Mindössze nyolcéves voltam azon nyáron, amikor tíz napot a nálam két évvel idősebb Liziéknél töltöttem. Sokszor babáztunk, zenét hallgattunk, vagy játszottunk az utcán a többi gyerekkel, én azonban mégis Barbara közelében szerettem lenni a legjobban. Barbara, Lizi anyukája, akkoriban huszonöt éves volt, anyámtól éppen két évvel fiatalabb. Barbara nagyon fiatalon szült, épphogy kijárta az általános iskolát, férjhez ment, és 16 éves volt, mikor megszületett Lizi.
 Barbara karcsú nő volt, laza szőke hajjal, zöld macskaszemekkel, kedves mosollyal az arcán. Nagyon csinos lábai voltak, szeretett miniszoknyában és magassarkúban járni, és a körmei mindig ki voltak lakkozva. Igazi dögös, szexi nő volt, és amennyire tudom ennyi év távlatából, meg is maradt annak.
 Barbara különleges nő volt a szememben. Percekig tudtam bámulni, mikor öltözködött, vagy hajat szárított. De sosem szólt rám, inkább mindig csak rám mosolygott, ha észrevette, hogy nézem. Sosem zárkózott be, ha fürdött, bemehettem én is, náluk teljesen természetes volt az ilyesmi. Szabadgondolkodásúak voltak, és sok év múlva tudtam meg, hogy férjével nyitott házasságban éltek.
 Nyaranta gyakran lejártak a „nudira”, és egy alkalommal engem is magukkal vittek. Azt mondták nekem, hogy ne legyek szégyenlős kislány, sose szégyelljem a testem, már Lizi sem szégyelli, meztelenül fürdőzni örömteli és felszabadító érzés, és csak lássam, milyen szépen barnulok majd, és nem marad fehér foltos a bőröm a fürdőruha alatt.
 Időnként otthon is ruha nélkül jöttek-mentek a házban. Barbara férje sosem viselt alsógatyát még farmer alatt sem. Emlékszem, rengeteg szexmagazinja volt odahaza, és Lizi az összes helyet ismerte a ház különböző pontjain, hiába volt elrejtve fent a vécétartályon, a szekrény tetején, vagy a szülei hálószobájában, ahova egyébként tilos volt bemennie, bárhol megtalálta. Lent a garázsban és a műhely falain tucatszámra lógtak a meztelen nős naptárak, egész régiek is a nyolcvanas évekből, és a garázsajtó mindkét szárnya telibe volt poszterezve belülről különféle újságokból kitépett meztelen nőkkel és férfiakkal, akik mindenfélét csinálnak a képen. Az egyikre különösen emlékszem. Egy női nemi szerv egészen közelről volt látható. Fényes szeméremajkak villantak ki a dús, barna szőrzet alól, és az egész egy kulcslyukon át volt lefotózva. Bár már kapizsgáltam, miket ábrázolnak azok a poszterek, eleinte féltem lemenni a garázsba, furcsa remegés kapott el olyankor, de pár nap után egészen megszoktam a látványt. Természetesnek tűnt mindaz, ami körbevett, és könnyebb volt, hogy láttam, Lizinek is az.
 Ez náluk központi téma volt. Az erotika. Annyit már tudtam, hogy úgy lesz a gyerek, ahogy a magazinok és poszterek bemutatják, mert Lizi elmondta, és én úgy gondoltam, hogy biztosan kistestvére lesz, hisz akkor ez magától értetődő, ha ennyi kép van róla kitéve.
 Egy alkalommal anyámtól is megkérdeztem, hogy Barbarának és a férjének lesz-e még gyereke, és Lizinek ugye lesz még kistesója.
 – Dehogy lesz! – mordult rám. – Alig várják, hogy Lizi felnőjön! – jött hirtelen a válasz.
 Erre nem tudtam mit mondani nyolcévesen, most már azért megvannak a saját gondolataim a témával kapcsolatban, de akkor csendben maradtam, és tudomásul vettem, amit mondott.
 Azt követően, hogy hazavittek a nyaralásból, persze folyton Barbaráról vagy vele kapcsolatosan beszéltem mindenfélét. Barbara fürdőpamacsot használ. Barbarának fekete napszemüvege van. Barbara virslivel készíti a rakott krumplit. Barbara borotválja mindenét. Barbara jobb oldalon alszik a férje mellett. Barbarának van egy csomó csipkés tanga bugyija. Barbarával minden nap megnéztünk egy részt a Knight Riderből. Barbara csinált nekem rántott almát. Barbara piros körömlakkot használ. Barbara a málna fagyit szereti. Barbara rák csillagjegyű. Barbarának a piros Porsche a kedvenc kocsija. Barbarának volt egy dobermannja. Barbara Elopé-t használ. Barbara is óvónő szeretett volna lenni. Barbara nem hord melltartót.
 Pár nappal később anyámmal vásárolni mentünk, fürdőruhát keresett magának, nekem egy vászon- vagy tornacipőt. Körbejártuk az üzleteket és megálltunk egy butiknál, ahol bikinik voltak kiakasztva. Eszembe jutott, mikor Barbarával és Lizivel elmentünk egy hatalmas kirakodó vásárba, ahol igazából nem vettünk semmit, csak szétnéztünk, és voltunk egy bevásárló központban is, ahol óriási bevásárló kocsit toltunk megpakolva. Nagy élmény volt ez nekem, mert abban az időben nálunk nem volt ilyesmi, csak akkoriban nyitott városunkban az első diszkont.
 Anyám a színes fürdőruhákat nézegette és az egyiket hosszasan méricskélte.
 – Barbarának is van egy citromsárga bikinije. Csak ritkán hordja – mondtam, de anyám nem reagált rá.
 Mentünk tovább. A következő üzletben horgolt felsőt vett szemügyre, egy feketét. Sokáig vizslatta, magához nézte, felpróbálta.
 – Barbarának is van egy ilyen, csak az fehér! – jegyeztem meg.
 – Na most már fejezd ezt be! – mordult rám. – Én nem Barbara vagyok, te pedig már nem náluk vagy, hanem itthon! Jó lenne, ha végre leszállnál a Földre! – nézett rám morcosan, és ujjával fenyegetően mutatott.
 Titokban arra vártam, hogy visszajönnek még hozzánk, és találkozhatok vele a nyári szünetben.
 Éreztem én, hogy túl sokat emlegetem, és hogy anyám rám fog szólni emiatt, aztán meghúztam magam, próbáltam magamban tartani, ha valamiről mégis eszembe jutott Barbara varázslatossága.
 A következő állomás egy cipőárus volt, és anyám megpillantott egy magassarkú, fényes, drapp cipőt.
 – Nézd csak! Tetszik ez neked? – kérdezte tőlem.
 Én szemügyre vettem, megrántottam a vállam:
 – Hát, Barbarának biztosan jól állna!

 Losonczi Judit

Amikor ezeket a sorokat írom, épp túl vagyok egy osztálytalálkozón. Egybe volt kötve azzal, hogy a volt általános iskolám – ami most a Grosics Gyula nevet viseli – ötven éves lett. Lassan én is annyi vagyok, de szerintem az iskolát lelkileg ez nem viseli meg annyira, mint engem, és nem is látszódik rajta. A találkozóra kiöltöztem, mint általában mindenhova: szoknya, blúz és egy ocelot mintás bunda. A saját bundámtól is igyekeztem megszabadulni, vágtam is bele, ha nem is egy párducmintát, de egy nemkívánatosat mindenképp. Egy áttetsző, divatos Furla napszemüveget is feltettem a sebtapasz után, bár borult idő volt. De így a karikák és a mély árkok nem látszódtak, a logó annál inkább.
 Amikor a suliba beléptem az ajtón, a volt fizika tanár jött velem szembe. Rögtön a súrlódásra gondoltam, mert akkoriban nagyon utált, most pedig nem köszönt vissza. Körbejárattam a tekintetemet, és nézegettem, főleg a férfiakat. Megláttam például egy nagyfejűt is, akinek anno tetszettem. Megállapítottam, hogy a fejmérete nem nőtt tovább, a hasa viszont igen.
 Megtaláltam a volt osztálytársaimat, és pár ismert embert is beazonosítottam, akiket én igen, ők viszont engem nem ismertek fel. Pedig volt ott politikus, sportoló és börtönviselt budai élharcos fiú is, akivel egy házban laktam, és akit sokan felismertek, és nem a Kékfény című műsorban. A volt osztálytermünkbe menet még beugrottunk a párhuzamos évfolyamhoz is, ahol jó néhány fiú egykor megdobogtatta a szívemet. Akkor azért, mert jól néztek ki, most meg azért, mert sok pénzük lett. Szóba jöttek régi sztorik, és persze nevettünk is sokat, de mindig az én kontómra.
 Visszatérve szépen mindenki leült egy székre, én meg stílusosan az asztal tetejére, hátha onnan ügyetlenségemből fakadóan lecsúszok, csakúgy, mint a diplomámról. Megkérdezték, hogy miért van eltörve a karom, persze a korcsolyázást nem vették be, csak a nyugtatójukat fél óra múlva, mert szokás szerint az idegrendszerüket kissé megterhelve adtam elő a mondandómat.
 Én nem tudtam felmutatni, csak egy hangzatos állami munkahelyet, ők meg egy BMW slusszkulcsát. Vállalkozók voltak többségében, de minimum cégvezetők okos, jól tanuló csemetékkel. Én a magam részéről még egy kiskutyát sem tudok vezetni, nemhogy a fiamat rávezetni a tanulás előnyeire. Fotót is csak olyat tudtam mutatni róla, amin az én bundámban van szivarral a szájában. Zavaromban mondtam, hogy Dolce & Gabbana modellnek szánom, és nem hímringyónak!
 Sajnos volt olyan osztálytárs, aki nem jött el, mert nem érdekelte őt az emlékezés, illetve mi megemlékeztünk arról, aki már nem lehetett itt velünk.
 Társalgásunkat megszakította egy fotós, aki kérte, hogy gyűljünk egy kupacba, mert kattintgatni akar, bár szerintem egy osztálytársnőmet kettyintgetni is, mert alaposan fixírozta.
 Kicsit később a volt matek tanárom is bejött nyakában egy fényképezőgéppel, korábbi harcsabajusza nélkül. Gyakran nevettünk rajta, mert hol ételmaradék lógott rajta, hol meg fika, ő meg amit adott nekem, az legtöbbször a ceka. Mindenki boldogan üdvözölte, kivéve én. Ugyanis csak arra tudtam gondolni, hogy engem és egy másik osztálytársnőmet hogyan szabadított meg a hosszú körmeinktől a bicskájával, illetve a nyári szünettől évvégén a matek elégtelen miatt. Ezt meg is mondtam neki szemrehányóan, de nem emlékezett rá. Viszont innentől fogva énrám tutira fog! A többiek nehezményezték, hogy ezzel jöttem, de a jó jegyeimmel nem tudtam.
 Azután tovább ment a dumcsizás. Néha kimentem telefonnal a kezemben, higgyék azt, hogy fontos ember vagyok. De csak anyámat hívtam, hogy nem fogok inni, és egy barátomat, hogy mit is fogunk, mert buliba készültünk. A kis családom addig Semmeringen szánkózott és bukfencezett le a domboldalról. Ebből én se akartam kimaradni, de itthon Budapesten. Ugyanis gondoltam: a party után én is fogok, ha nem is bukfencezni, de kapatosan pofára esni mindenképp!
 Egy óra múlva, amikor már úgy éreztem, hogy a társalgáshoz nem tudok hozzátenni semmit, de elvenni annál többet, illedelmesen elköszöntem, és szépen kisétáltam – valószínűleg örökre – volt iskolám falai közül!

Trenka Sziszi

Ha nem lett volna a Szent Inkvizíció, Boccaccio bizonyára így írja meg e történetet a remek gépekről, akiket addig rejtegettek, míg kihaltak…

Nem nagy ideje még élt Logaritma városában egy szegény, de jó erkölcsű elektro-karosszérianyüstölő, bizonyos Komputo mester, kinek Madonna Neutrina nevezetű feleségétől roboleánya programozódott, ki idővel az egész gépház legszebb és legkedvesebb roboleányává serdült. Komputo mester, midőn elvesztette hőn szeretett Neutrináját, egész életét egyetlen kincsére: Ideológára áldozta. Reggeltől napestig műhelyében ügyködött, s mindent megvett a roboleánynak, amit az megkívánt: krómozott hűtőbordát, aranyozott nehézkedést és ráadásként: Tájfun típusú köldökolajzót.
 Dolgozott Komputo mester mellett egy kondenzátor-kisütő, bizonyos Materialo nevű szépszál robofiú. Ez pedig egyszer s másszor látván a gyönyörű és dicséretes erkölcsű roboleányt, határtalanul felgerjedt miatta, de nagy igyekezettel palástolni próbálta szerelmét.
 Mikor pedig Ideológa észrevette, hogy Materialo gyakran felejti rajta fotocelláit, és kontrollámpái is ki-kigyulladnak az intenzív hőhatásra, nem ütközött meg rajta, hanem maga is viszonozni kezdte a robofiú szerelmét.
 Ám Materialo nem mert azonmód közeledni imádottjához, minekutána oly’ szegény vala, hogy lyukas petákjait kellett felvarrnia gombnak.
 Kis szerszámos kalyibájában a robofiú állatokat tartott; jusztisgúnárt, dafkekígyót és egy kerregő vulgárissólymot, mely csak a rövidzárfüstölt büdösverbénát volt hajlandó magához venni. (A dög!)
 Egyszer pedig Materialo megrobotolta magát, és szólott a leányhoz eképpen:
 – Ideológa! Ne engedd, hogy az érted érzett szerelmem okán rövidzárlatossá váljak!
 – Ne állj itt, mint bioritmus az elektrokardiogramon! – szólott hozzá a roboleány dühösen, mert már jó ideje várt e vallomásra. De aztán bátorítóan csak hozzátette: – Bár adná az Integrál, hogy egymás karjaiban élvezzük a programmódosítás gyönyörét! Csak rajtad múlik, egyetlen Materialóm, módot találni a szerelmed beteljesülését jelző kisülésre.
 Materialo, ki már sokat rágódott ezen, tüstént eképpen felelt:
– Édes Ideológám, én csak egy módját látom a dolognak. Tudniillik, ha egy vasdarabot, esetleg egy darab vasat érintesz atyád akkumulátorához, bizonnyal rövidre zárod, és utána nálam megtalálod azt, melyre vágyol.
 Felelte neki Ideológa:
 – Még az éjjel megpróbálom, amint ajánlottad.
 Eképpen szólván Ideológa odanyújtotta üde negatív pólusát Materialo gyengéd pozitív pólusának, futtában megszikráztatták egymást, és elváltak.
 Ideológa még az este egy bazinagy villáskulcsot nyomott atyja akkumulátorához, ki aztán zörögve, de engedelmesen összeomlott.
 – Hála a Szent Kontaktusnak! – mondotta Ideológa, és behívta a várakozó robofiút.
 S Materialo, mikoron megérezte szerelmén a kábító olajszagot, imígyen szólott hozzá:
 – Ideológa, kedvesem! Jer velem az elhagyatott lyukszalagtárolóba! Ott senki észre nem veszi, miként cselekszünk.
 Elmenének pedig azon helyre, mint mondotta Materialo, s a lyukszalaghalmokon többször is megszikráztatták egymást. A robofiú megcsodálta Ideológa fényezését, beleszerelmesedett szép, hosszú fúgakompresszoraiba, szerelmes szavakat suttogott neki, miközben lebontotta a leány burkolatát. S minekutána meglátta hamvas csatlakozóját, Materialóban felgerjedt az áramerősség, és tápegységét belésüppesztette a roboleányba. A programmódosítás pedig oly’ gyönyörűséges volt, hogy mind az egész éjszakán át elhalmozták egymást annak relatív kölcsönhatásaival.
 Reggelre érvén az agg mesterbe új akkumulátort szereltek, és bejelentették neki, hogy programozótársak lettek az éjszaka folyamán.
 – Atyám! Tegnap olyan külső energiaforrást vettem magamba, mely – úgy érzem – megmarad bennem! – Ideológa eképpen kérlelte atyját.
 Komputo mesterben először megnőtt az áramfelvétel, és leteremtette leányát:
 – Nem ég le a szigetelés a testkábeledről?
 De aztán belenyugodott a megmásíthatatlanba, és adott az újdonsült programozó társaknak tíz-tíz kilowatt energiát, hogy becsülettel gazdálkodjanak abból.
 Materialo és Ideológa pedig még igen sokszor programoztak egymással, s tették ezt oly’ gyönyörűséggel, mint az csak két, fiatal robottól várható.
 Találékonyságának hála, Materialo több találmánnyal lepte meg a világot, de leginkább önmagát. Példának okáért itt volt a maszturbán, melynek fejre helyezésekor különös, bizsergő érzetek lepték el használóját, a fitymakurbliról nem is beszélve, mely egyenesen pléh-boyjá avanzsálta használóját.
 Így hát nem csoda, hogy Materialónak és Ideológának az idők folyamán lett sok-sok robofiuk és robolányuk, annakutána pedig még nagy ideig békességben és vigasságban éltek, míg a fiatalok – bizony, bizony! – ki nem kapcsolták őket.

Kiss Ferenc

Szétmállott a reggel, és kék festék-pamacsokként borultak rám a fényes ég darabjai. Elloptam a pillanatot, majd szórakozottan visszadobtam, mint megrágott falatot, körülöttem sellőtáncot jártak a köddé vált angyalok. Rám egy búskomor tűzfal sápadt vöröse kacsintott egykedvűen, majd az a szürke csillogás árnyaival odébbállt, de még láttam, mint ásít egyet egy megrepedt tégladarab. Omladozó házfalak képe jelent meg szemem sivatagában, felém visított a szemetesvödör kókadt pillája, és felreppentek a nyomormadarak. Majd a képzelet cirádás macskakövein felkapaszkodtak az elegáns házak könnyednek tűnő tűsarkaikban, s végigfolyt tekintetem a Hausmann tervezte épületek elit társaságán. Micsoda miliő, bűvös pompa illegeti magát, akár egy szűzi szeplőtlenség, vagy akár egy dáma mágiája. Sebaj, gondoltam, szerencsejáték az élet, doromboló önámítás, szétbomlom hát én is semmi-istenekké a tarkaság egyhangúságában, ti halálos vegyszerek.
 Vidáman kimásztam az ágyból, mint liszt fehér halmai közül, s megroppantak csontjaim, régi szolgálók, időtlenek, mégiscsak semmik, por és hamu árvái. Gondoltam, ha időben leszek, még lesz lehetőségem bekukkantani a szomszéd dáma nyitott ajtaján, és szemem bedughatom a pajkos budoárba, hacsak bele nem mar a retinámba. Elrohantak a pillanatok, és én sánta bálnaként vergődtem utánuk. Néha igazán úgy éreztem magam, mint egy partra vetett hal, aki nem kap levegőt, mert oxigénjét más úton kaphatná, s idegen egy idegen világban. És élni szeretne, de tudja, hogy nem lehet, tudja jól, és mégsem tud semmit sem.
 Felmásztak rám a ruháim, majd a tükör elé léptem, egy törésvonal repedtsége nyalta végig sima testét, mégsem panaszkodott, és talán így jobban is tetszett, ezzel a különös ismertetőjeggyel. Látvány áztatta képzelgésként csurogtak szemembe vonásaim, és én hanyagul összefogtam a kapálódzó tincsek kusza, kárörvendő forgatagát, melyek haragosan a nyakamba mélyesztették vékony fogaikat. A gyomornak nevezett ismeretlen üreg kiáltott valamit, majd duzzogva elhallgatott, bár - mint egy láthatatlan hercegnő sértettsége - valahogy mégsem hagyott nekem nyugtot. Gondoltam, mégiscsak jobban teszem, ha valamiféle étek után nézek, mert a végén elkap a mindennapok nyomorúsága, és kacifántos hurkot köt a nyakam köré. Blúzom csücskét vakargatva - viszketett az élemedett -vánszorogtam le a rám káromlásokat hányó lépcsők rongyba vágott, foltos testein, miközben szürke élősködőkként lopakodtak fel bőrömre a por ráncai. Lopott ruhákba vergődött, felvarrt lelkű gyermekek szedték bot-lábaik a megveszekedett kövek vas-fogain, és egy kuporgó labda volt a bálvány-képű istenség arkangyala. Kezem mélyen a zsebembe mélyesztettem, mintha csak egy véghetetlen sugárúton kutatna a tekintetem, de az üresség kiálló arccsontja rám röhögött, mint szatirikus vén humor rossz ízlése. Mégis valahol a nincstelenség üdvös csücskén felkapaszkodott néhány garas kilátástalan reményteljessége. A sarkon egy pékség felkent betűi rántották vigyázzba elhasznált vonásaikat, mintha császár lenne a friss kenyér, és valóban volt ebben valami. Egykedvűen az üzlethez kullogtam, mint akinek mindegy, hogy üresség-e a telítettség, és a pék szájából kirántottam egy lyukas belű, kicsi cipót, természetesen némi jutalék fejében. Végigtekertem a tagjaim a város utcáin, szórakozást kutatva a szegletekben és a molekulák toporzékoló, sosem látott mosolyában. Tudniillik szabadnapom volt, mily bűvös karcolat is ez a dobhártyán, és mily elvesztegetett fecsérlés tudatossága.
 Megbotlottam a semmiben, majd a járdára fogtam, és egy nyitott szemetesben heverő lyukas, félpár zokni csíkjaiba veszett a szemem. Vállat vontam, gondoltam, megteszi, az egyik lábamon egyébként is csak a csupaszság hevert, így a padkára telepedve minden akarata ellenére magamra erőszakoltam a csíkokat. Majd szórakozottan továbbindultam, a legnagyobb valószínűséggel a kitárulkozó semmibe, mert úti célként legfeljebb a végtelent tűzhettem ki magamnak. Az egyik sarkon megpillantottam azt a férfit, aki a legnagyobb bizonyossággal ellopta a szomszéd néni relikviáit, pedig milyen büszke is volt rájuk az idős asszony. Talán csak nem kellett volna fűnek-fának ágára ráakasztania a nagy hírt egy ilyen környéken, amilyen a Világ-köz volt. Bizonyíték azonban nemigen intett felém egyik rozzant kerítés alól sem, ennek okán úgy véltem, jobban teszem, ha nem kísérlem meg játszani a nagy hírű detektívet, legyen az akár Maigret vagy Poirot, nem hatalmaztak fel az ész oly mértékével, hogy épségben kikászálódjam a felderítés hordójából. Egyébként is a fülemben karosszékbe zöttyenő szavakra pillantva, eszembe jutott, hogy súlyos beteg a kisfia, bár nem fektettem a hitem abba, hogy a gyermek sorsa komolyabban foglalkoztatná, de ki tudja, mégiscsak az apja.
 Így más kalandok után pislogtam, igaz, csak a város zajának kvartettje nyikorgott a fülembe, s mint apró gnómok másztak üregébe az élet zenészei. A többi közé szétválaszthatatlanul beilleszkedő hétköznap hiába próbálta megvillantani tarka tollait, az útra kelő eső cseppjei eltörölték a hamisságot. Láttam a kibomló esernyők értelmetlenségét, roppant védelem, és én a pocsolyákon lépdeltem tova, melyek rám kacagták tükörképem torz valóját, de én huncutul a képükbe rúgtam a mellettem elhaladók nem nagy örömére. Emitt megpillantottam egy fantazmák cifra gúnyáiba hempergett kurtizánt, akivel már személyesen is volt szerencsém megismerkedni, érdekes teremtés volt, kissé triviális, de egyébként szórakoztató lény talmi vágya, és a ruhája alól kikandikált az agya. Álmosság csókolta végig az arcát, végülis az esti műszak nemrég szedte össze sátorfáját, és nagy robajjal odébbállt. Éppen panaszosan társalgott valami slamposság áztatta idegennel, talán egy megkésett vendég, de nem, ez az apja. Becsületes szerelő, a társasház lámpáját is ő javította meg a múltkoriban, arról már minden bizonnyal nem ő tehet, hogy az rögtön másnap ismételten tönkrement. Mit lehet tenni, meg kell szenvedni az élet pajzán játékát, no, nem szó nélkül. Én sem tűrtem, hanem bosszúból tönkretettem a fűtést is, nehogy azt higgye a világítás, hogy holmi szórakozásból partizánakcióba kezdhet. Gondterheltség nyuvasztotta mindkettőjük vonásait, s rájuk rajzolta eltörölhetetlen grimasz-alkotását.
 Betérve egy kis kapu karba tett kezein, lerántottam néhány pillangó élénk fátylait, kik huncutul rám kacagtak, s bár egy vasam sem volt, rám szórták a szavak átkát. Én hálás szívvel megköszöntem, és néhány csókba merített savval marva fel az ajkuk, köszöntem meg e nagy kegyet. Sajnos a hangulatba keresztjét verte a felserdülő problémák iránti aggodalom, így itt sem lehetett nyugtom, tovább kutattam a Semmit, mely röpke kisdedként a két karjába kap, és én letéphetem a felhők babapopsi-sarkainak csücskeit.
 Feltettem, tán a gazdagabbak, ha nem is szívesen, de látni fognak, de a telehintett kirakatokban visszatükröződő pompa-báj ráncairól is rám öltötte nyelvét a letargia, egy triviális boldogságtalanság. És én láttam a rohanást, a lobogó sebesség véghetetlen fokozását, s kíváncsian az út végére pillantottam, mire fel ez a nagy sietség, s láttam kitárulkozni a pusztulás felkent poklait. Hm, bólintottam, már minden világos, valóban vonzó ez a felékesített, csalfa kilátástalanság, belém is lebilincselő vízióit fúrta.
 A járdaszegélyről egy félig elszáradt rózsa maradványa kukkantott felém, gondoltam, megtetszhettem neki, s hagytam, hogy a kezembe másszon. Lenyűgözött megtépett szirmainak szakadt vonala, mint elhasznált zsebkendő játszi ékessége, s fityegő gomblyukamba tűztem. Mily sok szépség is rejlik a természetben, kapaszkodott belém a gondolat, legyen az természetes vagy épített táj borzadálya, csalafinta bűbáj türkizzöld utópiája, talán mindkettő valakinek a keze munkája. Most egy tér hömpölygött felém hamiskás mosollyal a bajsza alatt, s én is biccentettem a sosemvolt esernyőm alatt. Egy szoborhoz léptem, ügyesen megformált tagok lengtek keményen a büszke alakon. Elé helyeztem a virágot, bár éltében biztos virulóbbak jutottak személyének, véltem, ha már ilyen nagy úr. Bár tán még holtunkban sem lehetünk egyenlőek. Én sem hittem abban a hármas egységben, már csak azért sem tettem, mert ami soha nem állt fenn, abba logikusan kapaszkodni sem lehet, hiszen egyszerűen nem létezik.
 A színház felé futottak ki alólam a lábaim, gondoltam, utánuk megyek, nehogy elveszejtsem e lényeges kellékeket, tudniillik újakra nem igazán tellett. Díszes fodrokba nyalt társaság hullámzott ki az utcára, és én láttam, mint pislant rájuk félénken a lámpa fénye, s irigykedve szemléli a luxus émelyítő badarságát. Én is kéjesen varrtam rá a tekintetem a finom anyagok nyalánkságaira, és lila színt hányt a pupillám. Vidám hangulat ölte beléjük kellemét, azt hihettük volna, hogy a gond számukra elvesztette az eszét, bár én nem tettem hitem a boldogságra, nem hozott volna vajmi sokat fogadása. Szórakozottan arrébb rúgtam egy kavicsot, mely dühösen rám vicsorgott, de én a hatalmasok tudatosságával és felsőbbrendűségével sétáltam át felette zsebre vágott kezekkel, egy koldus király udvari bohócának nemtörődömségével.
 – Mit játszanak ma este a színházban? – szőttem fel a kérdést a levegő kelméjére, és vártam, hogy valaki rám hímezze a válaszát. Rám pillantottak, idegenre, pedig azt hiszem, engem is ugyanolyan húsból faragtak ki az istenek, meglehet, silányabb a minőség, mégis ugyanazon a piacon áruljuk a szerveink.
 – A nyomorultakat – szűrődött felém a válasz egy úriember vigyorából, és néhányukon végiglépdelt a kacaj buggyos pantallójában. Nem igazán rúgta belém sértését a fehér fogak csillogása, inkább élveztem, mit hoz az ismeretlen ornamentikája.
 – Hm… minden bizonnyal szép darab lehet, igaz, még Victor Hugót is el lehet rontani… Bár nem hinném, hogy egy ily festői épületben, melynek rám potyog elit bája, színpadra állítanák az elfuseráltság rapszódiáját.
 – Meg ne sértselek, de nem hinném, hogy ilyen… ilyen öltözékben beengednének téged, kedves – festette a képemre fekete pilláit az egyik, fiatalság öltönyébe burkolózott hölgy. – Nem tolerálják a rongyokat. Előbb talán a megjelenésedre kellene költened, mielőtt megengednéd magadnak az ilyesfajta mulatságokat.
 – Csavargás helyett igazán munkába állhatnának ezek a jöttmentek – csapott az éjszakába egy mahagóniba faragott férfiúi hang. – Ha hajlandó lennél inkább az iskola köveit koptatni az utcák pora helyett, most nem ezekben a rongyokban hemperegnél a szemünk előtt, talán néhány koszos cent után kuncsorogva. Hanem ott ülhetnél a kivilágított épületben ahelyett, hogy most felfal az unalom, a teljes értelmetlenség. Az embernek célokat kell kitűznie, és harcolnia a javakért, egyébként felemészti a hiábavalóság, és okafogyottá válik megléte.
 – Ó, köszönöm, én is a darab része vagyok, nincs szükségem, hogy a helyet foglaljam a kényelmes fotelekben, jobban szeretem a színpad adta lehetőségek kifogyhatatlanságát. Bár bevallom, legtöbbször én is pusztán csendes megfigyelője vagyok a játéknak. De ha az ember kellőképpen figyelmes, fizetnie sem kell érte, mert minden koszdarabban ott rejtezik az élvezet, valami ismeretlenség értéke, avagy teljes értéktelensége, egy új tudásnak a reménye. Tehát, kedves hölgyeim és uraim, végső soron nem ugyanott járunk-e mindahányan? Meg kell adni, hatalmas színház az élet, és én nem vagyok éppen jó színész, maguknak legalábbis minden bizonnyal nagyobb szerep juthatott, s nagyobb ügyességgel is játsszák, de pusztán a főszereplőkből nem épül fel egy színdarab. Ha pedig a küzdelemről esnék szó, azt hiszem, hogy abban mindannyian elbuktunk, már csak azért is, mert hamis célokért, csalfa ügyért indul, és mindannyian a boldogtalansággal fizetünk. És végső soron Önök és én is az éj játékát figyelem, a különbség pusztán annyi, hogy teljesen más perspektívából, nemde? Nos, tiszteletem! – emeltem meg képzeletbeli kalapom selymes sötétjét, és további szép estét kívánva továbbkoptattam a macskakövek elnyomott fenségét.
 Kisétáltam a folyópartra, tán egy embertelenséget kerestem, s figyeltem a magány játékát a tömeggel. Néztem az égre futó fények nyalábjait, mint keveredik össze a természet és az emberi világ tudatossága, és mint lejtenek együtt táncot a nagy művek. S végső soron minden lármás ricsaj, megkopasztott, rút tökély, sehol nincsen szent béke és csend, mégis talán így van jól itt nálunk, idelenn.
 Végigsétáltam a part mentén, a lopakodó sötétségbe kavarodó bohózaton, és felém omlottak távolról a múlt felszentelt és züllött kápolnái. Az út mellett megpillantottam egy régi épület jótékony árnyait, sápadtan felcsillant reménye az ében sivatagában. Láttam, ételosztásra vár egy jó tömeg csavargó, s bevallom, nekem sem esett volna rosszul néhány forróságba burkolt falat. Az épület sarkában egy apró bódé kuporgott fából összetákolt falakkal, könyvek tarka sora hevert kócosan a polcok ragályain, mint elhasznált szolgák rongyos szakálla, s mint ígéretes vicomtnék kecses bokája. Kitárult az épület nyikorgó ajtaja, s rám tátotta sárga borba ájult ajkait a folyosó, felém repítette a hang rezdülésein az illat mámorát. Betolongott a sok elnyűtt bolha viseltes barnasága. Bizony hatalmas volt a verseny még itt is, a szegények szigetén, a csodák udvarában. Gondoltam, én is beállhatnék a sorba, megéri tán a sűrű harc az éhség ellen, de aztán mégis csak vállat vontam, s úgy véltem, jobb lesz, ha rájuk hagyom, oly sok itt a bölcs elme, s oly sok itt a vak bolond.
 Kár az izgalomért, e világ úgyis kiszalad önnön lábai alól, hiába minden téves hit. És én könnyedén a könyves bódé felé irányítottam lépteim…

Kota Johanna

Találkozás a COVID-19-es vírussal

Egy belvárosi presszóban találkozunk. Én érek oda előbb, leülök a törzsasztalomhoz, az ablak mellé. Szemben a város egyik legjobb könyvtára, jelenleg zárva. Nem messze van innen a Centrál Kávéház, a valamikori Eötvös Egyetemi Klub. Először telefonon akartam vele tárgyalni, de az áramban ott van Ahrimán, azaz Ármány! Ez a két alak egyszerre kicsit sok lenne.
 Középmagas, jó kötésű vírus érkezik. Vasalatlan, harmonikás nadrágot, bőrcipőt visel zokni nélkül, ingének kézelője nem látszik ki a zakó ujjából. Előre megkötött, gumis csokornyakkendője van, borostás arca, tehát éppen úgy néz ki, mint egy bugris magyar újgazdag, ezért nem kelt feltűnést. Energiaitalt rendel.
 – Nem fél tőlem? – kérdezi magyarul. Idegenes akcentusa van, szókincse csekély, amit mond, az nyelvtanilag úgy-ahogy elfogadható. Tehát úgy beszél, mint egy átlagos közszereplő a médiában.
 – Nem félek – mondom, mert jó az ellenálló képességem, vitaminokat szedek, kezemet gyakran megmosom.
 – Én viszont félek maguktól, emberektől! – válaszolja egész testében borzongva. – Még kapok maguktól valami nyavalyát.
 – Mondja, magát nem Kövid Inkának hívták eredetileg? Vagy a neve azt jelenti, hogy Covid inka? Talán dél-amerikai? – kérdezem.
 – Ez magánügy! – válaszolja. – Tehát nem fél, hogy fertőzést kap?
 – Herakleitosz szerint – mondom – az ember jelleme a sorsa.
 – Ethosz antropo daimon – fordítja ő vissza görögre.
 Ez tud görögül! Rafinált fickó! – gondolom. – Hogy jutott át a határon? Hiszen mind le van zárva!
 – Én minden határon átjutok – feleli. – Nem vagyok menekült vagy bevándorló, az útlevelem mindenhová érvényes. De úgy néz ki, hogy a Nyugat most már észre tért. Most úgy viselkednek, mint a normális államok: van határ, vámos, az integráció is folyik. De nem úgy, ahogy a nyugati sajtó gondolja, hanem úgy, hogy az újonnan érkezettek integrálják az őslakókat. Van, ahol már egész előrehaladott a folyamat. A régi templomokba új vallások költöznek, új szokások, új vírusok honosodnak meg. Azok az elbizakodott, öntudatos európai nők most majd megtanulnak kesztyűbe dudálni. Akár gumikesztyűbe! A múltkor voltam egy uszodában a maguktól számított második országban. Ott már nem riszálnak úgy a nők, mint régebben. Nyaranta már nem napoznak meztelenül a parkokban. Majd én mindre rászállok.
 – Milyen benyomásokat szerzett még a földrészünkön?
 – Nem látok szolidaritást az önök népei között. Szegény taljánokon csak olyan keleti államok segítettek, mint Kína, Oroszország, Kuba. Ezeket viszont állandóan kritizálják és lenézik. A legérdekesebbnek viszont azt találom, hogy tanulmányozva a huszadik század gyászos történelmét, a „szabadnak” nevezett nyugati sajtó és filmművészet majdnem mindig csak a nácizmus bűneiről papol. A bolsevista rémtettekről csak igen ritkán esik szó.
 – Hogy van az, hogy ön ilyen jól értesült?
 – Van egy távoli rokonom: a számítógépes vírus. Meg akad egy másik rokonom is: az a rafinált alak meg az áramban lakik. Úgy hívják, hogy Ármány vagy Ahrimán. Főleg ők ketten látnak el hírekkel, hogy tudjuk magunkat mihez tartani.
 – De miért ül olyan messze tőlem? Alig hallom a hangját!
 – Nem akarok elkapni valamilyen rusnya bacilust maguktól, az előbb is köhögött, krákogott, és rossz színben van. Lehet, hogy már nem húzza sokáig! De visszatérve a kérdésére, konstatáltam, bejárva a földrészt, hogy nyájas lakói félig már elhülyültek, köszönhetően az én nagyra becsült rokonomnak, a számítógépekben és telefonokban tanyázó Ahrimánnak. Nemsokára már a kölyköket is gépek fogják tanítani, a pedagógusok teljes kiiktatásával. Valamikor a világ proletárjai egyesültek, most a világháló tömegemberei teszik ugyanezt. Tempora mutantur! Régente a kommunizmus kísértete járta be Európát, most pedig a hasznos idiotizmus kísértete teszi ugyanezt.
 – Ön arról is tud, hogy Lenin elvtárs a bolsevizmussal rokonszenvező nyugati értelmiségieket hasznos idiótáknak nevezte?
 – Hülyének néz? Én nem a szocializmus idején jártam iskolába, és nem Nyugaton nevelkedtem. Már rég kipusztultam volna, ha nem alkalmazkodnék az új időkhöz.
 – Ön egész nap fertőz, vagy tart közben egy kis pihenőt is?
 – Szigorúan napi nyolc órában fertőzök. Van aztán heti két pihenőnapom, és még csúsztatni is szoktam. Például akkor, hogyha nincs elég páciensem. Nálunk is van ám érdekvédelem, jóember!
 – Én nem jósolok önnek itt nagy jövőt. Magyarországon nem sikerült annyi embert megfertőznie, mint másutt. Erről mi a véleménye?
 – Csak nem a Szentkorona fékezi a koronavírust? Vagy a Boldogasszony a hét lányával? Vagy a Magyarok Istene? Egyébként is indulnom kell: ma még alig fertőztem itt Budapesten.
 – Mely kerületeket részesíti előnyben?
 – A balliberálisok közül sokan nekem drukkolnak.
 – Mielőtt elmenne, nyögje már ki, hogy honnan származik?
 – Én ősidők óta létezem, maga szamár! Jelen voltam a Szentföldön is, az egyik nagy vallásalapító idejében, de akkor nehezebbek voltak a körülmények. Egy Poncius Pilátus nevű pasas az idegeimre ment, mert folyton a kezét mosta. De mielőtt odébb állok, elárulom, hogy ellenem nem reménykedhetnek külföldi segítségben! Annyi segítséget sem fognak kapni a Nyugattól, mint az a bizonyos Béla a mongolok ellen, vagy Szigetvár, Drégely, Eger védői a törökök ellen. Vagy Rákóczi az osztrákok ellen. Csak magukra számíthatnak! Mert ha valahol feltalálnak egy szert ellenem, az csak itt lehet maguknál.
 – A Parlamentbe nem megy? Ott ilyenkor sokan szoktak lenni!
 – Szívesen ellátogatnék oda, de taszít a koronájuk kisugárzása. És ne felejtsenek el áldani is az átkok mellett, mert sokat köszönhetnek is nekem: a tiszta levegőt, tiszta vizet, föllélegzett Földet. És megtanulják, hogy nem kell annyit nyüzsögni: lehet odahaza is kulturáltan szórakozni, és a saját országuk szépségében is gyönyörködni! Na megyek, az egyik metró megállóban lesz jelenésem.
 – Minek ránt ehhez arcmaszkot és gumikesztyűt?
 – Valahogyan az utasok bizalmába kell férkőznöm.
 Fizetés nélkül távozik, mert a pincér nem meri tőle elvenni a markában tartott fém kétszáz forintosokat.

Búcsú a COVID-19-es vírustól

„Van a Bajza utca sarkán egy kis palota.
Kisasszony, ha boldogtalan, jöjjön el oda!”
(Zerkovitz Béla-Szilágyi László: Csókos Asszony)

Napos májusi délelőtt a Bajza utcában sétálgatok. Még tart a járvány, az utca néptelen. A 18-as számú ház előtt (amelyen legalább tíz éve nincsen számtábla) furcsa alakra leszek figyelmes. Valahonnan ismerős, hiszen egyszer már találkoztam vele egy belvárosi presszóban, amely akkor még nyitva volt. Tömzsi, rosszarcú fickó, aki a nemzetközi proletariátus egyenruháját hordja (tornacipő, munkásnadrág, elnyűtt zakó, kívül hordott ing). Kezében okostelefon. Ő a COVID-19-es vírus, akit Kövid Inkának neveztem el!
 – Hát maga mit akar ebben az épületben, ahol a madár se jár? - kérdezem.
 – Meglátogatom az írókat és a költőket, de nehéz volt idetalálni. Úgy látszik, a művész urak rejtve akarnak maradni.
 – De hát mit keres ebben a székházban? Egy fél éve nincs itt egy lélek se, a vendéglő évek óta zárva! Ígértek presszót is, az se nyílt meg soha! Állítólag a házat tatarozni fogják, de már hét hónapja hozzá se nyúlt senki. Úgy emlegetik, hogy „a holtak háza”.
 – A mindenit! Rossz infót kaptam a számítógépes vírusoktól! Egész nap fertőzni akartam!
 – Káromkodni kezd: olyan, mintha a televízió valamelyik politikai műsorában beszélne.
 – Én ide be se engedném magát! Itt akar fertőzni? Hiszen a tagok között sok a tehetséges és tisztességes ember, akik szerény körülmények között élnek. Egész nap dolgoznak évtizedek óta, de még a nevüket sem ismeri senki. A közgyűlések alatt pedig lapulnak, mint dinnye a fűben. Nehogy a vezetők azt higgyék, hogy ugrálnának.
 – De hát nem az lett volna a feladata ennek az írószervezetnek, hogy megismertesse műveiket a közönséggel? Pedig én szeretem a vidéki írókat, főleg az idősebbeket. Úgy hallottam, hogy ők el-eljárogattak ide a rendezvényekre. Csöndben ültek a rossz levegőben, minden rossz verset és prózát megtapsoltak, és az elnökválasztásokon is részt vettek.
 – Hát, ez is igaz! Mindig megtöltötték egy közeli gimnázium dísztermét, és megválasztották azt, akit magasnak vélt helyről ajánlottak nekik. Általában a műsor végén lett volna idő arra, hogy elmondják a bajaikat, de addigra már elfásultak és hazamentek. És ez így ment a végtelenségig!
 – Ezt én mind tudom, mert van egy öreg rokonom, az influenza vírus. Az ide jár már nagyon régóta. Ő sokat mesélt arról, hogy mi folyik a helyi irodalmi életben. Őszerinte mindig van néhány fürge huncut, aki a többiek hátán karriert csinál, és díjakat kap. De nem a legbátrabbak!
 – Mondja, miért nem jön közelebb? Alig hallom a hangját.
 – Mert betartom az Önök szabályait. Másfél méterre kell állni egymástól. Mert nem akarok magától semmit sem elkapni. Az előbb is köhintett! Nekem még dolgom van. Fertőzés közben úgyis közel kell mennem az utálatos emberekhez. Még az írókhoz is, mert már előttem sincs semmi tekintélyük. Szóval hol lappanganak ezek a fránya irodalmárok?
 – Nehéz megmondani, mert most az irodalmi életben téli szünet van.
 – De hiszen most május van, maga szerencsétlen!
 – Bocsánat: akkor most tavaszi szünet van. Aztán jön a nyári szünet. De ezt már egy nagyobb és szebb palotában bekkelik ki! Van, aki szüretel, van, aki szünetel.
 – Mégis, hová szorultak ki az írók?
 – Először kiszorultak a klubteremből, aztán a könyvtárból, aztán az épületből, és ha ez így megy tovább, a köztudatból is ki fognak szorulni.
 – Hát akkor?
 – Keresse őket a digitális térben! Most ez van divatban! De úgy hírlik, alakult egy újabb írószövetség: talán ők majd másképp csinálják. Ők ugyanis még reménykednek. Úgyhogy maga oda ne menjen!
 – Pedig több kötet is van rólam, úgyhogy tagnak jelentkezhetnék. Ajánlóim: az influenza vírus és a számítógépes vírus.

Tábori László

Gereblyéztük az útpadkát, időnként arra járt egy fickó sárga sisakban, nem tudtuk, mitől fél, mi pattanhat rá az egyengetés miatt. Persze, ha gyorsabban csináltuk volna, akkor igen. A mi tempónkban akkor is nyugodt lehetett volna, ha nem forrt be rendesen a kutacsa. Kiröhögtük.
 Szép olívzöld katonai sátrakban aludtunk, emeletes ágyak voltak, és nagyjából egymillió emberre jutott két tábori zuhany. Mondjuk a mi brigádunk, ami hevenyészve lefedte az osztályt, már megszokta. Az erdészetiben is csak csütörtökön volt meleg víz a kollégiumban. Olyankor, ahogy a felső emeleteken fogyott a „termál”, a jó esetben törölközőben feszítő késlekedők lerohantak az alsóbb szintekre, remélve a megbízható megtisztulást. Ez időnként csak a városi kádfürdőben következett be. Egyszóval, a kollégium és az építőtábor nem sokban különbözött!
 A mi királyunk „Oroszlánszagú Richard”, ez volt a jeligénk. Ebből adódik, hogy nem ez volt az igazán nagy bajunk a táborral. Azok a reggelek, amikor minden nap másik csapatnak kellett egy nótát elkezdenie a zászló felvonásakor, az zilálta rongyosra az idegeinket. Előttünk már elhangzott minden: kimszesek, élükön Ságvárival vágtak e tájnak, mindenki ülte már torát, Lenin is előkerült már többször, a Volgán is elhúzkodtak már néhány hajót, sok kommunista ifjú is elindult erre-arra, és a párttal, a néppel is voltak útjaink.
 Amikor ránk került a sor, egy népdalt választottunk, felcsendültek az „Amikor én legény vótam, a pináért majd meghóttam...” felejthetetlen akkordjai. Állítólag még az is szóba került, hogy az ország összes középiskolájából kivágjanak bennünket, de túl sokan voltunk, valamint a hevenyészett kórus tagja volt legalább három nagyobbacska város párttitkárának „teljesen megtévesztett fia”, egy határőr ezredes szomorú csemetéje és egy ifjú, akiért a néphadsereg valamilyen csoportfőnöksége vállalt kezességet. Szeptemberi Sopronba érkezésünkkor az osztályfőnökünk könnyben úszó szemmel köszönte meg, hogy a nyári szünidőből kilenc napot a velünk kapcsolatos események boncolgatásával tölthetett. Közölte, hogy nagy valószínűséggel mi vagyunk pedagógiai pályájának csődje. Csodálkozva konstatálta, hogy csaknem egyhangúan kijelentettük, hogy az menjen még egyszer építőtáborba, akinek Krupszkaja, vagy Rosa Luxemburg rángatta idegesen a bölcsőjét. Aztán minden elcsendesedett, igaz kosármeccsen, amikor vagy húsz ponttal vert minket az ellenfél, fel-felhangzott az említett klasszikus. Az esetnek igen komoly híre ment a hűséges városban!
 Először a téli szünetben mentünk haza, addig egy nyüves szó nem esett a következő évi építőtáborról, viszont a hazautazás napján a pártösszekötő tanár, aki fizikát is tanított, figyelmeztetett bennünket, hogy az új évben már iskolaköpenyben kell feszítenünk a padokban, ez az új országos rendelkezés. Megköszöntük, hogy aggódik értünk, de már hazafelé menet töröltük a szürkeállományunkból ezt a nyilvánvaló tulokságot. Ezt jelentősen elősegítette a Pécsig vonaton töltött hét óra és az időközben elfogyasztott „béketáborbéli” tömény italok jelentős mennyisége a lengyel vodkától az albán konyakig. A jeges januárban is hidegzuhanyként ért bennünket, hogy az első órán bejött az osztályba az igazgatóhelyettes, és az ismert kreativitásunkra bízta, hogy a következő szünetben hogyan szerzünk köpenyeket. Akinek nem lesz, az igazolatlan órák sorát birtokolja majd! Ami ugyan a barna vadászkutyát sem érdekelte volna, de meglehetősen bizonytalan volt, hogy hány igazolatlannal vágják ki az embert a kollégiumból a következő félévtől.
 A közeli leánykollégiumban a gyengélkedőn lézengő néhány ifjú hölgynek és Buti Zoltánné zöldségesnek köszönhetően mind a három tucatnyian valamilyen köpenyre emlékeztető ruhadarabban feszítettünk becsengetéskor olyan áhítattal, mintha a koronázási palást díszlett volna rajtunk. A köpenyellenőrzés összetett pedagógiai feladatával megbízott tanár nem próbálta visszafojtani azt a zsigeri röhögést, amit a kék vagy piros pettyes, alapos mellbevarrással büszkélkedő, horgolt galléros, vagy egyszerűen csak rothadó sárgarépától foltos holmik látványa váltott ki belőle. Délután aztán beszereztük a saját göncöt, a munkaruházati bolt történetében a legszebb lapra kívánkozik az a néhány óra. A köpenyeket visszavittük, a komolyabb mellbevarrásosokat igyekeztünk személyesen megköszönni, a zöldséges nénitől valókat csak úgy lehajigáltuk a hagymás zsákokra. Két hét alatt kiderült, hogy a kényszerű beruházás teljesen felesleges volt, akkor már a rosseb sem törődött vele, hogy mi van rajtunk. Mehettünk volna oldalt kötős fecske fürdőgatyában is, de tél volt. Egyedül a Légrádinak tették szóvá a munkásőr zubbonyt, amit az éppen esedékes örök szerelme lopott el a munkásmozgalom iránt felettébb vonzódó apjától két napra.
 A lányocska egyébként igen találékony volt, örömmel vállalt részt abban az őrületben is, amikor a kollégiumi szobákat különféle feliratokkal igyekeztünk egyedivé varázsolni az aktuális sztárok, Zalatnay, Katona Klári képei helyett. Több olyan táblához jutott hozzá fondorlatos módokon, amiket a buszvezetők órákig kerestek, közben mindenféle kemény pornóba illő javaslatokat téve a váltótársuknak, vagy a forgalmistának. A nevelők eleinte érdeklődve nézték ezek mellett a különféle budapesti villamosok feliratait is, garázsmeneteket és különjáratokat, az Agyagosszergény falutáblát, a „Fegyvertöltő és ürítő hely” figyelmeztetést. Legnagyobb sikere a három vándor táblának volt, ezek csak pár órát töltöttek egy-egy háló ajtaján, ezek a „Női WC”, „Férfi WC” és a „Termelőszövetkezeti lófedeztető állomás” voltak. Akkor kezdték ráncolni a homlokukat, amikor rendőrautók rendszámai kezdtek előkerülni, és az a tábla fityegett - igaz, csak rövid ideig - a tanári ajtaján, hogy „Sopronkőhidai Fegyház D bejárat”. Akkor kellett leszedni az összes táblát, amikor a betegszoba feliratot az „Achtung, Stadtgrenze!” váltotta fel. Ezután már csak partizántevékenység zajlott: egy hétig lógott a főbejáratnál a kollégium táblája mellett az „Ínyenckedő” büfé csirkecombokkal ékesített megállítója. Ezt maga a pecsenyés látta meg, és az elkövető minden nőismerősét feslett életűnek titulálva saját maga szerelte le onnan.
 A tavaszi szünet előtt egy nappal jelentették be az építőtábor időpontját. Húsvét másnapján este kellett volna visszaérkezni, de esze ágában sem volt senkinek. Másnap az első órákat öt, aztán nyolc, később tíz embernek tartotta meg, aki egyáltalán bevállalta ezt. Dél körül teltek meg a padok, az asztalon pedig egy kazalnyi ellenőrző hevert. Bennük igazolások garmada az elmulasztott órákat illetően, világosan kiderült, hogy a szent haza összes vonatja, autóbusza és taxija az adott pillanatban olyan szinten volt üzemképtelen, hogy ez lehetetlenné tette a pontos beérkezést. Minderről egy tucat sofőr, forgalmista és kalauz nyilatkozott, megesküdve az anyja életére. Az osztályfőnökünk szerint ezek az alkotások a szépírás szintjén is értékelhetőek, tartott is belőlük némi ízelítőt a következő órán, mielőtt beírta az igazolatlanokat. Külön kitért arra, hogy a füzetkék tetemes része már a nyári táborral kapcsolatban is tartalmazott megható bejelentéseket elodázhatatlan, valószínűleg utolsó közös családi, külföldi és már befizetett nyaralásokról abban az időpontban. A legdrámaibb hír az volt, hogy egyikünket sajnos akkor fogják azzal a köldöksérvvel műteni, amit valószínűleg a gyakorlaton fog szerezni. Mi a szobatársammal, a Sanyival, nagyon szerettünk volna menni az építőbe, de pirosra sírt szemekkel egy tájékozódási futóversenyre kell mennünk az endékába. A Kárászi Medosz SE illetékes szakosztálya nevezett be bennünket a lübsützi nemzetközi versenyre. A tanár úr több csodálkozó tanú előtt kijelentette, hogy ha ilyen szakosztály létezik, akkor ő a farkán elpattog a Gyógygödör borozóig.
 Pedig Lübsützben volt nemzetközi találkozó, két daruvári horvát leendő agrármérnökkel három műszakban szedtük le a forró téglát egy szalagról, és úgy raktuk le raklapra, hogy dróttal azonnal kötegelni is lehessen A munkát egy ismerősünk szerezte, akinek a sváb rokonait pechjükre a keleti szektorba telepítették ki. Tíz napot dolgoztunk éjszaka, hogy a kapott pénzből a másik dekád alatt szemügyre vehessük a turisztikai bravúrokban bővelkedő „demokratikust”. Előbb azonban Gudrunt vettük szemügyre.
 Egy lehúzható ablakú, irodának hívott tömlöcben ücsörgött az asztal mögött, a háta mögötti másik asztalkán egy RFT lemezjátszón mindig Frank Zappa bakelitja forgott. Egy köldökig kigombolt kockás inget viselt, mindig vigyorgott, mint a tejbetök, jó szaga volt. Ezt onnan tudtuk, hogy neki kellett benyújtani minden reggel az esti műszak céduláját, amit nem is színpadi, inkább cirkuszi mozdulattal tűzött egy darab tenyérnyi deszkából délcegen meredező nyolcvanas csavart szegre. A végén majd összeadja, stemplit biggyeszt rá, aláírja, és három ablakkal arrébb felvehetjük a pénztárból a bérünket.
 Szombaton reggel leadtam a cetlimet, és bevonultam a szobámba. Mi is azon a folyosón laktunk valamikori kéziraktárból kialakított fülkékben: ágy, egy szék és valami polc, ez volt a fejedelmi bútorzat. A folyosó végén volt a mosdó, három és fél percig vörös víz folyt rólam, egy törölközőben visszasunnyogtam. A széken megláttam a kockás inget, gyorsan bezártam az ajtót, így tettem kedden is.
 Utolsó reggel leadtuk a papírt, Gudrun nagy vigyorogva egy tekerős számológéppel összeadta, írt kézzel egy összesítőt, hozzá tűzőgépezte a bizonylatainkat, és kinyújtotta az ablakon. Megnéztem, rossz volt az összeadás, majdnem kétszer annyi volt a papíron, mint amennyi járt volna. A kockafejű pénztáros szó nélkül kifizette! Sanyival merően néztünk egymásra, amikor kiderült, hogy ő is többet kapott. Úgy gondoltuk, hogy legalább egy csokor virágot viszünk Gudrununknak. A németek nem állhatták a szegfűt, temetői virágnak tartották, egy-egy szép margaréta csokrot vittünk. A kifelé settenkedő két horvát érdeklődve bámult bennünket, gyorsan el is búcsúzkodtunk tőlük. Az ablak mögött ült Gudrun, körülötte négy csokor margaréta!

Mezei Attila

A vasutas iskolán megtanulták kezelni a távírót, elsajátították a morzejeleket. Gyurka tanakodott magában, hogy ezt mi okból. Szerencsére azokra a zászlójelekre nem került sor, amivel a révkalauzok terelgetik a gondjukra bízott nagy, bamba, tehetetlen szállítóhajókat. A gyakorlati napokat szerette igazán: a teljesen eredetivel megegyező módon berendezett tan-forgalmi irodában dolgoztak, mintha a trieszti vonal forgalma dübörögne az ablakon túl. Megtanultak váltót állítani, bejelentkezni, jegyeket kiadni. Neki nem volt nehéz sora, hiszen az apja is forgalmista volt. Körülötte lebzselt gyerekkorában, ha éppen nem halászott a szalatnaki vízfolyásban, vagy gombászott a liponyai hársasban.
 Gyorsan véget ért ez az időszak, tizenkilenc évesen már leszerelt frontkatona volt, harcolt a szerb és az olasz fronton a pécsi gyalogezred szürke bakájaként. Azért élte túl, mert a Miska vigyázott rá! Akkor találkoztak, amikor a szerb Vakuf melletti mezőn a szakaszukat elkezdte lőni egy repülőgép. Olyan alacsonyan jött, hogy látták a pilóta bőr sapkáját, zöld szemüvegét. Kelepelt a géppuska, csak feküdt dermedten, beszart. Valaki a zubbony gallérjánál megragadta, és berántotta egy kőrakás mögé, a Miska. Kilencen rondították össze magukat, az összes újonc. Valahogy rendbe szedelőzködtek, a gatyákat otthagyták szanaszét. Kaptak újat, de az árát levonták a zsoldból…
 „Nem ugrálsz, nem jár a szád, nem jelentkezel semmire, amikor lehet, pihensz, nem iszod a rumot, azt csinálod, amit én!” – ez volt a Miska tízparancsolata. Így csinálta, ezért nem ásták el valami poros útszélen, ezért nem lőtték szét a lábát, mint az egregyi Taller Jánosnak, ezért nem került a milánói katonai kórházba, mint a Vida Pista. Megúszta! A megéltek miatt tudta, micsoda érték az élet, és hogy a forgalmista tanfolyamnál csak egy jobb dolog lehet, a mennyország.
 Töttösre került először, jobb lett volna helyi állomás, de megtanulta „Nem ugrálsz, nem jár a szád”. A hajnali tehervonattal járt, inkább az utolsó kocsi figyelő fülkéjébe mászott be, a mozdonyban büdös volt és mocsok. A vonat az állomás előtti kanyarban annyira lelassított, hogy egyszerűen lelépett a sínpár melletti kőágyra.
 Minden reggel látta a kocsmáros feleségét, a macskákat cicogta össze, öntött nekik egy tálba tejet, és ott állt mellettük, amíg lefetyeltek, távol tartva a barna korcs kutyát. Az éjszakás már nagyon várta, sietett a szőlőbe, ott mindig van dolog, be volt keverve a gálic, permetezni kell. Nehogy ne legyen bor! „Nincs újság, és ne bassz el semmit”, ennyit beszélgettek. Beírt a naplóba, megszámolta a jegyeket és a pénzt. Egy áldott nap sem stimmelt! A váltója néha kivette egy liter bor árát, amit másnap visszarakott. Egy Salvus vizes palackban hordta az italt a kocsmából, az üvegnek a fogason lógó vasutas kabátban volt a helye. Lassan jövögettek a dombóvári piacra igyekvők és azok, akik a vasúti műhelyekben, vagy a fatelítőben dolgoztak. A kofák letakart kosarakban, kesze-kuszán szegezett, drótozott ládákban, ketrecekben, hátra vehető zsákokban vittek mindent az újkrumplitól az élő rántani való csirkéig. Ez akkor volt igazán érdekes, amikor visszafelé jöttek, a maradékot olcsón meg lehetett venni tőlük. „Húgyért, szarért”, szokta mondani az állomásfőnök, aki még a személyvonat előtt mindig megérkezett. Általában beült a papírjai közé, jelenléti ívvel bajlódott, mindenféle - általa teljesen feleslegesnek minősített - jelentéseket írt, délre már könyékig indigós volt.
 A személyvonatra érkezők közül a fiatalabb asszonyoknak ő adta ki a jegyeket, ez idő alatt alapos látleletet vett a melleikről. Volt baja a fehérnéppel elég, de legtöbb az otthonival. A felesége nagyságos asszonynak képzelte magát, és a Dárius király pénzét is képes lett volna elkölteni. Ágyba csalogatni ritkán lehetett, akkor is olyan volt, mintha isteni kegyet gyakorolna. Ezért a főnök nadrágszíja elég gyakran idegen helyeken oldódott kifelé. A futurás asszonnyal is volt valami kalandja, ami balul végződhetett, mert egy idő után a forgalmistát kezdte küldözgetni a madaraknak szánt napraforgóért, aminek beszerzését ennek előtte ki nem engedte volna az indigós kezéből. „Menj te, én nem állhatom az asszonyt, az még akkor is mérges lehet, amikor baszik”, utasította ifjú beosztottját, aki hamarosan megkedvelte ezt a feladatot. Az asszony nem volt mérges, de még nyáridőben is hordott bugyit, jelentősen megnehezítve ezzel a rövid, de igen heves találkozások első lépéseit. A főnöknek feltűnt, hogy milyen vidáman cipeli a Gyuri a nehéz kosarat, meg mintha a madarak is többet zabálnának.
 A következő héten a forgalmista már az otthoni állomáson lépett szolgálatba. Ez már egy igazi állomás volt, nem egy pályaszéli bódé, mint Töttös. Két pár sín, rakodó, emeletes épület. Fent lakott az állomásfőnök, alul iroda, váró, angol wc, előtte hársak, rózsalugas és ártézi kút, távolabb egy nagy óvóhely. Igaz, a falu jó két kilométer és az út sem első osztályú, de az állomási kilenc háznak van boltja, kocsmája. Ami a legfontosabb, az egyik ház az övék! Elég csendes volt a forgalom a háború után, a gyárak éveken keresztül a hadseregnek termeltek, a gazdaság most kezdett éledezni, az ország kisebb lett, a pesti kommunisták is sok bajt csináltak abban a négy hónapban. A katonavonatok még jöttek, mentek, irányították haza az orosz, szerb, olasz hadifoglyokat. Énekeltek, mutogattak, röhögték a legyőzötteket. A főnök igyekezett úgy intézni, hogy ezen az állomáson ne álljanak meg a fogolyvonatok, mert leszállnak és összeszarnak mindent.
 A mozdonyt túlharsogta az éneklés, amikor az olaszok jöttek. A marhavagonok nyitott ajtóiban ültek barnán, fiatalon és pocsolya részegen. Eddig nyiladék árkokat ástak az erdőben, több kilométer hosszú egyenes árkokat, agyagba, sziklába. Barakkokban laktak, amiket azonnal felgyújtottak, amikor meghallották az értük jövő vonat dohogását. Mentek haza, túlélték a háborút mégis! A nyitott ajtóban vagy hatan ültek, kigombolt ingben, félmeztelenül, bakancsos lábukat lógatva. Egyiknek-másiknak olyan furcsa, kamasni szerű lábszárvédője volt. Az ajtó közepe táján ülő alacsony, zömök katona felállt, a forgalmistának eszébe villant ”Még a végén kiesik ez a részeg digó”. Kiesett! A két vasutas rohanni kezdett feléje, a vészféket meghúzták, a szerelvény csikorogva fékezett. Úgy látszott nincs nagy baj, a részegeket megóvja az Istenke! Az olasz feltápászkodott, négykézláb szemlélődött, értetlenül, mellette húztak el a fékező vonat vagonjai, megbillent, túl közel került a kocsikhoz, egy lépcső halántékon csapta, azonnal meghalt. A vonatparancsnok megkerestette az egy pillanat alatt kijózanodó bakákkal a papírjait, dögcéduláját letépték. A forgalmista látott már ilyet, a Monte Grappán, amikor az olaszok fentről a fedezékükbe gurítottak egy vashordót, az a mellvéden átfordult és kiderült, hogy egy latrina köszönt be hozzájuk. Levették a szuronyokat és sötétedésig álltak a százötven liter híg szarban, aztán felosontak, és agyonverték mind a négyet. Akinek a Miska egy éles ásóval szinte szétvágta az arcát, annak lógott ki fektében hasonló cédula!
 Eugeniu Ribechini, Volterrában született, és a kárászi temetőben pihen majd a feltámadásig, mert ez van a legközelebb. A forgalmista lement a faluba keresni egy fogatost, aki a már magára hagyott olaszt – a vonat már elment, elvitte a többieket haza – elviszi a ravatalozóba. Szólt a papnak, a bírónak, hogy valakivel ásasson sírt, az asztalosnak, hogy tákoljon össze valami ládát koporsónak. Másnap eltemették, nyár volt, nem volt mire várni, mielőtt elkezd büdösödni. A Szalai kőműves talált a sírház mögött egy régi követ, a már alig olvasható sváb nevet kínnal-keservvel lecsiszolta és rávéste az olasz nevét. Valaki a sírra rakott egy jókora csokor margarétát.
 Imrőék állomási kocsmájában sokáig a katona halála volt a leggyakoribb beszédtéma. Nem csak az állomási kilenc ház lakója járt ide, megálltak a köblényi, szalatnaki svábok is egy pohár borra, aztán az állomási rakodó munkásai is mindennapos vendégek voltak. Ezek általában ittak, de a söntés mellett nyíló ajtajú szatócsboltban is veszegettek ezt-azt, dohányt, sósborszeszt a lábukra. Volt abban a falnyi, sokfiókos szekrényben ezer dolog. A család megélt a kocsmából, boltból. Az asszony, ha évente kétszer szépen felöltözött, francia csipke szegélyű ruhát hordott. Az ura pedig keményített fehér gallért. Igaz, minden pengőt, fillért megfogtak, kicsit vizezték a bort is. Ezzel vigyázni illett, a Blum ács egyszer kért egy pálinkát, akkor éppen seprőt tartottak, mert szerinte olyan vizes a bor, hogy kijózanodik tőle, az pedig szigorú dolog lenne.
 Havonta egyszer zenés mulatság is volt, a kocsmáros minden egyes alkalommal órákig alkudozott a falusi zenekar rangidősével, akiről azt is tudta, hogy nála nagyobb orvvadászt nem hord a föld a hátán. Minden esetben arra jutottak, hogy ez az utolsó, rohadjon le a kezük, ha még egyszer üzletet kötnek. A banda szépen muzsikált, ha megerőltették magukat, még egy-két sváb számot is tudtak. A kottát nem ismerték, az abból való muzsikálást úri furfangnak tartották.
 Fene tudja miért, egy alkalommal egyszerre aludtak el a petróleumlámpák, sötét lett a nagyteremben. Pillantásnyi csend után a cimbalmos hangja hallatszott „Na, most baszhatnátok meg a kottás muzsikusaitokat”, és játszottak tovább a sötétben, ahonnan időnként gyanús visítozás rontotta a zene áhítatát. Aztán az alkalomra felfogadott segéderő csinált valamit a fénnyel. A zenészeknek, így szólt az alku, bor is járt. Az ivó tulajdonosa, túltéve magát az üzletkötés okozta rossz érzéseken, a legjobb és vizezetlen borát vitte oda egy nagy, rózsaszín, virágos kancsóban. A muzsikások megkóstolták és megállapították, hogy „Jó hideg”. A kocsmáros agyán átszaladt egy-két keresetlen jelző anyjukat, lányaikat illetően, de szó nélkül hagyta faképnél a már szélesen vigyorgó hangászokat.
 A Gyuri, bár nem volt igazán kocsmába járó, minden ilyen muzsikáló esten ott volt. Egyébként minek járt volna az ivóba, volt otthon bora. Igaz, a hazai szőlőket elvitte a filoxera, vörös borból otellója volt, fehérből meg delavári. Az izabellát a szaga, a nohát meg az ereje miatt nem állhatta. Mikorra szomját oltotta volna, már tántorgó részeg lett tőle. Tántorogni nem szeretett, táncolni igen. Sokszoknyás, magyar bálok voltak az állomásiak, körtánccal, csárdással.
 Gyuri leginkább a Tormáék nagyobbik lányát táncoltatta, piros arcú, erős kezű, faros, melles teremtés volt. Apjáék marha- és lótartó, néhány sokholdas, szívós parasztok. Kitartásra nagy szükség volt ezeken a silány földeken, némelyikben még a döglött kutya sem akart elrohadni, olyan sovány volt. A lány is szeretett a vasutassal táncolni, a szünetekben szívesen ki is ment volna vele levegőzni, engedve az unszolásnak, ha nem félt volna az anyja villámló pofonjaitól, aki persze ott ült a padon, és látott mindent, illetve amit akart. A csárdásnál néha, egyre gyakrabban, össze-összeértek, ütődtek. A lány egyszer megjegyezte „Jó veled táncolni, de a pincekulcsot otthon hagyhattad volna”. Nagyon jól tudta, hogy nem a kulcs keményedett a felhajtós, barna nadrág zsebében, és abban is biztos volt, hogy most semmi esetre sem szabad kimenni szippantani a friss, hársillatú levegőből. A lányt legközelebb akkor látta, amikor a vonat indulása előtt egy perccel odaállított a pénztárablakhoz. Piros volt az arca, izzadt a cipekedéstől. Két nagy kosár margitázs szilvával készült a piacra. Ezt az apró, magvaváló, mézédes gyümölcsöt talán még Kleriék hugenotta ősei hozták be, sokan nagy becsben tartották, a piacon pedig, ha össze nem is verekedtek miatta, de mindig elkelt.
 – Az utolsó szent pillanatban kell ideérni? Már hallom a mozdonyt, és még a jegyeddel kell vacakolnom, gyere ezután előbb!
 – Már adhattad volna a bilétát, ha nem járna annyit a szád! – csípősködött a felvágott nyelvű fehérnép, de ezután korábban jött. Előbb öt, aztán tíz, később húsz perccel is. Eleinte az iroda ajtajában rihegtek, röhögtek, földön a kosarak, zsákok, mikor mi. Kisvártatva ezek a holmik magukra maradtak az ajtó előtt. Gyuri váltója fejcsóválva rakta sorba már harmadszor a határozmányos dossziét. Olyan, mintha leesne az asztalról, és utána sebbel-lobbal csak vissza lennének dobálva a papírok a tartóba. Meg is kérdezte a Gyurit, de az nem emlékezett semmire. Hacsak arra nem, hogy reggel a lány szándékosan lökte le a pakkot, ami gondosan félre volt téve, mert a nagy mozgolódástól már kétszer leesett. Aztán nevetve kiszaladt, gyorsan berántva az ajtót, mielőtt a forgalmista a fenekére csapna egy csattanósat. Így ment már jó ideje, a többi várakozó vigyorogva szemlélte az ajtó előtt árválkodó kosarakat, leginkább irigykedtek.
 Aztán egyszer kedden, a vonat előtt tíz perccel érkezett a szerdára ígért, az átereszeket ellenőrző hajtány. Szalatnakról szóltak át, hogy már el is indult. A lány az asztalra dőlt, jobb lába felhúzva, Gyuri mögötte állt a szolgálati szék vastag, bőr párnáján, az asztal lábát mégsem fűrészelhette le. A hajtány meg egyre közeledett. „Pedig én ennek a végire járok, még ha a kormányzó különvonata jön felzászlózva, akkor is”, gondolta a derék vasutas, és így is tett. A papírok szétszórva a földön hevertek. A hajtányról lekászálódó két ember, az egyik valami vasúti tisztféle, egy össze-vissza gombolt blúzban ácsorgó, kipirosodott arcú fehérnépet látott az iroda előtt, meg két kosár almát. A kivágódó ajtóban megjelent egy fiatal, sápadt forgalmista, csálén álló sapkával a fején. Bátaszékig tárgyalták, könnyesre röhögve magukat, hogy mi előzhette meg ezt az életképet!
 Az érintettek viszont nem röhögtek, mert a Gyuri a hajtány váratlan érkezése miatti megrázkódtatás hatására igencsak megfeledkezett valamiről. Már többször eszébe jutott, hogy így kellene tennie. Ha csak úgy megkérné a lányt, biztosan nem adnák hozzá. Gazdagok, még a cséplőgépben is van részük! Ellenben, ha történne valami megbocsájthatatlan, akkor még ők szorgalmaznák az ügyet. Vagy a lány hirtelenharagú, kétméteres apja egy cigányfejszével egyszerűen agyoncsapná. Ez a valószínűbb! Van kockázat, de mi van anélkül! Most a hajtány megoldotta ezt a kérdést.
 A lány természetesen az anyjával osztotta meg először a jónak is nevezhető hírt halkan, szinte suttogva, illendő távolságból. Az rögvest a kezébe nyomta a vizes vödröket, hogy menjen el a sörösi forráshoz, de két órán belül vissza ne jöjjön. Azután mélyet - szinte gyomorból - sóhajtva elindult megkeresni az urát. Az ember gyalog ment az állomásra, csizmában, zsebórásan. Azért ment így, hogy ne érjen oda olyan gyorsan, még agyoncsapná ezt a rühes baktert, akihez kénytelen lesz hozzáadni a lányát, pedig nem oda szánta. A lányhoz is lett volna egy-két úri szava, de a boga istennek nem akart hazaérni a vízzel. Az anyja sem értette, hol lehet. Mégiscsak kiszolgált frontkatona ez a csirkefogó, nyugdíjas állása van, aztán a jelek szerint élet is van benne, az anyja oltáron függő hétszentségit.
 A Vidát látta szöszmötölni a gazos szőlőjében, zöldhagymát húzkodott ki, kötögette csomóba, hogy a borbélynál a vasárnap reggeli borotválkozóknak eladja. Lekiabált a vén lator:
 – Ki van öltözve, mint egy járásbíró, hová húzza azt az óraláncot?
 – Semmi köze hozzá, de hová lehet itt menni, az állomásra!
 – Talán visz valamit a piacra? – kérdezte a Vida, akinek eszébe jutott a kaján szóbeszéd a vasutasról, meg ennek a konok parasztnak a lányáról.
 – Nem! – tömör válasz, elhallgatva a hozzá gondolt „kurva anyádat”. Ránézett a szőlőre, biztos volt benne, hogy egyik kezét a seggébe dugva is jobban rendben tartaná, mint ez az ingyenélő zenész-rabsic.
 Az állomáson rendben ment minden, nem csodálkoztak, amikor meglátták. A fiú éppen Bátaszéken volt. Behívták, a diófa alatti asztalnál leültették, kínálták, de nem fogadott el semmit. Megbeszélték a tennivalókat. Hazafelé bement a kocsmába, és megivott háromszor három deci fehérbort. A Gyuri még aznap délután bement a faluba, kirángatta a műhelyéből a háborús barátját, védelmezőjét, a Miskát. Leánykérőbe mentek.
 – Ez egy gazdag lány, elzavarnak bennünket!
 – Már minden el van rendezve! – mondta a vasutas, és elvigyorodott, eszébe jutott a hajtány. Méghozzá alaposan!
 A pap nem először hallott olyat, hogy vihargyorsan ki kell hirdetni a jegyeseket, az esketés tervezett időpontjában sem kellett éppen Rómába mennie, a főnökéhez. A zenészek is ráértek, a Vida még azt is kibökte „Hát ezért sietett az állomásra az öreg Torma”.
 A Füzi Gyula vőfélykedett, a Kispapp Teri néni volt a szakácsné. Rendben ment minden, a vacsoránál csak a papot kellett bíztatni, hogy egyen a tisztelendő úr, a többieknek nem kellett mondani, azoknak megvolt a magukhoz való esze. A férfiak jól berúgtak, amelyik nem annyira, az hazaérve összefeküdt holtfáradt asszonyával, kizárólag az új pár tiszteletére.
 Gáspáréknál kicsit más lett a világ, a fiatalok az első szobába költöztek. Új szagot lehetett érezni, a menyecske orgonás szappanjáét. Új hangokat lehetett hallani, nem csukódott jól a szoba ajtaja, áthallatszott egy kis sóhajtozás.
 – Most szegik be a gyerek fülit!
 – Bolond maga, vén bakter! - magában nevetett az asszony.
 – Elfordulhatnál, alig férek el.
 – Tudom, mit akar! – de nem mozdult.
 Az ember felkelt és becsukta az ablakot, mert ömlött be a hűvösség. A holdfényben jól látszott, hogy ez a „fülbeszegés” jó hatással volt rá is, visszaóvakodott az ágyhoz és látta, hogy az asszony átvackolódott ugyan, de hely az még kevesebb van mellette. Visszacsoszogott és becsukta az ajtót, nehogy most azok vihogjanak a sóhajtozáson. Dübörgött a vasút, születtek újabb gyerekek. Az állomásról, Gáspáréktól nem látszott, lépteinek zaja nem ért el addig a közelgő újabb háborúnak.

Mezei Attila

Két szőke nő ül egymás mellett a 28-as villamos Népszínház utcai végállomásán, és indulásra várva beszélgetnek. Egy jól karbantartott, rövid hajú, ezüstszőke ötvenes és egy hosszú hajú, aranyszőke, alig huszonéves. A fiatalabbik egy fiúval való megismerkedéséről mesél.
 – Ahogy megláttam az edzőteremben, teljesen rákattantam.
 – Az mit jelent?
 – Hogy nem bírtam nem nézni.
 – Szóval, szemeztél vele. Erre ő?
 – Észrevette, ami gáz volt, de csak néztem tovább.
 – És odament hozzád?
 – Dehogy! Amikor gépet cseréltünk, én otthagytam a vizes palackomat, ő meg utánam hozta.
 – Ez olyan, mint nagyanyáink zsebkendőleejtése – mormogja az idősebb, és belegyezően bólogat.
 – Milyen zsebkendő? – zökken ki a fiatalabb a történetből.
 – Semmi, mondd tovább!
 – Aztán rebegtettem, ahogy kell meg domborítottam, tudod.
 – Na, de erre már csak lépett!
 – Persze, odaadta a telóját, hogy írjam be a számomat – csacsogja büszkén, és bizonyítékul mutatja a fiú számát az ájfonján.
 – Te? Az övébe?
 – Igen, ez így szokás.
 – Aha. És utána?
 – Két nap múlva bejelölt a fészen. Nézd csak, milyen cuki pasi! – ragyog fel a szeme, és mutatja a srác profilképét.
 – Tényleg helyes. De csak két nap múlva? – húzza fel a szemöldökét az idősebb.
 – Ja. Tök gyorsan. De aztán rögtön a Twitteren is követni kezdett.
 – Követni? ¬– kapja fel a fejét az idősebbik kissé rémülten.
 – Tudod, amikor szimpik vagytok, követitek egymást.
 – Ja, értem! Bár én azt hittem, találkozunk, beszélgetünk.
 – Á, dehogy! De utána már szinte egy-két nap múlva a Tinderen is megjelölt.
 – Megjelölt?
 – Aha, tudod, ez hogy van! Így elhúzza jobbra ezt – tesz a mutatóujjával jobbra egy mozdulatot a képernyőn – és ez azt jelenti, hogy tetszem neki.
 – Elhúzza jobbra. És ha balra húzza?
 – Akkor te húzhatsz el, kisanyám, ezt jelenti! – vihog a lány a befogadottak önérzetével.
 – Elhúzni… Hát, ezt én már nem annyira ismerem – vallja be az idősebb cseppet sem búsan.
 – Miért? Ti hogy csináltátok régen? – ébred kíváncsiság a fiatalban, és még a mobilja nyomorgatásáról is megfeledkezve néz az idősebbre.
 – Hát azért nem volt az oly rég… – néz huncutul a fiatalabbra a rövid hajú nő, mintha latolgatna valamit. Pár másodperc múlva látszik a szemén, hogy döntésre jutott. – Megismerkedtem valakivel – hajol közelebb a lányhoz.
 – Juj, nem mondod! – lesz csupa izgalom a lány szeme, és a mobilt az ölébe ejti.
 – De mondom. A múltkor, amikor mentem hazafelé.
 – Juj, nem mondod! – ismétli hitetlenkedve a lány. – És hogy volt?
 – Korábban végeztem az irodában, szép langyos este volt, a madarak még csiripeltek, épp ment le a nap. Jókedvű voltam, és aznap szépnek éreztem magamat.
 – Na de a pasival mi volt, azt mondd! – türelmetlenkedik a lány, és bedobja a hátizsákjába a mobilt.
 – Most mondom. Szóval, ahogy kiléptem a közértből, és mentem a kis utcán a tojásaimat lóbálva, kivágódott előttem egy kocsiajtó, épp csak el tudtam ugrani…
 – És megbotlottál, és a csávó elkapott…
 – … és egy vigyorgó, jóképű harmincas karjaiba pottyantam – folytatja a nő tudomást sem véve a lány közbeszólásáról.
 – Juj, nem mondod! – kiáltja olyan hangosan a lány, hogy az utastársak odakapják a fejüket. – Olyan fiatal?!
 – Igen. Elnézést kért és udvariasan megkérdezte, eltörtek-e a tojásaim, mert ha igen, ő vesz nekem másikat. Mondtam, hogy az én tojásaim rendben vannak, és mélyen a szemébe néztem.
 – Juj, nem mondod! – mantrázza a lány elképedve. – Ez olyan izés!
 – Milyen? Múlt századi? Valódi? Na szóval, erre még jobban vigyorogva megkérdezte, hogy mi a szándékom velük, tán vacsorára vettem?
 – És erre te elmesélted neki, hogy a tyúkanyó omlettje a kedvenced? – kacag fel a lány csúfolódva, de a nő fel sem veszi a gúnyolódást.
 – Mondtam, hogy alapvetően igen, de szívesen megosztanám vele akár reggelire is.
 – Juj, nem mondod!
 – De mondom.
 – …
 – És megosztottuk.
 – Na de hogy?
 – Hát hogyhogy hogy?
 – Gondolom, beírtad a telójába a számodat, és reggel felhívtad?
 – Dehogy írtam! – kacag a nő.
 – Akkor még aznap este bejelölt a fészen, és cseteltél vele? Vagy fotót küldtél neki a rántottáról reggel a Twitteren? – értetlenkedik a lány.
 – Dehogy küldtem fotót, kisszívem, minek küldtem volna? Mással voltam én elfoglalva este is és reggel – mulat a nő a lányon. – És persze egész éjszaka – motyogja pironkodva a feltoluló emlékektől, de azt már csak maga elé.
 – Akkor hogyan? – kérdi a lány és látszik, tényleg nem érti, hogyan máshogy történhetett. – Aha! – kiált fel diadalmasan. – Rögtön a Tinderre ment rá, és megjelölt!
 – Hát mondhatom azt, ha így akarod, hogy megjelölt, bár nem úgy, ahogy gondolod, és többször is, és nem a Tinderen.
 – Hát hol? Szabad a gazda! – adja fel a lány a találgatást.
 – Hát például itt – húzza picit lejjebb szemérmesen a garbója nyakát a nő, egy elmaszatolódott lilás foltocskára mutatva. – Vagy például itt – lebbenti fel a térdig érő szoknyája szélét kissé elpirulva, de roppant büszkén.
 – Juj, nem mondod! – csap a térdére a lány, amikor leesik neki a tantusz.
 – De mondom és mutattam is.
 – De nagyi! Csak úgy fogtad magadat, és ismerkedés meg csetelés nélkül felmentél hozzá és… izé? – háborog álmélkodva a lány.
 – Igen. Csak úgy – veti fel a fejét a nő dacos öntudatosan. – Nekem kisszívem már a bé oldal forog, nem érek rá mindenféle kütyükkel bajlódni, meg virtuálisan bepasizni, én már csak a tutira megyek. Ja, és én most jobbra elhúzok az ajtó felé, ha tetszik, ha nem, mert leszállok a Teleki téri piacnál, na puszillak, kisszívem! Majd telefonálj, rendben hazaértél-e! – int mosolyogva búcsút a nő a tátott szájú lánynak, akinek már hosszú másodpercek óta kitartóan csörög a hátizsákjában a mobilja. Látszik rajta, hogy észre sem veszi, mert magában kicsit irigykedve a nagyira gondol, és a számára furcsa, életszagú jelenet játszódik le újra és újra a lelki szemei előtt.

Sári Edina

– Egyedül vagy?
 – Igen, már mind hazamentek.
 – A főnök is?
 – Igen, mondom, hogy mind. Mit akarsz?
 – Ketten vagyunk?
 – Ne mérgesíts már, mondom, hogy nincs itt senki!
 – Te Rózsi, mi lenne, ha megint összebújnánk, mint a régi szép időkbe’?
 – Ne vicceljél már Tóni, nem fogok itt ötvenévesen majomkodni veled a tűzhelyek mellett! – mondta egy fej hagymát dobva a nagylábosba.
 – Mért ne simogathatnánk meg egymást? Hozzak egy tányér osztrigát? Citrom nincs, csak lime maradt, de avval is jó. Vagy egy kis kaviárt? Tudod, ezek olyan afroizék. Ajzószerek.
 – Még lopnál is a munkahelyeden? Ha megtudja a séf, hogy szexre használjuk a féltett tengeri kincseit, megnyúzna, és holnap minket tálalna föl fő fogásként!
 – Nemá’, Rózsi! Ne kéressed már magad! Hozom a kaját, hozzá egy pohárka bort. Hátha hangulatba kerülsz, régen is beindultál, ha finomat ettél.
 – Meg még a lencsém is fő, nem hagyhatom itt! – húzódozott egyre lagymatagabban a pirospozsgás, bögyös-faros, jó ötvenes asszony.
 A termetes, kopaszodó, szintén ötvenpluszos férfi két lépéssel a halas hűtő előtt termett, szakszerűen kiválasztott fél tucat osztrigát, bőven meglocsolta a lime levével, öntött a Furmintból. Visszament, majd egyenként a nő szájába adva a falatokat, megitatva egy korty borral, megetette az egyre kevésbé ellenálló asszonyt.
 – Na látod, nem olyan nagy dolog ez – biztatta pár perccel később a cipzárjával ügyetlenkő férfi, de a sikertelensége láttán a nő a kezébe vette az irányítást. Látszott rajta, hogy a kaviár, az osztriga, vagy más, de megtette a hatását. A férfi már éppen a lényegre tért, de a nő felszisszent.
 – Ne olyan hevesen, ez fáj!
 – Ne vicceljél, mi fájna ezen, nem vagy te szűzleány! Meggondoltad magad? – lihegte a férfi.
 – Dehogy, csak fáj, amikor közeledsz!
 – Hát nem távolodhatok, attól nem lesz jó egyikünknek se! – próbált humorizálni a fizetőpincér.
 – Várjál, kellene valami, amitől jobban csúszik – dadogta szemét lehunyva, szégyellősen az asszony.
 – Mi az isten? Ja, vagy úgy! Na várjál, majd Tóni megoldja! – vigyorgott megnyugodva a férfi, hogy az asszony nem gondolta meg a dolgot, csak valami síkosító szer kellene a boldogságához. Elrohant a tejes hűtőhöz, kivett egy jódarab ír vajat, ellenőrizve, hogy a sózatlant választotta-e. Visszarohant Rózsihoz, aki majdnem legurult az asztalról a nevetéstől, amikor meglátta, mi van Tóni kezében. Gyorsan leágyazott a padlóra, és most onnan vihogott fel a férfira, kamaszlány módjára.
 – Ne röhögcséljél, az isten áldjon meg, hanem kenegessél, én se vagyok ám annyira állhatatos, mint régen! – röhögött nagyot saját viccén a férfi. A nő lelkesen kenegetett, és végre létrejött az áhított légyott.
 A bódult hangulatból egyre erősödő szag riasztotta fel a konyhapadlón turbékoló párt.
 – Atyaisten, leégett a holnapi lencsém! Addig kenegettünk itten, amíg tönkrement! – visította az asszony, majd talpra ugrott, és a ruháját helyére rángatva a hatalmas füstgomolyagot lövellő fazékhoz szaladt. Lekapta a tűzről, és tanácstalan arccal vakarászta a lekozmált ételt.
 – Nem maradt benne semmi menthető, a lábas alja is elégett félig – kesergett. – A séf le fogja vonni a fizetésemből – bánkódott az asszony.
 – Elfelezzük a levonást, Rózsi! – vigasztalta Grál lovagként őt Tóni, miközben kereszthuzatot csinált. – Meg ha összevetjük, volt egy adag kaviár, fél tucat osztriga, egy lime leve, két pohár Furmint, meg tíz deka ír vaj. Bio. Itteni árakon számolva bőven fedezi a levonást – mondta praktikusan. – Mert például, ha meg kellett volna téged ezekre hívnom, akkor nem jöttem volna ki ennyiből.
 Alig tudott elugrani az asszony feléje hajított magas szárú, fűzős cipője elől.
 – Most mit izélsz? Nincs igazam?
 – De. Persze, hogy igazad van – enyhült meg az asszony. – És a randink sem ment füstbe, csak a fazék! – bólogatott elégedetten, és újabb adag lencsét vett elő, amit nagy egyetértésben, otthonosan kuncogva kezdtek válogatni, mint a galambok.

Sári Edina

– Jó reggelt, Bébi – mosolygok, majd gyengéd csókot nyomok érzéki, lazán előre bukó ajkaidra.
 Tudod, a reggeleket szeretem veled a legjobban. Annyira imádom, amikor halkan szuszogsz mellettem, arcodat felém fordítva, szemed még csukva. Én csak nézlek, és gyönyörködöm benned. Ilyenkor nagyon szeretlek puszilgatni, általában hamarabb ébredek fel, mint te, s ezt ki is használom. Rajongva nézlek, és puszilgatlak szüntelen. Nem tudok betelni veled. Próbállak nem felébreszteni, de tudom, már ébren vagy te is, csak nincs még kedved felkelni, és élvezed, ahogy körberajongalak téged. De nem bánom. Eleinte próbáltam nagyon halk lenni, és nem érni hozzád, nehogy felébresszelek. Emlékszel, amikor egyszer rám szóltál, hogy miért mentem el dolgozni anélkül, hogy beköszöntem volna hozzád? Azóta minden reggel visszamentem indulás előtt még egy búcsú puszira.
 Istenem, milyen csodás reggelente melletted ébrednem. El sem hiszem, hogy ez végre megadatott nekem, hogy ilyen szerencsés és boldog ember lehetek, végre. Vége annak a sokévnyi magánynak, kínlódásnak és gyötrelemnek. Végre megtaláltalak. Mert én nem érem ám be akármivel vagy akárkivel. Nekem a legjobb kell. Nagyon sokat vártam rád, de megérte. Előtted minden olyan kopott volt és szürke. Semminek nem láttam értelmét, és semmihez nem volt kedvem. De most valahogy minden más, hirtelen megjelentek különféle színek, piros, kék, sárga, zöld. Már nem minden csak szürke és fekete. Nem minden borongós, nem vagyok már olyan kedvetlen és goromba másokkal. Valahogy napról napra változom melletted. És jó irányban. Megmutattad, hogy milyen az, amikor az ember szíve megtelik szeretettel, tudod?
 Még nyomok egy utolsó csókot az arcodra, majd elindulok dolgozni. Fájó szívvel hagylak otthon. Nem is akarod, hogy elmenjek, ami természeten jól is esik, de meg is nehezíti a dolgomat az elindulásnál. Persze egész nap a fejemben jársz, alig tudok koncentrálni bármi másra napközben, mint rád. A munkának nem tett jót, hogy összejöttünk, de kit érdekel? Csak azt várom, hogy este legyen végre, és újra a karjaimban tarthassalak. Meg is jegyzik az irodában, hogy milyen jó a kedvem mostanság, de jó így látni valakit. Somolygok. Ha ti is ilyen szerelmesek lennétek, és ilyen jót szexeltetek volna este, ugyanilyen könnyedek és boldogok lennétek.
 Aztán elkalandoznak a gondolataim; szex. Lehunyom a szemem, és látom magam előtt mezítelen testedet. Látom a testeden lévő tetoválásokat és testékszereket. Szexinek tartom őket. Szexi vagy velük. Megcsókolom ajkaidat, lazán, nedves ajkakkal, először az alsó ajkadat, majd a felsőt. Szeretem kicsit beszívni őket, és megharapdálni. Izgatóak a csókjaid, finom a szád. Megalapozza a hangulatot, hamar felizgatsz vele. Gondolataim lassan visszatérnek a munkaállomásomhoz, valaki jön hozzám megbeszélésre, meg csörög a telefon.
 Mikor hazaérek, te még nem vagy itthon, de már sötét van kint, és én várok rád. Órákkal később betoppansz egy hosszú nap után, engem hol a kádban találsz, hol az ágyban.
 – Szia, Bébi.
 – Szia! – csókolsz meg finoman.
 – Nem is hallottam, hogy bejöttél az ajtón, te kis surranógép!
 De te nem is szólsz, csak mosolyogsz. Fáradt vagy. Jó csak így feküdni melletted. Veled azt szeretem, hogy mindenhogy jó együtt lenni. Nem kell állandóan beszélni vagy szórakoztatni téged, el tudok lazulni melletted, ha van kedvünk beszélünk, ha nincs, akkor meg nem. És ez így pont jó. Veled semmi nem kellemetlen vagy ciki, minden magától történik, van egy nagyon jó áramlása a kapcsolatunknak, és igazán megélhetem magam melletted.
 Átfordulok az ágyban az oldalamra, és rád fekszem, átölellek és beléd fúrom az orromat. Nagyot szimatolok beléd, állandóan szagolgatlak, olyan jó illatod van, és annyira puha vagy. Szeretek belebújni a nyakadba is, melegségérzést ad. Az otthon illata. A biztonságé. A szereteté. Ölelésem egyre szorosabb, elkezdem csókolgatni nemcsak az ajkadat, de a nyakadat is, közben simogatom a testedet a kezemmel. Mindketten tudjuk, hová vezet ez. A ruha nem sokáig marad rajtunk, és már szeretkezünk is. Tested a testemnek feszül, te zihálsz, én duglak. Áldozunk a szerelem oltárán. Benned minden értelmet nyer, minden kitisztul, sosem voltam ennyire tisztában magammal és az élettel, sosem voltam ennyire bátor és ennyire önmagam. Jobb emberré teszel, az életet pedig elviselhetőbbé. Köszönöm ezt neked.
 A végén, mikor már mindketten elfáradtunk, az oldaladra fordulsz, én pedig átölellek, testünk egymásnak simul, átkarollak, a jobb kezemet pedig a melledre teszem, így szenderülünk álomba.

Lassan beszűrődik a fény a redőnyön át, magamhoz térek, reggel van.
 – Kukk, jó reggelt, Bébi – nyakadba bújok, megszagollak. – Jól aludtál, kicsim? – kérdezlek.
 Hümmögéssel jelzed, hogy igen, én meg látom, hogy még nem akarsz felkelni, szóval kiszökkenek az ágyból, és elkezdek ténykedni, pakolászok, csinálok kaját. Vicces, amikor reggelente összeszedem a lakás különféle pontjairól a szétdobált ruháinkat. A fehérneműink rendszerint az ágy körül vannak, ahogyan este letéptük őket egymásról. Mire kimászol az ágyból, már csinálom neked a reggelit.
 – Palacsinta jó lesz?
 – Ühüm.
 Annyi palacsintát csináltam egyszerre, hogy egy egész hadseregnek elég lenne, napokig azt esszük, de még mindig nem érünk a végére. Te meg ígértél nekem egy fura, saját recept alapján készülő levest, amiben aztán minden van, ami szerintem nem való össze. Kicsit félek is tőle, de úgy vagyok vele, hogy hagylak kibontakozni. Három nap alatt össze is áll, egy igazi konyhatündérem van. Kicsit reméltem, hogy a párom majd jobban tud és szeret főzni, mint én, de sebaj. Sok más dologban vagy jobb nálam. Lássuk csak: fiatalabb, szebb, puhább, illatosabb, humorosabb, jobban vág az eszed nálam, és még sorolhatnám. Szóval, majd én főzök, vagy rendelünk. Szeretem a hétvégéket, különösen, hogy itthon tölthetem veled, és nem kell mennünk sehová. Ritka pillanatok egyike. Ráérünk egész nap dögleni a kanapén, filmet nézni és enni.
 Este hamar megunod a filmnézést, s egyik pillanatról a másikra összecsukod a laptopot, félre teszed, és az ölembe ülsz. Mind a ketten tudjuk, mi következik. Egy pillanaton belül letépem rólad a pólót, és megkezdődik az esti rituálénk. Te az enyém leszel, én pedig a tiéd.

Képszakadás, csörög az ébresztő a telefonomon. Kezdődik a hét, szokásos puszi-fürdőszoba-öltözés-pakolás-puszi-rohanás. Mire este hazaérek, már nem leszel otthon, tudom, hogy elutazol egy időre, és bizonytalan ideig nem látlak majd. Mindig megőrjít, amikor külön vagyunk, nélküled úgy érzem, hiányzik belőlem egy darabka. Valami nem jó, nem kerek. Én húzom az igát minden nap, te meg valahol messze vagy, és megint csak telefonon tudunk beszélni egymással, vagy írásban. Segít, amikor küldesz képet esténként, vagy akár egy rövid hangüzenetet a nap végén. Tudom, hogy te nem igényled ezeket, de én igen. Nekem kell, hogy lássam az arcod, és halljam a hangod. Minden nap, igényem van rá.
 A napok olyan egyformává és monotonná válnak, elvonási tüneteim vannak az egyedüllét alatt, minden percben csak veled lennék. Aztán idővel neked kényelmessé válik ez a külön-lét, te nem akarsz engem minden nap látni, vagy minden nap beszélni velem, én nem vagyok a te lételemed. Hiányolod a szabadságot, bár én mindig engedtelek mindenhová, és semmit nem tiltottam meg neked. De neked ez akkor is kezd terhessé válni. Neked olyan férfi-lelked van. Ha megkapod azt, amire vágytál, már nem is kell többé, unalmas lesz, terhes lesz, eldobhatóvá válik. Az igényeid kielégítése neked az első. Neked az emberek csak az igényeid kielégítését segítő valamik. Persze hamar megérzem, hogy már nem úgy beszélsz velem, mint régen, alig írsz vissza, egy-egy szót több óra elteltével. Kérdezem, mi a baj, de azt mondod, minden rendben. Dehogy van rendben, semmi nincs rendben. Két nap elteltével felhívsz, és szakítasz velem, nem kellek már neked, eldobsz, mint egy használt papírzsebkendőt. Azt mondod, neked ez így már nem jó, nem akarsz már velem lenni. Én pedig értetlenül hallgatom szavaidat, hagyom, hogy elmondj mindent, amit szeretnél, hagyom, hogy a fejemhez vághass mindent, ami benned van. Nem szakítalak félbe. Hirtelen átfut rajtam valami végtelen szomorú és fájdalmas érzés, lever a víz, mintha villám csapott volna belém. Te már napok óta tudtad, hogy ez fog történni, de én nem is sejtettem, teljesen váratlanul ért, és lesokkolt. Mindennek vége. Túl hamar éltem bele magam, hogy most végre minden a helyére került, és minden szép meg jó. A nagy francokat, bármit tervezgetsz, bármit gondolsz az életben, egy pillanat alatt minden semmivé válhat, és kihúzhatják a talajt a lábad alól. Csúnya volt az, ahogy kidobtál, végtelen dühöt és szomorúságot éreztem, és nem tudtam mit kezdeni ezekkel a heves érzésekkel. Persze eleinte még a szívem is rettenetesen sajgott, a szívem hevesen vert érted, kicsim. De már nem teszi.
 Éjszakánként álomba sírtam magam, alvás előtt a képeidet nézegettem a telefonomon, és azokat a zenéket hallgattam, amiket tudom, hogy szeretsz, vagy nekem mutattál. Mára minden rád emlékeztet, akárhová megyek vagy nézek. Itthon sincs nyugtom. Reggel oldalra fordulok az ágyban, és a tekintetemmel keresem az arcod, de már nincs ott. Kimegyek a nappaliba, és a székre nézve látom magam előtt, ahogyan felhúzott lábakkal majszolod a palacsintát, amit neked sütöttem, de már csak képzelgek. Lehunyom a szemem, és hallom, ahogy meztelenül kimászol a kádból, és végig sétálsz a nappalin át a kanapéig. Néha elsírtom magam ilyenkor, néha pedig elmosolyodok. Van, hogy a kettőt egyszerre. Próbálok megszabadulni mindentől, ami rád emlékeztet, de még hónapok múltán sem megy. Valahogy mindig belemászol az elmémbe, és lejátszod előttem közös életünk kisfilmjét. Ezer meg egy dologgal próbálom lekötni magam és a figyelmemet, de ezek csak gyenge próbálkozások.
 Tudod, mióta elhagytál, megint az a régi, unalmas, boldogtalan ember lettem, aki voltam, mielőtt megismertelek. Ugyanazok a gondjaim, a félelmeim, a berögzült mintáim. Mióta elhagytál, gyakran bántom magam. Szavakkal és tettekkel egyaránt. Így igyekszik felejteni a testem, feldolgozni azt a fájdalmat, amit okoztál nekem. Azt mondtad, hogy te nem szereted magad, és egyedül akarsz lenni. És most jobban érzed magad, hogy engem így elhagytál? Most jobb? Most jobban szereted magad? Mert ha igen, akkor jó döntés volt. Mindkettőnk számára. Sok időbe telt, mire kiöltem magamból az irántad érzett haragot és megvetést, sok könnycsepp árán, kicsim. De most már el tudlak engedni, menj utadra, és vissza se nézz, én sem fogok. Remélem, megtalálod azt, amit keresel, és mind a ketten megtaláljuk a saját boldogságunkat, még ha nem is együtt folytatjuk megkezdett utunkat.
 – Ég veled, Bébi.

 Kiss Éva