Úgy érzem, mindkét szó magyarázatra szorul, Kedves Olvasó.
 Mindkettő, mert furcsa lehet kívülállónak e két szót egymás mellett olvasni. Még számomra is, két üveg bor után is, mit elszopogattam kandallóm mellett, amíg leírtam ezt a két sort, és a következő ködös okfejtést.
 Pinti, alias Pintér Elektra, kedves távgépírónőm és lelki masszőröm volt, fiatal múzsám, akin nem fogott az idő, sem a bor.
 Elfogultságom érthető, mert jómagam nagyon bátortalan, bizalmatlan, félig evilági könyvelő vagyok, aki ábrándozós perceiben sem mer kétértelmű szavakat nemhogy elmondani, leírni sem. Mégis e kis hölgy, akit címzetes múzsámnak nevezhetek, áttörte hallgatásom, s félszegségem kapuját. Több irányból ostromolta szívemet, mely előtte oly megközelíthetetlen volt, s gyomromat, melyen át állítólag a szívhez vezet az út, mégpedig hegyaljai szilvás heknijével (antigasztronómusoknak: sós palacsintalepény), majd Látrányi lórúgásnak becézett háztáji pálinkájával, s végül, de nem utolsósorban: személyes varázsával.
 Úgy adódott, hogy tetemes munkám okán hirtelen szükségem lett gépírónő-segédre, de sajnos – mit tegyek – rosszul reagálok az ütemes kopácsolásra. (Ennek Manci néni a megmondhatója a 7. emeletről, akinek unokáját elhibázott lelkiállapotomban kidobtam az ablakon, mert a kis süvölvény a falat ütötte órákig játékkalapácsával, épp dolgozószobám ablaka mellett.)
 E fogyatékosságom okán tehát áthidaló megoldásként álláshirdetést adtam fel, melyben hosszútávú távgépírónőt kerestem havi juttatással, kultúra és szabadidő utalvány ellenében, szigorúan maximum évi egy személyes találkozással az előbb említett emberkerülési okomból.
 Jöttek is sorra a jelentkezők, ám hirdetésemet rendre félreértelmezték: egyik gépelni nem tudott, másik telefonon érthetően beszélni, inkább csak dadogott, s nagy részük rideg vallatásom során beismerte, hogy távkapcsolat reményében válaszolt hirdetésemre, némi apanázs ellenében. Természetesen ezen jelentkezőket azonnal kitoloncoltam irodámból.
 A sok alkalmatlan jelentkező közül megesett pillantásom egy csokor vadvirágon, mely épp az Ő hajában virított.
 Rögtön egy hullámhosszra kerülünk, s kiderült, hogy ő emberkerülő lévén csakis távmunkában gondolkodik, nem bírja a monotonitást, s ahogy ő mondta, ezt a mai cudar világot, így a négy falat szívesebben nézi otthon, mint kinn ezt a bűnös életet, ha nem veszem zokon. – S mindehhez olyan szomorú ibolyakék szeme volt, mint a leglilább orgona, a legmélyebb tó, a legkedvesebb párizsi kék, szóval nem lehetett ellentmondani neki, s minek is, ha igényeink ilyeténképp éppen találkoztak, s egymás fóbiáit tolerálva, távmunkatársak lettünk.
 Csupán egymás születésnapjain találkoztunk személyesen. Ilyenkor fenséges ételekkel sietett fogadásomra a fent említett földi javakkal, isteni nedűkkel, s mélykék melankóliával. Szerettem ezt a nőt, Isten a megmondhatója, miért s mennyire. De hogyan is tudtam volna felvállalni érzelmeimet, mikor oly hétköznapi dolgok sem mentek, mint az utcán való sétálás vagy a cigánykerekezés.
 Leánykérés tehát szóba sem jöhetett. Születésnapja azonban vészesen közeledett.
 Szerelmem vak hevében valami különlegeset akartam adni neki, amit sosem felejt el, amit csak én adok neki. (Ez, azt hiszem, utólag bevallva, maradéktalanul sikerült.)
 Így jött, hogy fellapoztam a kerületi randomrandiajánlót, és kinéztem benne egy lovastanyán eltölthető teadélutánt, dupla hájasmuffinnal s halk zeneszóval két főre, hétfőre.
 Meglepetésem nem titkolt szándéka az volt, hogy hátha kiesünk komfortzónánkból, s végre egymásba botlunk, úgy istenigazán, mint két eltévelyedett madárka a világ kalitkájában. Miért ne juthatna nekünk ugyanaz az itató s közös kis fészek félszeg életünkben, s talán nemcsak távmunkatársam, hanem élettársam is lehetne ez a szívborzongató nőszemély.
 Meghívásom eredményes volt, úgy tűnt, repesve várja a meglepetés ajándékot, s az együtt eltöltött napot.
 Előző nap gondosan kikeféltem frakkomat, kalapomat tisztítóba vittem, hajamat kifehérítettem, csillogott, mint a hókifli. Elegánsra vasalt öltönyömben érte is mentem kocsistól, inasostól. Hölgyem megilletődve ült be a bérelt konflisba, s mintha érezte volna, hogy ez a nap, ez a mai, ez különleges. Járása még légiesebb, szeme még bársonylilásabb volt, mint valaha.
 A találkozónk jól sikerült, igen. A magunkkal hozott Látrányi lórugás és egyéb kísérőitalok kitöltése közepette kérte, hogy szólítsam Pintinek, s kérdésemet megelőzve nevére rá is szolgált az azon nyomban felhörpintett két pint töménnyel.
 Úgy éreztem, itt van szándékkinyilatkoztatásom ideje, de sajnos, az elfogyasztott étkek és zenebona után metakommunikatív lánykérésemtől megrémülve neki hirtelen felindultságában lovagolni támadt kedve, s mielőtt bármit mondhattam volna, el is rohant a legközelebbi mént megülni (gondolom, menekülőre fogva a dolgot).
 Ám az a hirtelen történésektől megriadva olyan elemi erővel rúgott bele, hogy életét már nem sikerült megmenteni, csak testének martalékait sikerült kihalászni a csúszós-hideg csalitosból.
 Sosem felejtem el, szeme még mélykékebb volt, mint életében, ahogyan elém hozták vászonlepedőben, elbúcsúztatni a drága testet. A lórúgás végzetes volt.
 Életem ezen mégis emlékezetes napján megtanultam, hogy nem csak a Látrányi lórugás lehet ártalmas, sőt végzetes, hanem egy nagyon is romantikus leánykérés is.
 Ki-ki maradjon a kaptafájánál, én pedig a könyvelésnél, ezért úgy adódott, hogy most épp távvezetőnőt keresek, aki hetente legalább egyszer kitisztítja lakásom és lelkem koszos zugait, esetenként auramasszázzsal, de csakis homeotelepátiával, mert hozzám ugyan nem ér többé egy nő se. Se a testemhez, de semmiféleképp a lelkemhez, és punktum, mélykék szeműek kíméljenek, köszönöm!

Kasza Kriszta