– Egyedül vagy?
 – Igen, már mind hazamentek.
 – A főnök is?
 – Igen, mondom, hogy mind. Mit akarsz?
 – Ketten vagyunk?
 – Ne mérgesíts már, mondom, hogy nincs itt senki!
 – Te Rózsi, mi lenne, ha megint összebújnánk, mint a régi szép időkbe’?
 – Ne vicceljél már Tóni, nem fogok itt ötvenévesen majomkodni veled a tűzhelyek mellett! – mondta egy fej hagymát dobva a nagylábosba.
 – Mért ne simogathatnánk meg egymást? Hozzak egy tányér osztrigát? Citrom nincs, csak lime maradt, de avval is jó. Vagy egy kis kaviárt? Tudod, ezek olyan afroizék. Ajzószerek.
 – Még lopnál is a munkahelyeden? Ha megtudja a séf, hogy szexre használjuk a féltett tengeri kincseit, megnyúzna, és holnap minket tálalna föl fő fogásként!
 – Nemá’, Rózsi! Ne kéressed már magad! Hozom a kaját, hozzá egy pohárka bort. Hátha hangulatba kerülsz, régen is beindultál, ha finomat ettél.
 – Meg még a lencsém is fő, nem hagyhatom itt! – húzódozott egyre lagymatagabban a pirospozsgás, bögyös-faros, jó ötvenes asszony.
 A termetes, kopaszodó, szintén ötvenpluszos férfi két lépéssel a halas hűtő előtt termett, szakszerűen kiválasztott fél tucat osztrigát, bőven meglocsolta a lime levével, öntött a Furmintból. Visszament, majd egyenként a nő szájába adva a falatokat, megitatva egy korty borral, megetette az egyre kevésbé ellenálló asszonyt.
 – Na látod, nem olyan nagy dolog ez – biztatta pár perccel később a cipzárjával ügyetlenkő férfi, de a sikertelensége láttán a nő a kezébe vette az irányítást. Látszott rajta, hogy a kaviár, az osztriga, vagy más, de megtette a hatását. A férfi már éppen a lényegre tért, de a nő felszisszent.
 – Ne olyan hevesen, ez fáj!
 – Ne vicceljél, mi fájna ezen, nem vagy te szűzleány! Meggondoltad magad? – lihegte a férfi.
 – Dehogy, csak fáj, amikor közeledsz!
 – Hát nem távolodhatok, attól nem lesz jó egyikünknek se! – próbált humorizálni a fizetőpincér.
 – Várjál, kellene valami, amitől jobban csúszik – dadogta szemét lehunyva, szégyellősen az asszony.
 – Mi az isten? Ja, vagy úgy! Na várjál, majd Tóni megoldja! – vigyorgott megnyugodva a férfi, hogy az asszony nem gondolta meg a dolgot, csak valami síkosító szer kellene a boldogságához. Elrohant a tejes hűtőhöz, kivett egy jódarab ír vajat, ellenőrizve, hogy a sózatlant választotta-e. Visszarohant Rózsihoz, aki majdnem legurult az asztalról a nevetéstől, amikor meglátta, mi van Tóni kezében. Gyorsan leágyazott a padlóra, és most onnan vihogott fel a férfira, kamaszlány módjára.
 – Ne röhögcséljél, az isten áldjon meg, hanem kenegessél, én se vagyok ám annyira állhatatos, mint régen! – röhögött nagyot saját viccén a férfi. A nő lelkesen kenegetett, és végre létrejött az áhított légyott.
 A bódult hangulatból egyre erősödő szag riasztotta fel a konyhapadlón turbékoló párt.
 – Atyaisten, leégett a holnapi lencsém! Addig kenegettünk itten, amíg tönkrement! – visította az asszony, majd talpra ugrott, és a ruháját helyére rángatva a hatalmas füstgomolyagot lövellő fazékhoz szaladt. Lekapta a tűzről, és tanácstalan arccal vakarászta a lekozmált ételt.
 – Nem maradt benne semmi menthető, a lábas alja is elégett félig – kesergett. – A séf le fogja vonni a fizetésemből – bánkódott az asszony.
 – Elfelezzük a levonást, Rózsi! – vigasztalta Grál lovagként őt Tóni, miközben kereszthuzatot csinált. – Meg ha összevetjük, volt egy adag kaviár, fél tucat osztriga, egy lime leve, két pohár Furmint, meg tíz deka ír vaj. Bio. Itteni árakon számolva bőven fedezi a levonást – mondta praktikusan. – Mert például, ha meg kellett volna téged ezekre hívnom, akkor nem jöttem volna ki ennyiből.
 Alig tudott elugrani az asszony feléje hajított magas szárú, fűzős cipője elől.
 – Most mit izélsz? Nincs igazam?
 – De. Persze, hogy igazad van – enyhült meg az asszony. – És a randink sem ment füstbe, csak a fazék! – bólogatott elégedetten, és újabb adag lencsét vett elő, amit nagy egyetértésben, otthonosan kuncogva kezdtek válogatni, mint a galambok.

Sári Edina