Szétmállott a reggel, és kék festék-pamacsokként borultak rám a fényes ég darabjai. Elloptam a pillanatot, majd szórakozottan visszadobtam, mint megrágott falatot, körülöttem sellőtáncot jártak a köddé vált angyalok. Rám egy búskomor tűzfal sápadt vöröse kacsintott egykedvűen, majd az a szürke csillogás árnyaival odébbállt, de még láttam, mint ásít egyet egy megrepedt tégladarab. Omladozó házfalak képe jelent meg szemem sivatagában, felém visított a szemetesvödör kókadt pillája, és felreppentek a nyomormadarak. Majd a képzelet cirádás macskakövein felkapaszkodtak az elegáns házak könnyednek tűnő tűsarkaikban, s végigfolyt tekintetem a Hausmann tervezte épületek elit társaságán. Micsoda miliő, bűvös pompa illegeti magát, akár egy szűzi szeplőtlenség, vagy akár egy dáma mágiája. Sebaj, gondoltam, szerencsejáték az élet, doromboló önámítás, szétbomlom hát én is semmi-istenekké a tarkaság egyhangúságában, ti halálos vegyszerek.
Vidáman kimásztam az ágyból, mint liszt fehér halmai közül, s megroppantak csontjaim, régi szolgálók, időtlenek, mégiscsak semmik, por és hamu árvái. Gondoltam, ha időben leszek, még lesz lehetőségem bekukkantani a szomszéd dáma nyitott ajtaján, és szemem bedughatom a pajkos budoárba, hacsak bele nem mar a retinámba. Elrohantak a pillanatok, és én sánta bálnaként vergődtem utánuk. Néha igazán úgy éreztem magam, mint egy partra vetett hal, aki nem kap levegőt, mert oxigénjét más úton kaphatná, s idegen egy idegen világban. És élni szeretne, de tudja, hogy nem lehet, tudja jól, és mégsem tud semmit sem.
Felmásztak rám a ruháim, majd a tükör elé léptem, egy törésvonal repedtsége nyalta végig sima testét, mégsem panaszkodott, és talán így jobban is tetszett, ezzel a különös ismertetőjeggyel. Látvány áztatta képzelgésként csurogtak szemembe vonásaim, és én hanyagul összefogtam a kapálódzó tincsek kusza, kárörvendő forgatagát, melyek haragosan a nyakamba mélyesztették vékony fogaikat. A gyomornak nevezett ismeretlen üreg kiáltott valamit, majd duzzogva elhallgatott, bár - mint egy láthatatlan hercegnő sértettsége - valahogy mégsem hagyott nekem nyugtot. Gondoltam, mégiscsak jobban teszem, ha valamiféle étek után nézek, mert a végén elkap a mindennapok nyomorúsága, és kacifántos hurkot köt a nyakam köré. Blúzom csücskét vakargatva - viszketett az élemedett -vánszorogtam le a rám káromlásokat hányó lépcsők rongyba vágott, foltos testein, miközben szürke élősködőkként lopakodtak fel bőrömre a por ráncai. Lopott ruhákba vergődött, felvarrt lelkű gyermekek szedték bot-lábaik a megveszekedett kövek vas-fogain, és egy kuporgó labda volt a bálvány-képű istenség arkangyala. Kezem mélyen a zsebembe mélyesztettem, mintha csak egy véghetetlen sugárúton kutatna a tekintetem, de az üresség kiálló arccsontja rám röhögött, mint szatirikus vén humor rossz ízlése. Mégis valahol a nincstelenség üdvös csücskén felkapaszkodott néhány garas kilátástalan reményteljessége. A sarkon egy pékség felkent betűi rántották vigyázzba elhasznált vonásaikat, mintha császár lenne a friss kenyér, és valóban volt ebben valami. Egykedvűen az üzlethez kullogtam, mint akinek mindegy, hogy üresség-e a telítettség, és a pék szájából kirántottam egy lyukas belű, kicsi cipót, természetesen némi jutalék fejében. Végigtekertem a tagjaim a város utcáin, szórakozást kutatva a szegletekben és a molekulák toporzékoló, sosem látott mosolyában. Tudniillik szabadnapom volt, mily bűvös karcolat is ez a dobhártyán, és mily elvesztegetett fecsérlés tudatossága.
Megbotlottam a semmiben, majd a járdára fogtam, és egy nyitott szemetesben heverő lyukas, félpár zokni csíkjaiba veszett a szemem. Vállat vontam, gondoltam, megteszi, az egyik lábamon egyébként is csak a csupaszság hevert, így a padkára telepedve minden akarata ellenére magamra erőszakoltam a csíkokat. Majd szórakozottan továbbindultam, a legnagyobb valószínűséggel a kitárulkozó semmibe, mert úti célként legfeljebb a végtelent tűzhettem ki magamnak. Az egyik sarkon megpillantottam azt a férfit, aki a legnagyobb bizonyossággal ellopta a szomszéd néni relikviáit, pedig milyen büszke is volt rájuk az idős asszony. Talán csak nem kellett volna fűnek-fának ágára ráakasztania a nagy hírt egy ilyen környéken, amilyen a Világ-köz volt. Bizonyíték azonban nemigen intett felém egyik rozzant kerítés alól sem, ennek okán úgy véltem, jobban teszem, ha nem kísérlem meg játszani a nagy hírű detektívet, legyen az akár Maigret vagy Poirot, nem hatalmaztak fel az ész oly mértékével, hogy épségben kikászálódjam a felderítés hordójából. Egyébként is a fülemben karosszékbe zöttyenő szavakra pillantva, eszembe jutott, hogy súlyos beteg a kisfia, bár nem fektettem a hitem abba, hogy a gyermek sorsa komolyabban foglalkoztatná, de ki tudja, mégiscsak az apja.
Így más kalandok után pislogtam, igaz, csak a város zajának kvartettje nyikorgott a fülembe, s mint apró gnómok másztak üregébe az élet zenészei. A többi közé szétválaszthatatlanul beilleszkedő hétköznap hiába próbálta megvillantani tarka tollait, az útra kelő eső cseppjei eltörölték a hamisságot. Láttam a kibomló esernyők értelmetlenségét, roppant védelem, és én a pocsolyákon lépdeltem tova, melyek rám kacagták tükörképem torz valóját, de én huncutul a képükbe rúgtam a mellettem elhaladók nem nagy örömére. Emitt megpillantottam egy fantazmák cifra gúnyáiba hempergett kurtizánt, akivel már személyesen is volt szerencsém megismerkedni, érdekes teremtés volt, kissé triviális, de egyébként szórakoztató lény talmi vágya, és a ruhája alól kikandikált az agya. Álmosság csókolta végig az arcát, végülis az esti műszak nemrég szedte össze sátorfáját, és nagy robajjal odébbállt. Éppen panaszosan társalgott valami slamposság áztatta idegennel, talán egy megkésett vendég, de nem, ez az apja. Becsületes szerelő, a társasház lámpáját is ő javította meg a múltkoriban, arról már minden bizonnyal nem ő tehet, hogy az rögtön másnap ismételten tönkrement. Mit lehet tenni, meg kell szenvedni az élet pajzán játékát, no, nem szó nélkül. Én sem tűrtem, hanem bosszúból tönkretettem a fűtést is, nehogy azt higgye a világítás, hogy holmi szórakozásból partizánakcióba kezdhet. Gondterheltség nyuvasztotta mindkettőjük vonásait, s rájuk rajzolta eltörölhetetlen grimasz-alkotását.
Betérve egy kis kapu karba tett kezein, lerántottam néhány pillangó élénk fátylait, kik huncutul rám kacagtak, s bár egy vasam sem volt, rám szórták a szavak átkát. Én hálás szívvel megköszöntem, és néhány csókba merített savval marva fel az ajkuk, köszöntem meg e nagy kegyet. Sajnos a hangulatba keresztjét verte a felserdülő problémák iránti aggodalom, így itt sem lehetett nyugtom, tovább kutattam a Semmit, mely röpke kisdedként a két karjába kap, és én letéphetem a felhők babapopsi-sarkainak csücskeit.
Feltettem, tán a gazdagabbak, ha nem is szívesen, de látni fognak, de a telehintett kirakatokban visszatükröződő pompa-báj ráncairól is rám öltötte nyelvét a letargia, egy triviális boldogságtalanság. És én láttam a rohanást, a lobogó sebesség véghetetlen fokozását, s kíváncsian az út végére pillantottam, mire fel ez a nagy sietség, s láttam kitárulkozni a pusztulás felkent poklait. Hm, bólintottam, már minden világos, valóban vonzó ez a felékesített, csalfa kilátástalanság, belém is lebilincselő vízióit fúrta.
A járdaszegélyről egy félig elszáradt rózsa maradványa kukkantott felém, gondoltam, megtetszhettem neki, s hagytam, hogy a kezembe másszon. Lenyűgözött megtépett szirmainak szakadt vonala, mint elhasznált zsebkendő játszi ékessége, s fityegő gomblyukamba tűztem. Mily sok szépség is rejlik a természetben, kapaszkodott belém a gondolat, legyen az természetes vagy épített táj borzadálya, csalafinta bűbáj türkizzöld utópiája, talán mindkettő valakinek a keze munkája. Most egy tér hömpölygött felém hamiskás mosollyal a bajsza alatt, s én is biccentettem a sosemvolt esernyőm alatt. Egy szoborhoz léptem, ügyesen megformált tagok lengtek keményen a büszke alakon. Elé helyeztem a virágot, bár éltében biztos virulóbbak jutottak személyének, véltem, ha már ilyen nagy úr. Bár tán még holtunkban sem lehetünk egyenlőek. Én sem hittem abban a hármas egységben, már csak azért sem tettem, mert ami soha nem állt fenn, abba logikusan kapaszkodni sem lehet, hiszen egyszerűen nem létezik.
A színház felé futottak ki alólam a lábaim, gondoltam, utánuk megyek, nehogy elveszejtsem e lényeges kellékeket, tudniillik újakra nem igazán tellett. Díszes fodrokba nyalt társaság hullámzott ki az utcára, és én láttam, mint pislant rájuk félénken a lámpa fénye, s irigykedve szemléli a luxus émelyítő badarságát. Én is kéjesen varrtam rá a tekintetem a finom anyagok nyalánkságaira, és lila színt hányt a pupillám. Vidám hangulat ölte beléjük kellemét, azt hihettük volna, hogy a gond számukra elvesztette az eszét, bár én nem tettem hitem a boldogságra, nem hozott volna vajmi sokat fogadása. Szórakozottan arrébb rúgtam egy kavicsot, mely dühösen rám vicsorgott, de én a hatalmasok tudatosságával és felsőbbrendűségével sétáltam át felette zsebre vágott kezekkel, egy koldus király udvari bohócának nemtörődömségével.
– Mit játszanak ma este a színházban? – szőttem fel a kérdést a levegő kelméjére, és vártam, hogy valaki rám hímezze a válaszát. Rám pillantottak, idegenre, pedig azt hiszem, engem is ugyanolyan húsból faragtak ki az istenek, meglehet, silányabb a minőség, mégis ugyanazon a piacon áruljuk a szerveink.
– A nyomorultakat – szűrődött felém a válasz egy úriember vigyorából, és néhányukon végiglépdelt a kacaj buggyos pantallójában. Nem igazán rúgta belém sértését a fehér fogak csillogása, inkább élveztem, mit hoz az ismeretlen ornamentikája.
– Hm… minden bizonnyal szép darab lehet, igaz, még Victor Hugót is el lehet rontani… Bár nem hinném, hogy egy ily festői épületben, melynek rám potyog elit bája, színpadra állítanák az elfuseráltság rapszódiáját.
– Meg ne sértselek, de nem hinném, hogy ilyen… ilyen öltözékben beengednének téged, kedves – festette a képemre fekete pilláit az egyik, fiatalság öltönyébe burkolózott hölgy. – Nem tolerálják a rongyokat. Előbb talán a megjelenésedre kellene költened, mielőtt megengednéd magadnak az ilyesfajta mulatságokat.
– Csavargás helyett igazán munkába állhatnának ezek a jöttmentek – csapott az éjszakába egy mahagóniba faragott férfiúi hang. – Ha hajlandó lennél inkább az iskola köveit koptatni az utcák pora helyett, most nem ezekben a rongyokban hemperegnél a szemünk előtt, talán néhány koszos cent után kuncsorogva. Hanem ott ülhetnél a kivilágított épületben ahelyett, hogy most felfal az unalom, a teljes értelmetlenség. Az embernek célokat kell kitűznie, és harcolnia a javakért, egyébként felemészti a hiábavalóság, és okafogyottá válik megléte.
– Ó, köszönöm, én is a darab része vagyok, nincs szükségem, hogy a helyet foglaljam a kényelmes fotelekben, jobban szeretem a színpad adta lehetőségek kifogyhatatlanságát. Bár bevallom, legtöbbször én is pusztán csendes megfigyelője vagyok a játéknak. De ha az ember kellőképpen figyelmes, fizetnie sem kell érte, mert minden koszdarabban ott rejtezik az élvezet, valami ismeretlenség értéke, avagy teljes értéktelensége, egy új tudásnak a reménye. Tehát, kedves hölgyeim és uraim, végső soron nem ugyanott járunk-e mindahányan? Meg kell adni, hatalmas színház az élet, és én nem vagyok éppen jó színész, maguknak legalábbis minden bizonnyal nagyobb szerep juthatott, s nagyobb ügyességgel is játsszák, de pusztán a főszereplőkből nem épül fel egy színdarab. Ha pedig a küzdelemről esnék szó, azt hiszem, hogy abban mindannyian elbuktunk, már csak azért is, mert hamis célokért, csalfa ügyért indul, és mindannyian a boldogtalansággal fizetünk. És végső soron Önök és én is az éj játékát figyelem, a különbség pusztán annyi, hogy teljesen más perspektívából, nemde? Nos, tiszteletem! – emeltem meg képzeletbeli kalapom selymes sötétjét, és további szép estét kívánva továbbkoptattam a macskakövek elnyomott fenségét.
Kisétáltam a folyópartra, tán egy embertelenséget kerestem, s figyeltem a magány játékát a tömeggel. Néztem az égre futó fények nyalábjait, mint keveredik össze a természet és az emberi világ tudatossága, és mint lejtenek együtt táncot a nagy művek. S végső soron minden lármás ricsaj, megkopasztott, rút tökély, sehol nincsen szent béke és csend, mégis talán így van jól itt nálunk, idelenn.
Végigsétáltam a part mentén, a lopakodó sötétségbe kavarodó bohózaton, és felém omlottak távolról a múlt felszentelt és züllött kápolnái. Az út mellett megpillantottam egy régi épület jótékony árnyait, sápadtan felcsillant reménye az ében sivatagában. Láttam, ételosztásra vár egy jó tömeg csavargó, s bevallom, nekem sem esett volna rosszul néhány forróságba burkolt falat. Az épület sarkában egy apró bódé kuporgott fából összetákolt falakkal, könyvek tarka sora hevert kócosan a polcok ragályain, mint elhasznált szolgák rongyos szakálla, s mint ígéretes vicomtnék kecses bokája. Kitárult az épület nyikorgó ajtaja, s rám tátotta sárga borba ájult ajkait a folyosó, felém repítette a hang rezdülésein az illat mámorát. Betolongott a sok elnyűtt bolha viseltes barnasága. Bizony hatalmas volt a verseny még itt is, a szegények szigetén, a csodák udvarában. Gondoltam, én is beállhatnék a sorba, megéri tán a sűrű harc az éhség ellen, de aztán mégis csak vállat vontam, s úgy véltem, jobb lesz, ha rájuk hagyom, oly sok itt a bölcs elme, s oly sok itt a vak bolond.
Kár az izgalomért, e világ úgyis kiszalad önnön lábai alól, hiába minden téves hit. És én könnyedén a könyves bódé felé irányítottam lépteim…
Kota Johanna
