Az öreg Pozsgai János számadó juhász volt a Festetics uradalomban. Hozzá tartozott az uradalom néha nyolc, néha tizenhat juhásza, akik a közel ezer, de gyakrabban a kétezer feletti birkaállományt gondozták, kezelték, körmözték, és nyírás előtt a Páhoki út melletti úgynevezett Úsztató majorban „in vitro” a gyapjút előmosták. Persze ők nem tudták, hogy mit jelent az „in vitro”, de ez most nem is fontos.
 Az öreg Pozsgai szikár magas ember lévén tekintélyes hivatalával, hét gyerekes családjával élt a felsőmajor módosabb lakásai egyikében. A legkisebb lánya – azaz a legfiatalabb, mert az összes közt ő volt a legmagasabb –, a Margit, az anyja mellett gyorsan kitanulta a háztartás és főzés minden tudományát. A négy osztállyal is készen volt az elvárható szinten. Az apja munkát szerzett az egyre mutatósabb, nyurga serdülő lánynak a hercegségi udvarban. Abban az időben is számított az ismeretség, a kapcsolat, hát a számadó juhász is ezzel élt. A család másik három lánya – a Naca, a Katica és a Bözsi – a növényeseknél volt hivatalban, azaz kétkezi munkások voltak. Volt is nagy irigység a Margitra, amikor megkapta a belsőcselédi hivatalt.
 Ez a hivatal napi tizenhat órás elfoglaltságot jelentett az – akkor már – hercegi családnál. Reggel hatkor már hivatali ruhában, azaz uniformisban kellett megjelenni a hercegasszony lakosztályában, és mindenben a rendelkezésére kellett állni. Sokszor csak unalmas semmittevés volt a hivatal, de néha kiemelt feladatot is kapott: levelet kellett elvinnie a Fő téri egyházi hivatalba, vagy az iskolába. Néha a varróasszonyokat kellett meglátogatnia a megrendelt ruha készültségi állapota után érdeklődve. Leggyakrabban azonban a kastély területén maradt, és legfeljebb a konyhába küldték le valami extra elképzelés miatt. A kastély konyhája az épület északi végében, a pinceszinten volt. Margitunk előszeretettel robogott le a sötétbarnára pácolt tölgyfa lépcsőházban, és élvezte, ahogy a menetszél a született vörös, dús haját lobogtatja. Tele volt élettel, tele volt várakozó kíváncsisággal, a felnőtt lét minden titkát szerette volna megtudni, megkapni, megismerni. Ő akkor még csak érezte és élte, de nem értette tisztán az élet lényegét, a társadalmi rétegződés sejtelmes, de kőkemény határozottságát. Élvezte, ahogyan ifjonti léte, teste ereje engedte, hogy teljes erőből robogjon lefelé kettesével ugrálva, dobogva a lépcsőkön. Ha felfelé ment, akkor is kettesével szedte a fokokat, és élvezte, ha megdicsérték, hogy: – Te lány, mivel jöttél? Sasmadár hátán, hogy ilyen gyorsan megfordultál?
 Az alsó szinten a lépcsővégnél volt a konyha, ahol minden kérését azonnal teljesítették, hiszen ő a hercegasszony nevében, az ő részére jelentkezett. Az ő szava akkor maga volt a parancsolat, hiszen cserfes ajkáról maga a hercegasszony szólt!
 Történt egyszer, hogy az uradalomban valami nagyobb rendezvényre – vagy húsvétra, vagy pünkösdre – a büdöskúti vadászházból egy fiatal, jóképű erdész-vadász-madarász kétkerekű bricskával a megrendelt szarvasborjút és süldő vaddisznót hozta a konyhára. Amint a fiatalember a lépcsőforduló előtt el akart lépni, érkezett egy lefelé rohanó, vöröshajú, zöld szemű, kipirult arcú meglepetés! Az összeütközést elkerülni lehetetlen volt. A kitérésre már sem idő, sem erő, sem szándék nem volt az erdész-vadász palántában, így hát derékon kapta a lendülettől fékezésre képtelen leánykát, és magához szorítva lefékezte.
 – Adjon a jó Isten, kisasszonyka! – üdvözölte udvariasan.
 – Adna, ha lenne mit! – felelt pimaszul Margitunk.
 Az erdész ment tovább, és tette a dolgát a lőtt vadakat elrendezendően, a Margitunk is megkapta a kért kívánságot a konyhán. Azonban mindketten vizsla tekintettel pislogtak a másik felé. Muszáj volt még egyszer a magasságát, alakját, haját, fejformáját, arcát, a leányka zöld szemeit, az ifjú hetyke bajuszát újra, ha csak egy villanásnyira is látni.
 A felfelé menetel lassú volt és megfontolt, meg-megállt, és a hercegi család néhai – korábban grófi, azt megelőzően bárói – őseinek üveges tekintetéből várt választ a nemrég átélt élménye mikéntjére. Maga sem vette észre, hogy a lassú, fokonkénti felfelé lépdelés tempójának ellenére is milyen heves szívverése volt. Nem tudott semmit, de abban biztos volt, hogy valami megváltozott. Valami megszűnt, és valami elkezdődött. Valami olyan új dimenzió kapuja nyílt meg, amit érzett, de eleddig nem tudta, hogy van. A lakosztályba érve a hercegasszony kérdezte, hogy – Mi újság? Várni kellett a konyhán, vagy valami más baleset történt a késedelem okaként? – A válasz csendes volt és kitérő. Faggatásra sem közölt többet az okról, csak egy kurta „semmi” illetve „nem tudom” volt a válasz.
 A hercegné kíváncsi asszonyféle lévén különös szeretettel volt vöröshajú kedvence iránt. Könnyen kapott magyarázatot az okra, amiért a máskor locsifecsi, élénk, de aranyos és szeretnivaló Margitkája mi miatt változott ekkorát.
 Azonban az ifjú erdész is más lelkülettel ült vissza a Bricska ülésére, miután a pincébe felakasztotta a két lőtt vadat és a hercegné kedvencét, a szarvasborjú májat gondosan a főszakácsnő kezébe adta. Csendesen poroszkált hazafelé Büdöskútra, csendesen nézett maga elé, és átgondolta az életét, az alig huszonnégy évét, amibe beletartozott az isonzói offenzíva, a sebesülése borzalmai, a háború véres képei és szerencsés megmenekülése. Tudta, hogy „Itt az idő!”. Megjött, belépett az életébe az, akire várt, akit nem ismert, nem tudott róla semmit. De érezte nemcsak a szívével, hanem az eszével is, hogy igen, ő az, aki miatt minden, ami eddig neki az életet jelentette, hatalmas változás előtt áll.
 A hercegasszony nem kérdezgette tovább, hogy ki, miért, hogyan, ugyanis feleslegesnek látta minden további érdeklődéssel a kedvencét terhelni. Azonban úgy alakította a programot, hogy amikor az ifjú erdész újra a kastélyba kellett, hogy jöjjön, a Margitka legyen szolgálatban. Sőt, a konyhai személyzetet irányító intézővel is megorganizálták, hogy az ifjú erdész, miután lepakolt, elküldik Margittal egy fontos elhoznivalóért a bricskán a városba a varrónőhöz. Ő is tudott mindent. Abban az időben így mentek a dolgok. Voltak spontán események, de ha a sikert valaki akarta, akkor kicsit lehetett a dolgok szabad folyásának segítséget adni.
 A két fiatal, hogy mit beszélt a bricska ülésében, azt nem tudni, azt már közel százéves homály fedi. Annál is inkább mert sem írásban, sem elmondással egyik fél sem hagyott hátra emléket. De az biztos, hogy a Margitkából, a szeleburdi, szélsebesen rohangáló Margitkából egy megcsendesedett hajadon lett. Az ifjú erdész attól a pillanattól kezdve pedig egyre több időt töltött a büdöskúti erdészház csinosítgatásával, fejlesztésével, komfortosabbá tételével.
 Aztán szüret után, de még Mindenszentek előtt sor került az esküvőre. A Fő téri nagytemplomban volt a ceremónia, és a Georgikon-majori nagyteremben volt a lakodalom. Az egész esküvői ceremóniát a hercegség állta. A papot, a vacsorát, a zenészeket, mindent.
 Éjfél után a fiatalok a jól ismert bricska szoros, de nekik a világ legkényelmesebb ülésében hazamentek Büdöskútra.

Mátyás Imre László