Vannak az eleve elrendelt sorsok és vannak, akik egymásnak vannak előre kijelölve. Ilyen volt Lenke és Fülöp is, amikor a nagy tömegben összetalálkoztak. Megtévesztő hasonlóságuk, valamint félreérthetetlen különbözőségük volt az, ami megalapozta a végzet ilyesfajta beteljesedését. Valami megmagyarázhatatlan okból már az első pillanatban tisztában voltak azzal, hogy egymás nélkül hasznavehetetlenek és semmik. Az első pillanat szülte szimpátiát és vonzalmat ez a különleges szerelem követte: elválaszthatatlanság. Történetük mégsem hasonlítható a Rómeó és Júliához, sem pedig Héloise és Abélard tragikus románcához, mert elsöprő erejétől függetlenül ez mégiscsak egy hétköznapi história. Nem volt korkülönbség közöttük, és egyikük sem volt tapasztaltabb a másiknál, amikor összeköltöztek. Ennek már több, mint egy éve.
 Csodálatos hónapokat éltek meg együtt. Egy kívülálló számára talán monoton és unalmas napok, de Lenke és Fülöp a kivételes pillanatok folyamatosságában élte meg a közösen eltöltött időt. Nem volt perc, de még talán másodperc sem, mikor útjaik különváltak volna. Leszámítva egyetlen esetet, mikor Fülöp megsérült, és tű alá kellett feküdnie. Mint ahogy azt említettem, egy idegen számára egyhangúnak és eseménytelennek tűnhetett a szerelmesek élete, de ők nem voltak nagyravágyók, az élet apró örömeit keresték, és ebben találták meg önmagukat, és elsősorban egymást.
 Legkevésbé sétálni szerettek. Ez talán meglepő, de egészen könnyen megmagyarázható, ha tudjuk róluk azt, hogy mindketten tisztaságmániában szenvedtek. Minden egyes kiruccanásuk végére piszkosnak, tisztátalannak érezték magukat, és ezt a nem éppen higiénikus szituációt egymás előtt szégyellték a leginkább. Hetente egyszer, vagy még ritkábban azért mégis útnak indultak, s ilyenkor szinte egész nap csámborogtak. Magukra öltöttek valamit, hogy meg ne fázzanak, és bejárták a „világot”. Szorosan egymás mellett lépkedtek, s figyelemmel kísérték mindig a másikat.
 A sok séta pedig minden alkalommal egy jó fürdővel ért véget. Nagy kedvüket lelték a medencében, ott még az a temérdek idegen sem zavarta őket, akikkel együtt lubickoltak, és keveregtek a habokban. Önfeledten kacagtak, ahogy ide-oda vetette őket a sodró élmény. Játék és megtisztulás volt egyszerre ez a mindig megismétlődő, de mindig szédületes esemény. Utána megszárítkoztak. Imádták a napfényt, ahogy a forró napsugár szikkasztotta a testüket, ezeket a kellemes fáradtság utáni elpilledéseket, meditációkat. És szerették a hűs szellő csiklandozó tapogatását, miként az lassan felszippantotta bőrükről a vízcseppeket. A dalos szellőt, ami sokszor énekelt nekik.
 Ám sem a hullámok bizsergető játéka, sem a napsugarak simogató érintése, de még csak a szél nótája sem jelentett annyit számukra, mint azok a napok, amit otthonukban szerelmeskedéssel töltöttek, összeölelkezve a sötétben. Szorosan, ahogy a kígyók csavarodnak egymásba, mintha egy volna a két test. Némán fonódtak össze, mozdulatlan szeretkezve, elválaszthatatlanul. Gondolataikból kizártak mindent: a fárasztó sétákat, a vidám csobbanásokat, a meditatív elnyújtózkodásokat. Csak a hosszú pillanat volt: egymásban, egymásnak. Ilyenkor tudták, mert igazán érezték, hogy élnek.
 Aztán a tavalyi évben, egy forró augusztusi napon megint sétálni indultak. A kánikula közepén nem volt valami kicsattanó kedvük a túrázáshoz, de jól tudták, hogy a saját érdekükben néha azért ki kell mozdulni. Kibontották magukat egymás öleléséből, és kényelmes cipőbe bújtak. Olyanba, ami jól szellőzik. Az erdő mellett, poros ösvényeken gyalogoltak, végtelen kaptatókon emelkedtek, és lendületes lankákon iramodtak. Keskeny patakokon szökkentek keresztül, s volt, hogy Lenke bele is talpalt az egyikbe. Teljesen elázott. Fülöp próbálta őt figyelmeztetni, de akkor már késő volt; nagy volt az elán. Mindenesetre csak nevettek rajta, Lenke pedig hamar megszáradt a tikkasztó forróságban.
 Késő este érkeztek meg a fürdőhöz. Óriási tömeg várakozott előtte, és a zárt helyiségben eléggé áporodott illat terjengett. Fülöp jól tudta, hogy neki is része van ebben a szagban, de örült is, hogy nem terelődik konkrétan rá a gyanú. Öröm az ürömben: jó volt elvegyülni a várakozók között. Természetesen Lenke sem volt makulátlan, ami a teremben kibontakozó, nyugtalanító aromát illeti, de a korábbi elázás az ő esetében leredukálta a kialakult helyzethez való hozzájárulást. Fülöp éppen ezért türelmetlenebb volt szíve választottjánál, és kifejezetten szégyellte magát.
 Másnap délelőtt nyitott csak az élménypark, és a felpaprikázott tömeg egyből meglódult a bejárat előtt. Lökdösték, taszigálták egymást, mindenki nagyobb jogot formált magának arra, hogy az uszodába lépjen. Lenke és Fülöp megpróbáltak egymáshoz bújni, de a gátlástalan csőcselék egyre messzebb és messzebb sodorta őket, mígnem teljesen eltűntek egymás látóköréből. Elkeseredésében az adott némi vigaszt Fülöpnek, hogy majd a fürdőben úgyis megtalálja kedvesét. Mivel csak turnusokban lehetett igénybe venni az objektumot, feltételezhető volt, hogy valamelyikük nem fog bejutni. Ismerve Lenke vehemenciáját, az elkeseredett Fülöp úgy gondolkodott, hogy mindenképpen ebben a fordulóban kell neki is bejutnia. Minden visszafogottságát félretéve ő is tülekedni kezdett a maradék helyekért. Nem mondható, hogy úriemberként verekedte ki magának az első turnust, ahogy aztán sikerült bejutnia.
 Talpalatnyi hely sem volt, az intézmény zsúfoltságig megtelt. Az egykor oly békésen csiklandozó tajtékok most csípős ostorként hasítottak testébe. Szerteszét dobálták a kavargó hullámok, mindeközben szerelmét kereste a megháborodott, ujjongó tömegben. Mintha Lenkét látta volna felbukni a kövér buborékok közül, aztán meg mégsem. Megint odaszúrt a boldog felismerés, miközben megpördítették a ficánkoló habok, aztán ismét csalódnia kellett; nem Lenke volt az, csak összekeverte valakivel. Napoknak tűntek a keserves órák, magányosan vergődött a megszédült csődületben. Megváltás volt, mikor végre kifeküdhetett a napra, de ez az érzés sem tartott sokáig. Nem csiklandozták, de molesztálták a nap sugarai. A finom szellő sem dudorászott, hanem gúnyosan azt sugdosta, nézzen csak körül: mindenütt boldog párok, ő meg egymagában nyújtózkodott csak a placcon.
Ugyanilyen magányosan tért vissza sötét vackába, ölelkező szerelmespárok közé. Irigy volt, de inkább kedveszegett. Viszont lüktetett még benne a remény. A bizakodás, hogy megnyílik a szűk kis ajtó, és a lámpafény rajzolta sziluettben feltűnik majd Lenke. Néhány napig még felkapta a fejét, ahogy megnyílott a fénytelen hajlék, s remélte Lenkét visszakapni. De aztán teljesen elnémult benne a bizakodás.
 Egy új érzés kezdett fokozatosan elhatalmasodni gondolataiban: a feleslegesség. Semmirekellőnek, haszontalannak érezte magát párja nélkül, s nem tudta, hogyan érhet ez véget. Már nem várta Lenkét sem vissza. Valami másra várt, amit nem tudott megfogalmazni, egy olyan erős impulzusra, mint a szerelmével való első találkozás; valami végzetesre.
 Nyolc nap telt el az iszonyú wellness óta, mikor a karma megnyitotta az ajtót. Fülöp hallotta a mondatokat, melyek végleg megpecsételték sorsát:
 – Te állandóan elkevered a párját! Most megint dobhatom ki a kedvenc zoknimat!

Csukárdi Sándor

Középkorú, jó kedélyű sebész és a nővér álltak készenlétben a sürgősségi osztályon. Szerencsés éjszakájuk lesz, ha úgy folytatódik, ahogyan kezdődött a váltás, gondolták ők. Beszélgethetnek, kávézhatnak. De meg sem ihatták még a feketekávét, amikor kopogtak az ajtón. A nővér felkelt, ajtót nyitott, majd odaszólt az orvosnak:
 – Gyilkossági és öngyilkossági kísérlet.
 – Jövök! – hallatszott az orvos hangja, aki az éjszakai ügyeletre fenntartott mellékhelyiségből sietve igyekezett a rendelőbe.
 Az orvos előtt hetven év körüli hölgy állt miniszoknyában, majd’ köldökig kivágott blúzban. Sejtelmes tekintettel, ám határozottan nézett az orvosra, akinek megakadt a szeme az „ütközőkön", amik kipeckelve, félig kidobva mutogatták magukat. Ujjnyi vastag smink volt rajta, igyekezvén az éveket kevesebbé varázsolni. „Hm, majdnem szemrevaló” – villant át az orvos agyán. Csodálkozott a betegként jelentkezőn, hiszen semmi sem utalt komolyabb problémára, majd megszólalt:
 – Mi a panasza hölgyem?
 – Gyilkossági és öngyilkossági kísérlet.
 – Hogyan?
 – Az autót vezettem. Mivel meleg volt, bugyi nélkül ültem a kormánykerék mögé. Mellettem az a férfi, akivel pár hete szenvedélyes szerelem alakult ki közöttünk. Mondhatnám úgy is, imádta az orális szexet. Persze csak én ügyeskedtem, ő meg élvezte. Nem panaszkodok, én is felizgultam. Most mintha teljesen megváltozott volna, úgy viselkedett, mint egy neveletlen kamasz. Pillanat alatt átnyúlt az anyósszékről, és belecsípett a szeméremajkaimba. Úgy felizgultam, hogy félrerántottam a kormányt, ezáltal kis híján összeütköztem egy hatalmas teherautóval. Meghalhattam volna, de ez nem minden. Közben meg a nemi szervével a fenekemet veregette.
 – Jó nagy lehetett neki, ha ezt az anyósszékről megtehette – jegyezte meg az orvos.
 – De doktor úr! Tréfál velem? Én még most is remegek az izgalomtól! Kérem, vizsgáljon meg engem! Képzelheti, az idegesség miatt, meg a fájdalom miatt azon törtem a fejem, én bezzeg öngyilkos leszek. Érti, ugyebár?
 – Vetkőzzön le, és feküdjön az asztalra.
 – Meztelenre vetkőzzek?
 – Nem, csak a bugyit vesse le.
 – Nincs rajtam. Hogy vessem le?
 – Akkor csak feküdjön az asztalra.
 Az orvos megvizsgálta a nőt, a szeméremajkakon kék foltot látott.
 – Asszonyom, ez nem friss csípés!
 – Nem is! Három nappal ezelőtt történt.
 – Felkelhet.
 – De nem vizsgált meg.
 –  Nézze, én sebész vagyok, nem nőgyógyász. A vaginát nem vizsgálom meg. Tesz feljelentést a tettes ellen?
 – Nem, de pszichiáter, az kell nekem. Még most is rettenetesen fel vagyok izgulva!
 A sebész testvére pszichiáter volt, úgy gondolta, megtréfálja egy kicsit az öccsét.
 – Na, lássuk csak asszonyom – mondta az orvos, leült a számítógéphez, elkezdett gépelni, közben hangosan mondta a szöveget: „Szendrei Kata, három nappal ezelőtt bugyi nélkül hajtotta az autóját, amikor a mellette ülő férfi, aki ellen nem tesz feljelentést, belecsípett a szeméremajkába. Ezzel fájdalmat okozott neki.”
 – Doktor úr, nagyon, nagyon, de tényleg nagyon-nagyon nagy fájdalmat okozott. Mellékesen volt Ön már tökön rúgva? Ha nem, hát hallott róla. Úgy fájt, mintha Önt tökön rúgták volna.
 – Jól van, írom tovább: „Nagyon, nagyon, de tényleg nagyon-nagyon nagy fájdalmat okozva, mintha engem tökön rúgtak volna. Kis híján megölte a férfi a hölgyet három nappal ezelőtt.”
 – A fenékveregetést se hagyja ki!
 – A fenekét sem hagyom ki, amit a férfi a nemi szervével ütögetett. „Miután még mindig izgalmi állapotban van az itt megjelent páciens, pszichiáter véleménye szükségeltetik.”
 – Doktor úr, azt is írja oda: okvetlenül.
 – „Okvetlenül, doktor úr.” Azt is odaírtam, kedves hölgyem.
 „Sürgős eset!” – írta az orvos a megfelelő helyre, de ezt nem mondta hangosan.
 – Tessék asszonyom, nyugodjon meg. Holnap korán reggel, mivel most éjszaka van, nincs bent csak az ügyelet, jelentkezzen a pszichiáternél.
 Másnap csörgött a sebész telefonja. A testvére hívta.
 – Mikor komolyodsz már meg? Mellékesen velem is meg akarta nézetni a nunáját, de én azt ajánlottam, elküldöm a nőgyógyászhoz, és minden rendben lesz. Tudod mit mondott?
 – Honnan tudnám?
 – Majd most megtudod! Ez volt a felelet: „Nem lehet, mert a nőgyógyász csípett meg.”

 Radmila Markovity

A hatalmas belmagasságú faburkolatú nappaliban sokáig hallatszott a puskalövés döreje. A dörej halkulása azonban folytatódott a közel százhúsz kilós férfitest földre zuhanásának robajával, ahogyan a masszív tölgyfa fotelre hanyatlott, és onnét a földre omlott. Volt még egy alig hallható hang is: az előző komoly és vastag hangokhoz képest vékony és mozgékony hang. Egy kitömött fácánkakas is leesett a kandalló feletti falról, és sokáig gurult a padlón a tehetetlensége miatt.
 Akkor jöttek meg a fácánvadászatról, amit a szomszéd földesúr rendezett. Minden évben így karácsony előtt szervezett egy vadászatot, hogy a sült fácánkakas dísze lehessen az ünnepi asztalnak.
 Az özvegy, aki alig tíz másodperce volt özvegy, a válla magasságába emelte a kezeit, és undorodva nézett a kezéből kieső, még a fotel karfáin himbálózó kézműves ékszerpuskára, a férje vadonatúj szerzeményére, a Purdey-re. Az első pillanattól kezdve utálta ezt a puskát. Utálta, mert a puska százhuszonnyolcezer fontba került, a férje szerint alkalmi vétel volt, de ez a puska volt az oka, hogy nem tudta lecserélni az alig kétéves SLK Mercédeszét a legújabb típusra. A puska a kezében durrant el. Nem tudta, hogy hogyan, mert ő csak odébb akarta tenni a másik fotelra, hogy a kedvenc helyére ülhessen. Ebben a vadászházban ez az egy elviselhető hely volt a kandallóval szemben, ahol nem volt túl meleg, ahonnan nézhette a nagy ablakon túli csodálatos világot.
 A férje ott feküdt az asztalt és a fotel közt. Az asztal másik oldalán feküdt a kitömött fácán, szinte nevetséges pózban. A férje feje körül egyre nagyobbá vált a vértócsa és a folyamatos utánpótlás miatt ez a véres folt egyre csak növekedett! – Özvegy lettem! – fogalmazódott meg benne a gondolat. – És ez most már, ha így alakult, akkor nem rossz!
 A telefon a belső előszobában volt, és azonnal hívta a lányát. A fiát nem akarta hívni, jóllehet ő sokkal értelmesebb tanácsokat tudott volna adni, de ő az apja pártján állt mindig, még ha nem is volt igaza az apjának. A lánya szinte azonnal felvette a telefont. A lánya, az igazi aranyos gyerek, akivel minden titkát meg tudta beszélni. Ő volt az, aki tudta, hogy a kertészük, Jean-Pierre a szeretője, aki megbocsájtotta, sőt beletuszkolta ebbe a titkos kapcsolatba mondván, joga van neki is a testi boldogsághoz, és a férjétől csak a használatig jutott el. De Jean-Pierre törődött vele, kereste a kegyeit és gondoskodott róla, hogy szinte minden aktus a részére eredményes legyen. A lányának nagyon rövid hírben adta tudtul:
 – Lelőttem az apádat, itt a vadászházban. Nem tehetek róla, nem akartam, de a puskáját betöltve hagyta a fotelon, ahova le szoktam ülni. Én csak hozzányúltam, hogy odébb tegyem, és eldurrant. Most itt fekszik a földön, és halott.
 – Mami! Nyugodj meg! Rólad senki sem fogja elhinni, hogy szándékosan lőttél. Mondd, hogy a fotelt húztad odébb, és attól sült el a puska, vagy találj ki valami okosat! Óh, drága mamikám, úgy örülök neki, hogy befejeződött a nyomorúságod apa mellett. Végre szabad vagy, és Jean-Pierre-el élhetsz boldogan.
 – A bátyádnak egyelőre ne szólj. Majd én szólok neki, ha aktuálissá válik a dolog. De azt most elárulom neked, hogy a köztetek levő nyolc évnek is apád az oka, pontosabban a férjem az oka, mert tőle nem akartam második gyereket, de Jean-Pierre olyan kedves és odaadó volt velem, hogy neki, tőle szültelek téged!
 – Drága mamikám, ennek a hírnek nagyon örülök. Azonnal pakolok és megyek hozzád, reggelre ott leszek nálad. A rendőrséget is hívd, most azonnal.
 A telefont újra felvette, és a szeretőjét, a Jean-Pierre-t hívta.
 – Drágám! Megöltem a férjemet, és már miénk a világ. Készülj, mert holnap már velem alszol a nagy ágyban.
 – Mi történt? – kérdezte egy rezignált hang.
 – Most nem érek rá, elég annyi, hogy ott fekszik a nappaliban. Fejbe lőttem.
 A telefont letette, és a hangját próbálgatta hisztériássá alakítani, aztán tárcsázta a rendőrségi hívószámot.
 – Halló! Rendőrség? Azonnal jöjjenek, mert a férjem a földön fekszik, és a feje vérzik, és a puska meg elsült, meg a fácán is ottan van, de jöjjenek!
 A telefon másik végén a rendőrség látta számot, az ügyeletes nyomozó azonnal felismerte a hívószámot, meg a hangból a családot. Tudta, hogy hol van a vadászház, ismerte a férjet is, hiszen együtt vadásztak a helyi társaságban.
 Az asszonynak egyre jobban tetszett, és egyre gyakrabban ismételgette: – Özvegy vagyok, végre özvegy lettem. – Hányszor álmodozott erről, és hányszor kínálta a férjét esténként édes, cukros süteménnyel, és hányszor próbálta vele elfelejtetni az esti diabéteszes gyógyszere bevételét. És most a sok aprócska gonoszkodása ellenére egy dörrenés, és mindennek vége.
 Kiment a fürdőszobába, hogy valami vékony olajjal elkeverjen egy kis szemfestéket, aztán az arcára kenje, hogy a rendőrségi antréja igazán jól sikerüljön. Készen lett a „szmink”, és örömmel hallotta, hogy a rendőrség itt van. Sietős lépésekkel ment ajtót nyitni, és boldogan akart még egy pillantást vetni a holtan fekvő férjére az asztal mellett, de az nem volt ott.
 Ott állt a bejárati ajtó mellett, a rendőröket üdvözölte egy véres zsebkendőt szorítva a fejére, a feje bal oldalára, ahol eltalálta egy szem sörét, ami valami artéria-félét érhetett el, azért volt az intenzív vérzés. A lövés nagyobb része a falon levő kitömött madarat pusztította el. A férj sokáig feküdt a földön, de már eszméleténél volt. Végighallgatta a teljes telefonálást a lánnyal, Jean-Pierre-el, a rendőrséggel, csak mikor a fürdőbe ment a felesége, akkor állt fel, mire a rendőrség megérkezett.
 Az esetet gyorsan tisztázták, és a felügyelő megkérte a férjet, hogy máskor ne tartson töltött puskát az asszony közelében, mert most nem, de később, legközelebb komoly baleset is lehetséges. Az esetet lezárták személyi sérülés nélkül, a kitömött fácánról még említést sem tettek. Jegyzőkönyv sem készült.
 Amikor a rendőrök elmentek, a férj csak annyit mondott a nejének:
 – Remélem, tudod, hogy hallottam minden szót! És remélem, hamarosan elköltözöl a Jean-Pierre-hez a városba, a harmadik emeleti, tetőtéri lakásába a piactérhez, ahol még lift sincs, csak hagymaszag és kakaskukorékolás.

Mátyás Imre László

Az öreg Pozsgai János számadó juhász volt a Festetics uradalomban. Hozzá tartozott az uradalom néha nyolc, néha tizenhat juhásza, akik a közel ezer, de gyakrabban a kétezer feletti birkaállományt gondozták, kezelték, körmözték, és nyírás előtt a Páhoki út melletti úgynevezett Úsztató majorban „in vitro” a gyapjút előmosták. Persze ők nem tudták, hogy mit jelent az „in vitro”, de ez most nem is fontos.
 Az öreg Pozsgai szikár magas ember lévén tekintélyes hivatalával, hét gyerekes családjával élt a felsőmajor módosabb lakásai egyikében. A legkisebb lánya – azaz a legfiatalabb, mert az összes közt ő volt a legmagasabb –, a Margit, az anyja mellett gyorsan kitanulta a háztartás és főzés minden tudományát. A négy osztállyal is készen volt az elvárható szinten. Az apja munkát szerzett az egyre mutatósabb, nyurga serdülő lánynak a hercegségi udvarban. Abban az időben is számított az ismeretség, a kapcsolat, hát a számadó juhász is ezzel élt. A család másik három lánya – a Naca, a Katica és a Bözsi – a növényeseknél volt hivatalban, azaz kétkezi munkások voltak. Volt is nagy irigység a Margitra, amikor megkapta a belsőcselédi hivatalt.
 Ez a hivatal napi tizenhat órás elfoglaltságot jelentett az – akkor már – hercegi családnál. Reggel hatkor már hivatali ruhában, azaz uniformisban kellett megjelenni a hercegasszony lakosztályában, és mindenben a rendelkezésére kellett állni. Sokszor csak unalmas semmittevés volt a hivatal, de néha kiemelt feladatot is kapott: levelet kellett elvinnie a Fő téri egyházi hivatalba, vagy az iskolába. Néha a varróasszonyokat kellett meglátogatnia a megrendelt ruha készültségi állapota után érdeklődve. Leggyakrabban azonban a kastély területén maradt, és legfeljebb a konyhába küldték le valami extra elképzelés miatt. A kastély konyhája az épület északi végében, a pinceszinten volt. Margitunk előszeretettel robogott le a sötétbarnára pácolt tölgyfa lépcsőházban, és élvezte, ahogy a menetszél a született vörös, dús haját lobogtatja. Tele volt élettel, tele volt várakozó kíváncsisággal, a felnőtt lét minden titkát szerette volna megtudni, megkapni, megismerni. Ő akkor még csak érezte és élte, de nem értette tisztán az élet lényegét, a társadalmi rétegződés sejtelmes, de kőkemény határozottságát. Élvezte, ahogyan ifjonti léte, teste ereje engedte, hogy teljes erőből robogjon lefelé kettesével ugrálva, dobogva a lépcsőkön. Ha felfelé ment, akkor is kettesével szedte a fokokat, és élvezte, ha megdicsérték, hogy: – Te lány, mivel jöttél? Sasmadár hátán, hogy ilyen gyorsan megfordultál?
 Az alsó szinten a lépcsővégnél volt a konyha, ahol minden kérését azonnal teljesítették, hiszen ő a hercegasszony nevében, az ő részére jelentkezett. Az ő szava akkor maga volt a parancsolat, hiszen cserfes ajkáról maga a hercegasszony szólt!
 Történt egyszer, hogy az uradalomban valami nagyobb rendezvényre – vagy húsvétra, vagy pünkösdre – a büdöskúti vadászházból egy fiatal, jóképű erdész-vadász-madarász kétkerekű bricskával a megrendelt szarvasborjút és süldő vaddisznót hozta a konyhára. Amint a fiatalember a lépcsőforduló előtt el akart lépni, érkezett egy lefelé rohanó, vöröshajú, zöld szemű, kipirult arcú meglepetés! Az összeütközést elkerülni lehetetlen volt. A kitérésre már sem idő, sem erő, sem szándék nem volt az erdész-vadász palántában, így hát derékon kapta a lendülettől fékezésre képtelen leánykát, és magához szorítva lefékezte.
 – Adjon a jó Isten, kisasszonyka! – üdvözölte udvariasan.
 – Adna, ha lenne mit! – felelt pimaszul Margitunk.
 Az erdész ment tovább, és tette a dolgát a lőtt vadakat elrendezendően, a Margitunk is megkapta a kért kívánságot a konyhán. Azonban mindketten vizsla tekintettel pislogtak a másik felé. Muszáj volt még egyszer a magasságát, alakját, haját, fejformáját, arcát, a leányka zöld szemeit, az ifjú hetyke bajuszát újra, ha csak egy villanásnyira is látni.
 A felfelé menetel lassú volt és megfontolt, meg-megállt, és a hercegi család néhai – korábban grófi, azt megelőzően bárói – őseinek üveges tekintetéből várt választ a nemrég átélt élménye mikéntjére. Maga sem vette észre, hogy a lassú, fokonkénti felfelé lépdelés tempójának ellenére is milyen heves szívverése volt. Nem tudott semmit, de abban biztos volt, hogy valami megváltozott. Valami megszűnt, és valami elkezdődött. Valami olyan új dimenzió kapuja nyílt meg, amit érzett, de eleddig nem tudta, hogy van. A lakosztályba érve a hercegasszony kérdezte, hogy – Mi újság? Várni kellett a konyhán, vagy valami más baleset történt a késedelem okaként? – A válasz csendes volt és kitérő. Faggatásra sem közölt többet az okról, csak egy kurta „semmi” illetve „nem tudom” volt a válasz.
 A hercegné kíváncsi asszonyféle lévén különös szeretettel volt vöröshajú kedvence iránt. Könnyen kapott magyarázatot az okra, amiért a máskor locsifecsi, élénk, de aranyos és szeretnivaló Margitkája mi miatt változott ekkorát.
 Azonban az ifjú erdész is más lelkülettel ült vissza a Bricska ülésére, miután a pincébe felakasztotta a két lőtt vadat és a hercegné kedvencét, a szarvasborjú májat gondosan a főszakácsnő kezébe adta. Csendesen poroszkált hazafelé Büdöskútra, csendesen nézett maga elé, és átgondolta az életét, az alig huszonnégy évét, amibe beletartozott az isonzói offenzíva, a sebesülése borzalmai, a háború véres képei és szerencsés megmenekülése. Tudta, hogy „Itt az idő!”. Megjött, belépett az életébe az, akire várt, akit nem ismert, nem tudott róla semmit. De érezte nemcsak a szívével, hanem az eszével is, hogy igen, ő az, aki miatt minden, ami eddig neki az életet jelentette, hatalmas változás előtt áll.
 A hercegasszony nem kérdezgette tovább, hogy ki, miért, hogyan, ugyanis feleslegesnek látta minden további érdeklődéssel a kedvencét terhelni. Azonban úgy alakította a programot, hogy amikor az ifjú erdész újra a kastélyba kellett, hogy jöjjön, a Margitka legyen szolgálatban. Sőt, a konyhai személyzetet irányító intézővel is megorganizálták, hogy az ifjú erdész, miután lepakolt, elküldik Margittal egy fontos elhoznivalóért a bricskán a városba a varrónőhöz. Ő is tudott mindent. Abban az időben így mentek a dolgok. Voltak spontán események, de ha a sikert valaki akarta, akkor kicsit lehetett a dolgok szabad folyásának segítséget adni.
 A két fiatal, hogy mit beszélt a bricska ülésében, azt nem tudni, azt már közel százéves homály fedi. Annál is inkább mert sem írásban, sem elmondással egyik fél sem hagyott hátra emléket. De az biztos, hogy a Margitkából, a szeleburdi, szélsebesen rohangáló Margitkából egy megcsendesedett hajadon lett. Az ifjú erdész attól a pillanattól kezdve pedig egyre több időt töltött a büdöskúti erdészház csinosítgatásával, fejlesztésével, komfortosabbá tételével.
 Aztán szüret után, de még Mindenszentek előtt sor került az esküvőre. A Fő téri nagytemplomban volt a ceremónia, és a Georgikon-majori nagyteremben volt a lakodalom. Az egész esküvői ceremóniát a hercegség állta. A papot, a vacsorát, a zenészeket, mindent.
 Éjfél után a fiatalok a jól ismert bricska szoros, de nekik a világ legkényelmesebb ülésében hazamentek Büdöskútra.

Mátyás Imre László

Alkonyodott. A festő szobájában iszonyú rendetlenség honolt. A lemenő téli Nap árnyakat vetett, emberfelettivé növesztette a tárgyak zűrzavarát.
 Ábris – görnyedt, borzas öregember – a vászna előtt állt, gémberedett ujjaival tartva a palettát és ecsetet. Egy asztalkán a modellek: kristályváza, szőlőfürtök, almák.
 Órák óta egyetlen ecsetvonást se húzott, de türelmesen várt. Arra a bizonyos pillanatra, mely száműzi majd a józan megfontolást. Nem volt tudatos festő, aki megtervezi a képet, majd szívós aprómunkával kidolgozza. Nála mindig a hangulat döntött. A munkája nagy részét a várakozás töltötte ki. Még most is, hogy nem festett többé aktot. Görcsösen figyelte a csendet, hogyan araszol benne az idő, hogy megérlelje a gondolatot. S aztán egyszer csak lángra gyújtsa. Ilyenkor szokta érezni azt a különös izgalmat, amivel kikeveri a színt és felrakja a festéket oda, ahová kell.
 De nem mozdult a lelkében semmi. Oly kihalt volt, akár a téli mező.
 Haragra gerjedt. Földhöz csapta a palettát, az ecsetet. Szédelgett a gyengeségtől, de éhséget, szomjúságot nem érzett. Vette a kabátját, kifordult az utcára. Odakint, az éles levegőn kissé visszatért az ereje.
 Két utcával odébb – ahogy esti sétáin mindig – betért az antikváriumba. A nagy, koszlott helységben élvezettel szívta be a könyvek porszagát.
 Aztán hátul, egy eldugott tárlóban szakadt festmények között váratlanul egy régi vásznára bukkant. A kép címét nem pingálta rá, de rögtön emlékezett: a Kék szerető volt. Vagy harminc éve készült, az adriai tengerpart homokján, lágy késő délutáni fényben. A homok sárga háttere előtt – legfölül az ég vagy a tenger sötétkék csíkja – mintha napozna, halványkéken feküdt az akt. Annak idején ez a test boldoggá tette: ezért is festette kéknek. Volt valami édesen múlandó abban az egy hétig tartó viszonyban. Boldoggá tette őt: mintha érezte volna, hogy később mennyire kínzó lesz a hiánya.  Most is, ahogy elnézte a kezével kifeszített vásznat, szívébe hirtelen fájdalom nyilallt: a test tónusából, ebből az éteri levegő-kékből ma is az örök múlandóság áradt. Emlékezett rá, ahogy éjjel a szél zúgását hallgatták egy tengerparti viskóban, miközben ő vörös szívekkel festette tele a lány – Anettnek hívták – barna testét.  Arra is emlékezett, hogy ez volt az utolsó éjszakájuk. Anett másnap eltűnt és ő soha többé nem talált rá. Soha többé nem bírt aktot festeni, bárhogy is erőlködött: folyton ez a kép kínozta, miközben az új modell ott ült vele szemben.
 Most, az egérszagú könyvesboltban is arra gondolt, mi lehetett azóta a lányból?  A kissé vastag lábú, de lapos mellű Anettnek telt, szív-alakú feneke és örökké durcás arca volt. Mélyen ülő, álmos szemei, de könnyed ringó járása. Nehezen lehetett betelni ezzel a sok ellentmondással, s őrá később is az ilyen testek voltak hatással. De soha többé nem volt az ecset s a festék oly engedelmes, mint a Kék szeretőnél. Árnyékot ölelünk, álmot szeretünk: mintha az anyag, melyből a szellem kisugárzott, maga is ezt sugallta volna.
 – Ezt mennyiért adja? – kérdezte mohón a sápadt, kövér boltost.
 – Azt? Azt ingyen is elviheti! – legyintett a kövér, folyton izzadó nyakát törölgetve. A festő megdöbbent. Hogyhogy ingyen? Ennyire értéktelennek tartja?
 – Nézze, művész úr, – mondta amaz, mert majd’ mindennap találkoztak – ha annyit kérnék, amennyit szeretnék, maga kinevetne. Ezért odaadom ingyen is.
 – Kinevetném? – hördült fel Ábris – Tudja talán, ki festette? – rivallt rá a boltosra durván, mert meg volt sértve, vérig.
 – Fogalmam sincs. A bizományiból kaptuk, ott raktáron maradt… Szóval, becsomagolhatom?
 – Csomagolja, – legyintett Ábris – csomagolja csak.
 – Örülök, hogy örömet okozhattam! – lelkendezett a kövér, s a festő, hóna alatt az újságpapírba tekert képpel, szótlanul caplatott ki a havas éjszakába.
 A lelke sajgott, akár egy fölkapart seb. Nem, mintha meglepte volna a dolog. Ellenkezőleg. Régóta érezte, hogy aligha fogja már szárnyára venni a hírnév. Sejtette azt is, hogy az Alap már csak humánumból rendeli tőle a dekoratív csendéleteket.  De mégis fájt. Talán majd a halálom után – vigasztalta magát keserűn és kajánul –, a legnagyobbakkal is ez szokott történni.
 Megszomjazott, mint mindig, amikor kudarc érte. Betért a kis alagsori kocsmába. Már hozta is a csapos a féldeci törkölyt, Ábris bevágta villámgyorsan, de most nem érezte azt a könnyű lebegést, amit máskor már az első korty után.
„A bizományinak se kellett” – olyan volt ez a mondat, mintha kést forgatnának a szívében!
 – Még egyet? – és a ló szagú italos, a hatalmas szőrös kezével már hozta is a másodikat. És rögtön a harmadikat is, magától. Ábris meghatódott ennyi bölcsesség láttán, és agyában végre felszállt a meleg, nyugtató köd. Barátkozni támadt kedve, hát kicsomagolta a festményt.
 – Mit szól hozzá? – fordult a kopaszodó szeszgazdához. Amaz egy percig meglepetten bámulta.
 – Kék nő? – s vizeskék szemében huncutság bujkált – Csak nem maga festette?
 – Dehogyis, dehogyis! – hazudta gyorsan Ábris – Valakitől kaptam. Tetszik?
 – Hiányzott egy kereke annak, uram, aki ezt elkövette.– biggyesztette el vastag, örökké nedves ajkát a csapos.
 – Mi nem tetszik rajta? – komorodott el Ábris.
 – Ne vicceljen! Látott már maga kék nőt? Halszemekkel?
 Látszik, te bunkó, hogy nem ismered a nagy Picassót – gondolta a festő. De csak az ujját mutatta fel, mint a gladiátorok. Ami ma kocsmanyelven azt jelenti: „még egyet”. Agyon volt sújtva. Hirtelen reménytelennek látszott minden. Értelmetlennek az élet.  Nem tudta magát vigasztalni azzal, hogy ez csak egy csapos véleménye. Csordultig volt kudarccal. Oly üres volt a lelke, hogy már elmondani se tudta volna, mi bántja. Az újabb féldecis pohárra meredt, hirtelen elment a kedve az italtól is.
 – Baj van, művészem? – kérdezte együttérzőn a csapos, vigasztaló fokhagymaszagot lehelve a szomorú festőre.
Ábris csak a fejét ingatta, de akkor a kricsmiben valami mozgolódás támadt. Egy kövér, csuklyás alak jött be s fölborítva egy széket, a festő asztalához telepedett.
 – Megengeded, szivi? – mondta inkább, mint kérdezte, a gyakorlott ivó mozdulatával magába öntve az árválkodó féldecit. – A Jóisten tartson meg soká, hogy engem vártál! – Dohányfüsttől rágott hangjából irónia érződött. A csuklyát nem hajtotta fel, csak kövér kezével simított egyet Ábris ruháján, mintha gyermeket vigasztalna.
 Ketten is rávetették volna magukat, szitkozódva: hogy mer ez ide jönni?
 – Hagyják csak, hagyják! – legyintett ernyedten a festő és felállt – Nem olyan nagy dolog... Fizetek inkább.
 A zsebébe nyúlt, hogy elővegye kopott kígyóbőr pénztárcáját. De nem találta.
 – Ejnye! – mondta, de mire visszafordult, a csuklyás kövérségnek hűlt helye volt.
 – Ellopta a pénztárcáját, mi? – nevetett fel csikorogva egy vendég – Az enyémet is, a múlt héten!
 Ábrisnak visszarémlett a tolvaj furcsa, simogató mozdulata, amitől most hirtelen melegség támadt a szívében.
 – Ki ez a nő? – kérdezte, mert a csuklya mögül mintha egy veres hajtincs rebbent volna elő.
 – A Vörös Anett. – mondta a csapos – Közismert zsebtolvajnő, már följelentettük. Biztosan elfogják. Nagyon sajnálom, művészem… Majd legközelebb kifizeti…
 Odahaza Ábris nyugtalan álomba zuhant. Azt álmodta, hogy az Adrián jár s a homokos tengerparton egy fiatal festővel találkozik: saját magával. Anettet festette. Pont úgy, ahogy akkor! A kontúrokat a gyerekes halszemekkel már kirajzolta, s épp a kéket – az utolérhetetlent – keverte ki. Késő délután volt, Anett barna bőrén, fekete haján a víz visszfénye játszott. Ahogy mosolygott, a fogai, akár a tenger fehér kavicsai. A lágy hullámverésben egy sirály távol vijjogása hallatszott. Épp úgy, mint akkor!
 Egy sziréna szólt az éles reggelen: erre ébredt fel Ábris. A feje sajgott, mintha falba verte volna. Ilyen az, amikor minden elmúlik – gondolta keserűen – Ez lenne minden?
 A festmény ott hevert az asztalon. Nézte és elviselhetetlenné nőtt benne a keserűség. Fogta és bevágta az ágy alá, rátaposva a földre dobott palettára. Nincs megváltás. Kiment a konyhába, hideg víz alá dugni lüktető fejét. Akkor csengettek. Ajtaja előtt, közrefogva a tolvajnőt, két rendőr állt.
 – Hatósági tanút keresünk. – mondta az egyik.
 –  Felismeri ezt a nőt? – kérdezte a másik, és lerántotta róla a csuklyát.
 Anett volt az, a Kék szerető. Ovális arcát az idő széles parasztarccá torzította, melyet most vörösre festett, őszülő haj keretezett. Voltaképp csak a mélyen ülő, álmos szeméről ismerte meg. S a saját szívveréséről.
 – Sose láttam!
 – Magától is lopott, uram. Ezt a címet adták meg.
 – Sajnálom. Tévedés – felelte ő hidegen és becsapta az ajtót.
 Fel-alá sétált a szobában, gondolkodásra képtelenül. De a szívverésében, akár a születés fájdalma, agresszív remény tombolt. Feltépte az ajtót: már csak Anett állt odakint, vastag lábain. Cigarettázott és őrá mosolygott: a fogai feketék voltak, mint a föld.
 – Köszönöm! – mondta nikotinos hangján – Itt a pénztárcád, – és a festő felé nyújtotta – nem hiányzik belőle semmi.
 – Ugyan, hagyjad. – legyintett Ábris. Közönyös arcot vágott, csak hogy lelkének szárnyalását leplezze.
 – Ülj le, – mutatott befelé, az öblös fotelre – lefestelek. Ahogy akkor.
 – Meztelenül, engem? – a kövér Anett rikácsolva felnevetett – Nem látsz a szemedtől, vén bolondom? – de már ott ült, a nyikorgó bútoron. –  Van valami italod?
 A kék ég a légypiszkos ablakon át ránevetett, ahogy Ábris a förtelmes szagú pálinkát kitöltötte. Amaz rögtön belekortyolt.
 – De ugye nem tart soká? – kérdezte, miközben vörös haját szétterítette meztelen vállán.
 – Estig befejezem. – mondta szerelmesen a festő, és ifjú, vad vággyal emelte fel a megtaposott palettát.
 Az az arc nézett vissza rá, amelyet egész életében magában hordott.

Pruzsinszky Sándor

A hirtelen feltépett hűtőajtón keresztül sárgán ömlött a fény a konyha komor kövére. A karácsonyközeli, késődélutáni szürkületben ez volt az egyetlen támpont. A fény rákúszott átfagyott lábfejére, kissé nedves zoknijára. Remegett. Tekintetét a frigó polcán sorakozó süteményekre vetette, a habos túrós szeletei királyi tartással álltak egymás mellett. A vastag túrórétegre magasan púpozott hab enyhe pírt kapott még a sütőben, a tetejére szórt grillázsszemek, mint apró koronák arany ékkövei díszítették. Hiába volt harapnivaló és kívánatos, összeszűkült gyomra nem tudott befogadni semmit, így visszazárta az ajtót, majd odasettenkedett az ablakhoz.
 Kint az életunt nappal épp átadta helyét a diadalittasan nyomakodó éjszakának, mely úgy tett, mint aki végérvényesen átvette a hatalmat; a növények tartógerendáira fagyott kékesfehér hópamacsok bátortalanul világítottak a fogadására.
 A nő az ablaknyílás takarásából kukucskált. Látta, ahogy voltférje az utolsó simításokat végzi: meg-meghúzgálja a gumipántokat, melyekkel pár perce még közös erővel kötözték le az autó tetőcsomagtartójára az elemeire szedett franciaágyat.
 Szerette azt az ágyat. Igaz, rémesen tudott nyikorogni, de kényelmes volt, s még akkor csináltatták, amikor egész picik voltak a gyerekek. Abban az időben még átjártak hozzájuk éjszakánként, reggelig ott henteregtek közöttük, s az extra mérettel próbálták kivédeni a kényelmetlenséget. Az egész család elfért rajta kinyújtózva.
 „Mintha felnézett volna” – húzódott picit vissza az ablakmélyedésből; a lecsapódó pára némán gyöngyözött lefelé a hideg üvegen. Aztán a tompa ajtópuffanás hallatán újból előrehajolt, nem tudta volna megmondani, miért. Feszülten várakozott, majd hallotta, hogy a férfi az autónak erőteljes gyújtást ad. Az égnek álló lábú franciaágy a csomagtartón meg-megrándult.
 Rettentően tudott recsegni az a tömör fenyőágy. Mégis, visszaemlékszik, hogy volt olyan időszak, mikor esténként szokatlanul zavaró volt a némaság, ami beköltözött hozzájuk társként a hálószobába. De elmúlt az is, mint minden egyéb, s a fenyőléceknek újult erőre kellett kapniuk, hogy megtarthassák a rekordidőket döntögető, vadul hullámzó matracot. Akkor azt hitte, minden rendbe jöhet még.
 – Használtál! – visítása dühtől fuldokló hörgésbe fordult át azon az estén, mikor hosszas nyomozás és kínvallató sarokba szorítás után végre kénytelen volt színt vallani neki a férfi.
 – Használtál éveken keresztül. Legalább elém álltál volna, hogy váljunk el, még akkor, az elején! Nem szenvedtem volna ennyit sem én, sem a gyerekek. Minek kellettem neked? Ha olyan nagyon szerelmes voltál, minek kellettem neked? – zokogta kérdések özönét borítva férje nyakába. A férfi talán a legfájóbb magyarázatot adta:
 – Lelki társra leltem benne, ezért jött ez a szerelem; mi nem a szex miatt voltunk együtt. Olyan jó, mint veled, sose volt senkivel az ágyban! Vele se.
 Az egyre jobban bepárásodó ablakon keresztül tompává váltak a tárgyak kontúrjai. Torkában és gyomrában hatalmas gombócokat érzett. Ennie kellene valamit, a habos túrósokat is azért vette, hogy megünnepelje ezt a várva várt napot. De egész nap egy falat se ment le a torkán, az éhségtől már szinte émelygett.
 Korgó hasán végighúzta még mindig dermedt ujjait. A homályos üvegen keresztül érzékelte, ahogy két szárnyát szélesre tárta az elektromos kapu, miközben a remegő francia monstrum darabjai, mint kéjtől görcsöt kapott lábak meredeztek az immár sötétbe öltözött fagyott felhők felé. Aztán lassan elindultak, kifordultak az útra, majd a kemény jégbordákon meg-megugró autó lendületétől meglódulva végleg eltűntek a sarki ház takarásában. Nem maradt más látnivaló, csak a távoli, hideg, téli horizont, melyen ott derengett még valami szín, valami zöldes és mély kékség.
 Akkor is december volt. Pont egy éve, hogy egymással szemközt ültek a kávéházban. A fiatal nővel, akihez a nyomozás szálai vezettek. Be kellett vallania magának, szép és kedves jelenség. Dallamos, puha hang, szabályos vonások, óriás, mélykék szemek. Nem tudta, melyik volna a jobb; ha csúnyább lenne, vagy az, ha ilyen szép.
 A találkozás egyetlen célja a jövőjük megbeszélése volt. Egész jól haladt a beszélgetés, csak azt a buta kérdést ne tette volna fel a fiatalka.
 – És, mondd! Te… te hogy bírtad ki ilyen sokáig a testi vágyak kielégítése nélkül?
 Milyen finomkodóan kedvesen fogalmazott! Szóval ezt adta be neki?! Leheletnyi szünet után hangzott csak a válasz:
 – Én egészséges nő vagyok! Nem bírtam ki.
 A szépség hatalmas szemei még nagyobbra kerekedtek a meghatározhatatlan zavartságtól.
 Az ablakfélfa mélyen belevájódott a nő homlokába, csakúgy, mint agyába az események. Jó lenne már végre nem erre gondolni, megenni azokat a sütiket, meginni rá egy sört, s túllépni ezen az egészen. De hogy lehetne? Hogy lehetne nem arra gondolni, hogy nemsokára nekik fog recsegni az az ágy…?
 Ekkor villant be neki a bordűr! A bordűr hossza az ágy fejvégének körülbelül a kétharmadát teszi ki, színe szürkészöld és kissé viaszos tapintású; de inkább tanácsos nem tapogatni. Az ágy háttámláján helyezkedik el hosszan, alig érzékelhetően enyhe ívben, ha a háttámlával szemben állsz, akkor a jobboldaltól indul el, s tart egész az ágy feléig, illetőleg egy picit átnyúlik a felén, de csak egy karnyújtásnyira. A pontos meghatározás azért fontos, mert egyébként nehezen elképzelhető a jelenség. Ő maga is nehezen jött rá a keletkezésének okára, hosszasan törte a fejét, mikor észrevette. Akkor történt az eset, mikor – megelégelve a recsegő faágyat –, férje javaslatára vettek egy másikat. Míg várták a bútorszállítókat, addig úgy döntöttek, szétszerelik a régi fekhelyet, ugyanis akkora volt, hogy egy darabban nem fért volna ki az ajtó nyílásán. Ahogy eltolták a faltól és a nő észrevételezte a sötét csíkot az ágytámla hátánál, kénytelen volt közelebb hajolni hozzá, hogy rájöjjön, milyen alkotóelemekből állt össze a díszítősor. Elképedve jött rá, hogy a folyamatosnak tűnő vonalka tömérdek apró gömbszerű képződményből épült, színükből és állagukból ítélve… Csak nem?!?! De!!! Sok-sok fikadarab adta az alkotóelemeket, melyek az évek során egymásra rakódva fokozatosan alakították ki a támla szürkésszínű peremkéjét. Elhűlt tekintettel vizsgálta a csíkot, s mivel sosem látta férjének ezt a titkos szokását, ezért kétségbe vonta gyanúját, egészen addig, míg tekintetük össze nem akadt. Szeméből olvasva kénytelen volt elhinni, hogy létezik e paranormális jelenség.
 Hogy mentse a helyzetet, egy idétlen gyerekkori poén jutott eszébe, azt próbálta elmondani hangos kacagástól fuldokolva:
 – És… és ki adott neked… bányászengedélyt?
 – Ne már! – mondta tetőtől talpig elpirulva a férfi.
 A nő megszánta s kedveskedve, cicásan oda akart bújni hozzá, bár még mindig benne volt a hangjában a nevetés.
 – Fikakirály! Én kis cicakakás fikakirályom! – játszott a szavakkal.
 – Hagyjál már, na! – menekült ki végül sértődve szorult helyzetéből a férfi, aki annyira zokon vette az egészet, hogy aznap azt sem próbálták ki, vajon recseg-e az új ágy.
 Aztán persze sor került rá. Nem recseg. Ez az új maradt nála. Voltférje a pincében elhelyezett régit akarta csak elvinni most magával, ezt az újat, a „nemrecsegőset” és minden egyéb berendezési tárgyat itt hagyott nekik. Milyen rendes ember…
 Mióta beugrott neki a bordűr képe, azóta szűnik a gyomorgörcs. Arra gondolt, meg kellene próbálkoznia azokkal a túrósokkal. Felkapcsolta a lámpát. Előkészítette a süteményes tányért és villát az asztalra, kivette a hűtőből a tálca sütit, majd átegyensúlyozott a tányérjába egy habtól nehéz szeletet. Leült az asztal mellé s elégedetten nyugtázta, hogy most már határozottan kívánja az ételt. Forgatta még egy keveset a kövéren habos mesterművet; az étkező lámpafényében fel-felvillantak a cukor kikristályosodott szemei, majd élvezettel vájta bele az apró villafogakat a habba. Szájában az elomló hab szinte sistergett, a karamellmorzsalék pedig finoman ropogott fogai között.
 „Már megérkezhetett.” – gondolt egykedvűen a franciaágyra, majd újabb falatot vett be a szájába.
 „Talán már le is vették. Most csavarozzák össze.” – mormolta magában, miközben újabb darabkát választott le a süteményből.
 „Most látja meg kékszemű a bordűrt.” – mosolygott kajánul, határozottan jobb kedvre derülve.
 „De, jaj!” – Kis ijedtség futott rajta végig. – „Mi lesz, ha azt gondolja, hogy én…?! Á, semmiképp!” – nyugtatta meg magát szájában forgatva a szétmálló habot, hiszen voltférjének megrögzött szokásai és azokat alátámasztó megmásíthatatlan kijelentései vannak. Közülük az egyik ilyen az a tétel, miszerint a férfi helye a nő azon oldalán van, mely úgy esik kézre, hogy a férfi munkásujja, azaz a középső ujja, a legkényelmesebben tudjon dolgozni. Férje jobbkezes, tehát világos, hogy a helye a nő jobb oldalán van. Az ágy jobboldalán. Ezt ennyi idő után már kékszeműnek is tudnia kell, még ha – állítólag – nem is jó az ágyban.
 Az édes íz keltette kellemes érzés szétáradt immáron ellazult testében. Hányingere is csak egyetlen pillanatra támadt fel ismét, akkor, amikor a sanda kétely: mi van, ha a „munkásujját” alkalmanként összekeverte a „bányászujjával”? De nem, most már nem hagyta eluralkodni ezt az érzést, gyorsan el is hessegette. Az a lényeg, hogy épp most kerekednek el azok az ártatlan kék szemek, tulajdonosuk épp most töri a kis buksiját!
 A süteményszelet nagy része már elfogyott, a maradék hab ingadozva, letűnt uralkodóként rogyadozott a töredék túrótalapzaton.
 – Majd rájön! Szép lassan min-den-re rájön! – tagolta félhangosan a nő, s a piciny sütis-villával felborította a habtorzót. A grillázsszemek, mint koronát díszítő fényes aranyrögök gurultak tova alig hallható koccanással a tányérkán.

Lovass Adél

Szeretném bemutatni írásom két főszereplőjét, a 24 éves Katalint és férjét, a 27 éves Istvánt, akik féléves lángoló szerelem megkoronázásaként, néhány hónapja házasodtak össze.
 Katalin félárvaként nőtt fel, édesapját alig ismerte, nagyon korán elhunyt egy hirtelen rosszullétben, és ettől kezdve édesanyja nevelte egyedül. Jelenleg női fodrászként dolgozik.
 István tizenvalahány éves koráig apás-anyás családban élt húgával és bátyjával együtt. Az apa vált meg, majd el feleségétől és a családjától. Igaz nem önként távozott, hanem miután felesége minden holmiját kidobta vele együtt. Igazi okát a gyerekek sosem tudták meg, csak valami homályos magyarázatot. Jelenleg István üzletkötőként kopogtat, és nyer bebocsátást számtalan lakásba.
 Katalin igen csinos lány volt, de már ekkor is megmutatkozott benne valami „anyás”, ami nem annyira vonzotta a férfiakat. István pedig nagyon szemrevaló legény volt, akit körülzsongtak a lányok, de ő ezt nem vette komolyan, különösen mióta Katalint megismerte.
 Az esküvő időpontjának kitűzése után először édesanyja kezdett el Katalinnak az egyszemélyes házasság keserveiről beszélni, a gyermeke miatti újraházasodás vagy nemházasodás dilemmájáról. Mindezt azért, hogy leánya nagyon igyekezzen összetartani eljövendő házasságát.
 Nemsokára jövendő anyósa is belekezdett egy hosszabb elbeszélésbe, melyből kiderült, hogy István apja is hasonlóan tetszetős ember volt, és őt is kedvelték a másik nemből, aminek nem nagyon tudott ellenállni. Többször hangoztatta, hogy újra be kellene vezetni a poligámiát, az mindenkinek milyen jó és szép lenne.
 – Amikor pedig ezt elkezdte gyakorolni is, előbb a holmiját, majd őt is kidobtam ebből a házból. Nem tudom István örökölte-e apjától ezt a hajlamot, de hogy őiránta sem közömbösek a nők, azt tapasztalni lehet – mondta jövendő anyósa.
 Katalinnak eddig eszébe sem jutottak ezek a kifejezések: poligámia, monogámia, de a két anyától hallottak hatására igyekezett ennek alaposan utánanézni a neten is, és idősebb barátnőitől is információt gyűjtve.
 Miután alaposan áttanulmányozta e kérdéseket, és mindig szem előtt tartotta a két anyuka által elmondottakat, arra a következtetésre jutott, hogy ő sem tudja teljesen megszüntetni a férfiak poligám hajlamát, de úgy érezte, szerető jó feleségként meg tudja oldani ezt a nem kis problémát.
 Ahogy mondani szokás, „szüret után lesz az esküvő”. Ők is október végén házasodtak össze, és fogadták a sok jókívánságot, hallgatták az ajándékok mellé adott jó tanácsokat.
 Az ifjú asszony aztán év végéig kidolgozta – állítom: egyedülálló – taktikáját, és miután úgy is unták a közmédia szilveszteri műsorát, inkább Katalin adta elő a saját műsorát. Férje ölébe ülve arról faggatta, hogy tervez-e valami újévi fogadalmat. A nemleges válaszra tovább folytatta a kérdezősködést.
 – Nem unalmas már a házasság?
 Erre igen kedvező választ kapott öleléssel és forró csókkal jól alátámasztva. De a kérdezősködés még mindig nem maradt abba.
 – Nem hiányzik más nők társasága néha-néha?
 Erre igen komoly válasz érkezett.
 – Katalinkám! Tudod, mennyire szeretlek, és milyen szívesen vagyok veled, de ez nem zárja ki, hogy más nők társaságát is elfogadjam, főleg ha munkám eredménye ezen is múlik.
 – És meddig kell elmenned, hogy eredményes legyen a munkád?
 – Csak a kellemes beszélgetésig, ez pedig minden férfinak jólesik.
 – Mert minden férfiban van egy kis poligám hajlam? – kérdezte egy kicsit élesebben Katalin.
 – Azt sem tudom mi az, de ha a kellemes társalgást jelenti, akkor bennem biztosan akad. Ugye, ezek a kérdések nem valami féltékenységi jelenet bevezetői, mert erre semmi okod nincs és nem is lesz.
 – Az biztos, hogy nem is lesz, mert nekem viszont van egy újévi meglepetésem. Te nemcsak azért vagy igen szerencsés ember, mert én vagyok a feleséged, hanem azért is, mert azt hiszem, te leszel az egyetlen férfi, aki házasságában a monogámián belül lehetőséget kap poligámiás hajlama kiélésére is. Hogy hogyan, azt majd megtudod új év napján, csak az a kérésem, ha szeretsz, akkor te is kapcsolódj be ebbe a játékba, és akkor egész évben sok-sok olyan nő lesz az életedben, akik mások, mint a többiek, és így kellően társaloghatsz más nőkkel is, sőt!
 Mielőtt István megszólalhatott volna, olyan szeretetáradat, csók, ölelés, becézés zuhant rá, amit folytatni csak az ágyban lehetett, és a szeretkezés mámorában István el is felejtette, hogy mi vár majd rá, ő azt élvezte, ami most van.
 Január elsején még csak annyi történt, hogy estére a kétszemélyes heverő fejtámlájára két felirat került: „Kata helye”, „István helye”. Mikor pedig István megkérdezte:
 – Mi ez?
 Máris jött a kedves mosollyal alátámasztott válasz.
 – Ebben a hónapban én Kata leszek, a Te neved István. Ne félj, azt is lehet becézni, mondjuk Istvánka. Így jó? Ha ilyen csillogó szemekkel nézel rám, akkor nagyon jó!
 Akkor most nézzük milyen volt Kata januárban.
 Hosszú barna haját úgy fésülte, hogy az szinte boglyának látszott a fején, hosszú fekete szempillákat viselt és mindig színes, fiatalos ruhavariációt állított össze. Hol volt már az „anyás kinézet”? Többet mentek vendéglőbe étkezni, és a vacsora szinte minden este különböző hidegtálas salátaféleség volt. Szeretkezésük alatt pattogó zene szólt, és inkább Kata volt a kezdeményező, és főleg lovagló pózzal kedveskedett férjének. Az így befejezett napokat István nagyon élvezte és láthatóan örült „új” feleségének.
 Február: Katika és Istvánka.
 Katika frizurája két copfba befonva egész kislányossá tette szép arcát, amelyen hogy-hogy nem, de a hosszú szempillák helyett egy pici anyajegy lett látható a bal oldalon, az orr közelében. Ruhatárának összeállításában is ez a kislányosság volt az elsődleges szempont. Étkezésük pedig olyan változatos lett, hogy előre nem is lehetett kiszámítani, de az biztos, hogy minden nap volt valami édesség. Esténként Istvánka sportos zenéi hallatszottak, és Katika hagyta, hogy Istvánka a jól ismert misszionárius pózzal örvendeztesse meg őt. Ez az együttlét növelte István „mégiscsak én vagyok a férfi – érzetét”, és azt hitte, a szeretkezéseiket most teljesen ő irányítja.
 Március: Katharína és István.
 Katharína frizurája egyszerű lófarok volt, és körméről is lemaradt a körömlakk. Mivel az idő is engedett egy kicsit a tél szorításából, öltözködését elsősorban a nadrágkosztümök jellemezték. Viszont szabadidejükben nagyon sokat mentek sétálni és hóvirágot szedni. Persze csak nagyon keveset, merthogy az tilos volt, de mindketten élvezték, hogy egy kicsit a tilosban jártak. Étkezéseiket elsősorban a házias jelző fejezi ki legjobban, de az biztos, hogy igen változatos volt. Katharína addig faggatta barátnőjét, amíg az ajánlott neki egy új pózt, a kinyílt virágot. „Hogy az milyen, azt nézd meg a Káma Szútrában” - tanácsolta. Ennek az újnak nagyon megörülve István a Siva-táncával tette nagyon boldoggá a megint új feleségét.
 Április: Jekatyerína és István.
 Ha nem barna lett volna Jekatyerína fonással díszített tarkókontya, nagyon hasonlított volna az ismert ukrán politikusnőre, Julia Tyimosenkóra. Viszont szinte egész hónapban az volt vacsorára és hétvégeken ebédre is, amit István édesanyja főzött kedvenc kisfiának. Nem is tudott István hová lenni a meglepetéstől, na és az örömtől, hogy párja megtanulta az anyja ételeit főzni. El is határozta, hogy esténként ő tanítja meg Jekatyerínát a mély gyönyörre, ami egy igen csodálatos póz.
 Május: Katóka és István.
 Teljes pompájával köszöntött be az igazi májusi tavasz. Katóka frizurája a szakirodalom szerint ombre, azaz színátmenetes volt, és miniszoknyáihoz már szinte nyári blúzokat hordott. Műkörmein ragyogott a sok csillogó fényesség és az ízléses szín. Esténként hol kézen fogva, hol átölelve több órás sétákat tettek, a szombat pedig egy nagy motoros kirándulás napja volt. Így aztán a vacsora és a szombati ebéd hol ez, hol az volt, sok hideggel és zöldséggel. A mozgalmas napok után esténként főleg a legintimebbre, az ülő ölelésre került sor, amit azért kiegészítettek a már megismert mély gyönyörrel.
 Június: Kató és István.
 Tombolt a nyár, ehhez már csak a rövid pixie frizura lehetett igazi hajviselet. Kató karjain pedig nagyon sok színes karkötő forgott, csattogott minden kecses kézmozdulatára. Mivel a fodrászüzletben úgyis köpenyt kellett viselni, Kató szinte egész júniusban rövid sortokat hordott igen mély kivágású színes pólókkal és valami fura, saruszerű lábbelivel. Az étkezésekkor pedig roskadozott az asztal a gyümölcsöktől. Mondta is István:
 – Te egészen gyümölcskúrára fogtál be bennünket.
 – De hát a gyümölcs egészséges! – mentegetőzött Kató, és huncutul tette hozzá: – Némelyik még potencianövelő is.
 – Látod, ezt érzem én, szinte minden vacsora után! – csábította István az asztaltól az ágy felé a megint új feleségét.
 A kutyapóz mellé még néha a vadászpóz is gyakorlásra került, mindkettőjük igen nagy örömére.
 Július: Katrin és István.
 Ha július, akkor minden szabadidőt és szabadságnapot a víz mellett és a strandon kell tölteni, adta ki a jelszót Katrin. Persze Istvánt sem kellett nagyon noszogatni, mert imádott evezni, vagy amikor nem, akkor minél többet vízben lenni. Természetesen ekkorra már Katrinnak a rövid, apró haj volt a kedvenc viselet és a különböző színű, de mindig parányi bikinik. Örömmel mutatta meg a világnak és Istvánnak a bikiniben látható tökéletes, nem lányos, nem anyás, hanem igazi asszonyos alakját. Ez akkora sikerrel járt, hogy előfordult az is, hogy a kabinban meg kellett ismételni, igaz nagyon csendesen a már ismert ülőölelést, mert István nem bírta kivárni az estéket, amikor Katrin a lótuszüléssel és a nyereggel szinte elveszejtette férje eszét, hogy azt csak a vágy irányítsa. Érthető, hogy az ilyen mozgalmas napokon, az étkezésre lehetett a legkevesebb időt fordítani, és az esetleges kimaradt étkezést gyümölccsel pótolták. Este aztán fittyet hánytak a szabályokra, és bizony alaposan bevacsoráztak az ilyen napok után.
 Augusztus: Katyusa és István.
 Katyusának elkezdett nőni a nyárra rövidre vágott haja, egy kis hullámot rakott bele, és máris készen volt az úgynevezett hullámos frizura. Ezzel is nagyon szép volt, hiszen a még mindig viselt színes pólókban és rövid- vagy kertésznadrágjaiban jól érvényesült a víz mellett szerzett egyenletes barnasága. Nyakából pedig hosszú láncon vagy szíjon lógva színes figurák villogtak melle táján. Bár még mindig sok gyümölcs volt, de Katyusa gondoskodott minden napra valami könnyű ételről, hogy ellensúlyozzák a Katrin által főzött múlt havi igen nehéz vacsorákat.
 Viszont észrevette, hogy István a vacsora után valami édesség után kutat, ezért minden este ott volt vagy egy kis csokoládé, vagy néhány szem cukorka az asztalon. István nem sokáig törte a fejét, hogy az édességet mivel viszonozza az Édesnek. De végül is ő kapott újabb édességeket, amikor Katyusa bevezette a hintapóz újabb örömeibe, amit megint barátnője javaslatára tanult meg. Vagyis: újabb feleség, újabb póz.
 Szeptember: Catherine és István.
 Bár gyorsan nőtt Catherine haja, de még komoly frizurára nem volt alkalmas, ezért hosszú frufru-frizurát csinált magának. Körmei viszont ismét nagyon szépen és ízlésesen voltak lakkozva. Fülében színes klipszek, melyek jól illettek a világos nadrágokhoz felvett zártabb blúzokhoz. Ez volt az a hónap, amikor elhatározták, hogy vonattal, autóbusszal meglátogatják a máshol élő rokonokat, és távolra került barátokat. Egy nagyon szép, napsütéses, nyárutót idéző napon érkeztek meg egyik barátjuk szinte kastélynak beillő házához, ahol a háziak azzal dicsekedtek, hogy négy vendégszoba közül is választhatnak.
 – Mindegy – mondták.
 – Na, akkor a legtávolabbit kapjátok, hiszen még fiatal házasok vagytok – mondta hunyorítva a ház gazdája. Jól is tette, hogy azt adta, mert a gyertya és az ollópóz többszöri kipróbálása bizony hangokat hallatott ki a szobából mindhárom éjszaka, amíg ott voltak.
 Október: Kate és István.
 Talán ez az októberi banánkonty állt legjobban, ez illett leginkább Kate szép arcához. Öltözködése szolidan követte a legújabb divatot, ugyanis az őszi ruhatára volt az, amit teljesen fel kellett újítani, mivel szinte egyetlen darabot sem hozott magával lánykorában ilyenkor használt ruháiból. Csúnya őszi idő volt, nem nagyon kívánkozott senki se ki a szabadba, ezért is gondolta Kate, elevenítsék fel közösen irodalmi élményeiket, szenteljék e havi kevéske szabadidejüket az olvasásnak és az olvasottak megbeszélésének. Viszont amikor egy újabb póz kipróbálását kezdeményezte István, arra kérte, maradjanak a misszionáriusnál. Maradtak.
 November: Linka és István.
 Az előző havi konty után a hónap hajviseletére Linka a kiengedett frizurát találta ki, a zártabb után a lazábbat. Meg is jegyezte István, hogy milyen jól áll neki ez a haj. A lábon feszülő és nagyon csinos barna csizmába bújtatott nadrágos lábait pedig olyan sokáig nézte, hogy Linka megkérdezte:
 – Mi van, nem láttál még női lábat csizmában?
 – De igen, viszont azok nem voltak ilyen csinosak. Szédületesen jó ez a szerelésed ezzel bő pancsóval kiegészítve.
 – Tudod, Kedves, ha észreveszik, akkor érdemes odafigyelni az öltözködésre is. Szerencsére az én Istvánom nemcsak észreveszi, de dicséri is.
 – Az én Linkám pedig a legcsinosabb és legaranyosabb az eddigi feleségeim közül.
 Az ilyen és hasonló csevegéseket követték a vacsorák. Ebben a hónapban Linka az édesanyjától tanult kedvenc ételeit tette esténként az asztalra. Nagyon hasonló lehetett anyjának és férjének a gasztronómiai ízlése, mert István is rögtön a kedvenc ételei közé sorolta anyósa kedvenc ételeit. Újabb újdonság is következett ezután, amikor Linka kezdeményezésére kipróbálták az emelő pózt is, igen nagy örömükre.
 December: Katalin és István.
 Talán az új tarkókonty, a télies ruhák vagy a teljes összhatás éreztette, hogy Katalin már több mint egy éve asszony, ő a mindig változó, de mindig állandó felesége is a változatosságot nagyon kedvelő férjének.
Bár Karácsony csak a hónap vége felé köszönt be, de tulajdonképpen az egész hónapot az erre történő készülődés hatja át, mint szereplőinknél is.
 Nem véletlenül hangsúlyoztam, hogy Katalin olyan asszonyos lett. Nemcsak a frizurája, öltözködése miatt, hanem egész lényéből sugárzott valami. Ő már hónap elején tudta, mi lesz István legkedvesebb karácsonyi ajándéka, hiszen olyan sokszor beszélgettek már erről az ajándékról. Nehezen, de kibírta, és nem adta át ezt az ajándékot Szentestéig.
 Otthoni napjaik olyan téliesen teltek. Nem jártak sokat el, nem csináltak sok programot, és talán az evések is mérsékeltebbek lettek. Nem voltak nagy vacsorák, viszont rendszeressé váltak az azonos időben megkezdett, és nyugodtan elfogyasztott vacsorák. Nem siettek annyira sem a tv elé, sem máshová. Az ágyban pedig több volt a simogatás, a becézés, és nem kerestek újabb pózokat.
 Gondolom, a Kedves Olvasó már tudja, mit kapott István karácsonyi ajándékként.
 Katalin az elkövetkezőkben is gyakran változó felesége volt Istvánnak: hol egy várandós nő, hol egy szenvedve is boldog anya, majd a minden arcát megmutató anya, lassan pedig az anyaság mellett ismét feleség is. Amíg az anya megfontolt, óvatos és következetes volt, addig a feleség néha szertelen, néha játékos, gyakran kezdeményező és újabb jó dolgokat kipróbáló nő volt. István pedig igyekezett, hogy az anyának is hű társa és segítője legyen, de a feleségnek is megfeleljen – mindenben!

András K. Zoltán

Az íróasztalomon mindig papírhalom tornyosul. Feleségem nem nézi jó szemmel ezt a rendetlenséget, pedig már számtalanszor elmondtam neki, hogy csak így találom meg a keresett lapokat, írásokat, nem pedig a kínosan rendbe tett asztalon. Megint pakolt! Rendbe tette az asztalomat.
 Kissé mérgesen keresgéltem egy gépelt lapot, nem találtam az egyik fontos riport beszámolómat. Bementem a hálószobánkba, arra gondoltam, talán nem is ő pakolta el. Mert ha késő este írtam meg egy anyagot, még egyszer átnéztem az ágyban, s talán én felejtettem az éjjeli szekrényen. Sehol semmi lapot nem láttam. Kinyitogattam az éjjeli szekrény fiókokat, és kíváncsian belenéztem. Nem hiába: egy összehajtogatott lapot találtam feleségem szekrényében. Széthajtottam, szórakozottan elkezdtem olvasni.
 „Kedves Kiskegyed Magazin! Egy titkot szeretnék elmondani Önöknek…” stb. Nem akartam elhinni, amit olvastam. Még egyszer átfutottam az írást. A levelet zsebre tettem, és lementem a nappaliba. Elővettem az újságtartót, és elkezdtem keresni a Kiskegyed magazinban a megadott dátumon lévő cikket. Megtaláltam. Nagyon hülyén elmosolyogtam magamat. Mint a szövegből kiderült, a férfiúi becsületemen esett csorba, vagyis a feleségem el akar válni tőlem, mert az ágyban nulla vagyok. Ő pedig megismerkedett egy vonzó férfivel, s noha még nem feküdt le vele, ez csak idő kérdése. Kérdi, mit tegyen, adjon tanácsot a Kiskegyed magazin. A tanács nagyon tetszett: beszélje meg őszintén a párjával ezt a problémát, és csak utána döntsön, merthogy a férjét nagyon szereti, ahogyan megírta levelében. Őszintén megmondom, volt egy barátnőm, és férfiúi erőmet neki szántam elég sűrűn, így nem lehet azon csodálkozni, hogy otthon gondok voltak az ágyban. De nem gondoltam arra, hogy a feleségem ilyen írásra képes, és ország-világ előtt leírja a véleményét.
 Megijedtem. Nagyon szeretem a feleségemet, jobban, mint akármelyik volt barátnőmet.
 Ügyesen visszacsempésztem a levelet az éjjeli szekrénybe, és elhatároztam, nem szólok egy szót sem a Kiskegyed történetről. Újra az íróasztalomhoz ültem, felemeltem a telefont, és felhívtam a barátnőmet. Közöltem vele, vége a kapcsolatnak, a feleségemet szeretem. Valahogyan éreztem, nem nagyon bánta. Ekkor arrébb tettem egy mappát, és lecsúszott a földre a keresett gépelt lap, a riportom. Talán a gondviselés, vagy a csoda tudja mi, vagy ki tette ezt velem. Talán egy utolsó figyelmeztetés volt, ki tudja.
 Izgatottan vártam haza a páromat, s amikor meghallottam az ajtó csukódását, úgy tettem, mint aki nagyon dolgozik. Bejött a dolgozószobámba, fölém hajolt, és megcsókolta a szám. Átfogtam a nyakát, nagyon furcsán nézett rám, de nem ellenkezett. Hosszan csókoltam. Az ölembe kaptam, és bevittem a hálószobába, csodálatos ölelés következett. Feleségem arca megfiatalodott, boldog volt, de én is, hisz nagyon szerettem még mindig, pedig tíz éve éltünk már együtt. Párom az együttlét után csodálatos vacsorát készített, pezsgőt bontottam erre a szép napra, s közben arra gondoltam, hogy milyen szerencsés ember vagyok ezzel a nővel. Újra ágyba kerültünk, az alkohol is hatással volt ránk, s így megint teljesült férfiúi vágyam. Pihentünk. Asszonyom a vállamon nyugodott.
Azonnal egy pici pletyit kezdett el mesélni, de megígértette velem, nem kotyogom ki, amit elmond. Megígértem. Elkezdte mesélni, hogy nagyon sajnálja a barátnőjét, majd elhallgatott. De unszolásomra elmesélte, hogy a barátnője megkérte, írjon helyette a Kiskegyed magazinnak, mert a férje elhanyagolja az ágyban: mindig van valami kifogása, de a fáradtság a döntő. Na meg megismerkedett egy férfival, aki szimpatikus, és már randiztak is. Különben a levél az éjjeli szekrényben van, tette hozzá nevetve a feleségem.
 Hallgattam, nem mertem megszólalni. Szerencsémre nem látta az arcomat. De azért tanultam ebből a félreértésből. Én is járhattam volna így, gondoltam, de megvillant az agyamban az a gondolat, talán nem is a barátnő íratta ezt a levelet a Kiskegyed magazinnak! Ki tudja? Melyik az a férfi, aki biztos a férfiúi tekintélyében? Azóta gyanakodva méregetjük egymást…

Lovag Anatole Hongrois 

Szerény kis történetünk játszódjék most kivételesen az ókori nagy birodalmak egyikében. Legyen a helyszín az Urbs, s a Tempus pedig valahol Krisztus előtt vagy után. A mi esetünkben ezek csupán csak a hátterét adják az egésznek.
 Úgy tartják a vén bölcsek, hogy a jó színdaraboknak a magját az élet maga adja. Az, ami ott megesik, az minden elképzelt eseményt képes felülírni.
 Egy meleg nyári éjszakán a nagy Titus Lacitus ünnepi díszlakomát adott szolid személye tiszteletére. Gyönyörű volt a tor, hatalmas asztal megrakodva egzotikus fogásokkal, fölötte madarak repültek a szivárvány minden színében játszó tollaikkal. Borok, finom likőrök, isteni nedűk hívogatták a tintafoltos arcú római lovagokat, majd támolyogva dőltek le nagy robajjal egy kényelmesnek tűnő kerevetre, mely recsegve-ropogva konstatálta, hogy lám megint kapott a sorstól félmázsa borvirágos díszpolgárt.
 Az egyik sarokban keleti zene dallamai invitálták a vendégeket egy-egy tánc erejéig. Előttük apró aranymajmocskák szaladgáltak, s próbáltak finom déligyümölcsöket kunyerálni a figyelmetlen vagy kellőképp kábult vendégektől.
 Egyszer aztán a nagy tiszteletreméltó Titus Lacitus elrikkantotta magát.
 – Jupiter szakállára mondom, hogy én láttam a mi jó császárunkat – itt tartott egy kis hatásszünetet, mert a nagy bejelentések előtt így illett akkoriban, majd játszi könnyedséggel folytatta – M-E-Z-T-E-L-E-N-Ü-L!
 – És milyen volt a látványa? Isteni? Vagy netalán fenséges, mint Apolló Napszekere, vagy olyan, mint a csillagok fényes éjszaka ruháján? – hajolt közelebb egy fiatal matróna.
 – Őszintén megvallom nektek, hogy inkább volt egy szatír képe előttem akkor, mint bármelyik isten alakja – vigyorodott el Titus Lacitus.
 – De hát ő a magasztos császár, nem? Csak odafigyel a… a testére? – vonta fel a szemöldökét egy fiatal költő, aki eddig csak bordalokban volt járatos.
 – Én is azt hittem Iulia idomairól még zsenge, csenevész koromból. De most már néha azt sem látom, hogy vajon a villát tartom a fácánhoz vagy a lírát. Az ember öregszik, mint a sarud, kedves Bukolicus – nevette el magát Titus Lacitus.
 A fiatal költő látványosan elpirult, olyan volt, mint egy eperszem. Ha valakinek azt mondták akkor, hogy öregszik a lábbelije, akkor burkoltan utaltak rá, hogy lám, lement róla is az a kor, amikor aranyifjúként múlatta az idejét a zöldellő, virágoktól tarkított ligetekben. Ez kínos volt mindenki számára, most per pillanat Bukolicus számára, mivel közszájon forgott, hogy csak a nagy hozomány miatt vette el Iulia Artia asszonyt. Iulia Artia egy medve erejével verekedő, nagyhangú matróna volt, akit a háta mögött úgy gúnyoltak ki, hogy a „férfifaló”, mivel eddig már négy nemes római veszett oda miatta. Bukolicus volt az ötödik – khmm – áldozat.
 – Drága Titus Lacitus, mind hiszünk valamiben az életünk folyamán, de most folytasd, kérlek! – rebegtette meg pilláit Venita, Darius kéjnője, elnézést: Darius hódolatának a tárgya.
 – Szóval, mint már szavakba öntöttem, a mi nagyságos urunk ott állt egy szál semmiben. S olyan testtartást vett fel, amit a görög szobrászok is megirigyelhetnének. Két kezében egy pilum és egy scutum foglalt helyet, mintha egy bársonnyal és bíborral bevont páholyban ülnének. Fején kissé megkopott babérkoszorú lógott, szemei azonban tüzes erőről tanúskodtak. Mellkasa behúzva, hasa kilógott, meg mernék esküdni, hogy víz is volt benne, és kis lilék fürödtek ott – állt fel, s szónokolt, mintha a Forum Romanumon lenne épp.
 – S a férfiasság jelképe milyen dicsfényben tündökölt ott lent? – kuncogott egy szakállas volt szenátor, szakálla szőrszálait a bor édes vörös színe megfogta, és mikor nevetett, szétfröcskölte azt, akár egy szökőkút.
 – Hát az a kis fickó odalent elég kába volt, most már értem, miért mondta azt egyszer nekem egyik nap a consul, hogy ha nem lesz utód, akkor a végén egy szamár lesz az úr – válaszolta meg a kérdést Titus Lacitus.
 – Valóban? Pedig annyi nővérem legyeskedik körülötte nap, mint nap, egyik sem adta még oda ezek szerint a bájait? – gondolkozott Venita.
 – Hohó, kedvesem, nemcsak szépreményű szüzek járják a császár bőrsaruja által kitaposott utat, azt susmogják fenn, bizony előfordult, – itt megint szünetet tartott, de most kivételesen azért, hogy egy nagy korty, jóleső nedűvel öblítse száraz garatjának szomjúságát, majd kellemeset böffentett, és megtörülvén arcéleit hófehér tunikájába, folytatta – hogy Ámor szolgái fiatal ifjak alakjában jelentek meg előtte.
 – Titus Lacitus ez nem újdonság, ez teljesen természetes, olyan ez, minthogy az isteni Mars fiai az alapítók – nézett felvont szemöldökkel Bukolicus.
 – Igen, nos, valóban az, meghagyni mindnyájan teret engedtünk egyszer az életben eme vágyainknak – fogta meg a szakállát a volt szenátor.
 – Ettől még isten, vagy már közénk tartozó embertárs? – kiáltotta oda az egyik legionárus, miközben egy ledér hajadont etetett fügével.
 – Kérdezd meg tőle, fiam! Én nem nyilatkozhatok az ő nevében, micsoda dolog lenne az! Hallatlan! – de az utolsó szót már nevetve mondta ki, mire mindenki vad hahotában tört ki.
 – Hallatlan, minthogy olyan pucér, hogy még Róma városa sem takarja el – fogta a hasát, és esett le ekkor a volt szenátor. Teste nagyot koppant a súlyos márványon, de ő csak tovább kacagott.
 – Nagy forma lehetett és igen engedékeny, ha csak neked négyszemközt meg merte mutatni szépségét – törülte meg szemeit Bukolicus, majd egy jólesőt sóhajtott.
 – Ó, ejnye, barátocskám nem csak én voltam ott, hanem rajtam kívül még egy teljes legio is díszpáholyból nézte ezt a pazar előadást – ült fel Titus Lacitus.
 – Szép kis dolog, annyi embernek megmutatni a tulajdon pőre mivoltunkat, hát milyen világban élünk! Bezzeg Seneca, Ciceró nem mutogatta magát az utca emberének. Hja, édes drága Jupiterem, hát mivé lettünk! – imádkozott egy idős matróna.
 – Igen, Iulia Brica, de ők mást mutattak meg magukból. Emberekké lettünk, s erre inni kell! – emelt fel egy serleget Titus Lacitus, mire minden jelenlévő egy nagyot húzott a saját tulajdon poharából.
 – Emberekké, ugyan! A consul, na az ember, a szabados az ember, de a császár, az már más tészta – mondta keserűen az idős matróna.
 – Az bizony üres, mint szenátus egy orgi… bocsánat, nagy ünneplés után – csuklott egyet a fiatal legionarus, mire a combján fekvő leány kuncogott egyet.
 – A császárnak mindig igaza van! – állt fel és támolygott egy mellszoborhoz a volt szenátor, és megsimogatta a fejét.
 – És ha nem? – néztek rá a többiek.
 – Akkor… akkor is – kapaszkodott meg a szobor fejében a szenátor, miközben lábai x alakot vettek fel.
 – Egy derék költő társam – kezdte Bukolicus, de a többiek rögtön csúfondárosan folytatták.
 – Tudjuk, akit Iulia Maria igézett meg macska szemeivel, mind ismerjük, kedves Bukolicus, ezeréves história.
 – Szóval ez az illető, egyszer megemlítette egy nyári estén, hogy addig csillog az arany a szép dáma kezén, míg az alatta lévő selyem kelme meg nem ráncosodik. Tehát szinte bizonyos, hogy a császár petyhüdt testén már megjelent ez a folyamat, s emiatt akarta még utoljára fiatalnak és bohónak érezni magát – fejezte be Bukolicus.
 – Á, akkor ezért szaladt körbe a városban azt kiabálva, hogy „Édes jó isteneim, rájöttem a dolgok nyitjára!” – pillantott rá kajánul Venita.
 – Úgy látszik, a császárnak mindig igaza van – vakarta meg a tarkóját Titus Lacitus.
 – Én megmondtam – jött a mellszobor mellől a hang.
 – Igen, drága jó Valens, te megmondtad. Nagy taps Valensnak! – emelte fel kezeit Titus Lacitus.
 – Oly nagyon szeretném megsejteni, hogy mi mindenben van még igaza a császárnak – mondta vágyakozva Venita.
 – Mindenben és semmiben – mondta kiüresedett arccal Titus Lacitus, aki olyan lett az est végére, akár egy sztoikus filozófus. Szemei révetegen bámultak előre, majd eldőlt a kereveten, és hortyogva elaludt.
A többi vendéget is elnyomta az álom jóleső illata, igaz, voltak olyanok, akik még kint fogócskáztak egymással kurjongatva, de ez a szellemek órája után elhalkult.
 A hajnal előszele épphogy csak finoman meglibbentette a fák ágain fészkelődő levelek sokaságát, mikor sürgős futár törte meg a Villa Fiesta csöndjét. Titus Lacitus álmosan szédelgett ki a kerevetből, s ráérősen odasétált a zaj forrásához. Ott egy nagyot ásított.
 – Ön a nevezett Titus Lacitus? – tette fel a kérdést szigorú tekintettel a futár.
 – Igen, én lennék. Miért keres?
 – Parancsom van, hogy vigyem be a nagytiszteletre méltó császárunk elé – itt elmosolyodott – udvari kihallgatás ürügyén.
 – Engem, a jó Titus Lacitust? – mutatott kérdőn magára Titus Lacitus.
 A futár unott arccal körbenézett, majd folytatta:
 – Nos, igen, felettébb kellemetlen, de ugye tudja, hogy a császárnak mindig igaza van…

L.e E.l

A történetek mesélése közel egyidős az emberiséggel, amely a tudás átadása mellett, mindig is a szórakoztatás egyik formája volt ősidőktől napjainkig, szóban, írásban és filmen egyaránt.

A Dekameron főhősei az 1348-as firenzei pestisjárvány elől elvonultak egy vidéki villába, ahol furfangos, vidám, pajzán és tanulságos történetekkel múlatták az időt.
 A 2020-as koronavírus-járvány elöl lassan az egész világ elvonult vagy elvonul az otthonokba, ahol mindannyian az online térben keresünk magunknak unaloműzőt.
 Önmagunk és mások szórakoztatására az Albertfalvi Közösségi Ház novellaíró pályázatot ír ki, amelyre Boccaccio remekművének szellemében várunk elgondolkodtatóan humoros, szatirikus, pajzán-szerelmes novellákat, történeteket.
 A művek térben és időben bárhol és bármikor játszódhatnak. Azonban, ha a novella megtörtént eseményen alapul, akkor a szereplők nevét, a helyszínt vagy az időt olyan mértékben kell megváltoztatni, hogy ne lehessen felismerni az eredeti szereplőket!
 Az összes pályamunkát – előzsűrizést követően – a https://ujbudaidekameron.blog.hu weboldalon olvashatjuk, amelyre a beérkezés sorrendjében töltjük fel a novellákat. Szakmai zsűrizést követően a legjobb műveket év végén igyekszünk más formában is megjelentetni, illetve a legjobb szerzők jutalomban részesülnek!
A novellákat folyamatosan várjuk az Albertfalvi Közösségi Házban 2020. szeptember 1-jéig!
 Terjedelem: max. 15000 karakter
 Beadás módja: interneten az akh@ujbuda.hu e-mail címen, a szerző nevével és elérhetőségével együtt.
 Érdemes csatlakozni az Újbudai Dekameron Facebook-csoporthoz, ahol szintén olvashatóak a beérkezett írások (https://www.facebook.com/events/227400381869908/), amelyekhez megjegyzéseket fűzhetünk, és vitatkozhatunk rajtuk. Megoszthatjuk egymással, hogy milyen könyveket olvasunk, filmeket nézünk, egyáltalán mit csinálunk a kényszerű bezártság ideje alatt. Hogyan éljük meg azt, miként változtak meg a társas kapcsolataink, és még ezer témában cserélhetünk egymással eszmét, illetve mesélhetünk egymásnak; hiszen az Újbudai Dekameron több mint pályázat.
 A történetek mesélése közel egyidős az emberiséggel, amely a tudás átadása mellett, mindig is a jövőre való felkészítés egyik formája volt.
 A globális felmelegedés által okozott népvándorlások és járványok eddig csak a hírekben jelentek meg számunkra, mintegy a harmadik világ virtuális leképzéseként. Azonban az elmúlt hetek és hónapok bebizonyították, hogy a globalizáció és a klímaváltozás már nem csak az embereket, hanem a vírusokat is vándorlásra készteti. És ez a veszély már betörte Európa kapuit, s elnéptelenedtek az utcák és a terek.
A veszély idején, a kényszerű karanténban szórakoztassuk egymást a novellákkal, de kezdjünk el komolyan gondolkodni a továbblépésen is; hiszen a jövő ismét megváltozott, a koronavírus-járvány elmúltával egy új korszak köszönt majd az emberiségre!

Szentimrei Zsolt