Én, minden homokszem és piramis egyedüli igaz uralkodója, türelmesen várakoztam királyi kamrám hatszögletű szobraival körülölelve. Társaságom nem lévén más, mint Kafir és Aszeth, leghűbb őreim, kiknek szolid figurái védelmezőn álltak tőlem két méter távolságra akár ősi, de mégis élő obeliszkek. Tekintetük éles és golyóálló; talán az egész dinasztiában ők markolják a legszilárdabban lándzsáikat védelmemben.
 Már számtalan esetben, mint ahogyan most is, azon kapom magam, hogy őket csodálom azon morfondírozva, vajon az idő teltével min merenghetnek. Kivételes lojalitással kitartanak kötelességük mellett, vagyis a jelen lehetséges kihívásait engedik csak be elméjükbe, ami bármelyik pillanatban jelenthet veszélyt vagy tiszta, hosszadalmas monotonitást, vagy talán… valóban megengedik maguknak azon luxust, mely nagyon könnyedén az egyetlen felszentelt uralkodónőjüket árulhatja el, és bele engedik ringatni magukat fantáziákba, álmodozásokba, múlt és jövő lebegő gondolatprizmáiba? Ez lenne a legegyszerűbb, legtermészetesebb emberi reakció tőlük, csarnokaimon kívül keresni az örömöt, önmagukban…
 Egyiptom enyhe szele váratlanul bebizonyítja létezését egy pillanatra és beárad keletről, majd kiszáll a nyugati ablakainkon, valószínűleg az egész udvari személyzetemet is ugyanúgy felélénkítve, mint engem. Ekkor harmadik jelenlevő szolgám, Rhea, a legalázatosabb alakja mozgásba lendül, és elfordítva tekintetét a festett padlóról egyetlen kérdés nélkül kitalálja futólagos gondolatomat: kecsesen odasuhan hozzám egy tál szőlővel. Ahogyan egzotikus olívaolaj illatával megközelít, láthatóvá válik a kígyóékszer, melyet bokáján visel, és mely minden egyes lépéssel egyet rezzen, még inkább kihangsúlyozva elbűvölő lábait.
 Ő a legeslegszebb hajadon lány, akit felleltem egész Egyiptomban. Természetesen úgy értem, a legszebb ember. Ebben a kérdésben nincs helye összehasonlításnak velem szemben, én Királynő-Istennő vagyok. De ő megérdemli e címet, és ugyancsak megérdemli, hogy legközelebbi segédem lehessen. Csak az idő homokja fedi majd fel a tartós lojalitását, mely a jelenben több, mint bizonyított a szemeimben.
 Bár első pillantásra senki sem gondolná, Rhea igaz értéke messze túlnő a földi megjelenésén: a szavak a fő talentumai, és személyemet a vele való szóváltás simogatja a legkedélyesebben. Amikor egy üde szőlőszemet helyez finoman a szám elé, gyengéden elfogadom, és bólintok hálából. Majd erősödő lépések közelegnek. Egy kézsuhintással elküldöm segédem, mivel a várva-várt pillanat elérte partjainkat.
 Külföldi diplomatám, Emith tárul elénk, hogy lendületbe hozza ezt a statikus jelenetet egy frissen borotvált, göndör hajú, magas rangú római egyenruhát viselő ember kíséretében. A férfi még egy babérkoszorút is visel, melynek földem területén teljesen más jelentése van, mint ahonnan ő érkezett. Jól tudom, ki ő, és a hírnevéből lekövetkeztethető grandiózus intelligenciával rendelkező személy tudhatná: a vendéglátó felé járuló tisztelet felsőbbrendű a saját tradíciók prezentálásánál.
 Emith elém térdel, majd fennhangon kijelenti:
 – Hatalmas uralkodónő, fáraó és Egyiptom Királynő-Istennője! Ezennel bemutatom Róma híres hadvezérét.
 A férfi előlép, szintén letérdel, és a mozdulattal látható, ahogyan combizmai erősen megfeszülnek arra utalva, hogy a hadiedzés, avagy tényleges fizikai ütközet nem ismeretlen számára. Jobb keze a kardján fekszik, mely a felém való elkötelezettség és a várható támadás ambivalens szimbóluma.
 – Üdvözöllek, óh, hatalmas királynő! Megtiszteltetés, hogy jelenléted elé járulhatok.
 Majd feláll kiegyenesítve teljesen gerincét, és szinte megvakít túlzottan merésznek és büszkének ható tekintetével, melyet testrészeinek kis mondanivalói csak fokoznak. Ritkán mer valaki így rám nézni. Egy másodperc töredékéig pillantásom találkozik Rheáéval, kinek alig észrevehető mosolya egy olyasfajta üzenet, melyet csupán én érthetek. Bár a férfi szavai nagylelkűek és hízelgőek, szemei és esszenciája más történetet bontakoztatnak ki. Érzem: dicsőségre vágyakozik, minden áron hódítani akar, vágyakozásai messzemenő hatalom felé irányulnak. Még e pillanatnyi alávetettségtől is velem szemben titokban vére forrásnak indul. Tehát játszani szeretne, és még nem vette fontolóra, hogy talán a királyi játszmák főpapnőjével áll szemben. Induljon hát a játék!
 Felemelkedek trónomról. A csarnokban mindenki mereven várja válaszom. Kimért lépésekkel lesétálok talapzatom kőlépcsőin közben megingathatatlan szemkontaktust fenntartva a híres római hadvezérrel. Majd elég közel érek hozzá, hogy lehetséges legyen megcsókolnia kezemet, ezzel azt sugallva neki, hogy egy olyan példátlan kiváltságban részesítem őt, melyet még szinte senki más nem kaphatott tőlem. Azonnal letérdel még egyszer kezemért nyúlva, és a tisztelet lágy csókját adja rá. Ezután szavamra vár.
 – Emelkedj fel! Biztosítani szeretnélek jóakaratomról, és egyben üdvözölni Egyiptomban. Vágyom arra, hogy közös törekvéseink bőséges szövetséget eredményezzenek mindkettőnk civilizációja számára.
 Látszólag túlárad az örömtől, és tiszteletteljesen, oly formasággal, mint egy katona, újra feláll.
 – A legnagyobb örömmel hallom szavaid, és vallom én is ugyanezt. Így legyen! Most már személyesen is megbizonyosodhattam felőle, hogy a páratlanságodról szóló történetek igazak. Sikeres törekvéseink olyanok lesznek, melyeket e világ még nem tapasztalt!
 És megint ott van a szemében az a leleplező vibrálás. Óh, drága hadvezérem, túl könnyedén tárod fel magad előttem. Azt hiszed, már ismersz. Emlékezhetnél: Egyiptom legszentebb állata a macska. A macskák örök misztériumok őrzői. És megszelídíthetetlenek.

Nagy Nimród László