Újbudai Dekameron

Újbudai Dekameron

Száz éves fa

2020. május 22. - Zsolti bácsi

Alig volt már zöld terület a városban. Az egész dombot házakkal szabdalták szét, de nem ám kis otthonos kertes házakkal, hanem hatalmas, mindent elfedő négyemeletesekkel. A természet háttérbe szorult, s hiába tisztelte még az embert, már nem talált viszonzásra. A horizonton már nem érvényesültek a fák, a város látképébe nem volt beleszólásuk. Föléjük tornyosult a tégla- és panelóriások tömkelege. A fák nem adták fel, továbbra is az égre törtek, mindig csak felfelé nyújtóztatták recsegve-ropogva elfáradt, öreg ágaikat, hogy lassan inthessenek az embereknek: még itt vagyunk. Még vagyunk.
 Kora délután volt. Kertjében álldogált a kissé görnyedt hátú idős ember, ásójának támaszkodott, s a szépen gondozott veteményest figyelte. Már nem olyan a termés, mint régen volt – gondolta, miközben megtörölte verejtékező homlokát.
 Dús hajába kapott a szellő, mely jóleső érzéssel töltötte el, azonban hiába próbálta, már nem látta honnan érkezik a fuvallat. A kertjén kívül nem látott zöld színt a környéken. S tudta, hogy nem a nap szívta ki hajából a színt – mint gyermekkorában annyiszor, mikor egész nap kint játszott a kertben a fivéreivel –, mert az már nem süt ide. A magas házak árnyéka áthatolhatatlan, s magjában elfojt minden melegséget, ami a régi szép időkre emlékeztethetné. Ezt a fakó árnyalatot, melyet csak hangsúlyosabbá tettek a szeme és a szája körüli barázdák, a múló évek okozták. Felkapta az ásót, és odasétált vele a legnagyobb fa törzséhez, majd nekitámasztotta. Ő pedig szép lassan beleereszkedett összecsukható kerti székébe, s a maradék tíz percben élvezte a nyugalmat, amíg újra nem éledt a városi zaj. Mindenki sietett haza a munkából, száz meg száz autó száguldott el a környéken, és egy része hangos dudaszó kíséretében le is parkolt. Jobbról hangzott egy „Megjöttem!” kiáltás, a ház mögül pedig gyerekek rohantak sikongatva az utcán, és apjuk karjába vetették magukat.
 – Szép, szép! Van, ami nem változik – mosolyodott el magában az idős ember, majd sajgó derekát fogva óvatosan felkelt a székből, s beballagott a házába.
 Kivette a hűtőből a madártejet, amit még reggel készített el, és letette a virágos terítőre. Elővett négy porcelán tányért, meg egy Micimackós műanyagot kiskanállal. Egy nagy kancsóba igazi citromból készített limonádét, majd frissen vágott virágot tett egy vázába, és elhelyezte az étkezőasztal közepén. Bement a szobájába, és átizzadt, sárral borított ruháját tisztára cserélte. Ránézett az órájára, és izgatottan kisietett a kapuhoz – már amennyire elkopott csontjai engedték. Mire odaért, egy autó fékezett le a ház előtt, és kettő gyerek ugrott ki az autóból, hogy versenyt fussanak szeretett nagyapjukhoz. Eközben egy férfi kiszedte a gyerekülésből a legkisebb unokát, aki visítva nyújtózkodott, hogy ő is elérhesse a nagyapát. A felesége pedig vidáman integetve köszönt édesapjának.
 – Papi! Papi! Annyira hiányoztál! – ölelte meg hevesen az idős embert a kislány, aki a leghamarabb ért oda.
 – Szervusztok, kedveskéim! – cirógatta meg unokája arcocskáját, majd mindenkit mosolyogva megölelt. A legkisebb gyerek pedig felkéredzkedett a karjaiba. Biztonságban érezte magát az erős kezek között, szerette közelről nézni az utánozhatatlan ráncokat a szeme körül, s boldogsággal töltötte el, hogy egy hős a nagyapja. Mert ő annak látta.
 – Jól utaztatok?
 – Samu egyszer rosszul lett az úton, le kellett húzódnunk, de a jól bevált mese mindent helyre hozott – kacsintott rá a nő, majd apjába karolva elindult a ház felé. Még suttogva hozzátette: – Tudod, a száz éves fáról, melyet hiába vágnak ki, mindig visszanő.
 – Amit édesanyáddal minden viharos estén el kellett mondanunk neked, hogy megnyugodj. Sosem felejtem el! – nevetett lányára, majd mindenkit betessékelt a házba. Miután feltette az összes udvarias kérdést vejének, s válaszolt az általa feltett összes udvarias kérdésre, mindannyian leültek az étkezőasztalhoz. Csendben figyelte, ahogy jó ízűen fogyasztják utolsó családtagjai a madártejet.
 Mikor a gyerekekkel lefekvéshez készülődtek a szülők, a nagyapa kiment a kertbe meglocsolni a növényeket. Elmerült gondolataiban, miközben ágyásról ágyásra irányította a határozott vízsugarat.
 – Szia, Nagyapa! – az idős ember összerezzent a hangra, nem számított társaságra. De gyorsan összeszedte magát, és hátramosolygott a válla felett.
 – Sárikám! Hát te mit csinálsz itt kint? Nem kéne már ágyban lenned a többiekkel?
 – Megkérdeztem anyut, hogy ma éjszaka mesélhetsz-e te nekünk, de azt mondta, hogy nem tudja, mikor jössz vissza a kertből, a fiúk pedig már nagyon álmosak. Így engedélyt kaptam arra, hogy kijöjjek ide, és megkérjelek, hogy mesélj nekem valami szépet! – nézett fel nagyapjára ragyogó szemekkel Sári.
 – Ha közben segítesz nekem locsolni, akkor beleegyezek! – nézett tettetett komolysággal a lányra. Nagyon szeretett vele beszélgetni, mert jóval érettebb volt a koránál. Ráadásul rengeteg könyvet olvasott már, ezért mindig nagyon körülményesen fogalmazott meg mindent. Az idős embert a feleségére emlékeztette.
 – Rendben, Nagyapa! – szétnézett a kertben, és csodálat tükröződött a tekintetében. Az idős férfi felé nyújtotta a locsolókannát, majd elmondta, hogy melyik növénynek mennyi vizet kell adni. Sári nagyon koncentrált, és ügyesen megbirkózott a feladattal, sőt el is határozta, hogy beszerez majd néhány virágot az erkélyre otthon, annyira tetszett neki a locsolás utáni illat.
 – Mit szeretnél hallani Sárikám? Olyan mesét, amit már ismersz, vagy valami teljesen újat? – miközben feltette a kérdést az idős ember, elégedetten figyelte unokáját. Sári egyből ráérzett a természet gondozására.
 – Ha már a kertedben vagyunk, és úgyis annyira szeretem azt a történetet, akkor elmesélnéd nekem a Száz éves fát? – Az idős férfi halkan felnevetett.
 – Fogadni mertem volna rá, hogy ezt fogod kérni a jó öreg nagyapádtól. No sebaj, miközben elmegyünk vízért, belekezdek.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy város. Eleinte egy átlagos városnak tűnt, kis házakkal, kedves, nyugodt emberekkel, de ahogy az lenni szokott, szép lassan megváltozott. Új, nagyobb házakat építettek fel a régiek helyére, a lakosok szokásai átformálódtak. Azonban a város szívében még élt egy derék férfi szeretett feleségével. Vidékről származtak, és ők sosem mondtak búcsút a hagyományoknak, de az ottani életnek sem. A kert volt a mindenük. A szomszédban viszont szintén megkezdődött az átalakítás.
 Az építkezésen már minden készen állt egy újabb emeletes ház felhúzására. Csak egy kis terület kellett volna még, ami az egyik lakó kertjéhez tartozott. Néhány rózsán kívül nem volt ott semmi más, ám a férfi ragaszkodott hozzá, és semennyi pénzért nem volt hajlandó eladni. Mikor a szomszédok kérdezgették, hogy miért makacsolta meg magát, azt felelte, hogy azokat a rózsákat még az édesanyja ültette, azóta pedig az ő felesége gondozza őket. Amíg él, vigyáz rájuk. És a kert többi részére is. Persze ezt sem értették meg a többiek, akkoriban már nem volt szükség kertre, mindent meg lehetett venni a közértben, és nem kellett hónapokig vesződni a növények gondozásával. Valamint úgy gondolták, a nagy házak felépítésével még jobban elhatárolódnak majd a falusi élettől, ami nekik csak a szegénységet és az elmaradottságot jelentette. A városiaknak már nincs szüksége zöld területre, napfényre vagy csöndre. Az a lényeg, hogy mindenki városinak lássa őket.
 A férfi hiába harcolt minden erejével, s védte foggal-körömmel a kertjét, végül az állam nyert. Megfenyegették, hogy nem csak azt a kis földet veszik el tőle, ha nem fejezi be az ellenállást, hanem a házát is, minden vagyonával együtt. A felesége sírva könyörgött neki, hogy hagyja abba, mert mindent el fognak veszíteni. Mikor a férfi tehetetlenségében rábólintott, az asszony könnyek között próbálta átültetni a rózsákat, hogy megmentse őket. Azonban az új helyen egy sem maradt meg, így békén hagyta a maradékot. Nem volt szíve több rózsát megölni, majd megcsinálják a munkások, gondolta, nekik úgysem jelentenek semmit.
 Éjszaka a férfi hiába várta, nem jött álom a szemére. Miután megvigasztalta feleségét, és megvárta, hogy elaludjon, kiment a kertbe. Csak állt a lekerített kis terület előtt, ami pár órával ezelőtt még a családja tulajdona volt, és azon törte a fejét, hogy mitévő legyen. Hirtelen feltámadt a szél, és egy magot fújt a lába elé. Felvette és tanulmányozta, de nem tudta megállapítani, hogy milyen fa termése lehet. Még sosem látott ilyet. Zöld volt a teteje, majd átment barnába. Fényes volt, és sérthetetlen. Egyszerre tűnt öregnek, és halottnak, meg fiatalnak és élettel telinek. Nézte egy darabig, majd összezárta körülötte a tenyerét. Valami villant a szemében, és határozottan bólintott egyet. Felemelte a szalagot, és átbújt alatta.
 Másnap reggel a felesége hangjára ébredt.
 – Gyula! GYULA! Ébredj fel! – hevesen rázogatta férje vállát az asszony, akinek szeméből teljesen eltűnt a szomorúság. – Ezt látnod kell!
 A férfi morogva fölkelt. Valamikor hajnalban aludhatott el, és nem tervezett délnél hamarabb kimászni az ágyból. Nem akarta látni, ahogy az építkezés szép lassan maga alá temeti gyermekkorát és fiatalságát. De a felesége nem engedett, és kirángatta a férjét a kertbe.
 Mikor felnézett, hirtelen lefagyott. Nem hitt a szemének, nem tudott mit kezdeni a látvánnyal. Egy óriási fa állt az elkerített részen.
 Egész nap emberek vizsgálgatták, a munkások szitkozódtak, és újságírók keresték fel a férfit, hogy mit csinált, hogyan ültette oda azt a több mint száz éves fát. Senkinek nem válaszolt, aznap végig csak csendben mosolygott.
 A természetvédelem megvétózta a fa kivágását, így visszaadták a területet a férfinak, és egy kisebb házat építettek a tervezett helyett.
 A fa törzsének azóta is neki van támasztva egy ásó, és a lombkorona árnyékában ott van egy összecsukható kerti szék. A férfi sosem szakadt el a fától, teljes szívvel gondozta, és örökké hálás volt neki.

– Vége! – csapta össze a tenyerét az idős ember. Sári összerezzent a heves hangra, eddig teljesen belefeledkezett a mesébe. – Hátra viszem a kannát, addig nyugodtan menj be, de meg is várhatsz.
 – Rendben, Nagyapa, szívesen megvárlak. – Annál tovább nézelődhet a kertben, és érezheti a friss esőhöz hasonlító illatot, gondolta. – Nagyon élveztem a locsolást! Illetve köszönöm szépen a mesét! Anya nem tudja ugyanígy elmondani nekünk. A te szádból viszont minden szó igaznak hat.
 – Neked bármikor mesélek, kedveském – simogatta meg Sári arcát, majd elindult hátra.
 Időközben besötétedett, így Sárinak erőltetnie kellett a szemét, hogy mindent lásson. A szépen kigazolt veteményest, a félig elvirágzott tulipánokat és a bimbózó rózsákat. Mellettük állt a kert legmagasabb fája, olyan vastag törzzsel, amit három ember sem ér át. Sári nézte egy darabig, majd eltátotta a száját. A fának volt támasztva egy ásó, és mellette pihent egy összecsukható kerti szék.

Bogdán Noémi

dekameron.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://ujbudaidekameron.blog.hu/api/trackback/id/tr9315712568

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása