– Jó reggelt, Bébi – mosolygok, majd gyengéd csókot nyomok érzéki, lazán előre bukó ajkaidra.
 Tudod, a reggeleket szeretem veled a legjobban. Annyira imádom, amikor halkan szuszogsz mellettem, arcodat felém fordítva, szemed még csukva. Én csak nézlek, és gyönyörködöm benned. Ilyenkor nagyon szeretlek puszilgatni, általában hamarabb ébredek fel, mint te, s ezt ki is használom. Rajongva nézlek, és puszilgatlak szüntelen. Nem tudok betelni veled. Próbállak nem felébreszteni, de tudom, már ébren vagy te is, csak nincs még kedved felkelni, és élvezed, ahogy körberajongalak téged. De nem bánom. Eleinte próbáltam nagyon halk lenni, és nem érni hozzád, nehogy felébresszelek. Emlékszel, amikor egyszer rám szóltál, hogy miért mentem el dolgozni anélkül, hogy beköszöntem volna hozzád? Azóta minden reggel visszamentem indulás előtt még egy búcsú puszira.
 Istenem, milyen csodás reggelente melletted ébrednem. El sem hiszem, hogy ez végre megadatott nekem, hogy ilyen szerencsés és boldog ember lehetek, végre. Vége annak a sokévnyi magánynak, kínlódásnak és gyötrelemnek. Végre megtaláltalak. Mert én nem érem ám be akármivel vagy akárkivel. Nekem a legjobb kell. Nagyon sokat vártam rád, de megérte. Előtted minden olyan kopott volt és szürke. Semminek nem láttam értelmét, és semmihez nem volt kedvem. De most valahogy minden más, hirtelen megjelentek különféle színek, piros, kék, sárga, zöld. Már nem minden csak szürke és fekete. Nem minden borongós, nem vagyok már olyan kedvetlen és goromba másokkal. Valahogy napról napra változom melletted. És jó irányban. Megmutattad, hogy milyen az, amikor az ember szíve megtelik szeretettel, tudod?
 Még nyomok egy utolsó csókot az arcodra, majd elindulok dolgozni. Fájó szívvel hagylak otthon. Nem is akarod, hogy elmenjek, ami természeten jól is esik, de meg is nehezíti a dolgomat az elindulásnál. Persze egész nap a fejemben jársz, alig tudok koncentrálni bármi másra napközben, mint rád. A munkának nem tett jót, hogy összejöttünk, de kit érdekel? Csak azt várom, hogy este legyen végre, és újra a karjaimban tarthassalak. Meg is jegyzik az irodában, hogy milyen jó a kedvem mostanság, de jó így látni valakit. Somolygok. Ha ti is ilyen szerelmesek lennétek, és ilyen jót szexeltetek volna este, ugyanilyen könnyedek és boldogok lennétek.
 Aztán elkalandoznak a gondolataim; szex. Lehunyom a szemem, és látom magam előtt mezítelen testedet. Látom a testeden lévő tetoválásokat és testékszereket. Szexinek tartom őket. Szexi vagy velük. Megcsókolom ajkaidat, lazán, nedves ajkakkal, először az alsó ajkadat, majd a felsőt. Szeretem kicsit beszívni őket, és megharapdálni. Izgatóak a csókjaid, finom a szád. Megalapozza a hangulatot, hamar felizgatsz vele. Gondolataim lassan visszatérnek a munkaállomásomhoz, valaki jön hozzám megbeszélésre, meg csörög a telefon.
 Mikor hazaérek, te még nem vagy itthon, de már sötét van kint, és én várok rád. Órákkal később betoppansz egy hosszú nap után, engem hol a kádban találsz, hol az ágyban.
 – Szia, Bébi.
 – Szia! – csókolsz meg finoman.
 – Nem is hallottam, hogy bejöttél az ajtón, te kis surranógép!
 De te nem is szólsz, csak mosolyogsz. Fáradt vagy. Jó csak így feküdni melletted. Veled azt szeretem, hogy mindenhogy jó együtt lenni. Nem kell állandóan beszélni vagy szórakoztatni téged, el tudok lazulni melletted, ha van kedvünk beszélünk, ha nincs, akkor meg nem. És ez így pont jó. Veled semmi nem kellemetlen vagy ciki, minden magától történik, van egy nagyon jó áramlása a kapcsolatunknak, és igazán megélhetem magam melletted.
 Átfordulok az ágyban az oldalamra, és rád fekszem, átölellek és beléd fúrom az orromat. Nagyot szimatolok beléd, állandóan szagolgatlak, olyan jó illatod van, és annyira puha vagy. Szeretek belebújni a nyakadba is, melegségérzést ad. Az otthon illata. A biztonságé. A szereteté. Ölelésem egyre szorosabb, elkezdem csókolgatni nemcsak az ajkadat, de a nyakadat is, közben simogatom a testedet a kezemmel. Mindketten tudjuk, hová vezet ez. A ruha nem sokáig marad rajtunk, és már szeretkezünk is. Tested a testemnek feszül, te zihálsz, én duglak. Áldozunk a szerelem oltárán. Benned minden értelmet nyer, minden kitisztul, sosem voltam ennyire tisztában magammal és az élettel, sosem voltam ennyire bátor és ennyire önmagam. Jobb emberré teszel, az életet pedig elviselhetőbbé. Köszönöm ezt neked.
 A végén, mikor már mindketten elfáradtunk, az oldaladra fordulsz, én pedig átölellek, testünk egymásnak simul, átkarollak, a jobb kezemet pedig a melledre teszem, így szenderülünk álomba.

Lassan beszűrődik a fény a redőnyön át, magamhoz térek, reggel van.
 – Kukk, jó reggelt, Bébi – nyakadba bújok, megszagollak. – Jól aludtál, kicsim? – kérdezlek.
 Hümmögéssel jelzed, hogy igen, én meg látom, hogy még nem akarsz felkelni, szóval kiszökkenek az ágyból, és elkezdek ténykedni, pakolászok, csinálok kaját. Vicces, amikor reggelente összeszedem a lakás különféle pontjairól a szétdobált ruháinkat. A fehérneműink rendszerint az ágy körül vannak, ahogyan este letéptük őket egymásról. Mire kimászol az ágyból, már csinálom neked a reggelit.
 – Palacsinta jó lesz?
 – Ühüm.
 Annyi palacsintát csináltam egyszerre, hogy egy egész hadseregnek elég lenne, napokig azt esszük, de még mindig nem érünk a végére. Te meg ígértél nekem egy fura, saját recept alapján készülő levest, amiben aztán minden van, ami szerintem nem való össze. Kicsit félek is tőle, de úgy vagyok vele, hogy hagylak kibontakozni. Három nap alatt össze is áll, egy igazi konyhatündérem van. Kicsit reméltem, hogy a párom majd jobban tud és szeret főzni, mint én, de sebaj. Sok más dologban vagy jobb nálam. Lássuk csak: fiatalabb, szebb, puhább, illatosabb, humorosabb, jobban vág az eszed nálam, és még sorolhatnám. Szóval, majd én főzök, vagy rendelünk. Szeretem a hétvégéket, különösen, hogy itthon tölthetem veled, és nem kell mennünk sehová. Ritka pillanatok egyike. Ráérünk egész nap dögleni a kanapén, filmet nézni és enni.
 Este hamar megunod a filmnézést, s egyik pillanatról a másikra összecsukod a laptopot, félre teszed, és az ölembe ülsz. Mind a ketten tudjuk, mi következik. Egy pillanaton belül letépem rólad a pólót, és megkezdődik az esti rituálénk. Te az enyém leszel, én pedig a tiéd.

Képszakadás, csörög az ébresztő a telefonomon. Kezdődik a hét, szokásos puszi-fürdőszoba-öltözés-pakolás-puszi-rohanás. Mire este hazaérek, már nem leszel otthon, tudom, hogy elutazol egy időre, és bizonytalan ideig nem látlak majd. Mindig megőrjít, amikor külön vagyunk, nélküled úgy érzem, hiányzik belőlem egy darabka. Valami nem jó, nem kerek. Én húzom az igát minden nap, te meg valahol messze vagy, és megint csak telefonon tudunk beszélni egymással, vagy írásban. Segít, amikor küldesz képet esténként, vagy akár egy rövid hangüzenetet a nap végén. Tudom, hogy te nem igényled ezeket, de én igen. Nekem kell, hogy lássam az arcod, és halljam a hangod. Minden nap, igényem van rá.
 A napok olyan egyformává és monotonná válnak, elvonási tüneteim vannak az egyedüllét alatt, minden percben csak veled lennék. Aztán idővel neked kényelmessé válik ez a külön-lét, te nem akarsz engem minden nap látni, vagy minden nap beszélni velem, én nem vagyok a te lételemed. Hiányolod a szabadságot, bár én mindig engedtelek mindenhová, és semmit nem tiltottam meg neked. De neked ez akkor is kezd terhessé válni. Neked olyan férfi-lelked van. Ha megkapod azt, amire vágytál, már nem is kell többé, unalmas lesz, terhes lesz, eldobhatóvá válik. Az igényeid kielégítése neked az első. Neked az emberek csak az igényeid kielégítését segítő valamik. Persze hamar megérzem, hogy már nem úgy beszélsz velem, mint régen, alig írsz vissza, egy-egy szót több óra elteltével. Kérdezem, mi a baj, de azt mondod, minden rendben. Dehogy van rendben, semmi nincs rendben. Két nap elteltével felhívsz, és szakítasz velem, nem kellek már neked, eldobsz, mint egy használt papírzsebkendőt. Azt mondod, neked ez így már nem jó, nem akarsz már velem lenni. Én pedig értetlenül hallgatom szavaidat, hagyom, hogy elmondj mindent, amit szeretnél, hagyom, hogy a fejemhez vághass mindent, ami benned van. Nem szakítalak félbe. Hirtelen átfut rajtam valami végtelen szomorú és fájdalmas érzés, lever a víz, mintha villám csapott volna belém. Te már napok óta tudtad, hogy ez fog történni, de én nem is sejtettem, teljesen váratlanul ért, és lesokkolt. Mindennek vége. Túl hamar éltem bele magam, hogy most végre minden a helyére került, és minden szép meg jó. A nagy francokat, bármit tervezgetsz, bármit gondolsz az életben, egy pillanat alatt minden semmivé válhat, és kihúzhatják a talajt a lábad alól. Csúnya volt az, ahogy kidobtál, végtelen dühöt és szomorúságot éreztem, és nem tudtam mit kezdeni ezekkel a heves érzésekkel. Persze eleinte még a szívem is rettenetesen sajgott, a szívem hevesen vert érted, kicsim. De már nem teszi.
 Éjszakánként álomba sírtam magam, alvás előtt a képeidet nézegettem a telefonomon, és azokat a zenéket hallgattam, amiket tudom, hogy szeretsz, vagy nekem mutattál. Mára minden rád emlékeztet, akárhová megyek vagy nézek. Itthon sincs nyugtom. Reggel oldalra fordulok az ágyban, és a tekintetemmel keresem az arcod, de már nincs ott. Kimegyek a nappaliba, és a székre nézve látom magam előtt, ahogyan felhúzott lábakkal majszolod a palacsintát, amit neked sütöttem, de már csak képzelgek. Lehunyom a szemem, és hallom, ahogy meztelenül kimászol a kádból, és végig sétálsz a nappalin át a kanapéig. Néha elsírtom magam ilyenkor, néha pedig elmosolyodok. Van, hogy a kettőt egyszerre. Próbálok megszabadulni mindentől, ami rád emlékeztet, de még hónapok múltán sem megy. Valahogy mindig belemászol az elmémbe, és lejátszod előttem közös életünk kisfilmjét. Ezer meg egy dologgal próbálom lekötni magam és a figyelmemet, de ezek csak gyenge próbálkozások.
 Tudod, mióta elhagytál, megint az a régi, unalmas, boldogtalan ember lettem, aki voltam, mielőtt megismertelek. Ugyanazok a gondjaim, a félelmeim, a berögzült mintáim. Mióta elhagytál, gyakran bántom magam. Szavakkal és tettekkel egyaránt. Így igyekszik felejteni a testem, feldolgozni azt a fájdalmat, amit okoztál nekem. Azt mondtad, hogy te nem szereted magad, és egyedül akarsz lenni. És most jobban érzed magad, hogy engem így elhagytál? Most jobb? Most jobban szereted magad? Mert ha igen, akkor jó döntés volt. Mindkettőnk számára. Sok időbe telt, mire kiöltem magamból az irántad érzett haragot és megvetést, sok könnycsepp árán, kicsim. De most már el tudlak engedni, menj utadra, és vissza se nézz, én sem fogok. Remélem, megtalálod azt, amit keresel, és mind a ketten megtaláljuk a saját boldogságunkat, még ha nem is együtt folytatjuk megkezdett utunkat.
 – Ég veled, Bébi.

 Kiss Éva