A főváros egyik belgyógyászati osztályán dolgoztam, mint segédorvos. Törekedtem arra, hogy a főorvos, az orvos kollegáim, a betegek, a hozzátartozók, elsősorban saját magam elégedett legyek a ténykedésemmel. A kórházi osztályon a reggeli órák különösen sok feladatot rónak az orvosra, nővérekre. Ugyanis tíz órakor kezdődik a főorvosi vizit, amikorra mindent rendbe kell tenni: az újonnan érkezett beteget kikérdezni, a kórelőzményt pontosan leírni kézzel (még nem volt számítógép), átnézni a régi leleteket, zárójelentéseket. Rohangálni a kislaborba, ahol magunk vizsgáltuk a vizeletet, vérképet, hiányzó adatoknak utánanézni, vizitelni a ránk bízott kórteremben, egy-egy bíztató, bátorító mosolyt küldeni az aggodalmaskodó betegnek.
Eszembe jut, hogy mennyit változott a múlt század 60-as évei óta az orvoslás: nem volt ultrahang, nem voltak modern képalkotó eljárások (CT, MRI), nem volt automata vérnyomásmérő készülék, betegágynál mérhető vércukor-meghatározó készülék stb. Segédeszközünk volt a fonendoszkóp és a reflex-kalapács. Hagyatkozhattunk az alapos kórelőzmény kikérdezésére, a beteg elbeszélésére, a megfigyelésünkre, a megérzésünkre, tapasztalatunkra, a kopogtatásra, hallgatózásra, tapintásra és arra, ami a két fülünk között van. Szorosabb volt a személyes bizalmi kapcsolat a beteg és az orvos között. Ha telefonon érdeklődtek egy hozzátartozó hogyléte felől, akkor a folyosón függő vezetékes telefonhoz kellett mennünk, nem lévén még mobiltelefon, okos telefon.
Miközben sietve rohantam egy röntgenképért egy másik emeletre, odalépett hozzám egy fiatalember, aki eddig egy ablakmélyedésben szerényen meghúzódott, és restelkedő mosollyal egy papírba csavart üveget nyújtott felém. Valahonnét ismertem az illetőt, akinek horgas orra volt, és túlméretezettek voltak az elülső felső metszőfogai.
– Kérem, vizsgálja meg ezt a vizeletet! A feleségem otthon fekszik, magas láza van. Ez az ő vizelete.
Teljesen felháborított ez az inpertinencia. Pont most, és miért éppen engem szemelt ki ez a pasas? Ki ez? (Ezt a pofát én már láttam.) Nem volt idő vitába bocsátkozni, kérdéseket feltenni. Indult a vizit, és nekem is csatlakozni kellett a slepphez. Kijöttünk az első kórteremből, az illető még mindig ott volt szánalmas üvegével együtt. Megpróbált lekapcsolni a vizitről, és rimánkodásba fogott. Valóban kihagytam a vizitből a következő kórtermet. Ezalatt elmondta, hogy az ő mamája az egyetemen dolgozik, mint szakszervezeti segédtitkár, és az ő ötlete volt, hogy ezen az osztályon keressen egy orvost, aki kezelné a menyét. Akkoriban az a hír járta, hogy ez az osztály az ország egyik legjobb belgyógyászati osztálya.
Megszántam a szerencsétlen férjet, akiről kiderült, hogy színész, és azért volt számomra oly ismerős. A tv-ben már láttam. Magamhoz vettem a küldeményt, és loholtam vele a kislaborba. Akkoriban magunknak kellett a vizeletet vizsgálni. Gyorsan széttöltöttem kémcsövekben, belelöttyintettem a megfelelő reagenseket, és megállapítottam, hogy sem fehérje, sem genny, sem bilirubin nincs a vizeletben. Loholtam vissza az emberemhez, és közöltem az örömhírt, hogy negatív a vizelet.
– Akkor nem tudom, mi baja lehet a nejemnek – mondta, és színészi tehetségét latba véve tragikus arcot vágott. Belekapaszkodott a köpenyembe, és könyörgő hangon kérte, hogy munkám befejezése után menjek el hozzájuk megvizsgálni a feleségét. Nem volt szokásom, hogy kijárjak betegekhez. Ezt csak igen kivételes esetekben tettem meg: rokon, barát, stb. kedvéért. De ezúttal nem tudtam ennek a pofának nemet mondani, már csak azért sem, mert nem volt rá idő. A nagyvizit során az én kórtermem következett. Zsebembe dugta a névjegykártyáját a címmel. Abszolút nem lelkesedtem az ügyért, melyet ezek után felvállaltam minden lehetséges következményével.
Kissé fáradtan, morcosan beültem a Trabantomba, beindítottam a motort, mely a jól ismert aritmiával felzúgott, és ocsmány levegőszennyeződést okozott. Megkerestem a házat, azon belül a lakást, és csöngettem. Néhány pillanat múlva női papucskopogást hallottam. A léptek határozottságot árultak el. Kinyílt az ajtó, és egy gyönyörű, hosszú barnahajú, barnaszemű, elbűvölő nő állt velem szemben pongyolában, mely alatt hosszú hálóing volt. Kissé zavartan bemutatkoztam. Ő is így tett, és közölte, hogy már várt, tudta, hogy jövök. Egyáltalán nem keltette súlyos beteg benyomását, sőt mintha egy csöppet mulattatta volna, hogy egy orvost neglizsében fogadhat. Bevezetett az egyik szobába, de közben keresztülmentünk egy másik szobán, ahol állványon félig kész olajfestményt láttam, és a fal mellé támasztva néhány be nem keretezett képet. Ez a helyiség kétségtelenül műterem volt. Jellegzetes olajfesték és terpentin szaga uralta a levegőt.
– Itt szoktam festeni – mondta.
– Netán festő? – kérdeztem esetlenül.
– Igen, művész vagyok, Derkovits-díjas.
Éreztem, hogy tanúbizonyságát kellene adnom annak, hogy némi tájékozottságom van a képzőművészetben.
– Szeretné megnézni a képeimet?
Helyeseltem a jó ötletnek. Mutatott egy csendéletet, melyen almák is voltak.
– Ezek hasonlítanak Cézanne almáihoz.
– Óh, ha megnézi Cézanne almáit, akkor láthatja, hogy úgy vannak azok az asztalon, hogy attól kell tartani, hogy valamelyik legurul róla. Itt nincs miért aggódni, egyik alma sem fog leesni.
Felfogtam, hogy nagyon öntudatos művésszel állok szemben. Elismeréssel adóztam a képekkel kapcsolatban, melyek valóban tetszettek.
Ezek után úgy gondoltam, hogy rátérhetünk jövetelem valódi céljára, és a betegségéről kezdtem érdeklődni. Kiderült, hogy semmi komoly baj nincs, tegnap valóban lázas volt, és ágyban maradt, de mára már sokkal jobban érzi magát, de még ágyban maradt. Indítványoztam, hogy megvizsgálom, ha már idejöttem. Piszkálta a csőrömet, hogy miért rángattak ide láthatóan indokolatlanul. Nyugodtan be is jöhetett volna a munkahelyemre, vagy az illetékes orvoshoz.
– A férjem fogja a lányomat hazahozni az oviból.
Ekkor realizáltam, hogy gyermekjátékok is vannak a szobában, meg egy gyermekágy és A/4-es papírok gyerekrajzokkal.
Villámgyorsan bebújt az ágyba, felhúzta a hosszú hálóinget a nyakába, és felült. Elkezdtem a hátát kopogtatni, hallgatóztam, finoman megütögettem a vesetájékot, majd hátára feküdt, meghallgattam a szívét. Láttam, hogy ajkát kicsit előre biggyesztette. Amikor kértem, sóhajtott. Belenéztem a torkába, a szemébe. Ennek a szemnek elbűvölő kisugárzása volt. Éreztem, hogy a tenyerem átnedvesedik. Majd következett a has tapintása. Az ágy mellett egy széken ültem, ahogy a has tapintását helyes végezni. Gondosan betapintottam a bal, majd a jobb bordaív alá. Egyszer csak észrevettem, hogy kuncog a „beteg”. Gondoltam, mint ezt sok betegnél tapasztalhattam már, hogy csiklandós. Javasoltam, hogy tegye az ő kezét az enyémre. Ez régi, jól bevált fogás, mellyel ki lehet küszöbölni a csiklandozás kellemetlenségét.
Azután úgy tűnt, mintha ő nemcsak a kezemet vette kézbe, hanem az események további irányítását is. Én meg gyarló férfi lévén, hagytam magam. Olyan cél felé vezette a kezemet, melyről álmodni sem mertem volna. Erkölcsi tartásom megingott, Apollónak tett Hippokratészi esküm elhalványult. Tehát az ujjaimat oly módon irányította, amely már egyáltalán nem a belgyógyász kompetenciájába tartozott. Be kell vallanom, nem volt ellenemre a játék. Észleltem, hogy légzése a páciensemnek mélyebbé és szaporábbá vált, noha most nem szólítottam fel sóhajtásra.
– Nem bújsz ide mellém? – suttogta.
Ekkor már elveszítettem minden józan megfontolást, mely a gondolatot halványra betegíti, és kapkodva ledobáltam a ruhámat, és átadtam magam a sors kegyeinek.
Az élmény elemi hatású volt, kizökkentett a hétköznapi kerékvágásomból. Otthon mit sem vettek észre rajtam. Éjjel nem tudtam aludni, és gondolatok tömkelege árasztott el. Ki ez a tünemény? Lesz-e folytatás? Mi lesz, ha kiderül? Hogy tarthatnám meg? Alig ismerem, szeretném jobban, sokkal jobban megismerni. Azt gondoltam, hogy ha csak ennyi volt, akkor is olyan elementáris élménnyel ajándékozott meg, hogy felejteni nem fogom, nem is lehet. Szép emlékeim között fogom tárolni, vezető helyen.
Vártam a másnapot. Végeztem a dolgomat a kórházban, igyekeztem helytállni, de a gondolatom akörül forgott, vajon hogyan valósulhat meg egy újabb találkozás. Végül is a déli órákban az őrzött névjegykártyát előszedtem, és suttyomban felhívtam telefonon.
– Már vártam, hogy felhív – mondta. – Azt hittem, nem is érdekli betegének hogyléte.
– Reméltem, hogy túl van az életveszélyen! – feleltem incselkedve.
Természetesen ismét meglátogattam. Ekkor már rendesen fel volt öltözve, és elkezdett magáról beszélni. Megtudtam, hogy a Képző- és Iparművészeti Középiskolát végezte, majd az Iparművészeti Főiskolára járt. Elmondta, hogy mennyire elfoglalt, mert azon kívül, hogy fest, a házimunkákat is neki kell elvégezni. Férje keveset van otthon, mert reggel elviszi a gyereket oviba, majd próbál a színházban, meg beszédtanár foglalkozik vele, tanul táncolni, délután hazahozza a gyereket az oviból, este előadása van a színházban. Igazságtalannak tartotta, hogy egy színész sokkal népszerűbb, ismertebb, mint egy festőművész, noha a reproduktív művészetnél előrébb való a produktív művészet.
Ezután következett az önmarcangolás, az álmatlan éjszakák, legyen-e folytatás, zárjam-e az egész gyönyörű kalandot, mondjak le erről a váratlan ajándékról, vagy győzzön a józan ész, a meggondolás, mely a tettet halványra betegíti? Legyek erkölcsös kispolgár, hivatásomnak élő hű férj, jó családapa? Lehet összeegyeztetni a kettőt? Helytállni itt is, ott is? Jó színésznek kell ehhez lenni. Milyen metamorfózison kell keresztülmenni, míg a szerető lakásától az ember a saját otthonába jut!? Harcban álltam önmagammal. Előbb-utóbb lebukik az ember. Vállaljam a kockázatot? Nem tisztességes dolog, amit csinálok, de szárnyakat ad, lendületet. A munkám nem sínyli meg. Sőt! Még odaadóbb vagyok, toleránsabb, empatikusabb. A hétköznap állóvizéből világoskék fodrozódó tengert vetít elém a perspektíva.
Sok okoskodás után, mely halálra ítélte a tettet, úgy határoztam, hogy még egyszer, búcsúképpen, meglátogatom, és megható szép, amolyan operettes búcsút veszek, de majd telefonon tartjuk a barátságot.
Búcsúlátogatásom különös fordulatot vett, ugyanis hallottuk, hogy valaki be szeretne jönni, de a zárban belülről benne volt a kulcs. Hogy a beteget, mármint a feleséget a férj csaknem meztelenül találja, még nem botrányos eset, de hogy az orvos is pucér, az enyhén szólva bizalmatlanságot kelthet. Barátnőm ameddig csak lehetséges volt, húzta az időt, nehezen tudta kinyitni az ajtót, először a konyhába vezette a férjét, üdítővel kínálta. Én villámgyorsan belebújtam a ruhámba, majd bejött a férj, és örömmel üdvözölt, melegen megrázta a kezemet, és tudomásomra hozta, hogy nagyon örül a látogatásaimnak, és fogadjak el két tiszteletjegyet a szombati színházi előadásra. Nagyon megtisztelné, ha eljönnék kedves feleségemmel együtt.
– Rendkívül lekötelez, mit adnak? – kérdeztem zavartan.
– Hunyadi Sándortól A lovagias ügy, de lehet, hogy G. B. Shawtól Az orvos dilemmája lesz – válaszolta ő.
Az ezt követő feszengő beszélgetésből az tűnt ki nekem, hogy a férj mintha örülne, hogy egy kellemes, örömteli, élvezetes feladatot leveszek a válláról. Így mindhárman jól járunk. Nem akartam mélyen belebonyolódni ebbe a kínos ügybe, megnyugtattam a férjet, hogy a feleség egészségi állapotát illetően nincs ok aggodalomra, és búcsúztam.
Soha többé nem léptem át a küszöbüket. Máshol sem találkoztunk. Részemről lezártam a kapcsolatot. Ha valaki szakítani akar, akkor azt drasztikusan, minél gyorsabban tegye meg. Jobb egy fogat egyszerre kihúzni, ha kell, mint lassacskán húzogatni. Volt még egy-két szemrehányó telefonhívás a részéről, sőt hosszú postai levélben is kifejtette, hogy mennyire magányos. Őszintén bevallva én is nehezen viseltem hiányát. Nagy űrt hagyott maga után. Ami történt, azt nem bántam meg, és még most is átmelegedő szívvel gondolok rá, aki azóta már eltávozott az élők sorából. Meggyászoltam. Érzésem szerint jót tettem vele.
Salus aegroti suprema lex est! – mondja a latin.
Köves Péter
