Szerény kis történetünk játszódjék most kivételesen az ókori nagy birodalmak egyikében. Legyen a helyszín az Urbs, s a Tempus pedig valahol Krisztus előtt vagy után. A mi esetünkben ezek csupán csak a hátterét adják az egésznek.
 Úgy tartják a vén bölcsek, hogy a jó színdaraboknak a magját az élet maga adja. Az, ami ott megesik, az minden elképzelt eseményt képes felülírni.
 Egy meleg nyári éjszakán a nagy Titus Lacitus ünnepi díszlakomát adott szolid személye tiszteletére. Gyönyörű volt a tor, hatalmas asztal megrakodva egzotikus fogásokkal, fölötte madarak repültek a szivárvány minden színében játszó tollaikkal. Borok, finom likőrök, isteni nedűk hívogatták a tintafoltos arcú római lovagokat, majd támolyogva dőltek le nagy robajjal egy kényelmesnek tűnő kerevetre, mely recsegve-ropogva konstatálta, hogy lám megint kapott a sorstól félmázsa borvirágos díszpolgárt.
 Az egyik sarokban keleti zene dallamai invitálták a vendégeket egy-egy tánc erejéig. Előttük apró aranymajmocskák szaladgáltak, s próbáltak finom déligyümölcsöket kunyerálni a figyelmetlen vagy kellőképp kábult vendégektől.
 Egyszer aztán a nagy tiszteletreméltó Titus Lacitus elrikkantotta magát.
 – Jupiter szakállára mondom, hogy én láttam a mi jó császárunkat – itt tartott egy kis hatásszünetet, mert a nagy bejelentések előtt így illett akkoriban, majd játszi könnyedséggel folytatta – M-E-Z-T-E-L-E-N-Ü-L!
 – És milyen volt a látványa? Isteni? Vagy netalán fenséges, mint Apolló Napszekere, vagy olyan, mint a csillagok fényes éjszaka ruháján? – hajolt közelebb egy fiatal matróna.
 – Őszintén megvallom nektek, hogy inkább volt egy szatír képe előttem akkor, mint bármelyik isten alakja – vigyorodott el Titus Lacitus.
 – De hát ő a magasztos császár, nem? Csak odafigyel a… a testére? – vonta fel a szemöldökét egy fiatal költő, aki eddig csak bordalokban volt járatos.
 – Én is azt hittem Iulia idomairól még zsenge, csenevész koromból. De most már néha azt sem látom, hogy vajon a villát tartom a fácánhoz vagy a lírát. Az ember öregszik, mint a sarud, kedves Bukolicus – nevette el magát Titus Lacitus.
 A fiatal költő látványosan elpirult, olyan volt, mint egy eperszem. Ha valakinek azt mondták akkor, hogy öregszik a lábbelije, akkor burkoltan utaltak rá, hogy lám, lement róla is az a kor, amikor aranyifjúként múlatta az idejét a zöldellő, virágoktól tarkított ligetekben. Ez kínos volt mindenki számára, most per pillanat Bukolicus számára, mivel közszájon forgott, hogy csak a nagy hozomány miatt vette el Iulia Artia asszonyt. Iulia Artia egy medve erejével verekedő, nagyhangú matróna volt, akit a háta mögött úgy gúnyoltak ki, hogy a „férfifaló”, mivel eddig már négy nemes római veszett oda miatta. Bukolicus volt az ötödik – khmm – áldozat.
 – Drága Titus Lacitus, mind hiszünk valamiben az életünk folyamán, de most folytasd, kérlek! – rebegtette meg pilláit Venita, Darius kéjnője, elnézést: Darius hódolatának a tárgya.
 – Szóval, mint már szavakba öntöttem, a mi nagyságos urunk ott állt egy szál semmiben. S olyan testtartást vett fel, amit a görög szobrászok is megirigyelhetnének. Két kezében egy pilum és egy scutum foglalt helyet, mintha egy bársonnyal és bíborral bevont páholyban ülnének. Fején kissé megkopott babérkoszorú lógott, szemei azonban tüzes erőről tanúskodtak. Mellkasa behúzva, hasa kilógott, meg mernék esküdni, hogy víz is volt benne, és kis lilék fürödtek ott – állt fel, s szónokolt, mintha a Forum Romanumon lenne épp.
 – S a férfiasság jelképe milyen dicsfényben tündökölt ott lent? – kuncogott egy szakállas volt szenátor, szakálla szőrszálait a bor édes vörös színe megfogta, és mikor nevetett, szétfröcskölte azt, akár egy szökőkút.
 – Hát az a kis fickó odalent elég kába volt, most már értem, miért mondta azt egyszer nekem egyik nap a consul, hogy ha nem lesz utód, akkor a végén egy szamár lesz az úr – válaszolta meg a kérdést Titus Lacitus.
 – Valóban? Pedig annyi nővérem legyeskedik körülötte nap, mint nap, egyik sem adta még oda ezek szerint a bájait? – gondolkozott Venita.
 – Hohó, kedvesem, nemcsak szépreményű szüzek járják a császár bőrsaruja által kitaposott utat, azt susmogják fenn, bizony előfordult, – itt megint szünetet tartott, de most kivételesen azért, hogy egy nagy korty, jóleső nedűvel öblítse száraz garatjának szomjúságát, majd kellemeset böffentett, és megtörülvén arcéleit hófehér tunikájába, folytatta – hogy Ámor szolgái fiatal ifjak alakjában jelentek meg előtte.
 – Titus Lacitus ez nem újdonság, ez teljesen természetes, olyan ez, minthogy az isteni Mars fiai az alapítók – nézett felvont szemöldökkel Bukolicus.
 – Igen, nos, valóban az, meghagyni mindnyájan teret engedtünk egyszer az életben eme vágyainknak – fogta meg a szakállát a volt szenátor.
 – Ettől még isten, vagy már közénk tartozó embertárs? – kiáltotta oda az egyik legionárus, miközben egy ledér hajadont etetett fügével.
 – Kérdezd meg tőle, fiam! Én nem nyilatkozhatok az ő nevében, micsoda dolog lenne az! Hallatlan! – de az utolsó szót már nevetve mondta ki, mire mindenki vad hahotában tört ki.
 – Hallatlan, minthogy olyan pucér, hogy még Róma városa sem takarja el – fogta a hasát, és esett le ekkor a volt szenátor. Teste nagyot koppant a súlyos márványon, de ő csak tovább kacagott.
 – Nagy forma lehetett és igen engedékeny, ha csak neked négyszemközt meg merte mutatni szépségét – törülte meg szemeit Bukolicus, majd egy jólesőt sóhajtott.
 – Ó, ejnye, barátocskám nem csak én voltam ott, hanem rajtam kívül még egy teljes legio is díszpáholyból nézte ezt a pazar előadást – ült fel Titus Lacitus.
 – Szép kis dolog, annyi embernek megmutatni a tulajdon pőre mivoltunkat, hát milyen világban élünk! Bezzeg Seneca, Ciceró nem mutogatta magát az utca emberének. Hja, édes drága Jupiterem, hát mivé lettünk! – imádkozott egy idős matróna.
 – Igen, Iulia Brica, de ők mást mutattak meg magukból. Emberekké lettünk, s erre inni kell! – emelt fel egy serleget Titus Lacitus, mire minden jelenlévő egy nagyot húzott a saját tulajdon poharából.
 – Emberekké, ugyan! A consul, na az ember, a szabados az ember, de a császár, az már más tészta – mondta keserűen az idős matróna.
 – Az bizony üres, mint szenátus egy orgi… bocsánat, nagy ünneplés után – csuklott egyet a fiatal legionarus, mire a combján fekvő leány kuncogott egyet.
 – A császárnak mindig igaza van! – állt fel és támolygott egy mellszoborhoz a volt szenátor, és megsimogatta a fejét.
 – És ha nem? – néztek rá a többiek.
 – Akkor… akkor is – kapaszkodott meg a szobor fejében a szenátor, miközben lábai x alakot vettek fel.
 – Egy derék költő társam – kezdte Bukolicus, de a többiek rögtön csúfondárosan folytatták.
 – Tudjuk, akit Iulia Maria igézett meg macska szemeivel, mind ismerjük, kedves Bukolicus, ezeréves história.
 – Szóval ez az illető, egyszer megemlítette egy nyári estén, hogy addig csillog az arany a szép dáma kezén, míg az alatta lévő selyem kelme meg nem ráncosodik. Tehát szinte bizonyos, hogy a császár petyhüdt testén már megjelent ez a folyamat, s emiatt akarta még utoljára fiatalnak és bohónak érezni magát – fejezte be Bukolicus.
 – Á, akkor ezért szaladt körbe a városban azt kiabálva, hogy „Édes jó isteneim, rájöttem a dolgok nyitjára!” – pillantott rá kajánul Venita.
 – Úgy látszik, a császárnak mindig igaza van – vakarta meg a tarkóját Titus Lacitus.
 – Én megmondtam – jött a mellszobor mellől a hang.
 – Igen, drága jó Valens, te megmondtad. Nagy taps Valensnak! – emelte fel kezeit Titus Lacitus.
 – Oly nagyon szeretném megsejteni, hogy mi mindenben van még igaza a császárnak – mondta vágyakozva Venita.
 – Mindenben és semmiben – mondta kiüresedett arccal Titus Lacitus, aki olyan lett az est végére, akár egy sztoikus filozófus. Szemei révetegen bámultak előre, majd eldőlt a kereveten, és hortyogva elaludt.
A többi vendéget is elnyomta az álom jóleső illata, igaz, voltak olyanok, akik még kint fogócskáztak egymással kurjongatva, de ez a szellemek órája után elhalkult.
 A hajnal előszele épphogy csak finoman meglibbentette a fák ágain fészkelődő levelek sokaságát, mikor sürgős futár törte meg a Villa Fiesta csöndjét. Titus Lacitus álmosan szédelgett ki a kerevetből, s ráérősen odasétált a zaj forrásához. Ott egy nagyot ásított.
 – Ön a nevezett Titus Lacitus? – tette fel a kérdést szigorú tekintettel a futár.
 – Igen, én lennék. Miért keres?
 – Parancsom van, hogy vigyem be a nagytiszteletre méltó császárunk elé – itt elmosolyodott – udvari kihallgatás ürügyén.
 – Engem, a jó Titus Lacitust? – mutatott kérdőn magára Titus Lacitus.
 A futár unott arccal körbenézett, majd folytatta:
 – Nos, igen, felettébb kellemetlen, de ugye tudja, hogy a császárnak mindig igaza van…

L.e E.l