Egy olyan baráti kör tagjainak beszámolóiból idézek most egyet, akik már elég régóta egyetlen ember köré szerveződnek, és kísérik életét szinte mindenhova. Ez az ember én vagyok, és a barátaim a bennem sokat megélt, engem alkotó karakterek, akik örömmel mesélnek bármiről, ami megesett velük.
 – Akkoriban még volt értéke a szeméremnek és a becsületnek. Külön asztalokat és szeparékat biztosítottak a kávéház- és étterem-tulajdonosok mindazon igencsak nagy becsben tartott vendégek számára, akik – ahogy akkoriban mondták – az „egymás társaságában fellelhető, különleges meghittség” zászlóshajói alatt rótták az intimitás tengereit.
 Az öreg itt megállt, beleszippantott finom illatpamacsokat eregető tajtékpipájába, majd a távolba meredve nosztalgikus mosollyal ajkán folytatta:
 – Én is gyakran fordultam meg mindenféle ilyen nívós helyeken, ahol – mint bizonyára mindannyian tudjátok – a kor neves írói, színészei, művészei gyakorta felbukkantak pezsgően sziporkázó szellemi magaslatokban ragyogtatva a szellem szabad erejét, nem mellesleg kiváló lehetőséget teremtve számunkra, egyszerű földi halandók számára, hogy betekinthessünk a kulisszák mögé. Néha-néha még egy társaságba is keveredhetett velük az ember.
 Egy ilyen alkalommal történt, hogy éppen az egyikük születésnapját tartották a Seprűszárny Kávéházban, és jómagam a könyvtári teendőim végeztével ott ittam egy nyáresti tikkasztó meleget elviselhetőbbé tevő hosszúlépést. Óriási hangzavar, röhögések közepette találtam magam egyedül egy sarokban álló kis asztal mellett ülve, ahogy bámulom a korszak szellemi óriásait vihogni mindenen. Tök részegen. Úgy nem nehéz, főleg ha még az egyensúlyérzék is megmarad. Szóval a várva várt csemegék, amik ilyenkor monológok vagy akár pengeváltáshoz méltó hevességig eljutó viták voltak, elmaradni látszottak. Helyettük maradt a vékony civilizációs máz nagyon hamar alkohol hatására történő leolvadása; amiben egyre inkább állatkertben vagy dzsungel, szavanna közepén érezhettem magam; és a humorérzék bármire széleskörűen és azonnali elismerésben kirobbanó kakofóniája.
 És akkor hozzám lépett Ő, aki valaha egy igen csinos, intelligens, megbecsült, nagyon tehetséges színésznő volt. Még két órával azelőtt is. Van, aki gyorsan vedlik, s még gyorsabban növeszt új bőrt.
 „Bocsásson meg, drága Uram, de maga itt egyedül ül.” Kiváló észrevétel, meg kell hagyni.
 „Igen, jól látja, Kisasszony!” Életem legsikeresebb és egyben leghumorosabb kijelentése lehetett, mert az ifjú hölgy percekig nevetett, kacagott, röhögött olyan módon véve levegőt, mint amikor a vályú egy ideig szerencsésebb oldalán elhelyezkedő kedves élőlény a környezete tudtára kíván hozni valamit. Horfögött. A horkolás és a röfögés házasításakor keletkező igen kifinomult derültségi mutató. Ha esetleg valaki nem tudná.
 „Nem” – szólt ő, éreztetvén, hogy még korántsem fejezte be igen hosszúnak ígérkező mondandóját, és elfulladó görcsösen gurgulázó előrehajló röhögéshullámok közepette még a jobb keze mutatóujjával is jelezte, hogy itt egészen másról van szó. „Nem kisasszony!” – megint kacaj – „Már három éve férjnél vagyok.” Ez már túl hosszú mondatnak bizonyult, és a „vagyok” úgy hangzott, hogy vaa-hhaaa-hhaaa-ggyook.
 „Így már világos, nagyon megtisztel, Asszonyom.” Válaszoltam udvariasan, amit egy két perces horfögéssel színezett nevetés-cunami követett. Közben átfutott az agyamon, hogy vajon milyen megfontolásból, indíttatásból lépett oda hozzám, és szólított meg, így ezt bátorkodtam is megkérdezni tőle.
 „Elnézést, Asszonyom, megkérdezhetem, hogy minek köszönhetem a szerencsét?” Helyesbítek. A fent említett kijelentésemet is felülmúló kacajsiker fogadta ezúttal, és amíg az ifjú hölgy kitombolta magát a kérdésem nyomán keletkező minden bizonnyal végtelenül magával ragadó derültségi hullámok közepette, nekem alkalmam nyílt tüzetesebben is szemügyre vennem őt is és a társaság többi tagját is. A részegséget leszámítva, bár sokat segített a valós lényük megtekintésében, az igazán nagyszerű az volt, hogy felnőtt emberi testbe bújt, elszabadult gyermeksereg mellett éreztem magam. Olyan lelkekkel, akikben a felszabadultság akarása nyilvánvaló és magával ragadó esszenciája lángol és világít tiszta tekinteteikben. Még ha az alkohol mámoros sodrásába került is az a bizonyos intimitás hajója. Mert hát az összekacsintások, a kéz-, kar-, fenék-, combsimítások, ölelgetések és még ki tudja, mi minden, ahová külső, avatatlan szem nem láthatott el, és legfőképpen be, nos, hordoztak magukkal egyfajta füllettebb, „kigombolósabb” hangulatot. Elvörösödött fülek, hártyásodó, kéjmámorban csillogó, egymás tekintetét és vonásait, domborulatait éhező szempárok, toalettről visszatérők ruhaigazgatási kudarcai nyomán kialakuló furcsa viseletbeli módosulások, „észrevétlen ide-oda simogatások”. Mindig hallottam ezekről a tivornyákról, tudattalan állapotokig elmenő, alkalmasint orgiákba csapó összejövetelekről, de valahogy hinni soha nem hittem bennük. Mindig azt gondoltam, hogy ez csak az ilyen társaságokon kívül eső, irigy emberek kitalált pletykái, hátha így jutnak némi figyelemmorzsákhoz. De akkor este minden korábbi hiedelmemet felül kellett írnom, és most is válogatnom kell a szavakat, kifejezéseket, amelyekkel egy-egy ilyen „ártatlan ünneplés” képét megfesthetem.
 „Istenem, milyen, bájos!” Hatalmas mahagóni szemeivel úgy nézett rám, hogy bár tudtam, hogy a szemeimet nézi, valójában valahova a homlokom alsó része felé sandított. Mindenesetre a túláradó lelkesedés és öröm, hogy mindezt megélheti velem, a pajkosságon is túlmutató, már-már egyéb genitáliákat is meginvitáló, kívánalmakat lobbantó máglya perzselő lángnyelveihez váltak hasonlatossá. Én ekkor elkezdtem nagyon furcsán érezni magam, mintha jómagam is jóval többet fogyasztottam volna a finom szőlők levéből. A kezem felé nyújtotta kezét, és a társaságuk felé invitált.
 „Igazán nem szeretnék alkalmatlankodni, és már távozni készültem.” Hangom nem volt sem túl meggyőző, sem elég magabiztos ahhoz, hogy elengedje a kezem.
 „Maga nagyon kedves, de ma ünneplünk, így hacsak meg nem akarja bántani az ünnepeltet, csatlakozik hozzánk.” Ilyen hosszú, összefüggő és értelmes mondatot eddig még csak színházban hallottam tőle. Ma este még nem. És az az igazság, hogy megdobbant tőle a szívem. Ez a nyílt, kedves szépség, ahogy meghív a társaságukba, minden óvatlanságomat és tisztességemet latba kell vetnem, hogy senkit ne hozzak kellemetlen helyzetbe. De itt máshogy mentek a szabályok. Ahogy haladt az éjszaka előre, megismerkedtem a színésznő férjével, barátaikkal, az egész társasággal, mígnem ott találtam magam a kávéház szeparéjában többedmagammal. Közöttük a színésznővel és a férjével.
 „Mi itt egy nagyon bensőséges társaság vagyunk” mondta egyikük. „Ilyenkor is, és mindenkor is, ha kapcsolódunk egymáshoz, nagyon erős közösség él bennünk, rajtunk keresztül. Barátok vagyunk. Testvérek. Évődünk, simogatjuk, ölelgetjük egymást, merítünk egymás felénk nyújtott odaadó figyelméből. Nekünk ez nagyon fontos és felettébb intim dolog, már amennyire ezt kívülről érdemes, és meg lehet ítélni. Tudjuk, miket tartanak rólunk az emberek, halljuk a szóbeszédet. Nos, vannak olyan esetek, amikor egy-egy ember túlmegy a baráti kapcsolódáson, közös megegyezéssel, bántalmakat, fájdalmakat legkevésbé sem okozva egymásnak. Igen, helyén kezelik ezeket a vágyakat, helyzeteket. Ezek mehetnek úgy kifelé, hogy itt tivornyák, orgiák vannak. Néha lehet, hogy jó lenne… Benne vagytok egy nagy orgiában?” A többiek széles vigyorral az ajkukon egybehangzóan hangos, huncut igennel feleltek. Miközben hallgattam és figyeltem tovább őket az éjszaka hátralévő részében, inkább valahogy a falka kifejezés mocorgott bennem. Szabad, testvéries alapokon pulzáló közösség, ahová lehet és érdemes is tartozni. Életem egyik legcsodálatosabb élménye volt, utána még sokat jártam velük ide-oda.
 – És mi lett a színésznővel, öreg? A megmoccant szívdobbanás nem hiszem, hogy csak úgy abba maradt… – A hallgatóságból érkező kérdés egy ideig ott lógott a sűrű levegőben, mire az öreg válaszolt.
 – Az egyik legismertebb és leginkább foglalkoztatott színésznő lett az országban. Ha tehettem, elmentem az előadásaira. – Itt megállt, és kissé megbicsaklott a hangja, a pipa most hosszabban füstölgött markában, mint eddig. – Párszor még elkísértem őket ide-oda, ha összejöttek barátkozni, ünnepelni. Aztán elmaradtam, és éveken keresztül csak a híradásokból értesültem róla. Szerelmes voltam. Igen, nagyon szerelmes. És azt hiszem, még mindig így vagyok ezzel.
 A csönd kellemes paplannal burkolta be a hallgatóságot és az öreget. Megszólalt egy kuvik, és enyhe, langymeleg széllökés nyitotta finoman tágabbra az ablakot a nyári est minden illatát magával hozva.

Fazekas Tamás