Alkonyodott. A festő szobájában iszonyú rendetlenség honolt. A lemenő téli Nap árnyakat vetett, emberfelettivé növesztette a tárgyak zűrzavarát.
 Ábris – görnyedt, borzas öregember – a vászna előtt állt, gémberedett ujjaival tartva a palettát és ecsetet. Egy asztalkán a modellek: kristályváza, szőlőfürtök, almák.
 Órák óta egyetlen ecsetvonást se húzott, de türelmesen várt. Arra a bizonyos pillanatra, mely száműzi majd a józan megfontolást. Nem volt tudatos festő, aki megtervezi a képet, majd szívós aprómunkával kidolgozza. Nála mindig a hangulat döntött. A munkája nagy részét a várakozás töltötte ki. Még most is, hogy nem festett többé aktot. Görcsösen figyelte a csendet, hogyan araszol benne az idő, hogy megérlelje a gondolatot. S aztán egyszer csak lángra gyújtsa. Ilyenkor szokta érezni azt a különös izgalmat, amivel kikeveri a színt és felrakja a festéket oda, ahová kell.
 De nem mozdult a lelkében semmi. Oly kihalt volt, akár a téli mező.
 Haragra gerjedt. Földhöz csapta a palettát, az ecsetet. Szédelgett a gyengeségtől, de éhséget, szomjúságot nem érzett. Vette a kabátját, kifordult az utcára. Odakint, az éles levegőn kissé visszatért az ereje.
 Két utcával odébb – ahogy esti sétáin mindig – betért az antikváriumba. A nagy, koszlott helységben élvezettel szívta be a könyvek porszagát.
 Aztán hátul, egy eldugott tárlóban szakadt festmények között váratlanul egy régi vásznára bukkant. A kép címét nem pingálta rá, de rögtön emlékezett: a Kék szerető volt. Vagy harminc éve készült, az adriai tengerpart homokján, lágy késő délutáni fényben. A homok sárga háttere előtt – legfölül az ég vagy a tenger sötétkék csíkja – mintha napozna, halványkéken feküdt az akt. Annak idején ez a test boldoggá tette: ezért is festette kéknek. Volt valami édesen múlandó abban az egy hétig tartó viszonyban. Boldoggá tette őt: mintha érezte volna, hogy később mennyire kínzó lesz a hiánya.  Most is, ahogy elnézte a kezével kifeszített vásznat, szívébe hirtelen fájdalom nyilallt: a test tónusából, ebből az éteri levegő-kékből ma is az örök múlandóság áradt. Emlékezett rá, ahogy éjjel a szél zúgását hallgatták egy tengerparti viskóban, miközben ő vörös szívekkel festette tele a lány – Anettnek hívták – barna testét.  Arra is emlékezett, hogy ez volt az utolsó éjszakájuk. Anett másnap eltűnt és ő soha többé nem talált rá. Soha többé nem bírt aktot festeni, bárhogy is erőlködött: folyton ez a kép kínozta, miközben az új modell ott ült vele szemben.
 Most, az egérszagú könyvesboltban is arra gondolt, mi lehetett azóta a lányból?  A kissé vastag lábú, de lapos mellű Anettnek telt, szív-alakú feneke és örökké durcás arca volt. Mélyen ülő, álmos szemei, de könnyed ringó járása. Nehezen lehetett betelni ezzel a sok ellentmondással, s őrá később is az ilyen testek voltak hatással. De soha többé nem volt az ecset s a festék oly engedelmes, mint a Kék szeretőnél. Árnyékot ölelünk, álmot szeretünk: mintha az anyag, melyből a szellem kisugárzott, maga is ezt sugallta volna.
 – Ezt mennyiért adja? – kérdezte mohón a sápadt, kövér boltost.
 – Azt? Azt ingyen is elviheti! – legyintett a kövér, folyton izzadó nyakát törölgetve. A festő megdöbbent. Hogyhogy ingyen? Ennyire értéktelennek tartja?
 – Nézze, művész úr, – mondta amaz, mert majd’ mindennap találkoztak – ha annyit kérnék, amennyit szeretnék, maga kinevetne. Ezért odaadom ingyen is.
 – Kinevetném? – hördült fel Ábris – Tudja talán, ki festette? – rivallt rá a boltosra durván, mert meg volt sértve, vérig.
 – Fogalmam sincs. A bizományiból kaptuk, ott raktáron maradt… Szóval, becsomagolhatom?
 – Csomagolja, – legyintett Ábris – csomagolja csak.
 – Örülök, hogy örömet okozhattam! – lelkendezett a kövér, s a festő, hóna alatt az újságpapírba tekert képpel, szótlanul caplatott ki a havas éjszakába.
 A lelke sajgott, akár egy fölkapart seb. Nem, mintha meglepte volna a dolog. Ellenkezőleg. Régóta érezte, hogy aligha fogja már szárnyára venni a hírnév. Sejtette azt is, hogy az Alap már csak humánumból rendeli tőle a dekoratív csendéleteket.  De mégis fájt. Talán majd a halálom után – vigasztalta magát keserűn és kajánul –, a legnagyobbakkal is ez szokott történni.
 Megszomjazott, mint mindig, amikor kudarc érte. Betért a kis alagsori kocsmába. Már hozta is a csapos a féldeci törkölyt, Ábris bevágta villámgyorsan, de most nem érezte azt a könnyű lebegést, amit máskor már az első korty után.
„A bizományinak se kellett” – olyan volt ez a mondat, mintha kést forgatnának a szívében!
 – Még egyet? – és a ló szagú italos, a hatalmas szőrös kezével már hozta is a másodikat. És rögtön a harmadikat is, magától. Ábris meghatódott ennyi bölcsesség láttán, és agyában végre felszállt a meleg, nyugtató köd. Barátkozni támadt kedve, hát kicsomagolta a festményt.
 – Mit szól hozzá? – fordult a kopaszodó szeszgazdához. Amaz egy percig meglepetten bámulta.
 – Kék nő? – s vizeskék szemében huncutság bujkált – Csak nem maga festette?
 – Dehogyis, dehogyis! – hazudta gyorsan Ábris – Valakitől kaptam. Tetszik?
 – Hiányzott egy kereke annak, uram, aki ezt elkövette.– biggyesztette el vastag, örökké nedves ajkát a csapos.
 – Mi nem tetszik rajta? – komorodott el Ábris.
 – Ne vicceljen! Látott már maga kék nőt? Halszemekkel?
 Látszik, te bunkó, hogy nem ismered a nagy Picassót – gondolta a festő. De csak az ujját mutatta fel, mint a gladiátorok. Ami ma kocsmanyelven azt jelenti: „még egyet”. Agyon volt sújtva. Hirtelen reménytelennek látszott minden. Értelmetlennek az élet.  Nem tudta magát vigasztalni azzal, hogy ez csak egy csapos véleménye. Csordultig volt kudarccal. Oly üres volt a lelke, hogy már elmondani se tudta volna, mi bántja. Az újabb féldecis pohárra meredt, hirtelen elment a kedve az italtól is.
 – Baj van, művészem? – kérdezte együttérzőn a csapos, vigasztaló fokhagymaszagot lehelve a szomorú festőre.
Ábris csak a fejét ingatta, de akkor a kricsmiben valami mozgolódás támadt. Egy kövér, csuklyás alak jött be s fölborítva egy széket, a festő asztalához telepedett.
 – Megengeded, szivi? – mondta inkább, mint kérdezte, a gyakorlott ivó mozdulatával magába öntve az árválkodó féldecit. – A Jóisten tartson meg soká, hogy engem vártál! – Dohányfüsttől rágott hangjából irónia érződött. A csuklyát nem hajtotta fel, csak kövér kezével simított egyet Ábris ruháján, mintha gyermeket vigasztalna.
 Ketten is rávetették volna magukat, szitkozódva: hogy mer ez ide jönni?
 – Hagyják csak, hagyják! – legyintett ernyedten a festő és felállt – Nem olyan nagy dolog... Fizetek inkább.
 A zsebébe nyúlt, hogy elővegye kopott kígyóbőr pénztárcáját. De nem találta.
 – Ejnye! – mondta, de mire visszafordult, a csuklyás kövérségnek hűlt helye volt.
 – Ellopta a pénztárcáját, mi? – nevetett fel csikorogva egy vendég – Az enyémet is, a múlt héten!
 Ábrisnak visszarémlett a tolvaj furcsa, simogató mozdulata, amitől most hirtelen melegség támadt a szívében.
 – Ki ez a nő? – kérdezte, mert a csuklya mögül mintha egy veres hajtincs rebbent volna elő.
 – A Vörös Anett. – mondta a csapos – Közismert zsebtolvajnő, már följelentettük. Biztosan elfogják. Nagyon sajnálom, művészem… Majd legközelebb kifizeti…
 Odahaza Ábris nyugtalan álomba zuhant. Azt álmodta, hogy az Adrián jár s a homokos tengerparton egy fiatal festővel találkozik: saját magával. Anettet festette. Pont úgy, ahogy akkor! A kontúrokat a gyerekes halszemekkel már kirajzolta, s épp a kéket – az utolérhetetlent – keverte ki. Késő délután volt, Anett barna bőrén, fekete haján a víz visszfénye játszott. Ahogy mosolygott, a fogai, akár a tenger fehér kavicsai. A lágy hullámverésben egy sirály távol vijjogása hallatszott. Épp úgy, mint akkor!
 Egy sziréna szólt az éles reggelen: erre ébredt fel Ábris. A feje sajgott, mintha falba verte volna. Ilyen az, amikor minden elmúlik – gondolta keserűen – Ez lenne minden?
 A festmény ott hevert az asztalon. Nézte és elviselhetetlenné nőtt benne a keserűség. Fogta és bevágta az ágy alá, rátaposva a földre dobott palettára. Nincs megváltás. Kiment a konyhába, hideg víz alá dugni lüktető fejét. Akkor csengettek. Ajtaja előtt, közrefogva a tolvajnőt, két rendőr állt.
 – Hatósági tanút keresünk. – mondta az egyik.
 –  Felismeri ezt a nőt? – kérdezte a másik, és lerántotta róla a csuklyát.
 Anett volt az, a Kék szerető. Ovális arcát az idő széles parasztarccá torzította, melyet most vörösre festett, őszülő haj keretezett. Voltaképp csak a mélyen ülő, álmos szeméről ismerte meg. S a saját szívveréséről.
 – Sose láttam!
 – Magától is lopott, uram. Ezt a címet adták meg.
 – Sajnálom. Tévedés – felelte ő hidegen és becsapta az ajtót.
 Fel-alá sétált a szobában, gondolkodásra képtelenül. De a szívverésében, akár a születés fájdalma, agresszív remény tombolt. Feltépte az ajtót: már csak Anett állt odakint, vastag lábain. Cigarettázott és őrá mosolygott: a fogai feketék voltak, mint a föld.
 – Köszönöm! – mondta nikotinos hangján – Itt a pénztárcád, – és a festő felé nyújtotta – nem hiányzik belőle semmi.
 – Ugyan, hagyjad. – legyintett Ábris. Közönyös arcot vágott, csak hogy lelkének szárnyalását leplezze.
 – Ülj le, – mutatott befelé, az öblös fotelre – lefestelek. Ahogy akkor.
 – Meztelenül, engem? – a kövér Anett rikácsolva felnevetett – Nem látsz a szemedtől, vén bolondom? – de már ott ült, a nyikorgó bútoron. –  Van valami italod?
 A kék ég a légypiszkos ablakon át ránevetett, ahogy Ábris a förtelmes szagú pálinkát kitöltötte. Amaz rögtön belekortyolt.
 – De ugye nem tart soká? – kérdezte, miközben vörös haját szétterítette meztelen vállán.
 – Estig befejezem. – mondta szerelmesen a festő, és ifjú, vad vággyal emelte fel a megtaposott palettát.
 Az az arc nézett vissza rá, amelyet egész életében magában hordott.

Pruzsinszky Sándor