látképébe nem volt beleszólásuk. Föléjük tornyosult a tégla- és panelóriások tömkelege. A fák nem adták fel, továbbra is az égre törtek, mindig csak felfelé nyújtóztatták recsegve-ropogva elfáradt, öreg ágaikat, hogy lassan inthessenek az embereknek: még itt vagyunk. Még vagyunk.
 Kora délután volt. Kertjében álldogált a kissé görnyedt hátú idős ember, ásójának támaszkodott, s a szépen gondozott veteményest figyelte. Már nem olyan a termés, mint régen volt – gondolta, miközben megtörölte verejtékező homlokát.
 Dús hajába kapott a szellő, mely jóleső érzéssel töltötte el, azonban hiába próbálta, már nem látta honnan érkezik a fuvallat. A kertjén kívül nem látott zöld színt a környéken. S tudta, hogy nem a nap szívta ki hajából a színt – mint gyermekkorában annyiszor, mikor egész nap kint játszott a kertben a fivéreivel –, mert az már nem süt ide. A magas házak árnyéka áthatolhatatlan, s magjában elfojt minden melegséget, ami a régi szép időkre emlékeztethetné. Ezt a fakó árnyalatot, melyet csak hangsúlyosabbá tettek a szeme és a szája körüli barázdák, a múló évek okozták. Felkapta az ásót, és odasétált vele a legnagyobb fa törzséhez, majd nekitámasztotta. Ő pedig szép lassan beleereszkedett összecsukható kerti székébe, s a maradék tíz percben élvezte a nyugalmat, amíg újra nem éledt a városi zaj. Mindenki sietett haza a munkából, száz meg száz autó száguldott el a környéken, és egy része hangos dudaszó kíséretében le is parkolt. Jobbról hangzott egy „Megjöttem!” kiáltás, a ház mögül pedig gyerekek rohantak sikongatva az utcán, és apjuk karjába vetették magukat.
 – Szép, szép! Van, ami nem változik – mosolyodott el magában az idős ember, majd sajgó derekát fogva óvatosan felkelt a székből, s beballagott a házába.
 Kivette a hűtőből a madártejet, amit még reggel készített el, és letette a virágos terítőre. Elővett négy porcelán tányért, meg egy Micimackós műanyagot kiskanállal. Egy nagy kancsóba igazi citromból készített limonádét, majd frissen vágott virágot tett egy vázába, és elhelyezte az étkezőasztal közepén. Bement a szobájába, és átizzadt, sárral borított ruháját tisztára cserélte. Ránézett az órájára, és izgatottan kisietett a kapuhoz – már amennyire elkopott csontjai engedték. Mire odaért, egy autó fékezett le a ház előtt, és kettő gyerek ugrott ki az autóból, hogy versenyt fussanak szeretett nagyapjukhoz. Eközben egy férfi kiszedte a gyerekülésből a legkisebb unokát, aki visítva nyújtózkodott, hogy ő is elérhesse a nagyapát. A felesége pedig vidáman integetve köszönt édesapjának.
 – Papi! Papi! Annyira hiányoztál! – ölelte meg hevesen az idős embert a kislány, aki a leghamarabb ért oda.
 – Szervusztok, kedveskéim! – cirógatta meg unokája arcocskáját, majd mindenkit mosolyogva megölelt. A legkisebb gyerek pedig felkéredzkedett a karjaiba. Biztonságban érezte magát az erős kezek között, szerette közelről nézni az utánozhatatlan ráncokat a szeme körül, s boldogsággal töltötte el, hogy egy hős a nagyapja. Mert ő annak látta.
 – Jól utaztatok?
 – Samu egyszer rosszul lett az úton, le kellett húzódnunk, de a jól bevált mese mindent helyre hozott – kacsintott rá a nő, majd apjába karolva elindult a ház felé. Még suttogva hozzátette: – Tudod, a száz éves fáról, melyet hiába vágnak ki, mindig visszanő.
 – Amit édesanyáddal minden viharos estén el kellett mondanunk neked, hogy megnyugodj. Sosem felejtem el! – nevetett lányára, majd mindenkit betessékelt a házba. Miután feltette az összes udvarias kérdést vejének, s válaszolt az általa feltett összes udvarias kérdésre, mindannyian leültek az étkezőasztalhoz. Csendben figyelte, ahogy jó ízűen fogyasztják utolsó családtagjai a madártejet.
 Mikor a gyerekekkel lefekvéshez készülődtek a szülők, a nagyapa kiment a kertbe meglocsolni a növényeket. Elmerült gondolataiban, miközben ágyásról ágyásra irányította a határozott vízsugarat.
 – Szia, Nagyapa! – az idős ember összerezzent a hangra, nem számított társaságra. De gyorsan összeszedte magát, és hátramosolygott a válla felett.
 – Sárikám! Hát te mit csinálsz itt kint? Nem kéne már ágyban lenned a többiekkel?
 – Megkérdeztem anyut, hogy ma éjszaka mesélhetsz-e te nekünk, de azt mondta, hogy nem tudja, mikor jössz vissza a kertből, a fiúk pedig már nagyon álmosak. Így engedélyt kaptam arra, hogy kijöjjek ide, és megkérjelek, hogy mesélj nekem valami szépet! – nézett fel nagyapjára ragyogó szemekkel Sári.
 – Ha közben segítesz nekem locsolni, akkor beleegyezek! – nézett tettetett komolysággal a lányra. Nagyon szeretett vele beszélgetni, mert jóval érettebb volt a koránál. Ráadásul rengeteg könyvet olvasott már, ezért mindig nagyon körülményesen fogalmazott meg mindent. Az idős embert a feleségére emlékeztette.
 – Rendben, Nagyapa! – szétnézett a kertben, és csodálat tükröződött a tekintetében. Az idős férfi felé nyújtotta a locsolókannát, majd elmondta, hogy melyik növénynek mennyi vizet kell adni. Sári nagyon koncentrált, és ügyesen megbirkózott a feladattal, sőt el is határozta, hogy beszerez majd néhány virágot az erkélyre otthon, annyira tetszett neki a locsolás utáni illat.
 – Mit szeretnél hallani Sárikám? Olyan mesét, amit már ismersz, vagy valami teljesen újat? – miközben feltette a kérdést az idős ember, elégedetten figyelte unokáját. Sári egyből ráérzett a természet gondozására.
 – Ha már a kertedben vagyunk, és úgyis annyira szeretem azt a történetet, akkor elmesélnéd nekem a Száz éves fát? – Az idős férfi halkan felnevetett.
 – Fogadni mertem volna rá, hogy ezt fogod kérni a jó öreg nagyapádtól. No sebaj, miközben elmegyünk vízért, belekezdek.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy város. Eleinte egy átlagos városnak tűnt, kis házakkal, kedves, nyugodt emberekkel, de ahogy az lenni szokott, szép lassan megváltozott. Új, nagyobb házakat építettek fel a régiek helyére, a lakosok szokásai átformálódtak. Azonban a város szívében még élt egy derék férfi szeretett feleségével. Vidékről származtak, és ők sosem mondtak búcsút a hagyományoknak, de az ottani életnek sem. A kert volt a mindenük. A szomszédban viszont szintén megkezdődött az átalakítás.
 Az építkezésen már minden készen állt egy újabb emeletes ház felhúzására. Csak egy kis terület kellett volna még, ami az egyik lakó kertjéhez tartozott. Néhány rózsán kívül nem volt ott semmi más, ám a férfi ragaszkodott hozzá, és semennyi pénzért nem volt hajlandó eladni. Mikor a szomszédok kérdezgették, hogy miért makacsolta meg magát, azt felelte, hogy azokat a rózsákat még az édesanyja ültette, azóta pedig az ő felesége gondozza őket. Amíg él, vigyáz rájuk. És a kert többi részére is. Persze ezt sem értették meg a többiek, akkoriban már nem volt szükség kertre, mindent meg lehetett venni a közértben, és nem kellett hónapokig vesződni a növények gondozásával. Valamint úgy gondolták, a nagy házak felépítésével még jobban elhatárolódnak majd a falusi élettől, ami nekik csak a szegénységet és az elmaradottságot jelentette. A városiaknak már nincs szüksége zöld területre, napfényre vagy csöndre. Az a lényeg, hogy mindenki városinak lássa őket.
 A férfi hiába harcolt minden erejével, s védte foggal-körömmel a kertjét, végül az állam nyert. Megfenyegették, hogy nem csak azt a kis földet veszik el tőle, ha nem fejezi be az ellenállást, hanem a házát is, minden vagyonával együtt. A felesége sírva könyörgött neki, hogy hagyja abba, mert mindent el fognak veszíteni. Mikor a férfi tehetetlenségében rábólintott, az asszony könnyek között próbálta átültetni a rózsákat, hogy megmentse őket. Azonban az új helyen egy sem maradt meg, így békén hagyta a maradékot. Nem volt szíve több rózsát megölni, majd megcsinálják a munkások, gondolta, nekik úgysem jelentenek semmit.
 Éjszaka a férfi hiába várta, nem jött álom a szemére. Miután megvigasztalta feleségét, és megvárta, hogy elaludjon, kiment a kertbe. Csak állt a lekerített kis terület előtt, ami pár órával ezelőtt még a családja tulajdona volt, és azon törte a fejét, hogy mitévő legyen. Hirtelen feltámadt a szél, és egy magot fújt a lába elé. Felvette és tanulmányozta, de nem tudta megállapítani, hogy milyen fa termése lehet. Még sosem látott ilyet. Zöld volt a teteje, majd átment barnába. Fényes volt, és sérthetetlen. Egyszerre tűnt öregnek, és halottnak, meg fiatalnak és élettel telinek. Nézte egy darabig, majd összezárta körülötte a tenyerét. Valami villant a szemében, és határozottan bólintott egyet. Felemelte a szalagot, és átbújt alatta.
 Másnap reggel a felesége hangjára ébredt.
 – Gyula! GYULA! Ébredj fel! – hevesen rázogatta férje vállát az asszony, akinek szeméből teljesen eltűnt a szomorúság. – Ezt látnod kell!
 A férfi morogva fölkelt. Valamikor hajnalban aludhatott el, és nem tervezett délnél hamarabb kimászni az ágyból. Nem akarta látni, ahogy az építkezés szép lassan maga alá temeti gyermekkorát és fiatalságát. De a felesége nem engedett, és kirángatta a férjét a kertbe.
 Mikor felnézett, hirtelen lefagyott. Nem hitt a szemének, nem tudott mit kezdeni a látvánnyal. Egy óriási fa állt az elkerített részen.
 Egész nap emberek vizsgálgatták, a munkások szitkozódtak, és újságírók keresték fel a férfit, hogy mit csinált, hogyan ültette oda azt a több mint száz éves fát. Senkinek nem válaszolt, aznap végig csak csendben mosolygott.
 A természetvédelem megvétózta a fa kivágását, így visszaadták a területet a férfinak, és egy kisebb házat építettek a tervezett helyett.
 A fa törzsének azóta is neki van támasztva egy ásó, és a lombkorona árnyékában ott van egy összecsukható kerti szék. A férfi sosem szakadt el a fától, teljes szívvel gondozta, és örökké hálás volt neki.

– Vége! – csapta össze a tenyerét az idős ember. Sári összerezzent a heves hangra, eddig teljesen belefeledkezett a mesébe. – Hátra viszem a kannát, addig nyugodtan menj be, de meg is várhatsz.
 – Rendben, Nagyapa, szívesen megvárlak. – Annál tovább nézelődhet a kertben, és érezheti a friss esőhöz hasonlító illatot, gondolta. – Nagyon élveztem a locsolást! Illetve köszönöm szépen a mesét! Anya nem tudja ugyanígy elmondani nekünk. A te szádból viszont minden szó igaznak hat.
 – Neked bármikor mesélek, kedveském – simogatta meg Sári arcát, majd elindult hátra.
 Időközben besötétedett, így Sárinak erőltetnie kellett a szemét, hogy mindent lásson. A szépen kigazolt veteményest, a félig elvirágzott tulipánokat és a bimbózó rózsákat. Mellettük állt a kert legmagasabb fája, olyan vastag törzzsel, amit három ember sem ér át. Sári nézte egy darabig, majd eltátotta a száját. A fának volt támasztva egy ásó, és mellette pihent egy összecsukható kerti szék.

Bogdán Noémi

Zoltán sikeres vállalkozó lett huszonnyolc éves korára; sportos, jóképű, száznyolcvanöt magas. Nem volt még felesége, de még tartós barátnője sem. Szeretett utazni. A szakmai konferenciákat mindig kihasználta, hogy minél többet lásson a városból, ahol a konferenciát tartották.
 Régi vágya volt, hogy megnézze a szép spanyol városokat. Talált is egy jónak ígérkező szervezett utat, amire befizetett. Nem volt még forróság, ami kedvező városlátogatáshoz. Hallotta a hírekben, hogy Kínában egy vírus járványkitöréssel fenyeget. Messze van – gondolta.
 A repülőtéren az idegenvezető hölgy összeterelte a csoportot. Zoltán szomorúan konstatálta, hogy eddig a csoport csupa nála idősebb házaspárból állt. Az utolsó pillanatban berobogott egy fiatal nő.
 Nem volt magas, úgy százhatvanöt lehetett. Büszke tartása, no és a magas trottőr sarkú piros szandálja miatt magasabbnak látszott. Az alakján rajta felejtette a szemét Zoltán. Izmos vádlija, ívelten formás, telt combjai rendkívüli popsiban folytatódtak, ami fölött hangsúlyozottan keskeny csípő következett. Ez külön is kiemelte két gyönyörű, telt keblét. No és azok a ragyogó barna szemek, melyek épp megvillantak, jelezve, hogy az ilyen szemérmetlenül nyílt mustrát nem díjazzák. Helytelenítését tovább hangsúlyozva megrázta szép fejecskéjét úgy, hogy fekete dús fürtjei csak úgy röpködtek körülötte.
 Ezt se kezdhettem volna szerencsétlenebbül – gondolta Zoltán. Ráadásul a lány megszólalt.
 – Az ilyen pofátlanul fürkésző alakoktól kiráz a hideg. Pont egy ilyen csoportot kellett kifognom. – Ezt már csak magának mondta.
 – Bocsássa meg, ha tolakodónak tűntem. Mentségemre szóljon, hogy ilyen káprázatosan szép nőt még életemben nem láttam.
 – Hű, de ócska duma. Itt hagyjuk abba, és mellőzzük a további csevegést az út során.
 A továbbiakban Zoltán igyekezett a látnivalókra koncentrálni, és két szimpatikus, intelligens házaspárral is összebarátkozott.
 Lilivel nem váltottak szót. Mással beszélgetett éppen, amikor Zoltán meghallotta, hogy Lilinek szólítják.
 Éppen megcsodálták Sevillában a mórok építette Alcazar palotát, majd kissé elcsigázva a csoport sétára indult a középkori zsidónegyedbe. Napos délután volt, a csoporton kívül alig járt arra valaki. Egyszer csak a háta mögül egy kiáltást hallott.
 – Jesszusom, a tárcám!
 Hátrapillantott, Lili kiáltott. Egy pillanatra mindenki ledermedt. Észrevette, hogy egy sötét képű fiatal fickó húz el mellette. Elkapta a grabancát, és a közeli épület falához lökte. Rögtön látta a tekintetén, hogy ő lehet a tolvaj. A csoport mellett előrébb egy fiatal, hasonló kinézetű pár mikor észrevette, hogy lekapcsolták a társukat, futásnak eredtek. Nyilván nekik kellett volna átpasszolni a szajrét.
 Miután ballal a falhoz szorította a fickót, felemelte a jobb öklét, hogy megcsapja kicsit a fickót, ha kell. Nyüszítve emelte védekezésre az egyik kezét a fickó, a másikkal elővette és a földre dobta Lili tárcáját. Zoltán futni hagyta. Fölvette a tárcát, és egy szó nélkül átnyújtotta Lilinek.
 – Nagyon köszönöm. Mindenem benne volt.
 Zoltán csak fejbiccentéssel vette tudomásul a köszönömöt, és megfordult, hogy csatlakozzon a csoporthoz.
 – Mi van? Durcizik, mert leoltottam a reptéren? A tárcám visszaszerzését szuper jól csinálta. Mindenki lebénult, csak maga ismerte fel a helyzetet. A leoltás meg jogos volt, mert egy ócska frázissal túltolta az első pillanatban.
 Zoltán ezt már nem hagyhatta szó nélkül.
 – Nem toltam túl, csak megmondtam a véleményemet. Soha senkire még nem mondtam ilyet, és most is ez a véleményem. Jogom van a saját véleményemhez, és nem hagyom, hogy ezt bárki kétségbe vonja.
 Közben olyan kaján mosollyal adta mindezt elő, hogy az nem maradhatott hatás nélkül.
 – Nagy franc vagy te, úgy látom.
 Most már Lili is mosolygott, és a tegezésre váltás új lapot indított a kapcsolatukban. Ettől kezdve együtt lógtak nagy beszélgetésekbe merülve, ha éppen nem volt látnivaló.
 – Nocsak, a hősünk meg a majdnem károsult megtalálták egymást? – mondta kedélyeskedve az egyik idősebb hölgy.
 – Csak a tárcájára vigyázok! – replikázott Zoltán nagy mosollyal.
 Most már Lili is alaposan szemügyre vette Zoltánt, és határozottan tetszett neki, amit látott.
 – Te mivel foglalkozol?
 – Informatikus vagyok.
 – Szóval programozó?
 – Alapvégzettségem matematikus. Szoktam programozni is. De mostanában inkább vállalatelemzéssel foglalkozom. Majd azt követően alakítjuk ki a feltárt problémák informatikai megoldását.
 – Hűha, ez komoly lehet. Hogy csinálod ezt?
 – Vállalatátvilágításnak hívják. Kihívnak egy vállalathoz. Puhatolózó kérdésem: „Nos, mi a probléma?” A tipikus válasz: „Hát…” Mire én: „De mi a probléma leginkább?” Válasz: „Leginkább minden.”
 Lili már kuncog.
 – És ezzel mit tudsz kezdeni?
 – Erre szolgál az a módszertan, amivel kiszedjük az ott dolgozókból azokat az ismereteket, ami alapján megismerjük a céget, és kielemezzük az alapvető problémákat, valamint azok összefüggéseit.
 – És nős vagy? – váltott meredeken Lili az őt jobban érdeklő területre.
 – Nem vagyok.
 – Nem is voltál?
 – Nem.
 – És van stabil barátnőd?
 – Nincsen.
 – Nem is volt?
 – De volt, csak már nincs.
 – Ez megnyugtató. Egyébként biztos voltam benne, hogy nem vagy langyi. Most nősülésre hajtasz?
 – Egyelőre eszemben sincs. De most te jössz. Mivel foglalkozol?
 – Harmadéves egyetemista vagyok, magyar-népművelés szakos. Nem hiszem, hogy tanárnak állok. Inkább az újságírás vonz.
 – Gyakran szoktál hazudni?
 – Micsoda kérdés ez? Csak ritkán szoktam, ha nagyon muszáj.
 – Milyen újságíró lesz így belőled?
 – Igenis van közöttük becsületes is!
 – Bizonyára. Talán még az ügyvédek között is van. A politikusok között már nehezebb lenne találni.
 – Cinikus vagy.
 – Fix barátod?
 – Nincs.
 – Férjhez menést megcéloztad.
 – Szó sem lehet róla.
 – És ha mégis beüt egy alkalmas?
 – Kizárt. Élni akarok, bulizni, kipróbálni mindent, és a legjobbra visszatérni. Ez az életelvem. Közben nem tesztelem a szexpartnereimet, hogy alkalmasak lennének-e férjnek is.
 – Szóval érzelem nélküli szex. Szerelem kizárt.
 – Ez túl durván hangzik. A szerelmet nem lehet kizárni. Ha lefekszem valakivel, az legyen vonzó, szimpatikus és intelligens. Ha egyik sem, akkor legalább jól teljesítsen az ágyban, mert ha nem, akkor azonnal jól kirúgom.
 – És mi számít jó teljesítménynek?
 – Ismered Hacsaturján Kardtáncát?
 – Természetesen.
 – Na, ha azt valaki végig bírja bennem a zene ütemében úgy, hogy a csúcsra juttat, akkor ő nálam a csillagos ötös.
 – Volt már ilyen?
 – Nem, de reménykedem.
 – Ha jól emlékszem, az alig több mint két és fél perc. Ez nagyon kiábrándítóan hangzik!
 – Én élvezkedni akarok, nem agyonlelkizni minden numerát!
 Zoltán hirtelen elhallgatott. Eddig azt tapasztalta, hogy a nők sokkal inkább lelki beállítottságúak. No és: puff!
 Esti vacsoránál az idegenvezető azt fejtegette, hogy a spanyol tengerpartot a németek is meg az angolok is nagyon kedvelik, de nem nagyon keverednek. Ismert az a rész, ahol az angolok, máshol a németek szeretnek nyaralni.
 – Milyen jó lenne, ha létesítenének itt egy angol pubot – jegyezte meg egy testesebb úr.
 – Képzelje, van itt egy, nem is messze.
 – De jó lenne egy jót sörözni ott!
 – Szerintem ennek semmi akadálya. Csak egy angolul tudót kerítsenek, aki elboldogul a pubban.
 – Én szívesen vállalom – szólt közbe Zoltán.
 A társaság felkerekedett. A pubban már nagy hangulat volt. Sikerült egy asztalt keríteniük, Zoltán meg intézte a megrendelt söröket, ami nem volt könnyű, mert a pult előtt sokan tömörültek. Zoltán azonban ismerte a dörgést. Látszott, hogy nem először forgolódik ilyen közegben. A tömegen nem kellett átverekednie magát, csak odakiáltotta a csaposnak a rendelést. Az emberek kézről kézre adták a pénzét, majd visszafelé a kért sörét. A közönség angol dalokat énekelt harsogva. Zoltán ismerte ezeket, és ő is bekapcsolódott. Egész jó hangja volt. Lili szeme csillogott. Ilyen jó hangulatú buliban régen volt. Amikor hazafelé készülődtek, Zoltán üdvözlő formulákat kiáltott a közönségnek jó angolsággal. Ők harsányan viszonozták, jelezve, hogy a kocsmai közösség angolnak vélte, és befogadta. Lilinek ez nagyon imponált.
 Hazaindultak, telve élményekkel.
 Ferihegyen, amikor leszálltak, beütött a krach. Közölték az utasokkal, hogy amíg Spanyolországban jártak, a koronavírus oda is betört. Ezért két hétig szigorú karanténba kell vonulniuk, hogy megelőzzék a vírus behurcolását az országba. A karantént otthon is tölthetik, ha el tudnak különülni a családtagjaiktól.
 Zoltán meglepődve vette észre, hogy Lili ül a bőröndjén, és sír.
 – Mi a baj, Lili?
 – Az, hogy albérletben lakom egy másik lánnyal. Oda nem mehetek, mert nem tudunk elkülönülni. A szüleim vidéken élnek, oda sem mehetek. Bevisznek valami kórházi elkülönítőbe? Attól meg irtózom, mert ott aztán bármit elkaphatok.
 Zoltán elgondolkozva nézte az egyre jobban zokogó lányt. Végül megszólalt.
 – Megértem az aggodalmadat. Tudom, hogy csak pár napja ismerjük egymást, és túlzás lenne azt állítani, hogy megkedveltél, de a szorult helyzetedre való tekintettel felajánlom a karantén idejére a vendégszobámat.
 Lili meglepetten felnézett a bőröndjéről. Meglepetésében még a sírást is abbahagyta.
 – Ez most komoly? Alig ismersz. Honnan tudod, hogy két hétig egy lakásban kibírod-e velem? Vagy csak azt akarod, hogy legyen két hétre egy csajod? Pénzem sincsen. Nem tudok fizetni a szállásért.
 – Nem akarok lefeküdni veled. Felajánlottam, mert te bajban vagy, és én megengedhetem magamnak, hogy segítsek. De semmiféle érdekem nem fűződik ahhoz, hogy nálam vendégeskedj.
 – Ne haragudj. Ez szinte hihetetlen. Ilyenről én még nem is hallottam.
 – Döntsd el, mert indul a kisbusz, ami mindenkit hazavisz, aki otthoni karanténban lesz.
 Zoltán elindult, maga után húzva a bőröndjét. Kisvártatva Lili felpattant a sajátjáról, és Zoltán után eredt.
 Leszálltak a kisbuszról, és beléptek a kertkapun.
 – De hát ez egy családi ház! Rendben tartott előkert virágokkal, füves hátsó kert gyümölcsfákkal. Egyedül laksz itt?
 – A karantén idejére kettesben veled.
 Zoltán megmutatta Lilinek a szobáját, mit, hol talál. Azután leültek megbeszélni az együttélés szabályait, teendőit.
 – Én reggel hétkor kelek. Reggelit készítek, ami nálam egy szelet vajas kenyér és kávé. Neked is készítek, ha megmondod, mit kérsz.
 – Ez nekem is megfelel.
 – Utána én egész délelőtt dolgozom a számítógépem és a telefonom segítségével.
 – Jó lenne nekem is tanulni, de nincs itt a laptopom.
 – Nekem van egy tartalékban, azt megkapod, amíg itt vagy. Az ebédet hogyan oldjuk meg? Rendeljünk?
 – Én tudok főzni, ha van hozzá nyersanyag.
 – Szuper. Összeírjuk, hogy mi mindenre van szükségünk, és megrendeljük házhoz szállítással.
 – Délután és este szabad program. Van egy kis könyvtáram, lemezeim, TV. Láthattad, van egy kis edző szobám is.
 – A hozott ruháimat, fehérneműimet szeretném kimosni.
 – Ott a mosógép meg a szárító, vasaló.
 – Akkor körülnézek, van-e valami, amiből vacsorát készíthetek.
 Másnap reggel indult minden, ahogy megbeszélték. Lili finom ebédet készített. Délután olvasgattak. Vacsora után Lili lezuhanyozott, és kijött a hallba egy közös tévézésre. Zoltánnak elkerekedett a szeme. Mindössze egy szűk piros sort és egy laza fehér póló volt rajta. A gyönyörű mellei csak úgy röpködtek.
 – Mi van? – nézett rá incselkedő hangon Lili.
 – Őrjítően nézel ki. Milyen filmet akarsz te így nézni?
 – Ahogy látom, neked mindegy, mert úgysem azt fogod nézni. Pornó csatornád van?
 – Nem tudom.
 – Nagyon ki vagyok éhezve egy jó kis szexre. Azt hittem, hogy tegnap este már otthon leszek, és felhívhatom valamelyik lövő-legényemet.
 – Te férfi háremet tartasz?
 – Tulajdonképpen igen.
 – Úgy használod őket, mint valami eszközt?
 – Ne essünk túlzásba. Mindegyiket kedvelem, kit ezért, kit azért. Mondjuk így: változó a lelki kötődésünk mélysége. Tudom, hogy te másként gondolkodsz, de bevallottad, hogy neked is voltak alkalmi partnereid, akikkel a szexért és nem szerelemből voltál együtt.
 Zoltán elnémult, elgondolkodott. Lili folytatta.
 – Na, gyere ide és simogass meg. Úgysem bírjuk ki.
 Zoltán úgy érezte, mintha egy erős mágnes húzná ellenállhatatlanul Lilihez, hogy finoman rátapadjon csodás ficánkoló melleire.
 Fékevesztett, vad szeretkezésüknek nem akart vége szakadni. Bódultan, szótlanul pihegtek egymás mellett. Végül Lili szólalt meg.
 – Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen jó is lehet a karantén.
 – Miért?
 – Mert a karantén nélkül nagyon valószínű, hogy nem jöttünk volna össze. Te annyira más egyéniség vagy. Nagy az esély rá, hogy a karantén után se maradunk együtt.
 – A háremedből tényleg kimaradnék.
 – Pedig közben a fülemben szólt a Kardtánc. Te vagy az első csillagos ötös!

Sebők Ferenc

Én, minden homokszem és piramis egyedüli igaz uralkodója, türelmesen várakoztam királyi kamrám hatszögletű szobraival körülölelve. Társaságom nem lévén más, mint Kafir és Aszeth, leghűbb őreim, kiknek szolid figurái védelmezőn álltak tőlem két méter távolságra akár ősi, de mégis élő obeliszkek. Tekintetük éles és golyóálló; talán az egész dinasztiában ők markolják a legszilárdabban lándzsáikat védelmemben.
 Már számtalan esetben, mint ahogyan most is, azon kapom magam, hogy őket csodálom azon morfondírozva, vajon az idő teltével min merenghetnek. Kivételes lojalitással kitartanak kötelességük mellett, vagyis a jelen lehetséges kihívásait engedik csak be elméjükbe, ami bármelyik pillanatban jelenthet veszélyt vagy tiszta, hosszadalmas monotonitást, vagy talán… valóban megengedik maguknak azon luxust, mely nagyon könnyedén az egyetlen felszentelt uralkodónőjüket árulhatja el, és bele engedik ringatni magukat fantáziákba, álmodozásokba, múlt és jövő lebegő gondolatprizmáiba? Ez lenne a legegyszerűbb, legtermészetesebb emberi reakció tőlük, csarnokaimon kívül keresni az örömöt, önmagukban…
 Egyiptom enyhe szele váratlanul bebizonyítja létezését egy pillanatra és beárad keletről, majd kiszáll a nyugati ablakainkon, valószínűleg az egész udvari személyzetemet is ugyanúgy felélénkítve, mint engem. Ekkor harmadik jelenlevő szolgám, Rhea, a legalázatosabb alakja mozgásba lendül, és elfordítva tekintetét a festett padlóról egyetlen kérdés nélkül kitalálja futólagos gondolatomat: kecsesen odasuhan hozzám egy tál szőlővel. Ahogyan egzotikus olívaolaj illatával megközelít, láthatóvá válik a kígyóékszer, melyet bokáján visel, és mely minden egyes lépéssel egyet rezzen, még inkább kihangsúlyozva elbűvölő lábait.
 Ő a legeslegszebb hajadon lány, akit felleltem egész Egyiptomban. Természetesen úgy értem, a legszebb ember. Ebben a kérdésben nincs helye összehasonlításnak velem szemben, én Királynő-Istennő vagyok. De ő megérdemli e címet, és ugyancsak megérdemli, hogy legközelebbi segédem lehessen. Csak az idő homokja fedi majd fel a tartós lojalitását, mely a jelenben több, mint bizonyított a szemeimben.
 Bár első pillantásra senki sem gondolná, Rhea igaz értéke messze túlnő a földi megjelenésén: a szavak a fő talentumai, és személyemet a vele való szóváltás simogatja a legkedélyesebben. Amikor egy üde szőlőszemet helyez finoman a szám elé, gyengéden elfogadom, és bólintok hálából. Majd erősödő lépések közelegnek. Egy kézsuhintással elküldöm segédem, mivel a várva-várt pillanat elérte partjainkat.
 Külföldi diplomatám, Emith tárul elénk, hogy lendületbe hozza ezt a statikus jelenetet egy frissen borotvált, göndör hajú, magas rangú római egyenruhát viselő ember kíséretében. A férfi még egy babérkoszorút is visel, melynek földem területén teljesen más jelentése van, mint ahonnan ő érkezett. Jól tudom, ki ő, és a hírnevéből lekövetkeztethető grandiózus intelligenciával rendelkező személy tudhatná: a vendéglátó felé járuló tisztelet felsőbbrendű a saját tradíciók prezentálásánál.
 Emith elém térdel, majd fennhangon kijelenti:
 – Hatalmas uralkodónő, fáraó és Egyiptom Királynő-Istennője! Ezennel bemutatom Róma híres hadvezérét.
 A férfi előlép, szintén letérdel, és a mozdulattal látható, ahogyan combizmai erősen megfeszülnek arra utalva, hogy a hadiedzés, avagy tényleges fizikai ütközet nem ismeretlen számára. Jobb keze a kardján fekszik, mely a felém való elkötelezettség és a várható támadás ambivalens szimbóluma.
 – Üdvözöllek, óh, hatalmas királynő! Megtiszteltetés, hogy jelenléted elé járulhatok.
 Majd feláll kiegyenesítve teljesen gerincét, és szinte megvakít túlzottan merésznek és büszkének ható tekintetével, melyet testrészeinek kis mondanivalói csak fokoznak. Ritkán mer valaki így rám nézni. Egy másodperc töredékéig pillantásom találkozik Rheáéval, kinek alig észrevehető mosolya egy olyasfajta üzenet, melyet csupán én érthetek. Bár a férfi szavai nagylelkűek és hízelgőek, szemei és esszenciája más történetet bontakoztatnak ki. Érzem: dicsőségre vágyakozik, minden áron hódítani akar, vágyakozásai messzemenő hatalom felé irányulnak. Még e pillanatnyi alávetettségtől is velem szemben titokban vére forrásnak indul. Tehát játszani szeretne, és még nem vette fontolóra, hogy talán a királyi játszmák főpapnőjével áll szemben. Induljon hát a játék!
 Felemelkedek trónomról. A csarnokban mindenki mereven várja válaszom. Kimért lépésekkel lesétálok talapzatom kőlépcsőin közben megingathatatlan szemkontaktust fenntartva a híres római hadvezérrel. Majd elég közel érek hozzá, hogy lehetséges legyen megcsókolnia kezemet, ezzel azt sugallva neki, hogy egy olyan példátlan kiváltságban részesítem őt, melyet még szinte senki más nem kaphatott tőlem. Azonnal letérdel még egyszer kezemért nyúlva, és a tisztelet lágy csókját adja rá. Ezután szavamra vár.
 – Emelkedj fel! Biztosítani szeretnélek jóakaratomról, és egyben üdvözölni Egyiptomban. Vágyom arra, hogy közös törekvéseink bőséges szövetséget eredményezzenek mindkettőnk civilizációja számára.
 Látszólag túlárad az örömtől, és tiszteletteljesen, oly formasággal, mint egy katona, újra feláll.
 – A legnagyobb örömmel hallom szavaid, és vallom én is ugyanezt. Így legyen! Most már személyesen is megbizonyosodhattam felőle, hogy a páratlanságodról szóló történetek igazak. Sikeres törekvéseink olyanok lesznek, melyeket e világ még nem tapasztalt!
 És megint ott van a szemében az a leleplező vibrálás. Óh, drága hadvezérem, túl könnyedén tárod fel magad előttem. Azt hiszed, már ismersz. Emlékezhetnél: Egyiptom legszentebb állata a macska. A macskák örök misztériumok őrzői. És megszelídíthetetlenek.

Nagy Nimród László

Mottó:
„...most már nyugodtan megnyithatjuk a 'Menjen a...' tröszt negyedik boltját is.
De az ég szerelmére... mi legyen a neve?”
(Peterdi Pál)

Már majdnem nyolcvanéves volt, mégis ugyanolyan flottul járta az utcákat, mint holmi fiatal. Igaz, immár merevebb mozgással és görbébb háttal, mint fénykorában. Az alacsony kis öregember kalapot és hosszú ballonkabátot viselt; emberfia nem volt otthon, s egy falat sem volt a hűtőben, így hát hősünk egy éttermet keresett, ahol kedvére falatozhat, s még társasága is akad. Nem érte be holmi gyorsétkezdével, szendvicsbárral vagy bódéval: afféle békebeli, a város zaja elől csendbe burkolózva elrejtőző, valódi ételeket kínáló étterem után kutatott.
 Egyszer csak annyira kimerült, hogy éhségével sem törődött immár, és ernyedten letottyant egy buszmegálló ülésére. Már-már az elszenderedés határán állt – illetve ült –, amikor egy középkorú férfi megkocogtatta a vállát - de hiába. Aztán gyengéden megrázta; erre már felébredt.
 – Uram, tessék vigyázni, el ne aludjon! – hajolt a középkorú úr az öreg fölé, a szemébe nézve. A kis öreg egy darabig bámult az ötvenes fickó arcába, majd nagy nehezen kinyögött egy „köszönöm”-öt. Botjára támaszkodva, nehézkesen felegyenesedett, majd önkéntelenül hátrafordult. Egy ízléses cégér virított át a túloldalról az üvegfalon át, a feliratot azonban csak pár perc vizslatás után tudta kivenni, mivel már romlásnak indult a látása.
 „S-U-NY-I” – betűzte a cégtáblán. – Hát ilyet mesében sem hallani: Sunyinak nevezni egy üzletet!? – gondolta.
 A bácsika egy darabig meresztgette a szemét; a furcsaság nyomban el is terelte a figyelmét gyötrő éhségéről. Gondolta, ha már így szemébe tűnt a dolog, át is ballag a túlsó járdára, s leleplezi a felettébb bizarr nevű boltot.
 Átvánszorgott a zebrán, s megállt a bejáratnál, hogy elolvassa rajta a kiírást. Hát Uramfia, egy étterem, ráadásul nem is akármilyen: már a hatalmas üvegablakokon át is látszott, hogy nem kevéssé flancos.
 – Nézzenek oda – dörmögte magában az ősz úr. – Ilyen puccparádé van odabenn, az étteremnek meg Sunyi a neve! Egyre furcsább ez a jelenség. – Előzőleg megszűnt éhsége mintha egyszeriben visszatért volna. – No, de azért lássuk, miféle becsali-csárdával van dolgom?
 Belépett a vendéglőajtón. Azon nyomban elé toppant egy elegáns pincér, fejét kissé oldalra biccentve végigmérte az idős urat.
 – Jó napot kívánok, Uram! Magát ideküldték, ha szabad érdeklődnöm?
 E meglepő kérdésre tüstént felment hősünknek a vezérhangya.
 – Már ne haragudjon, de micsoda kérdés ez?! Ki hallott már ilyen marhaságot, hogy valakit elküldjenek egy étterembe?! És pláne, tudja, mit jelent a munkahelyének a neve?!
 – Elnézést, uram – mondta erre egy rövid szünet után a pincér. – Itt valami félreértés lesz, ugyanis üzletünk nevével a küldés összefüggésben van. Tudja, ha mondják valakinek, hogy „menjen a sunyiba”...
 – Ááá, most már értem! – Hősünk megenyhülve bólogatott. – Ha épp tudni akarja: engem nem küldött senki, én éppen csak erre jártam. És tessék mondani: bárkit lehet küldeni?
 – Hát hogyne! Nézze csak, mekkora most is a forgalom! – A pincér előkelő mozdulattal mutatott az asztalok körül ülő tömegre.
 – És bárki küldhet bárkit? - kérdezősködött tovább a kis öreg.
 – Természetesen. Sőt, akit küldenek, tíz százalék kedvezményt kap.
 – Tíz százalék árengedmény. Na de, Főúr, kérem, nem túlzás ez?!
 – Ez családi hagyomány. Tetszik tudni, a tulajdonosnak még a nagyapja találta ezt ki, aki a vendéglőjét Fenének nevezte el, s mivel láthatóan működött is, további hasonló éttermeket nyitott, így a Pokol, majd a Franc nevűeket. Az üzletlánc sikerét csak tovább növelte, amikor a kedves nagypapa akart egy negyedik boltot is nyitni, de sehogy sem tudta kitalálni a nevét, ám akkor a jelenlegi tulajdonos, az unoka, aki éppen kamasz volt, előállt az ötlettel, hogy legyen az új étterem neve Sunyi. Most az immár felnőtt unoka viszi tovább az üzletláncot.
 A bácsit kicsit megdöbbentette a pincér anekdotázása: nem ilyen közvetlenséget szokott meg az éttermi kiszolgálóktól. Azt főleg nem, hogy az étterem történetének titkaiba beavassák vendégeiket. Viszont a megkönnyebbülés, hogy végre felfedte a vendéglő felettébb kétértelmű nevének titkát, na és a meleg fogadtatás feletti öröm legyőzni látszott a kényelmetlen, gyanakvással teli meghökkentséget. Immár nyugodtan fellélegezve foglalt helyet az egyik asztalnál, a pincér pedig a kezébe adott egy étlapot.
 Sokáig törte a fejét emberünk, mit is rendeljen: a vadas marhaszelet és a sajttal töltött gnocchi között vacillált, de végül az utóbbit választotta. Régóta vágyott már valami olaszos finomságra, otthon szinte mindig ugyanazokat a megszokott ételeket tálalták elé úgyis. Tüstént le is adta a rendelést; még egy csésze feketét is kért a gnocchi előtt.
 Miközben a kávét várta, még egy futó gyanú felmerült benne: lehet, hogy ez a közvetlenség, amivel a pincér fogadta, csupán reklámfogás, és nem is olyan jó a koszt? Na, gondolta, majd meglátja, addig is türelmesen vár.
 Negyed óra múlva hozták is a kávét. Az illat, amely a teli csészéből áradt, annyira igazi volt, hogy az öregúr futó kételye egy csapásra szertefoszlott. Már el is felejtette mardosó gyanúját, ahogy belekortyolt a gőzölgő feketébe. Azon kapta magát, hogy ez volt a legízletesebb kávé, amit valaha ivott. Még az asszonykája sem tudta volna ilyen zamatosra megcsinálni... Eszébe is jutott, hogy talán frissen pörkölt kávéval van dolga. „Majd ha kijön a főúr a gnocchival, ezt is megkérdezem” – morfondírozott.
 Kisvártatva meg is jelent a főúr, s amint a kis öreg elé tálalta a guszta sajtos krumpligombócokat, a fellelkesült vendég felemelte az ujját.
 – Főúr, elnézését kérem, lehetek egy kicsit indiszkrét?
 – Tessék, csak nyugodtan.
 – A kávéjuk frissen pörkölt?
 – Igen, uram.
 – Szóval azért ilyen pompás! Megmondom magának, soha ilyen fenséges feketét nem ittam, mint az Önöké!
 – Köszönjük, nagyon kedves. – A pincér ezek után gondolta, azt is megvárja, hogy az éltes úr a gnocchit is megkóstolja. Egy gombócot máris a szájába vett az öreg, s az egész arcán sugárzó mosoly áradt szét.
 – Mmmmmm! – Az ősz bácsi immár nem törődött sem illemmel, sem más megkötéssel, olyannyira magával ragadta a paradicsomszószban hempergő gombócok telt zamata. – Főúr, ez, kérem szépen, mesés! Boldog lehet, akit ide kergetnek!
 – Ezt örömmel halljuk! – biccentett a fejével féloldalasan a felszolgáló. – Lám, nemhiába él tovább a családi hagyomány! - mormolta az orra alá továbblépve.
 Földöntúli boldogsággal tömte magába az élemedett korú vendég a fenséges gnocchit, s mire végzett, olyan érzés töltötte el, mintha a mennyországba érkezett volna. Amint eljött a fizetés ideje, gondolta, megoszt a felszolgálóval egy történetet, ami épp az eszébe villant.
 – Pincér – intett neki –, most jutott eszembe, hogy jártam én már egy Mentira nevű teaházban is.
 Most a felszolgáló állt döbbenten az asztal mellett.
 – Amekkora marha voltam, gyanakvással támadtam rá a tulajdonosnőre, hogy tudja-e, mit jelent a mentira szó. Eszembe nem jutott, hogy a berendezésben akar imitálni valamit, konkrétan az égboltot, ahogy utóbb ő elmondta, s nem is figyeltem. Egyszerűen csak szúrta a szemem, hogy lehet egy teaházat így nevezni. Tudja, a mentira az hazugságot jelent. Na, most ugyanilyen incidensbe keveredtem volna itt is, ha Ön nem kérdez rá, hogy küldtek-e, és nem meséli el üzletük nevének történetét. Állíthatom, büszke lehet, amiért ilyen ötletes főnöke van!
 – Igazán nagyon megtisztel minket, Uram, csak el ne felejtsen fizetni! – vigyorgott lángvörösre gyúlt arccal a pincér.
 Fizetés után az öreg felállt, és kezet rázott a kiszolgálóval, majd az ajtón kilépve még visszanézett, mintha rokonoktól búcsúzna. A cégér feliratáról huncutul kacsintott rá vissza a hatalmas vas rókaarc.
 – Hallod-e, te cimbora, mi még biztosan találkozunk! – viszonozta a figura kacsintását az öregúr egy ugyanolyan pislantással, mint amilyen a rókafejről fogadta az étterem minden látogatóját.

Orosz Júlia

Bonifác, a hentes, mint istenfélő ember, gyakran járt templomba. Nem mulasztott volna el egyetlen vasárnapi misét sem. Sokszor egyedül volt férfiember az egész szertartáson a sok feketeruhás, fonnyadt öregasszony között. No meg persze ott volt a pap is, de az nem számított igazi férfinak. A hentes szinte mindenkit ismert már látásból, jobbra-balra köszöngetett a sok ráncos arcnak, míg a megszokott padsorához ért.
 Ám ott most hirtelen megtorpant, mert valaki már ült a helyén. Sőt, az illető az ő imádságos könyvét lapozgatta, amit mise után mindig a padban szokott hagyni.
 − Hölgyem, ha meg nem sértem – szólította meg a betolakodót.
 − Ó, csak nem az ön helyére ültem, uram? Ha arrébb húzódok, elférünk egymás mellett – mosolygott rá kerek holdvilág-képével az asszony.
 Bonifác kicsit körülményeskedve foglalt helyet az ülőkén. Megzavarta a női testtől még meleg pad, nyugtalanul izgett-mozgott még jó ideig. Ahogy oldalra nézett, meglepte az asszony kissé kihívó pillantása, de leginkább a hozzá-hozzádörzsölődő, hatalmas, hurkás combok zavarták meg lelki békéjét.
 A hentes szokva volt a nagydarab, hájas húsokhoz, a tányéron is a kövéret szerette, aminek a zsírja elomlott a szájában, rágni sem kellett.
 − A sovány, inas falatok még a kutyának sem valók – mondogatta a feleségének. A sovány, sápkóros asszony elértette a célzást, megsértődve elvonult a hálószobájába. Már évek óta külön aludtak.
 Bonifác nehezen viselte az így kialakult helyzetet. Vérbő, életerős férfi lévén többször megfordult a fejében, hogy elmegy egy „olyan” házba könnyíteni magán. Vallásos érzülete azonban mindig visszatartotta ettől a lépéstől. A sors kegyetlen fintora volt, hogy épp a templomban érte a kísértés, itt jött rá igen erősen a női test utáni vágy. Igyekezett visszafogni magát, nem nézett többé az asszony felé, de ott érezte maga mellett a hatalmasan domborodó tomport. A nőnek ráadásul valami izgató, nyershús szaga volt, mint az üzletében felaggatott, hasított félsertéseké.
 − Micsoda cégére lehetne ez az asszony a boltnak – morfondírozott magában. A sovány, zörgő csontú feleségét sosem engedte a pult mögé, nehogy elriadjanak a vevők.
 Ilyen gondolatok jártak a fejében miközben a pap beszélt. A nadrágja is egyre jobban feszülni kezdett, nem csoda, hogy nem tudott a prédikációra figyelni. A zsoltár szövegét is eltévesztette, mikor énekelni kezdtek. A nő kövér könyökével oldalba bökte, mire Bonifác elhallgatott, és csöndben várta a szertartás végét.
 − Atyám! – ment oda a mise után a paphoz. – Gyónni szeretnék!
 − Most, fiam? – csodálkozott az öregecske plébános. – Mi lehet az a nagy bűnöd, hogy ilyen sürgős?
 − Paráználkodtam.
 − Előfordult az már mással is – mondta megbocsátóan a pap.
 − De itt a templomban!
 − Előfordult az már mással is – sóhajtott a pap, és felnézett a mennyezeti festményen röpködő, félpucér angyalkákra.
 − Egy ismeretlen asszonnyal szeretkeztem gondolatban.
 A pap megütközve nézett Bonifácra.
 − Csak gondolatban?
 − Igen, atyám – hajtotta le bűntudatosan a hentes a fejét.
 − Nahát, fiam! Azzal a másvalakivel ilyen sohasem fordulhatott volna elő – csóválta a fejét a pap, és reverendájába dugott kézzel elindult a sekrestye felé.

Szilasi Katalin

Úgy érzem, mindkét szó magyarázatra szorul, Kedves Olvasó.
 Mindkettő, mert furcsa lehet kívülállónak e két szót egymás mellett olvasni. Még számomra is, két üveg bor után is, mit elszopogattam kandallóm mellett, amíg leírtam ezt a két sort, és a következő ködös okfejtést.
 Pinti, alias Pintér Elektra, kedves távgépírónőm és lelki masszőröm volt, fiatal múzsám, akin nem fogott az idő, sem a bor.
 Elfogultságom érthető, mert jómagam nagyon bátortalan, bizalmatlan, félig evilági könyvelő vagyok, aki ábrándozós perceiben sem mer kétértelmű szavakat nemhogy elmondani, leírni sem. Mégis e kis hölgy, akit címzetes múzsámnak nevezhetek, áttörte hallgatásom, s félszegségem kapuját. Több irányból ostromolta szívemet, mely előtte oly megközelíthetetlen volt, s gyomromat, melyen át állítólag a szívhez vezet az út, mégpedig hegyaljai szilvás heknijével (antigasztronómusoknak: sós palacsintalepény), majd Látrányi lórúgásnak becézett háztáji pálinkájával, s végül, de nem utolsósorban: személyes varázsával.
 Úgy adódott, hogy tetemes munkám okán hirtelen szükségem lett gépírónő-segédre, de sajnos – mit tegyek – rosszul reagálok az ütemes kopácsolásra. (Ennek Manci néni a megmondhatója a 7. emeletről, akinek unokáját elhibázott lelkiállapotomban kidobtam az ablakon, mert a kis süvölvény a falat ütötte órákig játékkalapácsával, épp dolgozószobám ablaka mellett.)
 E fogyatékosságom okán tehát áthidaló megoldásként álláshirdetést adtam fel, melyben hosszútávú távgépírónőt kerestem havi juttatással, kultúra és szabadidő utalvány ellenében, szigorúan maximum évi egy személyes találkozással az előbb említett emberkerülési okomból.
 Jöttek is sorra a jelentkezők, ám hirdetésemet rendre félreértelmezték: egyik gépelni nem tudott, másik telefonon érthetően beszélni, inkább csak dadogott, s nagy részük rideg vallatásom során beismerte, hogy távkapcsolat reményében válaszolt hirdetésemre, némi apanázs ellenében. Természetesen ezen jelentkezőket azonnal kitoloncoltam irodámból.
 A sok alkalmatlan jelentkező közül megesett pillantásom egy csokor vadvirágon, mely épp az Ő hajában virított.
 Rögtön egy hullámhosszra kerülünk, s kiderült, hogy ő emberkerülő lévén csakis távmunkában gondolkodik, nem bírja a monotonitást, s ahogy ő mondta, ezt a mai cudar világot, így a négy falat szívesebben nézi otthon, mint kinn ezt a bűnös életet, ha nem veszem zokon. – S mindehhez olyan szomorú ibolyakék szeme volt, mint a leglilább orgona, a legmélyebb tó, a legkedvesebb párizsi kék, szóval nem lehetett ellentmondani neki, s minek is, ha igényeink ilyeténképp éppen találkoztak, s egymás fóbiáit tolerálva, távmunkatársak lettünk.
 Csupán egymás születésnapjain találkoztunk személyesen. Ilyenkor fenséges ételekkel sietett fogadásomra a fent említett földi javakkal, isteni nedűkkel, s mélykék melankóliával. Szerettem ezt a nőt, Isten a megmondhatója, miért s mennyire. De hogyan is tudtam volna felvállalni érzelmeimet, mikor oly hétköznapi dolgok sem mentek, mint az utcán való sétálás vagy a cigánykerekezés.
 Leánykérés tehát szóba sem jöhetett. Születésnapja azonban vészesen közeledett.
 Szerelmem vak hevében valami különlegeset akartam adni neki, amit sosem felejt el, amit csak én adok neki. (Ez, azt hiszem, utólag bevallva, maradéktalanul sikerült.)
 Így jött, hogy fellapoztam a kerületi randomrandiajánlót, és kinéztem benne egy lovastanyán eltölthető teadélutánt, dupla hájasmuffinnal s halk zeneszóval két főre, hétfőre.
 Meglepetésem nem titkolt szándéka az volt, hogy hátha kiesünk komfortzónánkból, s végre egymásba botlunk, úgy istenigazán, mint két eltévelyedett madárka a világ kalitkájában. Miért ne juthatna nekünk ugyanaz az itató s közös kis fészek félszeg életünkben, s talán nemcsak távmunkatársam, hanem élettársam is lehetne ez a szívborzongató nőszemély.
 Meghívásom eredményes volt, úgy tűnt, repesve várja a meglepetés ajándékot, s az együtt eltöltött napot.
 Előző nap gondosan kikeféltem frakkomat, kalapomat tisztítóba vittem, hajamat kifehérítettem, csillogott, mint a hókifli. Elegánsra vasalt öltönyömben érte is mentem kocsistól, inasostól. Hölgyem megilletődve ült be a bérelt konflisba, s mintha érezte volna, hogy ez a nap, ez a mai, ez különleges. Járása még légiesebb, szeme még bársonylilásabb volt, mint valaha.
 A találkozónk jól sikerült, igen. A magunkkal hozott Látrányi lórugás és egyéb kísérőitalok kitöltése közepette kérte, hogy szólítsam Pintinek, s kérdésemet megelőzve nevére rá is szolgált az azon nyomban felhörpintett két pint töménnyel.
 Úgy éreztem, itt van szándékkinyilatkoztatásom ideje, de sajnos, az elfogyasztott étkek és zenebona után metakommunikatív lánykérésemtől megrémülve neki hirtelen felindultságában lovagolni támadt kedve, s mielőtt bármit mondhattam volna, el is rohant a legközelebbi mént megülni (gondolom, menekülőre fogva a dolgot).
 Ám az a hirtelen történésektől megriadva olyan elemi erővel rúgott bele, hogy életét már nem sikerült megmenteni, csak testének martalékait sikerült kihalászni a csúszós-hideg csalitosból.
 Sosem felejtem el, szeme még mélykékebb volt, mint életében, ahogyan elém hozták vászonlepedőben, elbúcsúztatni a drága testet. A lórúgás végzetes volt.
 Életem ezen mégis emlékezetes napján megtanultam, hogy nem csak a Látrányi lórugás lehet ártalmas, sőt végzetes, hanem egy nagyon is romantikus leánykérés is.
 Ki-ki maradjon a kaptafájánál, én pedig a könyvelésnél, ezért úgy adódott, hogy most épp távvezetőnőt keresek, aki hetente legalább egyszer kitisztítja lakásom és lelkem koszos zugait, esetenként auramasszázzsal, de csakis homeotelepátiával, mert hozzám ugyan nem ér többé egy nő se. Se a testemhez, de semmiféleképp a lelkemhez, és punktum, mélykék szeműek kíméljenek, köszönöm!

Kasza Kriszta

Ez egy mese. Lehet: gyenge. Egyes helyeken esetleg esetlenke. De…
 Ez egy mese. Lehet, nem kellemes. De: szellemes. Persze. Mert szerepel benne rengeteg szellem. Meg rengeteg tetem. Beletettem, mert… tetszett nekem.
 S beleteszek e mese-jelenetbe szellemek serege mellett egyetlen egy eleven embert (de neve mellett jelet lejegyzed?, dejszen kettessel, ne egyessel kezdjed!). S lehet benne egy hegy, (mely lefele lejt, persze), s e hegy megett egy felszentelt kert. S kert mellett legyen egy-egy jegenye, egy levele-vesztett cseresznye-cserje, s lehet benne esetleg egy jeges december… De nem! Nem kell bele telet kevernem, mert jelenet-tervem nem selejt; e jeles elme, ezen tervet ezennel elejt…
 S legyen kezdet? Belekezdek!
 Hely: fent emlegetett tereprendezett jegenye-szegett kert. Csendes. S kegyelettel teljes. Mert e felszentelt helyen lent, fekve, feslett selymekkel fedett merev teste lelkeket feledett ex-embereknek, s fentebb meg kelyhekbe helyezett test-esszencek emelkednek. Kert, emberek temetve, csend… Rendbe’? Neh…!
 Helyzet: ezen fent nevezett helyen telepedett le – menhelyet lelve – szellemeknek rettenetes serege. E csendes kert felett lebeg e sereg estelente lepelbe tekerten, dermedten s messze derengve. Kereng, kereng szenvtelen. El nem szenderednek, de szenvednek. Szenved e menet, mert szellemek ege fekete fellegekkel lett tele. Kedvetlenek. Beteg szellem-lelkekkel teltek e szellem-leplek, s terjed egyre e szellem-menetbe’ e gennyes lelet. Nem zeng e helyen „he-he” sem, nem nevetnek. Kereszteket vetnek, esetleg egereket kergetnek, elmerengve keveregnek (egyes esetekben estelente erre keveredett embereket rettentgetve).
 E szellem-nemzetet egy neves, szent szellemmel felkent, nemes Szellemfejedelem vezet. Szellemfejedelem felfedezve e keservet, tervbe vette (esze penge!): rejtett jeleket fejtene meg keserv-eredetet keresve. De mert e rejtett jelek rejtekhelyek teljesen elrejtettek, e jeleket nem lelte, s meg nem fejthette. E tervet ejtette.
 Erre fej’be vette (ez egy lelkes tender!), rendelettel lehetne rendbe szedve egyeseknek szellem-kedve, s e rendelettel lehetne e szellemeknek egy nyelettel kedvesebb feje.
 S tette.
 Keze tele egy tekerccsel (melyet egyre nehezebben tekercsel), s menten egy teszttel kezdene: „Melyetek szeretne nevetve, epedve, szeretve, henteregve…?”. De berekesztette e remek remeket, mert mellette egy szellem-csemete – keze eperrel tele (ez egy szellem-csemege, merre csenhette?) – eperleves keze jelentkezett:
 – Neves Szellemfejedelem! Meglehet, jelentenem kellene Neked: e helyen egy szellem nem jelent meg!
 – Szedte-vette, teremtette! Mely szemtelen szellem, mely ezt megtette? – hergedt fel Szellemfejedelem.
 Megszeppent e szellem-csemete, s csendesen rebegte:
 – Fene.
 Mert e szellem-sereg legneveletlenebb egyede, Fene. Eleven, nyegle, kerge fenegyerek, nem kell bele elem, benne ereje telje. Enyves keze merre megy, eleget elemelget, s egyebek mellett egyebet nem tesz – ejnye-bejnye! –, segget mereszt fekve.
 Szellemfejedelem erre menten egy szellem-fegyencet (melyet hencegve heccelnek egyre: este te sepregetsz!; s mely e percben egy pepec perecet recsegtet) felpeckel egy pecekkel s – kerek-perec! – Fene fele kergette el ezekkel: „Ecc, pecc, elmehetsz!”. S e fegyenccel legyen szerencse, keresse meg: Fene helye, Szerencs-e?!
 (Emberek, mely’teket jelenleg terhel e mese, kedves Endre, Ede, Elek s Emese…, nem leszek kegyetlen, s lehet, lecseszve se menten, mert e fertelmes mese – egy perc, s berekesztve.)
 De… Merre lehet Fene?
 Sejtem, merre tekereghet. Kecske-lesen lehet!
 Mert Fene egy hete legeltetett egy kecskesereget, mely ehetett-mehetett, mekegve ellehetett s ellhetett, s mely mellett Fene mennyekbe emelkedve szerelmesen enyeleghetett.
 S mert Fene, egy jó nagy… fene!
 Fene szerelme egy termetes kebles ember-menyecske. Nyelve: erjedt cseresznye, melyet Fene nyelne, nyelne… Esetleg fenekelne... S Fene szerelmesen epekedve, szerelem-szeletet szelve s nyelve, szerelmes ember-menyecske szemet keresve, ebbe belefeledkezve lehelte: „Egyetlenem…!”
 S persze, egyebek mellett, meglehet, egy hete entyem-pentyem mehetett, - erre egyetlen jel: menyecske meztelen s mellette egy levetett lepel (Fene jelmeztelen) - s ebbe rezeghetett bele recsegve, remegve rekettye s cserje. Kecskesereg egyes egyede meg elmehetett… messze, messze… (Veszett fejsze nyele!)
 Jelenleg rekettye-cserje mellett mereng e megesett menyecske, mellyel megesett ez eset. Menyecske, meglehet, teherbe esett. (Kerekecske sejtecske, lesz-e fej, meg kezecske?) Kedvese, Fene meg (fejbe’ szex-jeleneteket nem felejtve) kecskesereget keres elmerengve. Lehet – nem kevesebb – negyven hete, s lesz egy szellem-ember szerelem-gyerek, meg GYES, GYED s egyebek… (Ez meg egy veszett eb-kelepce…!)
 Belefeledkezve e teherbe, Fene egyszerre bekeveredett e kertbe, melyben szellem-nemzet Fene-keresve szenvedett. Fene, e meglepett, felszegett fejjel mentegetne embert s szellemet, de mert Fene feneketlen bele megtelve – degeszre ette feketeretekkel s nem keveske szemes eledellel, e percbe’ egy kellemetlen gegre vetemedett: Fene feneke, mely egy szellem-szelep, renyhe lehetett, s eleresztett egy szellem-szelet. Szellem-csendbe szelet csenve leget repeszt, de nem csendbe’…
 Erre – eleresztve e szellem-szellenet – megnevettette remegve-rengve e teljes szellem-sereget. Tere-fere ment eszeveszetten lent s fent! Szellemfejedelem keble telve szeretettel, szeme nedvesre telve, s ezt legeltette e szellem-seregen kedvvel, nevetve.
 E szent percben lebeg be elkergetett kegyenc-fegyenc, s fejedelemhez megy menten kerek szemekkel rebegve:
 – Fejedelem! Fene nem lett meg!
 S felel emez:
 – Nem lep meg!

Kedves emberek, nem kertelek: ez egy rettenetes mese lett!
Lett eleje,
de nem lett veleje,
nem lett kellemes,
s – lehet – egy cseppet sem szellemes.
De lett „szeles”, nemde, kend!?
S ez meg egy: … „The end”!

Lovass Adél

Egy olyan baráti kör tagjainak beszámolóiból idézek most egyet, akik már elég régóta egyetlen ember köré szerveződnek, és kísérik életét szinte mindenhova. Ez az ember én vagyok, és a barátaim a bennem sokat megélt, engem alkotó karakterek, akik örömmel mesélnek bármiről, ami megesett velük.
 – Akkoriban még volt értéke a szeméremnek és a becsületnek. Külön asztalokat és szeparékat biztosítottak a kávéház- és étterem-tulajdonosok mindazon igencsak nagy becsben tartott vendégek számára, akik – ahogy akkoriban mondták – az „egymás társaságában fellelhető, különleges meghittség” zászlóshajói alatt rótták az intimitás tengereit.
 Az öreg itt megállt, beleszippantott finom illatpamacsokat eregető tajtékpipájába, majd a távolba meredve nosztalgikus mosollyal ajkán folytatta:
 – Én is gyakran fordultam meg mindenféle ilyen nívós helyeken, ahol – mint bizonyára mindannyian tudjátok – a kor neves írói, színészei, művészei gyakorta felbukkantak pezsgően sziporkázó szellemi magaslatokban ragyogtatva a szellem szabad erejét, nem mellesleg kiváló lehetőséget teremtve számunkra, egyszerű földi halandók számára, hogy betekinthessünk a kulisszák mögé. Néha-néha még egy társaságba is keveredhetett velük az ember.
 Egy ilyen alkalommal történt, hogy éppen az egyikük születésnapját tartották a Seprűszárny Kávéházban, és jómagam a könyvtári teendőim végeztével ott ittam egy nyáresti tikkasztó meleget elviselhetőbbé tevő hosszúlépést. Óriási hangzavar, röhögések közepette találtam magam egyedül egy sarokban álló kis asztal mellett ülve, ahogy bámulom a korszak szellemi óriásait vihogni mindenen. Tök részegen. Úgy nem nehéz, főleg ha még az egyensúlyérzék is megmarad. Szóval a várva várt csemegék, amik ilyenkor monológok vagy akár pengeváltáshoz méltó hevességig eljutó viták voltak, elmaradni látszottak. Helyettük maradt a vékony civilizációs máz nagyon hamar alkohol hatására történő leolvadása; amiben egyre inkább állatkertben vagy dzsungel, szavanna közepén érezhettem magam; és a humorérzék bármire széleskörűen és azonnali elismerésben kirobbanó kakofóniája.
 És akkor hozzám lépett Ő, aki valaha egy igen csinos, intelligens, megbecsült, nagyon tehetséges színésznő volt. Még két órával azelőtt is. Van, aki gyorsan vedlik, s még gyorsabban növeszt új bőrt.
 „Bocsásson meg, drága Uram, de maga itt egyedül ül.” Kiváló észrevétel, meg kell hagyni.
 „Igen, jól látja, Kisasszony!” Életem legsikeresebb és egyben leghumorosabb kijelentése lehetett, mert az ifjú hölgy percekig nevetett, kacagott, röhögött olyan módon véve levegőt, mint amikor a vályú egy ideig szerencsésebb oldalán elhelyezkedő kedves élőlény a környezete tudtára kíván hozni valamit. Horfögött. A horkolás és a röfögés házasításakor keletkező igen kifinomult derültségi mutató. Ha esetleg valaki nem tudná.
 „Nem” – szólt ő, éreztetvén, hogy még korántsem fejezte be igen hosszúnak ígérkező mondandóját, és elfulladó görcsösen gurgulázó előrehajló röhögéshullámok közepette még a jobb keze mutatóujjával is jelezte, hogy itt egészen másról van szó. „Nem kisasszony!” – megint kacaj – „Már három éve férjnél vagyok.” Ez már túl hosszú mondatnak bizonyult, és a „vagyok” úgy hangzott, hogy vaa-hhaaa-hhaaa-ggyook.
 „Így már világos, nagyon megtisztel, Asszonyom.” Válaszoltam udvariasan, amit egy két perces horfögéssel színezett nevetés-cunami követett. Közben átfutott az agyamon, hogy vajon milyen megfontolásból, indíttatásból lépett oda hozzám, és szólított meg, így ezt bátorkodtam is megkérdezni tőle.
 „Elnézést, Asszonyom, megkérdezhetem, hogy minek köszönhetem a szerencsét?” Helyesbítek. A fent említett kijelentésemet is felülmúló kacajsiker fogadta ezúttal, és amíg az ifjú hölgy kitombolta magát a kérdésem nyomán keletkező minden bizonnyal végtelenül magával ragadó derültségi hullámok közepette, nekem alkalmam nyílt tüzetesebben is szemügyre vennem őt is és a társaság többi tagját is. A részegséget leszámítva, bár sokat segített a valós lényük megtekintésében, az igazán nagyszerű az volt, hogy felnőtt emberi testbe bújt, elszabadult gyermeksereg mellett éreztem magam. Olyan lelkekkel, akikben a felszabadultság akarása nyilvánvaló és magával ragadó esszenciája lángol és világít tiszta tekinteteikben. Még ha az alkohol mámoros sodrásába került is az a bizonyos intimitás hajója. Mert hát az összekacsintások, a kéz-, kar-, fenék-, combsimítások, ölelgetések és még ki tudja, mi minden, ahová külső, avatatlan szem nem láthatott el, és legfőképpen be, nos, hordoztak magukkal egyfajta füllettebb, „kigombolósabb” hangulatot. Elvörösödött fülek, hártyásodó, kéjmámorban csillogó, egymás tekintetét és vonásait, domborulatait éhező szempárok, toalettről visszatérők ruhaigazgatási kudarcai nyomán kialakuló furcsa viseletbeli módosulások, „észrevétlen ide-oda simogatások”. Mindig hallottam ezekről a tivornyákról, tudattalan állapotokig elmenő, alkalmasint orgiákba csapó összejövetelekről, de valahogy hinni soha nem hittem bennük. Mindig azt gondoltam, hogy ez csak az ilyen társaságokon kívül eső, irigy emberek kitalált pletykái, hátha így jutnak némi figyelemmorzsákhoz. De akkor este minden korábbi hiedelmemet felül kellett írnom, és most is válogatnom kell a szavakat, kifejezéseket, amelyekkel egy-egy ilyen „ártatlan ünneplés” képét megfesthetem.
 „Istenem, milyen, bájos!” Hatalmas mahagóni szemeivel úgy nézett rám, hogy bár tudtam, hogy a szemeimet nézi, valójában valahova a homlokom alsó része felé sandított. Mindenesetre a túláradó lelkesedés és öröm, hogy mindezt megélheti velem, a pajkosságon is túlmutató, már-már egyéb genitáliákat is meginvitáló, kívánalmakat lobbantó máglya perzselő lángnyelveihez váltak hasonlatossá. Én ekkor elkezdtem nagyon furcsán érezni magam, mintha jómagam is jóval többet fogyasztottam volna a finom szőlők levéből. A kezem felé nyújtotta kezét, és a társaságuk felé invitált.
 „Igazán nem szeretnék alkalmatlankodni, és már távozni készültem.” Hangom nem volt sem túl meggyőző, sem elég magabiztos ahhoz, hogy elengedje a kezem.
 „Maga nagyon kedves, de ma ünneplünk, így hacsak meg nem akarja bántani az ünnepeltet, csatlakozik hozzánk.” Ilyen hosszú, összefüggő és értelmes mondatot eddig még csak színházban hallottam tőle. Ma este még nem. És az az igazság, hogy megdobbant tőle a szívem. Ez a nyílt, kedves szépség, ahogy meghív a társaságukba, minden óvatlanságomat és tisztességemet latba kell vetnem, hogy senkit ne hozzak kellemetlen helyzetbe. De itt máshogy mentek a szabályok. Ahogy haladt az éjszaka előre, megismerkedtem a színésznő férjével, barátaikkal, az egész társasággal, mígnem ott találtam magam a kávéház szeparéjában többedmagammal. Közöttük a színésznővel és a férjével.
 „Mi itt egy nagyon bensőséges társaság vagyunk” mondta egyikük. „Ilyenkor is, és mindenkor is, ha kapcsolódunk egymáshoz, nagyon erős közösség él bennünk, rajtunk keresztül. Barátok vagyunk. Testvérek. Évődünk, simogatjuk, ölelgetjük egymást, merítünk egymás felénk nyújtott odaadó figyelméből. Nekünk ez nagyon fontos és felettébb intim dolog, már amennyire ezt kívülről érdemes, és meg lehet ítélni. Tudjuk, miket tartanak rólunk az emberek, halljuk a szóbeszédet. Nos, vannak olyan esetek, amikor egy-egy ember túlmegy a baráti kapcsolódáson, közös megegyezéssel, bántalmakat, fájdalmakat legkevésbé sem okozva egymásnak. Igen, helyén kezelik ezeket a vágyakat, helyzeteket. Ezek mehetnek úgy kifelé, hogy itt tivornyák, orgiák vannak. Néha lehet, hogy jó lenne… Benne vagytok egy nagy orgiában?” A többiek széles vigyorral az ajkukon egybehangzóan hangos, huncut igennel feleltek. Miközben hallgattam és figyeltem tovább őket az éjszaka hátralévő részében, inkább valahogy a falka kifejezés mocorgott bennem. Szabad, testvéries alapokon pulzáló közösség, ahová lehet és érdemes is tartozni. Életem egyik legcsodálatosabb élménye volt, utána még sokat jártam velük ide-oda.
 – És mi lett a színésznővel, öreg? A megmoccant szívdobbanás nem hiszem, hogy csak úgy abba maradt… – A hallgatóságból érkező kérdés egy ideig ott lógott a sűrű levegőben, mire az öreg válaszolt.
 – Az egyik legismertebb és leginkább foglalkoztatott színésznő lett az országban. Ha tehettem, elmentem az előadásaira. – Itt megállt, és kissé megbicsaklott a hangja, a pipa most hosszabban füstölgött markában, mint eddig. – Párszor még elkísértem őket ide-oda, ha összejöttek barátkozni, ünnepelni. Aztán elmaradtam, és éveken keresztül csak a híradásokból értesültem róla. Szerelmes voltam. Igen, nagyon szerelmes. És azt hiszem, még mindig így vagyok ezzel.
 A csönd kellemes paplannal burkolta be a hallgatóságot és az öreget. Megszólalt egy kuvik, és enyhe, langymeleg széllökés nyitotta finoman tágabbra az ablakot a nyári est minden illatát magával hozva.

Fazekas Tamás