Amikor ezeket a sorokat írom, épp túl vagyok egy osztálytalálkozón. Egybe volt kötve azzal, hogy a volt általános iskolám – ami most a Grosics Gyula nevet viseli – ötven éves lett. Lassan én is annyi vagyok, de szerintem az iskolát lelkileg ez nem viseli meg annyira, mint engem, és nem is látszódik rajta. A találkozóra kiöltöztem, mint általában mindenhova: szoknya, blúz és egy ocelot mintás bunda. A saját bundámtól is igyekeztem megszabadulni, vágtam is bele, ha nem is egy párducmintát, de egy nemkívánatosat mindenképp. Egy áttetsző, divatos Furla napszemüveget is feltettem a sebtapasz után, bár borult idő volt. De így a karikák és a mély árkok nem látszódtak, a logó annál inkább.
Amikor a suliba beléptem az ajtón, a volt fizika tanár jött velem szembe. Rögtön a súrlódásra gondoltam, mert akkoriban nagyon utált, most pedig nem köszönt vissza. Körbejárattam a tekintetemet, és nézegettem, főleg a férfiakat. Megláttam például egy nagyfejűt is, akinek anno tetszettem. Megállapítottam, hogy a fejmérete nem nőtt tovább, a hasa viszont igen.
Megtaláltam a volt osztálytársaimat, és pár ismert embert is beazonosítottam, akiket én igen, ők viszont engem nem ismertek fel. Pedig volt ott politikus, sportoló és börtönviselt budai élharcos fiú is, akivel egy házban laktam, és akit sokan felismertek, és nem a Kékfény című műsorban. A volt osztálytermünkbe menet még beugrottunk a párhuzamos évfolyamhoz is, ahol jó néhány fiú egykor megdobogtatta a szívemet. Akkor azért, mert jól néztek ki, most meg azért, mert sok pénzük lett. Szóba jöttek régi sztorik, és persze nevettünk is sokat, de mindig az én kontómra.
Visszatérve szépen mindenki leült egy székre, én meg stílusosan az asztal tetejére, hátha onnan ügyetlenségemből fakadóan lecsúszok, csakúgy, mint a diplomámról. Megkérdezték, hogy miért van eltörve a karom, persze a korcsolyázást nem vették be, csak a nyugtatójukat fél óra múlva, mert szokás szerint az idegrendszerüket kissé megterhelve adtam elő a mondandómat.
Én nem tudtam felmutatni, csak egy hangzatos állami munkahelyet, ők meg egy BMW slusszkulcsát. Vállalkozók voltak többségében, de minimum cégvezetők okos, jól tanuló csemetékkel. Én a magam részéről még egy kiskutyát sem tudok vezetni, nemhogy a fiamat rávezetni a tanulás előnyeire. Fotót is csak olyat tudtam mutatni róla, amin az én bundámban van szivarral a szájában. Zavaromban mondtam, hogy Dolce & Gabbana modellnek szánom, és nem hímringyónak!
Sajnos volt olyan osztálytárs, aki nem jött el, mert nem érdekelte őt az emlékezés, illetve mi megemlékeztünk arról, aki már nem lehetett itt velünk.
Társalgásunkat megszakította egy fotós, aki kérte, hogy gyűljünk egy kupacba, mert kattintgatni akar, bár szerintem egy osztálytársnőmet kettyintgetni is, mert alaposan fixírozta.
Kicsit később a volt matek tanárom is bejött nyakában egy fényképezőgéppel, korábbi harcsabajusza nélkül. Gyakran nevettünk rajta, mert hol ételmaradék lógott rajta, hol meg fika, ő meg amit adott nekem, az legtöbbször a ceka. Mindenki boldogan üdvözölte, kivéve én. Ugyanis csak arra tudtam gondolni, hogy engem és egy másik osztálytársnőmet hogyan szabadított meg a hosszú körmeinktől a bicskájával, illetve a nyári szünettől évvégén a matek elégtelen miatt. Ezt meg is mondtam neki szemrehányóan, de nem emlékezett rá. Viszont innentől fogva énrám tutira fog! A többiek nehezményezték, hogy ezzel jöttem, de a jó jegyeimmel nem tudtam.
Azután tovább ment a dumcsizás. Néha kimentem telefonnal a kezemben, higgyék azt, hogy fontos ember vagyok. De csak anyámat hívtam, hogy nem fogok inni, és egy barátomat, hogy mit is fogunk, mert buliba készültünk. A kis családom addig Semmeringen szánkózott és bukfencezett le a domboldalról. Ebből én se akartam kimaradni, de itthon Budapesten. Ugyanis gondoltam: a party után én is fogok, ha nem is bukfencezni, de kapatosan pofára esni mindenképp!
Egy óra múlva, amikor már úgy éreztem, hogy a társalgáshoz nem tudok hozzátenni semmit, de elvenni annál többet, illedelmesen elköszöntem, és szépen kisétáltam – valószínűleg örökre – volt iskolám falai közül!
Trenka Sziszi
