Mottó:
„...most már nyugodtan megnyithatjuk a 'Menjen a...' tröszt negyedik boltját is.
De az ég szerelmére... mi legyen a neve?”
(Peterdi Pál)

Már majdnem nyolcvanéves volt, mégis ugyanolyan flottul járta az utcákat, mint holmi fiatal. Igaz, immár merevebb mozgással és görbébb háttal, mint fénykorában. Az alacsony kis öregember kalapot és hosszú ballonkabátot viselt; emberfia nem volt otthon, s egy falat sem volt a hűtőben, így hát hősünk egy éttermet keresett, ahol kedvére falatozhat, s még társasága is akad. Nem érte be holmi gyorsétkezdével, szendvicsbárral vagy bódéval: afféle békebeli, a város zaja elől csendbe burkolózva elrejtőző, valódi ételeket kínáló étterem után kutatott.
 Egyszer csak annyira kimerült, hogy éhségével sem törődött immár, és ernyedten letottyant egy buszmegálló ülésére. Már-már az elszenderedés határán állt – illetve ült –, amikor egy középkorú férfi megkocogtatta a vállát - de hiába. Aztán gyengéden megrázta; erre már felébredt.
 – Uram, tessék vigyázni, el ne aludjon! – hajolt a középkorú úr az öreg fölé, a szemébe nézve. A kis öreg egy darabig bámult az ötvenes fickó arcába, majd nagy nehezen kinyögött egy „köszönöm”-öt. Botjára támaszkodva, nehézkesen felegyenesedett, majd önkéntelenül hátrafordult. Egy ízléses cégér virított át a túloldalról az üvegfalon át, a feliratot azonban csak pár perc vizslatás után tudta kivenni, mivel már romlásnak indult a látása.
 „S-U-NY-I” – betűzte a cégtáblán. – Hát ilyet mesében sem hallani: Sunyinak nevezni egy üzletet!? – gondolta.
 A bácsika egy darabig meresztgette a szemét; a furcsaság nyomban el is terelte a figyelmét gyötrő éhségéről. Gondolta, ha már így szemébe tűnt a dolog, át is ballag a túlsó járdára, s leleplezi a felettébb bizarr nevű boltot.
 Átvánszorgott a zebrán, s megállt a bejáratnál, hogy elolvassa rajta a kiírást. Hát Uramfia, egy étterem, ráadásul nem is akármilyen: már a hatalmas üvegablakokon át is látszott, hogy nem kevéssé flancos.
 – Nézzenek oda – dörmögte magában az ősz úr. – Ilyen puccparádé van odabenn, az étteremnek meg Sunyi a neve! Egyre furcsább ez a jelenség. – Előzőleg megszűnt éhsége mintha egyszeriben visszatért volna. – No, de azért lássuk, miféle becsali-csárdával van dolgom?
 Belépett a vendéglőajtón. Azon nyomban elé toppant egy elegáns pincér, fejét kissé oldalra biccentve végigmérte az idős urat.
 – Jó napot kívánok, Uram! Magát ideküldték, ha szabad érdeklődnöm?
 E meglepő kérdésre tüstént felment hősünknek a vezérhangya.
 – Már ne haragudjon, de micsoda kérdés ez?! Ki hallott már ilyen marhaságot, hogy valakit elküldjenek egy étterembe?! És pláne, tudja, mit jelent a munkahelyének a neve?!
 – Elnézést, uram – mondta erre egy rövid szünet után a pincér. – Itt valami félreértés lesz, ugyanis üzletünk nevével a küldés összefüggésben van. Tudja, ha mondják valakinek, hogy „menjen a sunyiba”...
 – Ááá, most már értem! – Hősünk megenyhülve bólogatott. – Ha épp tudni akarja: engem nem küldött senki, én éppen csak erre jártam. És tessék mondani: bárkit lehet küldeni?
 – Hát hogyne! Nézze csak, mekkora most is a forgalom! – A pincér előkelő mozdulattal mutatott az asztalok körül ülő tömegre.
 – És bárki küldhet bárkit? - kérdezősködött tovább a kis öreg.
 – Természetesen. Sőt, akit küldenek, tíz százalék kedvezményt kap.
 – Tíz százalék árengedmény. Na de, Főúr, kérem, nem túlzás ez?!
 – Ez családi hagyomány. Tetszik tudni, a tulajdonosnak még a nagyapja találta ezt ki, aki a vendéglőjét Fenének nevezte el, s mivel láthatóan működött is, további hasonló éttermeket nyitott, így a Pokol, majd a Franc nevűeket. Az üzletlánc sikerét csak tovább növelte, amikor a kedves nagypapa akart egy negyedik boltot is nyitni, de sehogy sem tudta kitalálni a nevét, ám akkor a jelenlegi tulajdonos, az unoka, aki éppen kamasz volt, előállt az ötlettel, hogy legyen az új étterem neve Sunyi. Most az immár felnőtt unoka viszi tovább az üzletláncot.
 A bácsit kicsit megdöbbentette a pincér anekdotázása: nem ilyen közvetlenséget szokott meg az éttermi kiszolgálóktól. Azt főleg nem, hogy az étterem történetének titkaiba beavassák vendégeiket. Viszont a megkönnyebbülés, hogy végre felfedte a vendéglő felettébb kétértelmű nevének titkát, na és a meleg fogadtatás feletti öröm legyőzni látszott a kényelmetlen, gyanakvással teli meghökkentséget. Immár nyugodtan fellélegezve foglalt helyet az egyik asztalnál, a pincér pedig a kezébe adott egy étlapot.
 Sokáig törte a fejét emberünk, mit is rendeljen: a vadas marhaszelet és a sajttal töltött gnocchi között vacillált, de végül az utóbbit választotta. Régóta vágyott már valami olaszos finomságra, otthon szinte mindig ugyanazokat a megszokott ételeket tálalták elé úgyis. Tüstént le is adta a rendelést; még egy csésze feketét is kért a gnocchi előtt.
 Miközben a kávét várta, még egy futó gyanú felmerült benne: lehet, hogy ez a közvetlenség, amivel a pincér fogadta, csupán reklámfogás, és nem is olyan jó a koszt? Na, gondolta, majd meglátja, addig is türelmesen vár.
 Negyed óra múlva hozták is a kávét. Az illat, amely a teli csészéből áradt, annyira igazi volt, hogy az öregúr futó kételye egy csapásra szertefoszlott. Már el is felejtette mardosó gyanúját, ahogy belekortyolt a gőzölgő feketébe. Azon kapta magát, hogy ez volt a legízletesebb kávé, amit valaha ivott. Még az asszonykája sem tudta volna ilyen zamatosra megcsinálni... Eszébe is jutott, hogy talán frissen pörkölt kávéval van dolga. „Majd ha kijön a főúr a gnocchival, ezt is megkérdezem” – morfondírozott.
 Kisvártatva meg is jelent a főúr, s amint a kis öreg elé tálalta a guszta sajtos krumpligombócokat, a fellelkesült vendég felemelte az ujját.
 – Főúr, elnézését kérem, lehetek egy kicsit indiszkrét?
 – Tessék, csak nyugodtan.
 – A kávéjuk frissen pörkölt?
 – Igen, uram.
 – Szóval azért ilyen pompás! Megmondom magának, soha ilyen fenséges feketét nem ittam, mint az Önöké!
 – Köszönjük, nagyon kedves. – A pincér ezek után gondolta, azt is megvárja, hogy az éltes úr a gnocchit is megkóstolja. Egy gombócot máris a szájába vett az öreg, s az egész arcán sugárzó mosoly áradt szét.
 – Mmmmmm! – Az ősz bácsi immár nem törődött sem illemmel, sem más megkötéssel, olyannyira magával ragadta a paradicsomszószban hempergő gombócok telt zamata. – Főúr, ez, kérem szépen, mesés! Boldog lehet, akit ide kergetnek!
 – Ezt örömmel halljuk! – biccentett a fejével féloldalasan a felszolgáló. – Lám, nemhiába él tovább a családi hagyomány! - mormolta az orra alá továbblépve.
 Földöntúli boldogsággal tömte magába az élemedett korú vendég a fenséges gnocchit, s mire végzett, olyan érzés töltötte el, mintha a mennyországba érkezett volna. Amint eljött a fizetés ideje, gondolta, megoszt a felszolgálóval egy történetet, ami épp az eszébe villant.
 – Pincér – intett neki –, most jutott eszembe, hogy jártam én már egy Mentira nevű teaházban is.
 Most a felszolgáló állt döbbenten az asztal mellett.
 – Amekkora marha voltam, gyanakvással támadtam rá a tulajdonosnőre, hogy tudja-e, mit jelent a mentira szó. Eszembe nem jutott, hogy a berendezésben akar imitálni valamit, konkrétan az égboltot, ahogy utóbb ő elmondta, s nem is figyeltem. Egyszerűen csak szúrta a szemem, hogy lehet egy teaházat így nevezni. Tudja, a mentira az hazugságot jelent. Na, most ugyanilyen incidensbe keveredtem volna itt is, ha Ön nem kérdez rá, hogy küldtek-e, és nem meséli el üzletük nevének történetét. Állíthatom, büszke lehet, amiért ilyen ötletes főnöke van!
 – Igazán nagyon megtisztel minket, Uram, csak el ne felejtsen fizetni! – vigyorgott lángvörösre gyúlt arccal a pincér.
 Fizetés után az öreg felállt, és kezet rázott a kiszolgálóval, majd az ajtón kilépve még visszanézett, mintha rokonoktól búcsúzna. A cégér feliratáról huncutul kacsintott rá vissza a hatalmas vas rókaarc.
 – Hallod-e, te cimbora, mi még biztosan találkozunk! – viszonozta a figura kacsintását az öregúr egy ugyanolyan pislantással, mint amilyen a rókafejről fogadta az étterem minden látogatóját.

Orosz Júlia