Gereblyéztük az útpadkát, időnként arra járt egy fickó sárga sisakban, nem tudtuk, mitől fél, mi pattanhat rá az egyengetés miatt. Persze, ha gyorsabban csináltuk volna, akkor igen. A mi tempónkban akkor is nyugodt lehetett volna, ha nem forrt be rendesen a kutacsa. Kiröhögtük.
 Szép olívzöld katonai sátrakban aludtunk, emeletes ágyak voltak, és nagyjából egymillió emberre jutott két tábori zuhany. Mondjuk a mi brigádunk, ami hevenyészve lefedte az osztályt, már megszokta. Az erdészetiben is csak csütörtökön volt meleg víz a kollégiumban. Olyankor, ahogy a felső emeleteken fogyott a „termál”, a jó esetben törölközőben feszítő késlekedők lerohantak az alsóbb szintekre, remélve a megbízható megtisztulást. Ez időnként csak a városi kádfürdőben következett be. Egyszóval, a kollégium és az építőtábor nem sokban különbözött!
 A mi királyunk „Oroszlánszagú Richard”, ez volt a jeligénk. Ebből adódik, hogy nem ez volt az igazán nagy bajunk a táborral. Azok a reggelek, amikor minden nap másik csapatnak kellett egy nótát elkezdenie a zászló felvonásakor, az zilálta rongyosra az idegeinket. Előttünk már elhangzott minden: kimszesek, élükön Ságvárival vágtak e tájnak, mindenki ülte már torát, Lenin is előkerült már többször, a Volgán is elhúzkodtak már néhány hajót, sok kommunista ifjú is elindult erre-arra, és a párttal, a néppel is voltak útjaink.
 Amikor ránk került a sor, egy népdalt választottunk, felcsendültek az „Amikor én legény vótam, a pináért majd meghóttam...” felejthetetlen akkordjai. Állítólag még az is szóba került, hogy az ország összes középiskolájából kivágjanak bennünket, de túl sokan voltunk, valamint a hevenyészett kórus tagja volt legalább három nagyobbacska város párttitkárának „teljesen megtévesztett fia”, egy határőr ezredes szomorú csemetéje és egy ifjú, akiért a néphadsereg valamilyen csoportfőnöksége vállalt kezességet. Szeptemberi Sopronba érkezésünkkor az osztályfőnökünk könnyben úszó szemmel köszönte meg, hogy a nyári szünidőből kilenc napot a velünk kapcsolatos események boncolgatásával tölthetett. Közölte, hogy nagy valószínűséggel mi vagyunk pedagógiai pályájának csődje. Csodálkozva konstatálta, hogy csaknem egyhangúan kijelentettük, hogy az menjen még egyszer építőtáborba, akinek Krupszkaja, vagy Rosa Luxemburg rángatta idegesen a bölcsőjét. Aztán minden elcsendesedett, igaz kosármeccsen, amikor vagy húsz ponttal vert minket az ellenfél, fel-felhangzott az említett klasszikus. Az esetnek igen komoly híre ment a hűséges városban!
 Először a téli szünetben mentünk haza, addig egy nyüves szó nem esett a következő évi építőtáborról, viszont a hazautazás napján a pártösszekötő tanár, aki fizikát is tanított, figyelmeztetett bennünket, hogy az új évben már iskolaköpenyben kell feszítenünk a padokban, ez az új országos rendelkezés. Megköszöntük, hogy aggódik értünk, de már hazafelé menet töröltük a szürkeállományunkból ezt a nyilvánvaló tulokságot. Ezt jelentősen elősegítette a Pécsig vonaton töltött hét óra és az időközben elfogyasztott „béketáborbéli” tömény italok jelentős mennyisége a lengyel vodkától az albán konyakig. A jeges januárban is hidegzuhanyként ért bennünket, hogy az első órán bejött az osztályba az igazgatóhelyettes, és az ismert kreativitásunkra bízta, hogy a következő szünetben hogyan szerzünk köpenyeket. Akinek nem lesz, az igazolatlan órák sorát birtokolja majd! Ami ugyan a barna vadászkutyát sem érdekelte volna, de meglehetősen bizonytalan volt, hogy hány igazolatlannal vágják ki az embert a kollégiumból a következő félévtől.
 A közeli leánykollégiumban a gyengélkedőn lézengő néhány ifjú hölgynek és Buti Zoltánné zöldségesnek köszönhetően mind a három tucatnyian valamilyen köpenyre emlékeztető ruhadarabban feszítettünk becsengetéskor olyan áhítattal, mintha a koronázási palást díszlett volna rajtunk. A köpenyellenőrzés összetett pedagógiai feladatával megbízott tanár nem próbálta visszafojtani azt a zsigeri röhögést, amit a kék vagy piros pettyes, alapos mellbevarrással büszkélkedő, horgolt galléros, vagy egyszerűen csak rothadó sárgarépától foltos holmik látványa váltott ki belőle. Délután aztán beszereztük a saját göncöt, a munkaruházati bolt történetében a legszebb lapra kívánkozik az a néhány óra. A köpenyeket visszavittük, a komolyabb mellbevarrásosokat igyekeztünk személyesen megköszönni, a zöldséges nénitől valókat csak úgy lehajigáltuk a hagymás zsákokra. Két hét alatt kiderült, hogy a kényszerű beruházás teljesen felesleges volt, akkor már a rosseb sem törődött vele, hogy mi van rajtunk. Mehettünk volna oldalt kötős fecske fürdőgatyában is, de tél volt. Egyedül a Légrádinak tették szóvá a munkásőr zubbonyt, amit az éppen esedékes örök szerelme lopott el a munkásmozgalom iránt felettébb vonzódó apjától két napra.
 A lányocska egyébként igen találékony volt, örömmel vállalt részt abban az őrületben is, amikor a kollégiumi szobákat különféle feliratokkal igyekeztünk egyedivé varázsolni az aktuális sztárok, Zalatnay, Katona Klári képei helyett. Több olyan táblához jutott hozzá fondorlatos módokon, amiket a buszvezetők órákig kerestek, közben mindenféle kemény pornóba illő javaslatokat téve a váltótársuknak, vagy a forgalmistának. A nevelők eleinte érdeklődve nézték ezek mellett a különféle budapesti villamosok feliratait is, garázsmeneteket és különjáratokat, az Agyagosszergény falutáblát, a „Fegyvertöltő és ürítő hely” figyelmeztetést. Legnagyobb sikere a három vándor táblának volt, ezek csak pár órát töltöttek egy-egy háló ajtaján, ezek a „Női WC”, „Férfi WC” és a „Termelőszövetkezeti lófedeztető állomás” voltak. Akkor kezdték ráncolni a homlokukat, amikor rendőrautók rendszámai kezdtek előkerülni, és az a tábla fityegett - igaz, csak rövid ideig - a tanári ajtaján, hogy „Sopronkőhidai Fegyház D bejárat”. Akkor kellett leszedni az összes táblát, amikor a betegszoba feliratot az „Achtung, Stadtgrenze!” váltotta fel. Ezután már csak partizántevékenység zajlott: egy hétig lógott a főbejáratnál a kollégium táblája mellett az „Ínyenckedő” büfé csirkecombokkal ékesített megállítója. Ezt maga a pecsenyés látta meg, és az elkövető minden nőismerősét feslett életűnek titulálva saját maga szerelte le onnan.
 A tavaszi szünet előtt egy nappal jelentették be az építőtábor időpontját. Húsvét másnapján este kellett volna visszaérkezni, de esze ágában sem volt senkinek. Másnap az első órákat öt, aztán nyolc, később tíz embernek tartotta meg, aki egyáltalán bevállalta ezt. Dél körül teltek meg a padok, az asztalon pedig egy kazalnyi ellenőrző hevert. Bennük igazolások garmada az elmulasztott órákat illetően, világosan kiderült, hogy a szent haza összes vonatja, autóbusza és taxija az adott pillanatban olyan szinten volt üzemképtelen, hogy ez lehetetlenné tette a pontos beérkezést. Minderről egy tucat sofőr, forgalmista és kalauz nyilatkozott, megesküdve az anyja életére. Az osztályfőnökünk szerint ezek az alkotások a szépírás szintjén is értékelhetőek, tartott is belőlük némi ízelítőt a következő órán, mielőtt beírta az igazolatlanokat. Külön kitért arra, hogy a füzetkék tetemes része már a nyári táborral kapcsolatban is tartalmazott megható bejelentéseket elodázhatatlan, valószínűleg utolsó közös családi, külföldi és már befizetett nyaralásokról abban az időpontban. A legdrámaibb hír az volt, hogy egyikünket sajnos akkor fogják azzal a köldöksérvvel műteni, amit valószínűleg a gyakorlaton fog szerezni. Mi a szobatársammal, a Sanyival, nagyon szerettünk volna menni az építőbe, de pirosra sírt szemekkel egy tájékozódási futóversenyre kell mennünk az endékába. A Kárászi Medosz SE illetékes szakosztálya nevezett be bennünket a lübsützi nemzetközi versenyre. A tanár úr több csodálkozó tanú előtt kijelentette, hogy ha ilyen szakosztály létezik, akkor ő a farkán elpattog a Gyógygödör borozóig.
 Pedig Lübsützben volt nemzetközi találkozó, két daruvári horvát leendő agrármérnökkel három műszakban szedtük le a forró téglát egy szalagról, és úgy raktuk le raklapra, hogy dróttal azonnal kötegelni is lehessen A munkát egy ismerősünk szerezte, akinek a sváb rokonait pechjükre a keleti szektorba telepítették ki. Tíz napot dolgoztunk éjszaka, hogy a kapott pénzből a másik dekád alatt szemügyre vehessük a turisztikai bravúrokban bővelkedő „demokratikust”. Előbb azonban Gudrunt vettük szemügyre.
 Egy lehúzható ablakú, irodának hívott tömlöcben ücsörgött az asztal mögött, a háta mögötti másik asztalkán egy RFT lemezjátszón mindig Frank Zappa bakelitja forgott. Egy köldökig kigombolt kockás inget viselt, mindig vigyorgott, mint a tejbetök, jó szaga volt. Ezt onnan tudtuk, hogy neki kellett benyújtani minden reggel az esti műszak céduláját, amit nem is színpadi, inkább cirkuszi mozdulattal tűzött egy darab tenyérnyi deszkából délcegen meredező nyolcvanas csavart szegre. A végén majd összeadja, stemplit biggyeszt rá, aláírja, és három ablakkal arrébb felvehetjük a pénztárból a bérünket.
 Szombaton reggel leadtam a cetlimet, és bevonultam a szobámba. Mi is azon a folyosón laktunk valamikori kéziraktárból kialakított fülkékben: ágy, egy szék és valami polc, ez volt a fejedelmi bútorzat. A folyosó végén volt a mosdó, három és fél percig vörös víz folyt rólam, egy törölközőben visszasunnyogtam. A széken megláttam a kockás inget, gyorsan bezártam az ajtót, így tettem kedden is.
 Utolsó reggel leadtuk a papírt, Gudrun nagy vigyorogva egy tekerős számológéppel összeadta, írt kézzel egy összesítőt, hozzá tűzőgépezte a bizonylatainkat, és kinyújtotta az ablakon. Megnéztem, rossz volt az összeadás, majdnem kétszer annyi volt a papíron, mint amennyi járt volna. A kockafejű pénztáros szó nélkül kifizette! Sanyival merően néztünk egymásra, amikor kiderült, hogy ő is többet kapott. Úgy gondoltuk, hogy legalább egy csokor virágot viszünk Gudrununknak. A németek nem állhatták a szegfűt, temetői virágnak tartották, egy-egy szép margaréta csokrot vittünk. A kifelé settenkedő két horvát érdeklődve bámult bennünket, gyorsan el is búcsúzkodtunk tőlük. Az ablak mögött ült Gudrun, körülötte négy csokor margaréta!

Mezei Attila