Bonifác, a hentes, mint istenfélő ember, gyakran járt templomba. Nem mulasztott volna el egyetlen vasárnapi misét sem. Sokszor egyedül volt férfiember az egész szertartáson a sok feketeruhás, fonnyadt öregasszony között. No meg persze ott volt a pap is, de az nem számított igazi férfinak. A hentes szinte mindenkit ismert már látásból, jobbra-balra köszöngetett a sok ráncos arcnak, míg a megszokott padsorához ért.
 Ám ott most hirtelen megtorpant, mert valaki már ült a helyén. Sőt, az illető az ő imádságos könyvét lapozgatta, amit mise után mindig a padban szokott hagyni.
 − Hölgyem, ha meg nem sértem – szólította meg a betolakodót.
 − Ó, csak nem az ön helyére ültem, uram? Ha arrébb húzódok, elférünk egymás mellett – mosolygott rá kerek holdvilág-képével az asszony.
 Bonifác kicsit körülményeskedve foglalt helyet az ülőkén. Megzavarta a női testtől még meleg pad, nyugtalanul izgett-mozgott még jó ideig. Ahogy oldalra nézett, meglepte az asszony kissé kihívó pillantása, de leginkább a hozzá-hozzádörzsölődő, hatalmas, hurkás combok zavarták meg lelki békéjét.
 A hentes szokva volt a nagydarab, hájas húsokhoz, a tányéron is a kövéret szerette, aminek a zsírja elomlott a szájában, rágni sem kellett.
 − A sovány, inas falatok még a kutyának sem valók – mondogatta a feleségének. A sovány, sápkóros asszony elértette a célzást, megsértődve elvonult a hálószobájába. Már évek óta külön aludtak.
 Bonifác nehezen viselte az így kialakult helyzetet. Vérbő, életerős férfi lévén többször megfordult a fejében, hogy elmegy egy „olyan” házba könnyíteni magán. Vallásos érzülete azonban mindig visszatartotta ettől a lépéstől. A sors kegyetlen fintora volt, hogy épp a templomban érte a kísértés, itt jött rá igen erősen a női test utáni vágy. Igyekezett visszafogni magát, nem nézett többé az asszony felé, de ott érezte maga mellett a hatalmasan domborodó tomport. A nőnek ráadásul valami izgató, nyershús szaga volt, mint az üzletében felaggatott, hasított félsertéseké.
 − Micsoda cégére lehetne ez az asszony a boltnak – morfondírozott magában. A sovány, zörgő csontú feleségét sosem engedte a pult mögé, nehogy elriadjanak a vevők.
 Ilyen gondolatok jártak a fejében miközben a pap beszélt. A nadrágja is egyre jobban feszülni kezdett, nem csoda, hogy nem tudott a prédikációra figyelni. A zsoltár szövegét is eltévesztette, mikor énekelni kezdtek. A nő kövér könyökével oldalba bökte, mire Bonifác elhallgatott, és csöndben várta a szertartás végét.
 − Atyám! – ment oda a mise után a paphoz. – Gyónni szeretnék!
 − Most, fiam? – csodálkozott az öregecske plébános. – Mi lehet az a nagy bűnöd, hogy ilyen sürgős?
 − Paráználkodtam.
 − Előfordult az már mással is – mondta megbocsátóan a pap.
 − De itt a templomban!
 − Előfordult az már mással is – sóhajtott a pap, és felnézett a mennyezeti festményen röpködő, félpucér angyalkákra.
 − Egy ismeretlen asszonnyal szeretkeztem gondolatban.
 A pap megütközve nézett Bonifácra.
 − Csak gondolatban?
 − Igen, atyám – hajtotta le bűntudatosan a hentes a fejét.
 − Nahát, fiam! Azzal a másvalakivel ilyen sohasem fordulhatott volna elő – csóválta a fejét a pap, és reverendájába dugott kézzel elindult a sekrestye felé.

Szilasi Katalin