Vannak az eleve elrendelt sorsok és vannak, akik egymásnak vannak előre kijelölve. Ilyen volt Lenke és Fülöp is, amikor a nagy tömegben összetalálkoztak. Megtévesztő hasonlóságuk, valamint félreérthetetlen különbözőségük volt az, ami megalapozta a végzet ilyesfajta beteljesedését. Valami megmagyarázhatatlan okból már az első pillanatban tisztában voltak azzal, hogy egymás nélkül hasznavehetetlenek és semmik. Az első pillanat szülte szimpátiát és vonzalmat ez a különleges szerelem követte: elválaszthatatlanság. Történetük mégsem hasonlítható a Rómeó és Júliához, sem pedig Héloise és Abélard tragikus románcához, mert elsöprő erejétől függetlenül ez mégiscsak egy hétköznapi história. Nem volt korkülönbség közöttük, és egyikük sem volt tapasztaltabb a másiknál, amikor összeköltöztek. Ennek már több, mint egy éve.
 Csodálatos hónapokat éltek meg együtt. Egy kívülálló számára talán monoton és unalmas napok, de Lenke és Fülöp a kivételes pillanatok folyamatosságában élte meg a közösen eltöltött időt. Nem volt perc, de még talán másodperc sem, mikor útjaik különváltak volna. Leszámítva egyetlen esetet, mikor Fülöp megsérült, és tű alá kellett feküdnie. Mint ahogy azt említettem, egy idegen számára egyhangúnak és eseménytelennek tűnhetett a szerelmesek élete, de ők nem voltak nagyravágyók, az élet apró örömeit keresték, és ebben találták meg önmagukat, és elsősorban egymást.
 Legkevésbé sétálni szerettek. Ez talán meglepő, de egészen könnyen megmagyarázható, ha tudjuk róluk azt, hogy mindketten tisztaságmániában szenvedtek. Minden egyes kiruccanásuk végére piszkosnak, tisztátalannak érezték magukat, és ezt a nem éppen higiénikus szituációt egymás előtt szégyellték a leginkább. Hetente egyszer, vagy még ritkábban azért mégis útnak indultak, s ilyenkor szinte egész nap csámborogtak. Magukra öltöttek valamit, hogy meg ne fázzanak, és bejárták a „világot”. Szorosan egymás mellett lépkedtek, s figyelemmel kísérték mindig a másikat.
 A sok séta pedig minden alkalommal egy jó fürdővel ért véget. Nagy kedvüket lelték a medencében, ott még az a temérdek idegen sem zavarta őket, akikkel együtt lubickoltak, és keveregtek a habokban. Önfeledten kacagtak, ahogy ide-oda vetette őket a sodró élmény. Játék és megtisztulás volt egyszerre ez a mindig megismétlődő, de mindig szédületes esemény. Utána megszárítkoztak. Imádták a napfényt, ahogy a forró napsugár szikkasztotta a testüket, ezeket a kellemes fáradtság utáni elpilledéseket, meditációkat. És szerették a hűs szellő csiklandozó tapogatását, miként az lassan felszippantotta bőrükről a vízcseppeket. A dalos szellőt, ami sokszor énekelt nekik.
 Ám sem a hullámok bizsergető játéka, sem a napsugarak simogató érintése, de még csak a szél nótája sem jelentett annyit számukra, mint azok a napok, amit otthonukban szerelmeskedéssel töltöttek, összeölelkezve a sötétben. Szorosan, ahogy a kígyók csavarodnak egymásba, mintha egy volna a két test. Némán fonódtak össze, mozdulatlan szeretkezve, elválaszthatatlanul. Gondolataikból kizártak mindent: a fárasztó sétákat, a vidám csobbanásokat, a meditatív elnyújtózkodásokat. Csak a hosszú pillanat volt: egymásban, egymásnak. Ilyenkor tudták, mert igazán érezték, hogy élnek.
 Aztán a tavalyi évben, egy forró augusztusi napon megint sétálni indultak. A kánikula közepén nem volt valami kicsattanó kedvük a túrázáshoz, de jól tudták, hogy a saját érdekükben néha azért ki kell mozdulni. Kibontották magukat egymás öleléséből, és kényelmes cipőbe bújtak. Olyanba, ami jól szellőzik. Az erdő mellett, poros ösvényeken gyalogoltak, végtelen kaptatókon emelkedtek, és lendületes lankákon iramodtak. Keskeny patakokon szökkentek keresztül, s volt, hogy Lenke bele is talpalt az egyikbe. Teljesen elázott. Fülöp próbálta őt figyelmeztetni, de akkor már késő volt; nagy volt az elán. Mindenesetre csak nevettek rajta, Lenke pedig hamar megszáradt a tikkasztó forróságban.
 Késő este érkeztek meg a fürdőhöz. Óriási tömeg várakozott előtte, és a zárt helyiségben eléggé áporodott illat terjengett. Fülöp jól tudta, hogy neki is része van ebben a szagban, de örült is, hogy nem terelődik konkrétan rá a gyanú. Öröm az ürömben: jó volt elvegyülni a várakozók között. Természetesen Lenke sem volt makulátlan, ami a teremben kibontakozó, nyugtalanító aromát illeti, de a korábbi elázás az ő esetében leredukálta a kialakult helyzethez való hozzájárulást. Fülöp éppen ezért türelmetlenebb volt szíve választottjánál, és kifejezetten szégyellte magát.
 Másnap délelőtt nyitott csak az élménypark, és a felpaprikázott tömeg egyből meglódult a bejárat előtt. Lökdösték, taszigálták egymást, mindenki nagyobb jogot formált magának arra, hogy az uszodába lépjen. Lenke és Fülöp megpróbáltak egymáshoz bújni, de a gátlástalan csőcselék egyre messzebb és messzebb sodorta őket, mígnem teljesen eltűntek egymás látóköréből. Elkeseredésében az adott némi vigaszt Fülöpnek, hogy majd a fürdőben úgyis megtalálja kedvesét. Mivel csak turnusokban lehetett igénybe venni az objektumot, feltételezhető volt, hogy valamelyikük nem fog bejutni. Ismerve Lenke vehemenciáját, az elkeseredett Fülöp úgy gondolkodott, hogy mindenképpen ebben a fordulóban kell neki is bejutnia. Minden visszafogottságát félretéve ő is tülekedni kezdett a maradék helyekért. Nem mondható, hogy úriemberként verekedte ki magának az első turnust, ahogy aztán sikerült bejutnia.
 Talpalatnyi hely sem volt, az intézmény zsúfoltságig megtelt. Az egykor oly békésen csiklandozó tajtékok most csípős ostorként hasítottak testébe. Szerteszét dobálták a kavargó hullámok, mindeközben szerelmét kereste a megháborodott, ujjongó tömegben. Mintha Lenkét látta volna felbukni a kövér buborékok közül, aztán meg mégsem. Megint odaszúrt a boldog felismerés, miközben megpördítették a ficánkoló habok, aztán ismét csalódnia kellett; nem Lenke volt az, csak összekeverte valakivel. Napoknak tűntek a keserves órák, magányosan vergődött a megszédült csődületben. Megváltás volt, mikor végre kifeküdhetett a napra, de ez az érzés sem tartott sokáig. Nem csiklandozták, de molesztálták a nap sugarai. A finom szellő sem dudorászott, hanem gúnyosan azt sugdosta, nézzen csak körül: mindenütt boldog párok, ő meg egymagában nyújtózkodott csak a placcon.
Ugyanilyen magányosan tért vissza sötét vackába, ölelkező szerelmespárok közé. Irigy volt, de inkább kedveszegett. Viszont lüktetett még benne a remény. A bizakodás, hogy megnyílik a szűk kis ajtó, és a lámpafény rajzolta sziluettben feltűnik majd Lenke. Néhány napig még felkapta a fejét, ahogy megnyílott a fénytelen hajlék, s remélte Lenkét visszakapni. De aztán teljesen elnémult benne a bizakodás.
 Egy új érzés kezdett fokozatosan elhatalmasodni gondolataiban: a feleslegesség. Semmirekellőnek, haszontalannak érezte magát párja nélkül, s nem tudta, hogyan érhet ez véget. Már nem várta Lenkét sem vissza. Valami másra várt, amit nem tudott megfogalmazni, egy olyan erős impulzusra, mint a szerelmével való első találkozás; valami végzetesre.
 Nyolc nap telt el az iszonyú wellness óta, mikor a karma megnyitotta az ajtót. Fülöp hallotta a mondatokat, melyek végleg megpecsételték sorsát:
 – Te állandóan elkevered a párját! Most megint dobhatom ki a kedvenc zoknimat!

Csukárdi Sándor