In memoriam Sarkadi Imre

A családi ház nappalijában az ablak előtt ül Ede. Előtte az íróasztalon a laptop bekapcsolva, kékes fénye megvilágítja az előtte ülőt, aki elmélyülten pötyög valamit. Ede negyven év körüli, otthonosan, de jól öltözött férfi. Balra, a falra szerelve nagy képernyős tv, kikapcsolva. Alatta, körülötte huzalok, madzagok kusza halmaza, egy wifi is villogtat a közelében. Az asztalon vázában kissé kókadt virág, egy bontatlan üveg bor és mellette két pohár.
 Az előszoba felől kulcscsörgés, ajtócsapódás hallatszik. Beviharzik a felesége, Éva. Harmincas, elegánsan öltözött, frissen fodrászolt nő. Szatyrot tesz az asztalra, kenyér és felvágottak csomagolva. Körülnéz, meglátja Edét. Hangosan ráköszön:
 – Szia, Drágám! Megjöttem! – ledobja a felöltőjét, odamegy Edéhez, és a feje búbjára puszit nyom. – Szia, Édesem! Már megint dolgozol?
 Ede ölébe kapja Évát és megcsókolja.
 – Nem. Még mindig dolgozom! – válaszolja – Írok.
 – Na, vigyázz! Elkened a rúzsom!
 – Mi a jobb, egy rúzsálló csók, vagy egy csókálló rúzs?
 – Nem tudom, de ez nagyon drága, és nem egy csókálló rúzs! – Éva kelletlenül kibontakozik Ede öléből. – Teljesen összegyűrted a ruhámat! Meddig dolgozol még?
 – Még a szép, új frizurádat is összekócolom! – Aztán a kérdésre válaszolva folytatja: - Amíg el nem fogadják az irományaimat.
 – No hiszen, akkor még sokáig kell írnod… küldözgetni ide-oda… talán a halálod után egyszer felfedezi valaki a műveidet… és úgy találja, hogy híres embert farag belőled…
 – És persze saját magából is.
 – Még jó! Üzletet sejt benned! A hátadon fogja becipelni magát a hírességek közé! Úgy, hogy aztán okosakat írjál neki!
 – De azért ehhez is kell valami kis tehetség, nem? A senkiből nem lehet csinálni valakit!
 – Talán, de nem biztos! Majd „négy-öt magyar összehajol”, és eldöntik a sorsodat. Én dicsérem a te lovad, te dicséred az enyémet! Ismered a mondást. De addig is meg kell élnünk valamiből.
 – Hát igen… a költő kuporog, a novellista nincstelen, a szobrász szédeleg. A művészetből bizonyosan nem lehet megélni. Látod, ezért vagyok itt én, nem művész, és keresek kettőnkre. Amíg bírom, mint a barom, eltart a karom!
 – Verselgetsz? Drága vagy, Kedves, ezért is imádlak.
 Éva észreveszi a virágot, a kikészített üveg bort az asztalon.
 – Hát ez meg mi?
 – Látod, virág!
 – Várj, kitalálom! A titkárnődnek vetted a szerkesztőségbe, de hazahoztad, mert nem ma tartja a névnapját! Ugye, eltaláltam!
 – Neeeem! Neked vettem, szívem!
 – Nekem? Se névnapom, se szülinapom. Már azt is elfelejtetted, hogy mikor tartom?
 – Azt hiszem, te felejtettél el valamit!
 Éva kérdőn néz Edére.
 – Ma van a házassági évfordulónk! – mondja Ede diadalmasan. – A tizedik!
 Feláll, és átöleli Évát, aki ingerülten eltolja magától. A virágot nézegeti, kézbe veszi. Elgondolkodva mondja:
 – Hát… olyan ez, mint a házasságunk.
 Most Ede néz várakozóan.
 – Amennyiben?
 – Kicsit satnya… kicsit hervadt… kicsit elvirágzott.
 – Jó, ne is folytasd – Ede sértődötten visszaül a laptop elé. – És még azt hittem, hogy nekem gyönyörűzted ki magad!
 Éva kezébe veszi a virágot, forgatja, nézegeti.
 – És ezért képes voltál pénzt kiadni?
 – Nem – feleli Ede ingerülten –, a virágárus utánam hajította. Már elment, amikor felcsíptem.
 – A virágárust?
 – Haha! Vicces kedvedben vagy ma, hallod-e! Ez a hála a figyelmességért!
 – Milyen hálára gondoltál? – és egy fintorral visszateszi a virágot a vázába.
 Ede rövid hallgatás után szólal csak meg, hogy legyőzze forty dühét a virág fogadtatása miatt.
 – Gondoltam, ez egyszer elmehetnénk vacsorázni.
 Éva a fejét rázza, hogy nem.
 – Vagy ha itthon akarsz maradni, felbonthatnánk ezt a palack bort!
 – Nem, nem! – kézbe veszi a borosüveget. - Ezt is akciósan vetted?
 – Nem. Ezt a születésnapomra vettem, gondolván, hogy megköszöntesz.
 Éva közbevág:
 – Nem tudsz úgy szólni hozzám, hogy ne hibáztass folyton?
 – De a köszöntés elmaradt, és így a bor megmaradt.
 – Látod, megspóroltam egy üveg bort!
 – Ez igaz! Szóval, bonthatom?
 – Nem, nem!
 – Figyelj, elővesszük a régi fényképeket… az esküvőit, vagy a későbbieket, és nosztalgiázunk kicsit.
 – Nem, nem! Gondolkozz már! Milyen nap van ma?
 – Hát a házassági évf…
 – Kedd van, nem? Kedd, te szörnyeteg!
 – Kedd? Tényleg. Na és? Holnap szerda, holnapután csütör...…
 – Ma van a tv-ben a Szex és London!
 – Ajaj! Valami rémlik… egy blődli sorozat. De ez neked olyan fontos? Fontosabb, mint a…
 – Persze, hogy fontos! Csak egy órácska az egész, és igazán tudhatod, hogy ez az egy műsor, amit szeretek nézni a tv-ben! Te persze ilyenkor hátat fordítasz, vagy kimész a szobából. De csak azért, hogy engem bosszants! Mi lenne, ha egyszer leülnél mellém, és a hülye megjegyzéseid, kommentjeid nélkül végignéznéd velem az adást!
 – Megpróbáltam már nemegyszer. De utána csak bosszankodom, hatalmas ürességet érzek. Megint eltékozoltam az időt marhaságra, semmire az életemből. Neked még nem volt ilyen érzésed? Kábultság, szédülés, düh.
 – Persze, csak azért marhaság, mert szeretem nézni! Csak egyszer tennél valamit az én kedvemre! Ennyit azért megérdemlek tízévi házasság után, ha már el is felejtetted!
 – Mármint hogy én? Na persze! – kis szünet után – Mondd, mi örömöd telik ezekben a romantikus filmekben?
 Éva csak a vállát vonogatja.
 – Megmondom én! Az üres, elpocsékolt, eseménytelen életed elveszett romantikáját keresed a limonádé filmekben, sorozatokban!
 – Hát tény, hogy érdekesebb a romantikus történéseket nézni, mint azt, ahogy folyton csak a laptopod fölé görnyedve szenvedsz az írással! Szép, széles a hátad, de hidd el, egy idő után már az is unalmas tud lenni!
  – Nem is ismered az írásaimat! Sosem olvastad őket!
 – Majd ha megjelennek nyomtatásban! Mit akarsz? A mindennapi dicséretet, az elragadtatást akarod tőlem hallani? Az egekig magasztalást? Kis sikert? Lásd, én nem értek az íráshoz, a dicsérgetés egy idő után hiteltelen unalmas lenne! Vagy ha valamit nem értek, kritizálok, mindjárt felcsattanhass, és veszekedhess velem?
  Ede elgondolkozva, majd hirtelen elhatározással felkiált:
 – Tudod mit, ma este felolvasok neked az irományaimból, amikre büszke vagyok, amikről úgy érzem, hogy jól sikerültek, és neked is tetszeni fognak. Most éppen a sorsunkat írom!
 – Csak ha nézhetem közben a sorozatot!
 – De hát mi lehet nálam érdekesebb abban a sorozatban? Négy lökött tyúk.
 – Négy szingli nő!
 – … egyfolytában férfiakra vadászik, aztán mesélik a kalandjaikat, heccelik egymást és magukat…
 – Lehet, de most ez a rész nagyon érdekes!
 – Na, ne mondd!
 – A Tímea, na, a Timi! Tudod melyik?
 – Nem. De nem mindegy? Az egyik a sokból.
 – Jó, neked mindegy. Szóval az egyiknek nagyon megtetszik a Szembe szomszéd férfi.
 – Mi az, hogy „Szembe szomszéd”?
 – Hát van Jobb szomszéd meg Bal szomszéd, meg aki szemben lakik velük, az a Szembe szomszéd. Szóval a Szembe szomszéd… csinos, magas, jóképű, szinte hibátlan.
 – Mi az, hogy szinte? Mellesleg jól is nézhet ki az a férfi, aki női szemmel hibátlan! Gondolom, hogy főz, mos, vasal, bevásárol. Mindent megcsinál, amit a feleség mond!
 – Mennyire nem érted! Nemcsak, amit mond, hanem amit gondol, azt is! Nagy különbség!
 – Azt pedig nem lehet kitalálni!
 – Látod, ettől vagyunk kiismerhetetlenek mi nők.
 – No, a Szembe szomszédnak mi az a kis hibája?
 Éva lassan, nehezen nyögi ki:
 – Nős az illető!
– Aha – rövid csend. – Akkor már én sem lehetek tökéletes? Amíg az ember nőtlen, izgalmas kérdőjel a nők szemében. Aztán ha megnősül, azonnal kis szürke ponttá válik!
 – És ha egy lány férjhez megy, talán nem veszti el a vonzerejét?
 – Látod, egyáltalán nem! Sőt! Ő az, aki csakhamar ráun férjére, a hétköznapok szürkesége, monoton egyhangúsága felemészti a hajdani varázst, vágyat, hiszen a kedves ott van nap mint nap karnyújtásnyira, nem kell küzdeni, izgulni érte. Olyanná válik, mint bármelyik háztartási gép vagy egy régi bútor, beépített szekrény. És akkor egy bármilyen, bárhonnan jött-ment férfi az ismeretlensége, titokzatossága okán sokkal izgalmasabb. Utcahossznyi az előnye a férjjel szemben! És még valami: kevés feleség akarja egy kaland miatt felrúgni a kényelmes, mégiscsak biztonságos házasságát, ugyanazt újrakezdeni másikkal. Jól tudja, hogy egy idő múlva azzal sem lesz jobb! Meg aztán így sokkal veszélytelenebb! Csak vigyázni kell a látszatra és a valóságra!
 – Most esszét írsz, vagy beszélgetünk? Látom, jól elvagy magaddal! De jól van, drágám, írjál csak azt, amit akarsz!
 – Eltértünk a tárgytól! Mi az a hallatlan izgalmas?
 – Rendben, akkor folytatom. Timinek ki kell találnia valamit, hogy kettesben maradhasson a Szembe szomszéddal.
 – A kishibás férfival! Az igazival?
 – Persze, ezt nem is kell mondani, vagyis hát az aktuálissal! Kilesi, hogy mikor megy el az a boszorka.
 – Gondolom, ez a Szembe szomszéd kis hibája, vagyis a felesége.
 – Igen, persze. És akkor ki kell találnia, rögtönöznie valamit, hogy átmehessen hozzá!
 – Nem meri direktbe megmondani neki, hogy „hé, fiú, te tetszel nekem és…”?
 – Látszik, hogy fogalmad sincs a nőkről! Úgy kell taktikázni, hogy a férfi azt higgye, hogy ő a kezdeményező! Ő az üldöző, és te vagy az üldözött!
 – Na, ez most nekem bonyolult!
 – Nem is értheted, hisz te is csak férfiból vagy!
 – Még ha kis hibával is, mert nős vagyok!
 – Ahogy akarod drágám, monologizálj csak nyugodtan tovább!
 – Becsülöm azért az őszinteségedet és köszönöm. Talán még egyszer hasznát veszem az irományaimban.
 – Szóval átles a Szembe szomszédokhoz, és amikor a feleség elmegy…
 – ... átsiet a Szembe szomszédhoz, és becsenget.
 – Láttad az előzetest? – kérdi Éva csodálkozva.
 – Nem. De ezt nem lehet másként folytatni.
 – Szóval becsenget, és kitalál valami hihetőt, amivel beljebb kerülhet…
 – ... az áldozathoz. Na, és mit talál ki?
 – Például… például, hogy „Kérem szépen, elromlott a tv-nk, és ma van a kedvenc műsorom, a Szex és London sorozat folytatása. Megnézhetném maguknál? De csak ha nem zavarok!”
 – Maguknál? Hisz a férfi egyedül van!
 – De nehéz a felfogásod! Ezt a nő hivatalosan nem tudhatja! És a férfinak is tetszik a nő, ezért nem henceg el vele rögtön! A Szembe szomszéd udvariasan félreáll, és beengedi Timit a lakásba. És az ajtó bezárul mögöttük…
 – És a nő mire megy a férfival? Szerinted tényleg csak a sorozatot nézik?
 – Ugye, hogy izgi? Látod, ez lesz a mai folytatásban! – Éva az órájára néz. – Kapcsold be szívem a tv-t, mindjárt kezdődik a műsorom! – Majd sürgetően ráerősít: – Na, légy szíves!
 Ede kelletlenül a tv-hez lép, kapcsolgat mindenféle távirányítót, gombokat, majd drótokat húzogat, dugaszokat huzigál ki, és dug vissza. A tv képernyője sötét marad, még csak sercegés sem hallatszik. Mögötte közben Éva tesz-vesz.
 – Ma kivételesen hideget vacsorázunk. Jó, Szívem?
 – Mi az, hogy kivételesen? Tegnap is, meg ha jól emlékszem, tegnapelőtt is kivételesen hideget.
 – Látom, nem kivételesen ma is veszekedni akarsz, amikor egyszer szeretnék egy műsort megnézni! Még ha azt a házassági évfordulónkra tették is! Talán nekem, ajándékkép! Szép lenne tőled, ha bevallanád, hogy te intézted… meglepetésnek!
 – Ki kell, hogy ábrándítsalak, nem én voltam. Ennyire nem dolgozom magam ellen.
 – Na, mi van azzal a tv-vel?
 – Nem működik. Nem tudom bekapcsolni, illetve se kép, se hang, ahogy azt a mi népünk mondani szokta.
 – Viccelsz? Már ehhez sem értesz? Egy rohadt tv-t bekapcsolni! Mindig tudtam, hogy… de ennyire! És most mi lesz?
 – Mit tudom én! Mégis megisszuk azt az üveg bort!
 – Azt már nem!
 Éva az ablakhoz lép.
 – Nézd, a Szembe szomszédnál működik a tv! Látod, hogy vibrál a szürke fény? Ez hogy lehet?
 – Talán még nem romlott el. Vagy más szolgáltatónál fizetett elő. Csak nem azt akarod mondani, hogy…
 – De, kitaláltad! Már nincs időm vacsorázni sem, különben sem árt egy kis fogyózás! Átmegyek és bekéretőzöm, mégis megnézem az adást!
 – Nem gondolod, hogy zavarni fogsz? Hátha van valami kellemes estjük? Esetleg a házassági évfordulójuk! Látod, ott is van egy csokor virág az asztalon! Meg egy üveg bor!
 – Ugyan, az a fonnyadt akármi? Ne bosszants már folyton ezzel a házassági évfordulóval! Különben is, az elébb viharzott el az asszony!
 – Honnan tudod?
 – Láttam.
 – Figyelted? Biztosan ő sem szereti a sorozatot!
 – Nem. Nem figyeltem, csak amíg te a tv-vel piszmogtál, kibámultam az ablakon, és véletlenül észrevettem.
 – Ugye, csak viccelsz?
Éva az órájára néz, felkapja a felöltőjét, kérdőn Edére néz, és kinyitja az ajtót:
 – Szóval, jössz velem te is, Szívem? Nem szívesen hagylak magadra. Nagyon hiányoznál! Persze, ha inkább írni szeretnél, esetleg befejezni a magad módján ezt a történetet – sóhajt. – Hát, de csak a te kedvedért, és mert annyira akarod, áldozatot hozok, és nélkülözlek egy picit. Csak egy órácskára. Majd telefonálok. Te ne hívj, mert a tv-t nézem, és nagyon kizökkentenél. Igaz is, inkább itt is hagyom a telefonomat. Millió csók, Szívem! – leteszi a mobilját az ajtó melletti kis asztalra, és választ sem várva már csukódik is mögötte az ajtó.
 Ede magára marad. Az utca felőli ablakhoz megy és kinéz. Maga elé mondja:
 – Most csenget be… az ideális férfi ajtót nyit… rövid szóváltás, Éva kétségbeesetten gesztikulál, és már csukódik is mögöttük az ajtó. – Szex és London. Micsoda ostoba cím! Nem tudom, a Szembe szomszédnál Londonra is jut-e majd idő?
 Visszaül a laptopja elé, és pötyögni kezd a gépén.
 – Nos, akkor folytassuk a történetünket!

*

Kis idő elteltével Ede körülnéz, megnézi az óráját, és lehúzza az utca felőli oldalon a külső zsalukat, hogy a be- és kilátás megszűnjön. Az oldalkertre nyíló ablakon a zsalut felhúzza. Ezután odamegy a tv-hez, bedugja a konnektorba, és bekapcsolja. Rövid idő után a készülék kivilágosodik, és a Szex és London bevezető zenéje hallatszik. Az ajtó halkan nyílik, és belép rajta egy csinosan öltözött, frissen fodrászolt nő.
 – Bocsánat, hogy csak úgy betörök, de nyitva volt az ajtó - tétován hozzáteszi –, egy nő rohant el a Szembe szomszédhoz. Becsöngetett és bement. Csak nincs valami baj? Tudja?
 – Igen. Innen rohant ki... a feleségem.
 – Sajnálom, hogy nem ismerhettem meg személyesen!
 – Ne sajnálja! Hiszen már alig várta, hogy elmenjen!
 – Most miért ilyen gonosz? Hát nem így beszéltük meg?
 – De. Csak átugrott pár bekezdést!
 – Szükséges?
 – Hát persze!
 – De miért?
 – A látszat miatt! A látszat nem mindig a valóság, és a valóság sem látszik mindig. Mi a látszat, amiért átjött hozzám?
 – Jó, hát ha mindenáron ragaszkodik hozzá. Szóval az a helyzet, kedves Jobb szomszéd úr, hogy… hogy…
 Ede türelmetlenül közbe vág:
 – „…elromlott a tv-nk és én nagyon szeretném megnézni...” Na, folytassa! Én mondjak mindent? Nem tanulta meg rendesen a szöveget!
 – De igen, csak, olyan zavarban vagyok. Segítsen, súgjon, kérem!
 Ede kissé ingerülten:
 – Felháborító! Segítek! ... „a Szex és London”. Na, fog menni?
 – Igen, köszönöm, szóval elromlott a tv-nk, és nagyon szeretném megnézni a Szex és London következő folytatását. Ha Magát nem zavarja, megnézném itt. Bár nincs itthon a felesége...
 – Nem, egyáltalán nem zavar. Ha ez Magának olyan fontos! Igen. A látszat így már rendben van, a valóságban pedig egyáltalán nincs ellenemre, sőt! Jöjjön, lesegíthetem a kabátját?
 – Köszönöm, le tudok vetkőzni magam is, nem vagyok mozgássérült!
 Míg lekabátol, Ede felbontja a borosüveget, tölt mindkettőjüknek.
 – A Szex és Londonra! – mondja, és a nőnek nyújtja az egyik poharat. Koccintanak, majd az üres poharat leteszik.
 Ede kihúzza a tv dugóját a konnektorból, és folytatja.
 – Na, nem is azért, csak tudja a szokások, az etikett. És hogy nem szorul a segítségemre, azt az is bizonyítja, hogy maga nagyon csinos! Sőt, kifejezetten szép!
 – Hallja, elég sután udvarol! Csupa elcsépelt közhely!
 – Szép selymes a haja! – közelebb lép, lassan átöleli, kezdené birtokba venni a nőt – Milyen sima a bőre! Szépen csillognak a szemei! Helyes a kis fitos az orra! Gyönyörűek a kagyló fülei! Csókra termett ez a csodás, égő piros szája! – igyekszik megcsókolni.
 A nő tiltakozik:
 – Hé! Még nincs vége a szövegének! Maga se hagyjon ki semmit!
 – Szerintem ennyi elég a leltárból! – hevesen átkarolja a nőt, és áttuszkolja a szomszéd szobába.

*

Ede ismét a laptopja előtt ül és gépel. A tv ki van kapcsolva. Az órájára néz, majd kezébe veszi a mobiltelefonját, és tárcsáz. Az ajtó melletti kisszekrényen megszólal Éva mobilja. Ebben a percben a külső ajtó csapódik, majd Éva berohan a szobába, és Edére kiált:
 – Hát nem hallod, hogy szól a telefonom? Miért nem veszed fel! – felkapja a készülékét és beleszól:
 – Halló!
 – Hol vagy, Drágám? – szól a készülékbe Ede kedvesen.
 – Te vagy az, Ede? De jó, hogy hallom a hangodat! Mi van veled? Már annyiszor hívtalak, és sohasem vetted fel a telefont! Már kezdtem aggódni érted! Érted?
 – Itthon voltam. Talán csak nagyon elmélyültem a munkámban. Tudod, olyankor az ember se lát, se hall. Különben is, hogy hívhattál, amikor a telefonod.
 – Már megint ez a kötözködés, veszekedés! Látod, nem tudod elviselni, ha kritizállak! Szóval nincs semmi bajod, jól vagy! Máris otthon vagyok, Drágám!
 Eddig háttal álltak egymásnak, most mindketten kikapcsolják a telefonjukat, leteszik és szembe fordulnak.
 – Szia, Drágám, Egyetlenem! De jó, hogy ismét itt vagy! Itt vagyunk!
 Átölelik egymást, és a levegőbe puszikat cuppantanak egymás felé. Ede szólal meg előbb.
 – Na, és hogy sikerült a Szex és…
 – Jaj, nagyszerűen! – vág közbe Éva, majd kissé megijedve a hirtelen lelkesedésétől, higgadtabban folytatja: –  Szóval tűrhetően. Érdekes volt, vagy inkább csak szórakoztató.
 – És London?
 – Mi az, hogy „és London”? Már megint kötözködni akarsz! Jártunk már Londonban, te is tudod, milyen a város! Mindenki fordítva közlekedik, a jobb oldal van balra és viszont. – Hogy másra terelje a témát, körülnéz. Észreveszi a felbontott boros üveget és a két poharat, amelyekben kis bor van még.
 – Te ittál közben? – kérdi. – És kivel?
 – Dehogyis! Nekünk készítettem elő, ha befejezted a Szexet, koccintunk! – közelebb húzza magához. – Te, Neked már borszagod van!
 – Hát persze! Itt a borom még a pohárban! Azt mondod, koccintottunk! – felemeli a poharat. – Ezen a poháron rúzsfolt van!
 – Persze, hiszen ebből a pohárból ittál! Ez a te rúzsfoltod!
 – De hiszen még… látszólag…
 – És valóságos borszagod van! Tudod, az idő is csak egy dimenzió. Miért ne lehetne abban is több irányba mozogni? A rúzsfolt, a borszag megelőzheti a valóságban a „jelen”-nek mondott pillanatot, a „most”-ot. Érted?
 Éva hallgat. Ede mindkettőjüknek tölt. Felemelik a poharat, és koccintanak.
 – Már hogyne érteném! Hiszen olyan okos vagy, Kedvesem! Na, egészségünkre!
 – Csin-csin! – Isznak.
 – És te boldogultál az írással? – kérdezi Éva.
 – Szó-szó! Nagyjából.
 – Megírtad a befejezést?
 – Melyiket?
 – Hát, amikor Timi átmegy a szomszédhoz és becsenget.
 – Ja, azt! Azt hiszem, igen.
 – És mi történt a te verziódban?
 – Összekeveredik látszat és valóság.
 – Amennyiben?
 – Mindenki ragaszkodik a látszathoz, hogy ne derüljön ki a valóság!
 – De mi történik valójában?
 – Tényleg érdekel? Felolvassam neked?
 – Nem, még ne olvasd fel! Majd. Majd ha megjelenik nyomtatásban, akkor szívesen elolvasom. Vagy felolvasod, Drágám, amíg én nézem a Szex és Londont!

Krikovszky Péter

– Meg fogok halni? – kérdezi rekedten Jenő, miközben a sztetoszkópomat a hátára szorítva figyelem a légzését.
 – Nem uram, ez csak egy kis nátha. – Bátorításnak szánva megpaskolom a vállát.
 – Kár – válaszolja, és köhint egyet.
 Jenő hatvankét éves, az idő görnyedtté tette a hátát, és pöttyössé a felkarját. Harminc éve dolgozik itt az autóalkatrész-gyártó cégnél, ahol én üzemorvosként szolgálok. Ugyanabból az erdélyi városból származunk, ő is a jobb megélhetés miatt vándorolt Budapestre.
 Feltápászkodik a papírlepedővel borított vizsgálóágyról, és visszagombolja olajfoltos ingét.
 – Valójában nem ezért jöttem – mondja. – Szívességet kérnék öntől.
 A kezemmel intek, hogy folytassa.
 – Hazautazik, igaz? – tekintetével az enyémet keresi.
 – Csak a hétvégére – válaszolom, és a gondolatra átjár az izgatott türelmetlenség. – Már egy éve nem jártam Marosvásárhelyen.
 – Én sem – sóhajtja. – Megtenné, hogy elmegy a temetőbe, és levágja a vadszőlő indákat a feleségem sírjáról? Mindig beszövi a sírkövet, és eltakarja a feliratot. Aranka biztos még alulról is ezen bosszankodik.
 – Természetesen. – Megszorítom érdes, munkaszagú kezét.
 Leakasztja a fogasról a mellényét, az ajtóból még hátrapillant, és azt mondja:
 – Maga egy jó ember, doktor úr.
 Jó ember? Mit jelent ez egyáltalán? Mondanám, hogy szerintem meg az a jó ember, aki az életét kockáztatva harcol a hazájáért. Én csupán bepólyálok néhány vágást, kipiszkálok egy-két szálkát, és lefertőtlenítek pár sebet a kis steril, biztonságos szobámban. A munkám majdhogynem jelentéktelen, bár az igaz, hogy a tőlem telhető legátgondoltabban végzem.
 Kilépek a kis rendelőm előtti még kisebb váróterembe. Pár srác ül a kanapén és annak karfáján, beszélgetnek és röhögnek, már mindnyájukat elláttam. A munkaidő lejárt, mára nincs több kötelezettségük, ezért tengetik itt az életüket, na meg Íriszért.
 Írisz a sarokban ül, hullámos, melírozott haja a napcsókolta vállára omlik, épp a dohányzóasztalon heverő almák csendéletét skicceli a füzetébe. Rajzolás közben édesen oldalra dönti a fejét, és minél erősebben satíroz a grafitjával, annál jobban elnyílik az ajka.
 Írisz, a tiltott gyümölcs. Egyetemista, grafikát tanul, vagyis körülbelül húsz évvel fiatalabb nálam. Ő az üzemigazgató lánya, így a gyárépületeken belül oda teszi be a lábát, ahova csak akarja, neki bármit szabad. Bár leginkább itt időzik nálam, és átszellemülten rajzolgat.
 Látom, hogy a fiúk megállás nélkül őt stírölik. Érthető, hiszen Írisz az egyetlen nő, akit a gyárban látunk. Úgy értem, Írisz az egyetlen vérbeli nő a pár ötvenes ápoló, hajhálós konyhás néni és egy férfias bicepszű női kamionsofőr mellett.
 – Hé, Írisz! Ha kijössz a furgonomba, szívesen állok neked aktmodellt – kiáltja oda az egyik újonc.
 – Álmodban – veti oda a lány, fel sem pillantva a füzetéből.
 Felmegy bennem a pumpa. Ezek a srácok Íriszből csak az átkötős ruhája alól kivillanó combokat látják, mintha csak egy olcsó magazin lenne, amit szégyentelenül bámulhatnak.
 – A rendelő bezárt – szólok rájuk. – Nincs jobb dolgotok?
 A fiúk lassan, nevetve felállnak, az egyikük jó utat kíván nekem, és kimasíroznak az ajtón. Kettesben maradok az én tiltott gyümölcsömmel.
 – Végleg hazautazik? – feláll, egy lépést közelebb jön. A füzetet az asztalra ejti, a ceruza a földre gurul, de rá sem hederít, csak engem néz. Képzelődöm, vagy tényleg aggodalom ül a szemében?
 – Csak a hétvégére. Aztán még egy évre visszajövök.
 Elmosolyodva bólint, lesüti a szemét, és a ruhája kötőjével kezd babrálni. Imádnivaló, ahogy zavarban van.
 – Hajlandó lenne engem is megvizsgálni? – hangja elcsuklik, miközben kérdezi.
 Nagyot nyelek, hirtelen nem tudom, mit szóljak. Fantáziaképek ezrei árasztják el az elmém, hogy mit csinálnék vele legszívesebben a vizsgálóágyon. Nem szabad – suttogja bennem egy vékonyka hang, de elég halkan ahhoz, hogy elhessegessem.
 Betessékelem a rendelőbe, és becsukom mögöttünk az ajtót. A kulcsomat, amin egy gyöngyből fűzött egérke fityeg, a zárba teszem és ráfordítom. Írisz felül velem szemben az ágyra, és kiköti a ruhája övét. A fekete anyag szétnyílik, és kitárulkozik előttem a teste. Ott ül velem szemben, anyaszült meztelenül.
 Reflexből elfordítom a fejem, de aztán nem bírom elviselni, hogy ne nézzek vissza rá. Végigkalandozik a tekintetem a vékony bokájától fel a kerek térdéig, elidőzök a feszes combokon, majd feljebb és feljebb lopakodik a szemem. Megköszörülöm a torkomat és közelebb lépek.
 – Nos, mi a panasza?
 Megragadja a nyakamban lógó sztetoszkóp végét, és a mellkasára helyezi.
 – Hallja?
 Beteszem a másik végét a fülembe, és hallgatom a szívverését. Düdümm-düdümm-düdümm, nem tudom, hogy az övét hallom–e, vagy a sajátomat, de majd kiugrik a helyéről.
 – Kontrollálhatatlan – mondja nevetve.
 Megbabonázva vizslatom a vörös ajkát, amit mintha borral rúzsozott volna. Korábban gyakran tűnődtem azon, miért kockáztatta Ádám és Éva a jövőjüket egy harapás almáért. Már értem, van olyan piros gyümölcs, ami annyira kívánatos és édes, hogy magam is sokat feláldoznék érte.
 Rávetem magam a rúzsos szájra, és csókolom, ahol érem. A francba is, de rég voltak ilyen finom ajkak a fogaim között! Bőrének rumba áztatott mazsola illata van, minden józanságomat elsöpri. Most akarom őt, gyorsan, azonnal a magaménak, egy percet sem bírok várni! A combja alá nyúlok, felemelem, és ő körém kulcsolja a lábát. A vállamba kapaszkodva a nyakamat kezdi csókolgatni, amitől mintha egy másik világba kerültem volna: csak Írisz létezik. Régóta tartó epekedésem végre beteljesül!
 Végigfuttatom az ujjamat a hátán, megborzong a hideg érintéstől, és fogait satuként a bőrömre csapva a nyakamba harap.
 – Áhh – felszisszenek. A hirtelen fájdalomsugár kijózanít, megrázom a fejem. Mi a francot művelek a főnököm húsz évvel fiatalabb lányával? Az ő családja elég nagy rizikófaktor. Na és ott az enyém is…
 Leteszem Íriszt az ágyra, és elhúzódok. Ijedten pislog rám. Hátat fordítok neki, és homlokommal a falnak dőlök.
 – Adj egy kis időt – nyögöm. – A hétvégén elrendezem a dolgaimat.
 Egy darabig nem szól, majd elkapja a csuklómat, és visszahúz magához.
 – Tudod a számomat, ugye? Ígérd meg, hogy írsz, amikor eszedbe jutok! – könyörgőn néz, és én már megint nem tudok neki nemet mondani.
 – Megígérem – mondom, és csókot lehelek a kézfejére.
 Egy percig farkasszemet nézünk, majd némán összeköti a ruháját, feláll, kikulcsolja az ajtót, és kisétál rajta. Hangosan csattan mögötte, még az egeres kulcs is kiesik a zárból. Csatt, álmaim nőjének! Csatt, most szalasztottam el, amiről hónapok óta ábrándozok.
 A kézfejembe törlöm a számat, árulkodó vörös rúzs szennyezi be.
 A vonaton behunyom a szemem, hátamat a párnázott ülésnek döntöm, és hallgatom a monoton zakatolást. Mintha mozivásznat bámulnék, csukott szemhéjamon végigpörögnek az előző este lopott percei, és hogy mi alakulhatott volna belőle. Ujjammal kitapogatom a nyakamon a harapása nyomát, még jó, hogy az ingem gallérja pont eltakarja.
 Hogyha viszonyt kezdek Írisszel, az nem történhet csupán felajzottságból. Annak alaposan átgondolt döntésnek kell lennie, és viselnem kell a következményeit. Hogy megéri? Nem tudom. És ezt a késésekkel és lerobbanásokkal színesített huszonhárom órás vonatút végére sem sikerül eldöntenem.
 – Apa, Apa! – előbb ismerem fel a hangját, minthogy észrevenném, ahogy felém szalad a peronon. A harmadik osztályos kislányom belecsimpaszkodik a derekamba, és boldogan visít. A karomba kapom, és szorítom, szorítom magamhoz. A copfja kócos, a kardigánját már rég kinőtte, de teli szájjal vigyorog. Jó ég, de hiányzott ez a tündér!
 Mögötte ballag a feleségem az óvodás fiam kezét fogva.
 – Köszönj Apának – nógatja Róza a kicsit, de a fiú az asszony háta mögé bújik, onnan les rám. Kis szeplős arcán zavart látok, ami megrémiszt. Tudom, hogy kevés emléke van rólam, de azért ugye felismer?
 – Vele szoktunk beszélni telefonon – súgja a feleségem, de a fiú nem mozdul az anyja szoknyája mögül.
 – Hagyd csak – mondom, és megölelem Rózát. Nyújtja a száját, hogy csókoljam meg, de inkább a homlokára adok egy puszit. A hajának olcsó kamillás sampon illata van, ismerős, sosem változó illat.
 Itthon semmi sem változik, mintha Marosvásárhelyen megállna az idő. Örülök, hogy Róza végre lecserélte az ősrégi tűzhelyet a hazaküldött pénzből, de ezen kívül a ház ugyanolyan, mint egy éve.
 A nap hátralevő részében a lányom végigmutogatja a gyöngy állatkáit, amit az elmúlt évben készített, én pedig egyenként ajnározom őket. Nem szakad le rólam, még akkor is kézen fogva jön velem, mikor kihordom az udvar végébe a szemetet. De nem bánom, annyi bepótolnivalónk van! Egészen estig velük játszom, a végén már a fiam is az ölemben ül, és hárman együtt sütünk játékból emeletes tortát. Megígérem neki, hogy a következő szülinapjára valódi emeletes tortát hozok a cukrászdából. A feleségem csendben fürkész minket, mosolyog, néha elmorzsol egy könnycseppet, remélem örömében.
 Róza megengedi nekik, hogy kivételesen kilencig fennmaradjanak, aztán irány a lavór fürdeni. Mikor már pizsamában fekszenek a szobájuk padlójára terített matracokon, betakargatom őket.
 – Mikor fogsz végleg itt maradni? – kérdezi a lányom két ásítás között.
 – Egy év, Kincsem! Mire negyedik osztályos leszel, addigra kifizetjük a hitelt, és hazajövök.
 – Örökre?
 – Örökre.
 Kimegyek a konyhába, ahol Róza mosogat. Figyelem, hogyan dörzsöli az olajos serpenyőt a szivaccsal, és feltűnik, mennyire megizmosodott a karja. Marosvásárhelyen semmi sem változott, kivéve Rózát. A bőre fakóbb, a szeme szürkébb, a hajában megszaporodtak az ősz hajszálak, és a homlokán kettővel több a ránc.
 – Felsértetted a nyakad – jelenti ki. Mintha csak a holnapi időjárásról beszélne, fel sem tekint a mosogatásból.
 – Bárkivel előfordul – válaszolom, és otthagyom. Bevonulok a hálószobába, lefekszem az ágyra. Felemelem az újságot az éjjeliszekrényről, és az arcomra terítem, mintha az elmenekíthetne a valóságból. Szégyen, zavartság és öröm kavarog bennem: túl sok érzelem ez egy férfi agyának.
 Íriszre gondolok, és a zamatos, rúzsos ajkára. Ha Írisz friss hús, akkor Róza egy régi, lerágott csont, bármennyire is fáj beismerni.
 Fél órával később Róza is bejön, elhúzza a függönyt, és vetkőzni kezd. Úgy teszek mintha olvasnék, de az újság mögül őt figyelem. Felemeli a pólóját, áthúzza a nyakán, alatta igazi anyuka melltartót visel: semmi bélés, semmi csipke. Van egy kis domború pocakja, és a csípője is széles. Nem hízott meg, hiszen nem eszik sokat, de a negyven év az negyven év, és a két császármetszés is heget hagyott a köldöke alatt.
 Méregetem őt, akit egyszer feleségemnek fogadtam. Könnyű azon a napon igent mondani, amikor a nő életében a legszebb. Mikor csillogó szemekkel pislant rád az oltárnál, és tudod, hogy a menyasszonyi ruha alatt finom fehérneműt visel a hamvas combján, amit este végre neked ad. Könnyű életünk legboldogabb napján megígérni, hogy a nehézségekben is együtt maradunk. Vajon örök hűséget fogadtam volna akkor is, ha tudom, hogy a feleségem egy fáradt asszony lesz, miközben egy fiatalabbért epekedek?
 Kigombolja a szoknyáját, lehajol, lehúzza a harisnyazokniját, ami piros csíkot hagy a lábszárán. Van egy kis narancsbőr a fenekén, stria a combján.
 Aztán újra feltűnik, milyen izmos a karja. Egyedül viszi a háztartást, villanykörtét cserél, füvet nyír, neveli a gyerekeket, ő lett a férfi és a nő is a háznál. Jövedelemkiegészítésnek vasalást is vállal a szomszédoknak, nem csoda, hogy megizmosodott. A mi családunkért, amit ketten álmodtunk meg, és hoztunk létre.
 – Bújj ide – szólítom meg, és felülök az ágyon, a karomat felé nyújtom.
 Rám tekint azzal a borús szemével, és megrázza a fejét.
 – Ne most – suttogja, és kisiet a fürdőszobába.
 Dühömben az ágyra csapok. Miért néz így rám? Miért nem tud örülni, hogy itthon vagyok? Egy éve várom, hogy együtt lehessünk. Ha most is elutasít, senki sem várhatja el, hogy hűséges maradjak.
 Talán Írisszel új életet kezdhetünk Magyarországon, persze továbbra is küldenék haza pénzt, de szabad ember lennék és… és…
 Aztán újra eszembe jutnak az izmos karok, ahogy megfeszülnek mosogatás közben.
 Felállok és Róza után indulok. A fürdőszobaajtónak dőlve hallom, ahogy odabent sír, úgyhogy lenyomom a kilincset.
 A fonott szennyes kosár tetején ül, az ajtónyitástól összerezzen, és karjába törli a szemét. Odalépek, letérdelek elé.
 – Be akartam festeni a hajam, mire hazajössz – szipogja –, de nem maradt rá pénz, mert a gyerekeknek cipő kellett, kabát, meg tankönyv.
 Az arcát a két tenyerem közé fogom, és a homlokomat az övének támasztom.
 – Nekem így is gyönyörű vagy.
 Először azzal a „na, ne nevettess” nézéssel pillant rám, aztán újra elsírja magát. Nem fogja vissza, hagyja, hogy ömöljenek a könnyek, én pedig egyik tenyeremmel az arcát törlöm, másikkal a rázkódó hátát simogatom. Nem tudom, mit mondhatnék, úgyhogy szavak nélkül vigasztalom.
 Miután kisírja magát, a karomban hozom be a hálószobába. Jóval nehezebb most, mint mikor az esküvőnkkor hoztam át a küszöbön, de azt hiszem, ez így van rendjén.
 Lefektetem az ágyra, az ágyneműnek friss levendula illata van, Róza biztos az érkezésemre húzott tisztát.
 – Oltsd el a villanyt – kéri.
 – Látni akarlak – súgom a fülébe, és a válaszcsókjából tudom, hogy egyezségre jutottunk. Lenyúlok a kezéért, megszorítom, és a számhoz emelem, egyenként csókolom végig az ujjait: azt, amelyikkel mosogat, amelyikkel nadrágot foltoz, polcot szerel, és kiszedi a kullancsot a gyerekekből. A bőrkeményedés az ujja begyén azt mutatja, milyen odaadóan dolgozik értünk.
 Felkönyöklök a lepedőn és megsimogatom a hasát. Végigfuttatom a mutatóujjamat a császármetszés nyomán, rózsaszín varrásvonal a fehér bőrön. Gyönyörűnek látom még a heget is, hiszen az én gyermekeimnek adott életet. A legnagyvonalúbb ajándék, amit egy férfi kaphat.
 – Ne nézd már a hasamat – nyögi nevetve. Először látok ma derűt a borús a szemében.
 – Nincs miért szégyenkezned – mondom, és remélem megérti, hogy komolyan gondolom.
 Kezembe fogom a dús, nehéz melleit, csak arra tudok gondolni, hogy ezek táplálták életem értelmeit, és túlcsordul bennem a szeretet. Úgy csókolom az ajkát, mintha ő lenne a reggelim, ebédem, vacsorám és desszertem. A vállamba karolva magára húz. Jó, hogy a teljes súlyommal ránehezedhetek, és tudom, hogy nem törik össze alattam. Legszívesebben azonnal magamévá tenném, de vele lassan szeretem, az ő öröme fontosabb az enyémnél.
 Egy óra múlva mindketten megkönnyebbülten pihegünk. Mámorosan pásztázom a feleségemet, a szürke szemében csillogó jóllakottságot, amit már annyira megérdemelt. A homlokomat a vállára hajtom, és hallgatom, ahogy egy ütemet dübög a szívünk, míg a levegőben ott kavarog a testünk illata.
 – Szeretlek – mondja, hüvelykujjával megsimítja a harapást, és úgy néz rám, mint aki mindent tud, és megbocsát.
 – Én is szeretlek.
 Lefekszem mellé és betakargatom. Fejét a bal karomra fekteti, és csendesen szuszogva alszik el.
 Róza rég szundít, de én nem bírok aludni. Zakatol az agyam, Íriszre gondolok. Az éjjeliszekrényen heverő telefonomért nyúlok, és kikeresem a számát. Álmaim nője – így írtam be a névjegyzékbe, de az álom sosem lehet valóság. Pötyögni kezdek, fél kézzel, így kétszer annyi időbe telik.
 „Drága Írisz,
 Megígértem, hogy írok, mikor eszembe jutsz, és most rád gondolok. A legjobbakat kívánom neked, hogy ne csak futó kaland legyél valaki életében, hanem megtapasztalhasd az évtizedeken átívelő, állhatatos szeretetet. Mert ezt érdemled.”
 Az ágyban fekve azt is eldöntöm, hogy másnap a temetőbe menet majd két szál liliomot fogok venni, barackszínűt, széles szirmút. Egyet Jenő feleségének a sírjára, amiért ő már nincs, és egyet Rózának, mert ő van nekem.
 Már a karom minden sejtje elzsibbadt a kedvesem feje alatt, de a világért sem húznám ki alóla, nehogy felébresszem. Inkább megcsókolom az őszes homlokát, és még egyszer beszívom a legmennyeibb, olcsó kamillás sampon illatot. Ez elég erőt ad, hogy kitartsak még egy évig.

G. H. Sára

János egyedül élt a falu szélén, egy vályogházban. Kései gyermek volt, szülei már régen lemondtak arról, hogy valaha gyermekük születik, amikor váratlanul megfogant. Apja is, anyja is kivételes szeretettel vették körül annak ellenére, hogy kissé együgyű volt. Apja kiskorától kezdve magával hurcolta a mezőre, megtanította kaszálni és szalmakazlat rakni, szántottak, krumplit vetettek, és sokat legeltették együtt a család két foltos tehenét is. Máskor anyja tanította főzni, sepregetni és ruhát mosni a kis patak vizében. Úgy gondolták, ha iskoláztatni nem is tudják, legalább megtanítják arra, hogyan boldoguljon egyedül, amikor ők már nem lesznek.
 Tizennégy éves volt, amikor apját elvitte a szívbaj. Anyjával elmormoltak felette egy imát, majd tisztességesen eltemettették. Ettől kezdve János volt a férfi a háznál. Apjától tanult tudásával kaszált, rakta a széna- és szalmaboglyákat, vetette a krumplit, legeltette a teheneket. Esténként, amikor hazatért, az apja helyére ült le megenni a puliszkát, a rántott krumplilevest, vagy azt, ami éppen soron volt. Anyja ugyanolyan tisztelettel szolgálta ki őt, mint egykor apját, ő pedig elégedetten kanalazta az elé tett meleg ételt.
 Tizenhét éves volt, amikor egy őszi estén hazatérve holtan találta az anyját. Egész éjjel virrasztott felette, majd másnap kikísérte a temetőbe. A temetésen csak ketten voltak, ő és a pap, de úgy érezte, hogy ilyen szép beszédet még sohasem hallott.
 Innentől kezdve egyedül éldegélt a faluszéli házban. Hétköznap este, amikor hazatért a mezőről, leült az asztalhoz, és nekiállt szalonnázni. Szombatonként kimosta a gatyáját, sepregetett, és főzött valamilyen krumplis ételt. Vasárnap szépen felöltözött, és benézett a falu kis kocsmájába.
 János nem érezte magát magányosnak, bár nem volt egyetlen barátja sem. Sokan segítették a faluból, hol kenyeret sütöttek neki, hol disznóvágás utáni kóstolót kapott. Cserébe tejet adott mindenkinek. Tavasszal az asszonyok összefogtak, kimeszelték a házát, nyáron meg fényesre sikálták a döngölt földes padlót, vagy megpucolták a ház apró ablakait.
 Amikor húszéves lett, mondogatták neki a szomszédok, ismerősök, hogy meg kéne házasodni. János körbenézett a faluban, megnézte a szomszédos falvak eladósorban levő leányait is, de nem talált kedvére valót. Az egyik túl magas volt, a másiknak félreállt a szája, a harmadik sánta volt, a negyedik nem volt elég kerek az ő ízlésének. Hiába ajánlgattak szebbnél-szebb lányokat, egyik sem kellett neki.
 Egyik éjszaka különös álma volt. A mezőn legeltette a teheneket, amikor meglátott egy asszonyt, aki neki háttal állva szedett valamit a mezőn. Nem látott mást az asszonyból, csak a hatalmas csípőjét, amelyet színes szoknyába bújtatott. Sokáig gyönyörködött a ringó szoknyában, de amikor közelebb ment, hogy megmarkolja, eltűnt az asszonyi csípő a szeme elől. Ettől olyan bánatos lett, hogy felébredt. Ezután minden éjszaka újra és újra megidézte a hullámzó feneket, de sohasem jutott el odáig, hogy alaposan megfogdossa. Azt azonban már tudta, hogy az lesz a neki való feleség, akit ilyen csodálatosan ringatózó hátsóval áldott meg az ég. Ettől kezdve csakis azt figyelte az útjába kerülő leányokon, hogy milyen a csípőjük, mennyire tudják járás közben mozgatni, ringatni, de hiába járt nyitott szemmel, nem talált senkit, akinek úgy járt volna a hátsója, mint álmai asszonyának.
 Két újabb nyár telt el, de János még mindig agglegény volt. Napjai ugyanúgy teltek, mint korábban. Hétköznap dolgozott a mezőn, szombaton a ház körüli munkát végezte, vasárnap pedig betért a kocsmába. Amikor kicsit többet ivott a kelleténél, megeredt a nyelve, és a kocsma közösségének nagy örömére elmesélte, milyen a jó feleségnek való leány.
 – Te János! Hát mikor házasodol már meg? Jó az asszony a háznál, meleg ételt tesz az asztalra, mos, sepreget, nem neked kellene ezeket csinálni! Nem férfimunka az!
 – Én biz’ addig nem, míg nem találok olyan leányt, mint amilyet álmomban láttam!
 – Milyen az a leány, János?
 – Olyan szép, kerek, ringó csípeje van neki, amit úgy megmarkolásznék!
 – Annyi ilyen leány van, János!
 – Á, egyetlen sincs a faluban. Még a szomszéd falvakban sem találsz olyat, komám! A felinek aszott hátsója van, a többinek meg olyan nagy, hogy betölti az egész estét!
 – Hát én biz’ láttam már ilyent. A Borcsának szép, kerek csípeje van.
 – Rosszul láttad komám! Kerek az, de nem tud ringani, csak áll egyhelyben!
 – Hát a Mariska? Az is csinos leányzó!
 – Aszott feneke van annak! Nem markolászni való!
 – Hát, te tudod, öcsém! Én nem válogatnék sokáig, mert elviszik előled a menyecskéket!
 – Én biz’ addig nem házasodom meg, amíg meg nem találom az enyimet!
 János valóban kitartott az álma mellett, nem házasodott meg még a következő farsangkor sem.
 Az egyik tavaszon a mezőre érve észrevette, hogy otthon felejtette a kaszakövet. Fordult egyet, és hazaindult érte. A falu határában sok kisebb földdarab volt, amit az asszonyok gondoztak. János, amint odaért, látta, hogy néhány asszony nekiállt veteményezni, mások kapálgattak. A nagy munkában egytől-egyig ringott a hátsójuk. János jól megnézte a hajladozó asszonyokat, csípőjüket, de mivel egyik sem volt olyan, mint az álmában, sietősre fogta, nem bámészkodott tovább.
 Hazaérve nem találta a fenőkövet. Átkutatta a hátsó udvart, a szénapadlást, sehol sem volt. Végül, nagy sokára megtalálta a szekéren, a maradék széna között. Fogta, és visszaindult a mezőre. Ekkor szembetalálkozott a hazafelé siető asszonyokkal, akik igyekeztek, hogy hamar főzzenek valami ebédet éhes uruknak. A határban már csak egyetlen asszony hajlongott. Miközben dolgozott, dúdolt valamit. Nem látszott más belőle, csak a hatalmas szoknyája, ami a ritmusra ringatózott. János, mikor meglátta a hullámzó hátsót, keményebben markolta a kaszakövet. Nézte-nézte a feneket, és tudta, hogy végre megtalálta, amiről oly sok estén keresztül álmodozott. Megvolt végre a feleségnek való!
 Félredobta a fenőkövet, odalépett, két oldalt megfogta a szoknyát, és felhajtotta. Először csak nézte, majd simogatta, markolászta a meztelen feneket, és mivel az asszony nem fordult meg, hanem továbbra is dúdolt és ringatózott, hátulról beléhelyezte a bizalmát. János lehunyta a szemét, és hosszan élvezte a közös ringást. Amikor befejezte, az asszony felegyenesedett.
 – Na, fiam, ez igazán jól esett! – mondta, azzal újra lehajolt, és veteményezett tovább.
 János ekkor ismerte fel, hogy ez bizony a szomszéd csúnya özvegyasszony, aki ráadásul jól benne van a korban.
 – Engem biz’a nem érdekel, hány éves! – morfondírozott magában. – Na meg az se, hogy rusnya. Elveszem! Megálmodtam, hogy ő lesz a feleségem!
 Az özvegyasszony nem foglalkozott Jánossal, végezte tovább a dolgát. János mögéje lépett megint, felhajtotta a szoknyát, és újra bizalmaskodott vele egy jóízűt. Majd, amikor végzett, megkérdezte:
 – Asszony! Hozzám jössz?
 – Dehogy megyek! Nem vagyok én bolond! Örülök, hogy nem kell etetnem, itatnom senki fiát! Meg a gatyádat sem akarom mosni! Néha azért nem bánom, ha megkörnyékezel. Mert ez igen jó volt! – mondta az asszony ismét felegyenesedve.
 János gyorsan beletörődött a visszautasításba, de attól kezdve gyakran járt az asszony körül, kereste a kedvét, és időnként belé-beléhelyezte a bizalmát.

Gáthy Ella

1
Paja hirtelen ránézett Marcira, és tudta, veszve van a nyakék, ami a kisasszonykán olyan fényesen csillogott, hogy a szarkák riadóláncban csörrögtek egymásnak héthatárba. Már emelte is a gatyája szárát, így könnyítve meg az iszkolását, aztán otthagyta Marcit évődni.
 Mindig sajnálta, hogy így abajgatják az erdő csendjét, mert rabolni is úgy szerettek ők, csendesen, tisztelve a természet szentségét. Csak az asszonynép olyan ijedős, sikítanak, mint a fajdkakas, hiába a megnyugtató patakcsobogás, madárcsicsergés meg a lágy szellő. Most is úgy visított az öreg nagysága, mint a malacok a maconkai vásárban, amikor Paja a puskáját a ráncos nyakának szorította, hogy adja mán az erszényét, ne értetlenkedjék.
 Hanem aztán úgy elment az idő prédára várakozás közben, hogy a többiek már a barlang szájánál ültek körben, ki dohányt, ki meg csak egy fűszálat rágcsált unalmában, mire Paja fölért a hegyre.
 – Marci? – dörögte egykedvűen Pintér Pesta.
 – Bolond a' – mondta Paja –, egyszer még a fehérnép okozza a vesztit!
 Ennyiből értettek. Marci nem először maradt hátra, amikor formásabb asszonynépet kellett volna durva mód kifosztania, de erős ember létére elgyöngült a látványtól. Meg aztán izentek neki alulról, ha értik, hogy Marciban erősen benne volt a férfiasság.
 Nem is esett róla több szó, Paja előszedte a zsákmányt, a többiek elégedetten pöndörgették hozzá a bajszukat, tán csak a Pesta gondolkodott el rajta, mennyivel több lehetne ez is, ha Marcinak nem lenne ez a kis gyöngesége, amin nem bír fölülkerekedni. Ha azt gondolná maguk közül bárki is, hogy a betyárok élére rakták a garast, hát nagyot téved! Még csak meg sem számlálták, amikor már azon veszekedtek, melyik kocsmába vigyék, mivel mindannyiuknak más volt a kedvére: Paja Verebélyben szerette a vörös bort, Pintér Pesta Tiribesen a fehéret, Lőrincz Pesta a tari csárda mangapörköltjét szerette, a Jani meg a kányási kocsmárosné kegyeit. Marcinak mindegy volt, neki a kedvére volt minden kocsma, őt kedvére itatták mindahányban, minden faluban tartott szeretőt, minden csárdában neki húzta a cigány, minden fogadóban neki főztek. De most – tekintve, hogy itt se volt – annyit sem szólt, hogy papsajt. Mire a többiek megegyeztek, melyik ivó javára ereszkedjenek alá, a nap is lenyugodott, de így volt ez helyén, hisz éjszaka mulat a betyár, napvilágnál csak rabol.

2
Mikor az öreg nagysága befejezte a visítozást, akkor elájult, a kocsis meg behúzta egy tölgyfa alá, ami öregebb lehetett még a nagyságánál is, mert a hátát teljes széltében megtámasztotta. Az a jó ember egy leveles tölgyággal még legyezni se volt rest.
 Marci addigra a nézését annyira beleerisztette a kisasszonyka nefelejcskék szemébe, hogy annak bizony nemhogy visítozni, de sikkantani se jutott eszébe, csak nézett vissza Marci ibolyakék szemeibe, és a tekintetük úgy fonódott egymásba, mint ahogy a borostyán kúszik körül a fán, egyre jobban befonva, körbeölelve, hatalmába kerekítve azt. Csak hát ez az egész sokkal, de sokkal gyorsabban történt, nem volt most annyi ideje a természetnek. A szívükben kisördögök doboltak és angyalkák fogócskáztak, békültek meg egymással és keltek nászra, ám a lelkükbe csattanó maszlag mérgező magvai szóródtak pillantás alatt, észrevétlen.
 Hogy őközöttük szakadéknyi távolság tátong, hát egyikőjük fejében meg nem fordult. Csak szédültek, hogy mi esik meg velük, mi történt most őköztük, hisz az egész olyan volt, mint a szentkúti csoda. Marci anélkül, hogy kibontakozott volna a nefelejcskék szempár öleléséből, kérges-markos paraszttenyerével végigsimította a kisasszony puha, fehér orcáját, amaz védekezőn nyúlt utána azzal a finom kis úri kacsójával, és csak a Jóisten a megmondhatója, hogy lett ebből a mozdulatból kézfogás és szorítás. Csak az Isten tudja, hogy az a kondásbothoz, bicskához-puskához, rabláshoz meg a vakrüh kereséshez szokott tenyér hogyan találkozott a hímzéshez, késhez-villához, selyemhez meg zongorához szokott puha ujjakkal, mert ez bizony az élet nagy rejtelmeihez tartozik, de megtörtént, tanú rá a jó öreg Mátra is, faggassák csak kitartóan, ha ráérnek egy-két évet. Marci érezte, hogy meg kéne szólalni, de milyen szavakkal törje meg azt a bűbájt, ami rajtuk esett, amikor az ő szavai esetlen-durvák a kisasszonyka szelíd szavaihoz képest? Mégsem markolhatja meg a farát, mint a parasztlányokét szokta, de akkor mit tegyen ebben a furcsa állapotában, amikor életében először érezte ilyen zavarodottan magát? A kisasszonykának azonban nagyon jó beleérző képessége lehetett, mert akkor elengedte Marci kezét, finom tenyerét rátette annak orcájára, rámosolyodott a betyárra, és szinte csak lehelte, mint inkább mondta:
  – Mondja, maga mikor beretválkozott utoljára?
  – Hát – suttogta vissza meghuncutulva Marci –, bocsássa má' meg nekem, a rablásho' nem szoktam.
  A kisasszony ezen aztán édes-kedvesen kuncogott. Marci lassan lefejtette a puha kis kezeket magáról, mindkettő tenyérkébe lágyan belecsókolt, olyan óvatosan, hogy a borosta meg ne sértse, majd felbátorkodva azt kérdezte:
  – Hogy hívják magát, Angyalom?
  Akkor az öreg nagysága épp magához tért, s ott folytatta a visítást, ahol abbahagyta, azt hasítva bele az erdő szent csendjébe:
  – Rózsi, Rózsikám! Hol vagy, kisleányom?

3
Mikor a verebélyi csárdába bezörgettek, a kocsmáros kidörgölte az álommaradékot a szeméből, felverte az asszonyt meg a lyányt, akik már rég háltak, ám a betyárok hírére úgy pattantak ki az ágyból, mint bolha a kutyából esővízkor. Csak akkor vettek visszább a nagy igyekezetből, mikor látták, hogy a Marci betyár hiányzik közülük, de ezt is úgy tették, nehogy az öreg észrevegye rajtuk a csalódást épp, amikor annyi sűrű garas gurul a házhoz. Miért, miért. Hát, mert egy kis bor után mindegyikük megtáncoltatta őket a bandából, de senki úgy, mint a Marci. Ha ittak még pár kupával, mindegyikőjük kacsingatott rájuk, de senki olyan huncutul, mint Marci. Ha meg már több volt kettőnél, mindegyik dugott a pruszlik alá egy kis piperére valót, de senki annyit, mint Marci.
 A betyárok híre úgy futott végig a környéken, mintha éppenséggel jelenés lenne látható a kocsmában. Fogta-kapta magát mindenki, aki ép, jöttek a muzsikás cigányok, a mulatós férfiak, a kikapós menyecskék, az eladó lányok, hogy alig fértek a maroknyi ivóba. Hanem azért mindenki Marcit kérdezte, őt kereste.
 Nem is bánta ezt különösképpen senki közülük, csak a Pintér Pestában kezdett alattomban gerjedezni a harag, hiába próbálta visszaszuszakolni magába.
 Húzták a cigányok, ropták a táncoslábúak, kellette magát az asszonynép, fogyott a bor, a vadragu, Pesta gyomra mégis összerándult Marci említésére mindahányszor úgy, hogy már éhet se érzett. Ahogy a kedv egyre inkább kicsattant az emberek arcára, és ahogy a mulatságot egyre jobban felverték a cigányok, Pesta szíve úgy kezdett egyre vadabbul gilingálni. Minden korty borral borultabb lett, és egyre nagyobb erővel szorította a boroskupát, tán ha nem abból a kemény tölgyből faragták volna, össze is roppan a keze alatt. Nem tudhatta azt más, hogy nem a bortól vált olyan szederjessé az orcája, hanem a düh ült ki rája, amikor az emberek rákezdtek a nótára.
 Éppen befejezték a danolást, amikor egy angyalarcú parasztlány lépett félénken az ivóba, akiről most már mindenki tudta, amit eddig csak sejtett, és abban a hirtelen beállt nagy áhítatban, amikor a férfiak az ámulattól, a nők valami irigységfélétől nem bírtak megszólalni, ő épp Pestához fordult, és lesütött szemmel azt kérdezte:
 – Vidróczki nem gyütt?
 Pintér Pesta felállt akkor az asztaltól, veres volt a feje, akár a bor az asztalon és ordított, akár a szarvasok pározás idején:
 – A betyár Úristenit magoknak, hát magoknak a Vidróczki az Isten? Há' ki az a Vidróczki Márton, nem ugyanolyan fődi ember, mint mi? Mi nem ugyanolyan becsületes betyáremberek vagyunk? Mit akarnak magok tűle? Sejdítem, hogy a fehérnép azt akarja, nézze meg nekik, honnan nőtt ki a lábok! De magok – nézett a férfiakra –, magok mit?
Egy pillanatra úgy dermedt meg a levegő, mint a verekedések előtti minotomban szokott, de Pesta hirtelenjében nem is tudta, kinek menjen neki? Ennek a kis madonnaarcúnak-e?
 Valaki az emberek közül, akinek gyorsan járt az esze, és nem félt még Pintér Pestától se, közbekiáltotta:
 – Példát!
 – Úgy van! Úgy van! – kiabálták mindenünnen az emberek, és koccintással felszabadították ijedtségüket. Örvendeztek, mert az igazságot hallották: Marci a gazdag népségtől elvett, a szegény népségnek adott, s közben soha embert nem bántott sem szóval, sem tettel. Leszámítva a rablást, ugye, de azt is olyan tisztességgel művelte, hogy tanítani lehetett volna.
 A mulatozás folytatódott, senki sem figyelt már Pestára, aki a magára maradt dühében teljes erejéből vágta neki kupáját a csárda meszelt falának.
 Amikor hajnaltájt mindenki hazament, és a kocsmáros felfedezte a kárt, erősen elgondolkodott rajta, hogyan tudott valaki ilyen szabályos baltát veres borból kirajzolni.

4
– No, ezek a lovak nincsenek erdőhö' szokva – gondolta Marci, s ez egyben azt is jelezte neki, hogy a kisasszony messziről jött vendég lesz valahol. Gyerekjáték volt ugrabugrálnia az utat szegélyező gyöngyvessző meg madárbirs közt, míg a kocsit követte, mert micsoda rajtacsapásokhoz és iszkolásokhoz szokott tagbaszakadt, bivalyerős ember volt ő ehhez képest. Kicsit tán méltatlannak is érezte magához, amit csinált, de tudják azt maguk is, van az úgy, hogy az embert a szíve vezérli, nem az esze.
 – Csak nehogy pirkadatig így ugráltasson kend, mer' nem mondom, hogy nem mennék el Bécsig a csókjaé', de ha a többi előbb ér a szállásra, lekiabálja rólam az eleven húst is! Bár, ha addig menne, nem a Mátrán keresztül gyütt vóna, igaz-e? – beszélt magában a nefelejcskék szemektől megkótyagosodva.
 Nem sokáig kellett Marcinak így játszódni, a kocsi hamarost befordult a terenyei kastély kövezett útjára.
 – Gondolhattam vóna – dörmögte, aztán megbújt egy nagy szilfa mögött.
 A vendégek elé egyenesen Gyürky uram jött ki, Marci meg csak lesett, hogyan fogadják úriasan-ájtatosan a kisasszonykát meg az anyját.
 Három fertályóra is eltelhetett, mire az egyik saroktorony ablakában meglátta a gyertyafényt a kisasszony nádszál árnyékával, amilyen a paraszlányoknak sose volt, meg nem is lesz. Marci most nemhogy magában nem beszélt, még lélegzetet is elfelejtett venni a nagy várakozásban. Meg is érte neki, mert az ablaktáblák egyszerre kinyíltak, a kisasszonyka derékig kihajolt, és nagyokat szippantgatott a fitos kis orrával. Szőke fürtjeit megborzolta az esti szellő, ami olyan vaskos-erős hegyi levegőt hozott a Mátrából, amilyenbe menten beleszédül, aki azt nem szokta. Marci meg már megint olyan szégyenlősen toporgott, mint akinek csak most pelyhedzik a szakálla. Ám azt is felmérte, hogy nem azért ugrabugrált el idáig, hogy ilyes adódó alkalommal inába szálljon a férfiassága.
 – Rózsika! – lépett elő a szilfa mögül nagy óvatossággal.
 – Vidróczki? – nézett Rózsi a sötétségbe. – Honnét tudja a nevem?
 – Én az édesanyjátú’. Elég hangosan kikiabáta. Hát maga az enyimet?
 – Ó, én már hallottam hírét! Olvastam, hogy körözik. Láttam a fotográfiáját is a Vasárnapi Újságban. Egész úton azon imádkoztam, hogy raboljon ki!
 – Angyalom, Rózsikám, habár ki nem raboltam, szívest elrablom magammal, gyüjjön le!
 – Nem megyek én az első adandó alkalommal, nem olyan lány vagyok! Jöjjön el holnap este – évődött vele Rózsika –, most meg udvaroljon még egy kicsit, mondjon nekem kedvest-szépeket!
 Marci erősen gondolkodott, mi szépet mondhatna, de mert nem volt a szavak embere, nem jutott semmire. Ám az esze mindig helyén volt, s így vágta ki magát:
 – Há' olyan szépet nem tudok mondani, mint amilyet el tudok danolni magának, Angyalom! Jó lesz-e úgy?
 – Jó lesz, jó lesz, csak a hangját hadd halljam, azzal alhassak el! – kérlelte Rózsi.
 Akkor Marci elkezdte a legszebbik dalt a sok százból, amit ismert, a kisasszonyka meg lúdbőrözni kezdett az ablakban, de nem a hűssé vált mátrai szellőtől, hanem mert ehhez fogható csodálatos dallamot nem hallott ő még sohase.

5
Minekutána Rózsi kisasszony végighallgatta azt a szívfájdítóan szép dallamot, végképpen megbizonyosodott róla, hogy menthetetlenül beleszeretett a betyárba. És a betyár, a Marci, az ének után látta a kisasszonyka szemét a gyertyafényben könnyektől csillogni, s mivel ettől szebbet még sosem volt módja szemmel befogadni, kétsége nem maradt, hogy a szerelem teljesen-egészen birtokába kerítette.
 Bizony, hogy a társai rég a szálláson voltak mire Marci odaért, és úgy is volt, hogy alszanak mind, ő mégis azt sejdítette, nem egészen így van. Elaludni azonban nem ezért nem tudott, hanem mert a boldogság úgy felverte a szívét, hogy rögvest elindult volna a hegy összes nyári virágát összegyűjteni Rózsikának. Miközben meg sajgott, hasított a lelke, mintha baltát vágtak volna bele, vagy kikeltek volna benne a csattanó maszlag mérgező magvai. Tudta ő azt, mi veri az érzésébe a csúfot, de tenni nem tudott ellene, ha elaludt volna se ébredt volna úrnak.
 Reggel sült szalonna illata csalogatta elő a barlang rejtekéből, de egy árva madárfütty nem sok, annyi sem üdvözölte.
 – Honnan a szalonna? – próbálta megtörni a szótlanságot.
 – A tiribesi kocsmárosnétó’ – szólalt meg Jani nagy sokára, de mintha a semminek beszélne.
 Marci fogta a bicskáját, hogy rászúrjon egy darabkát, de Pesta egy hirtelen-durva mozdulattal kiverte a kezéből.
 – Ott vótá'? Velönk vótá'? Akkor ott egyé', ahol vótá'!
 – Mi bajod, Pesta? – kérdezte Marci nyugalommal.
 – Tudod te azt! Lassan má' rablás helyett is pitykézni jársz, a zsákmányt meg otthagyod a fehérnép kedvéé'. Nem lesz ez így jó, Marci!
 – Irigy vagy, Pesta! Az a te bajod! Az a te bajod, hogy a Szende bárónak a Jóvónai pusztán a Havónai mellett vót a fődje – őrizte Marci a nyugalmát tovább.
 – Nekem egy skatulyám van, oszt' megelégszek ennyivel – emelte meg a hangját Pesta –, te meg többet láttá’ má' belőlük, mint oltárképbű. A kutya Úristenit! Egy bandába’ vagyunk, mindenki egyformán vegye ki a részit mindenbő'! A munkábó', a kocsmábó', a fehérnépbő' is! Meg az ételbő'! – tette hozzá, amikor lenyelt egy kakastarélynyi szalonnát egy karaj kenyérrel. – Ilyen úrinőkkel meg ránk hozod a pandúrokat, meglásd! – fröcsögte.

6
Rózsi karja, mint a folyondár, Marci karja, mint az iszalag ölelte a másikat minden este, minden áldott este. Nem számított se félsz, se fenyegetés, se átok, mert hát tudják, hogy van az a szerelem állapotában: áldás van rajtuk, kegyelem és oltalom, ők azt gondolják. Marci nem hallgatott a betyárok szavára sem. Rablás helyett gyöngyvirágot, holdviolát, tárnicsot gyűjtött, gombát szedett, tölgyfából-bükkfából tükrös szívet faragott Rózsikának. Sosem telt be a lánnyal, s annak illatával: édes tej, liliom, langy eső jutott eszébe róla mindenkor. És az a karcsú termet és a finom, fehér bőr! Az a sok szép, szelíd szó! Mintha nem is földi emberrel lett volna dolga, mintha angyal szállt volna le hozzá a mennyekből mindannyiszor!
 Rózsi az úrfiak finomkodó-nyákos érintései után végre úgy érezte, hús-vér ember fogja, két lábbal a földön álló, védelmező óriás. Amikor őt ez a szőrös, cserzett bőrű martalóc karcosan megsimítja, akkor valóban felrepül a mennyekbe, és angyallá válik maga is!
 Sárga-vörös színeket öltött már a Mátra, amikor a kisasszony megkérte az édesapját, adja áldását a házasságra. A válaszlevél után Gyürky uram udvariasan, de sietve kivezette Rózsit a toronyszobából, betessékelte az anyja szobájába, kulcsot sem adott.
 Attól fogva Marci minden este felmászott a Sulyom-hegy tetejére, onnan fújta trombitáján a terenyei kastély irányába azt a fájdalmas nótát, amibe mindkettejük szíve majd belehasadt.
 Így múlt az ősz, csaknem a tél is, végtelen szomorúságban. Lassan teltek a barlangban a betyárok napjai, s mint minden nap, most is körbeülték a tüzet, beszélgettek, iddogáltak. Hanem Marci gyanúsan krákogott egy ideje, simogatta közben a nagy harcsabajuszát.
 – Megszöktetném a Rózsit. Idehoznám… – bökte ki végre, és bámulta a tüzet tovább.
 Pintér Pesta ültében fellökte:
 – Mit akarsz? Nem volt még elég a börtönbű’? He? Nem bírsz a véreddel? Csak ide akarod csalogatni a pandúrokat? A kutya Úristenedet, te! – hörögte, s a többieknek úgy kellett lefogni.
 A két betyár eddig se sokat, eztán meg semmit se szólt egymáshoz.
 Amikor a havas-jeges Mátrából leiringáltak Verebélybe, a befagyott Zagyva medrében bújtak meg prédára várva. Nem fáztak ugyan a subájuk alatt, de jócskán elegük volt a várakozásból, télen egyébiránt is nehéz volt zsákmányhoz jutni. Egyszerre lovas szán csilingelését hallották, alighanem misére tartottak vele. A betyárok feszült figyelemmel álltak ugrásra készen, már épp majd rajtaütöttek, mikor Marci szétfeszítette előttük a karját, és azt suttogta könyörgő szemmel:
 – Rózsika…
 Sejtik maguk is, úgy-e, hogy hallgatott-e a többi éhes-szomjas, türelmét vesztett betyár Marci utolsó szavára?
 Lőrincz Pesta kirúgta alóla a lábát, hogy csak úgy nyekkent a jégen, Piros Paja kikapta a kezéből a puskát, Galabács Jani jó lelkű volt, ő futtában odasúgta, hogy bocsásson meg nekik, de már oly mindegy volt, mert Pintér Pesta meg, tudják, a hirtelen haragú, hát ő, ő benne hagyta Marci fejében a baltát.
 Elrabolták a sivító öreg nagysága perselybe szánt pénzét, letépték Rózsika nyakékét, és amilyen gyorsan megjelentek, úgy is tűntek el.
 A kisasszonyka a Vasárnapi Újság következő számában olvasta Vidróczki Márton halálhírét, és lelkében akkor neki is kicsíráztak a csattanó maszlag mérgező magvai.

D. Nagy Ágnes

Kettőezer-tizenkilenc december végén Kínában megmagyarázhatatlan vírusos, tüdőgyulladásos megbetegedések történtek, melyet koronavírusnak neveztek el. Egy új világjárvány kezdetét jelentette, amelyet egy ismeretlen kór okozott. A vírus főként az idősekre és a krónikus betegekre lett veszélyes és azokra, akiknek gyenge az immunrendszerük. Ők sokan életüket vesztették. A koronavírus Európában a legsúlyosabban Olaszországot és Spanyolországot érintette. Spanyolországban volt, hogy annyian haltak meg néhány napon belül, hogy a halottakat a helyi jégpályán helyezték el, mert nem volt hova vinni őket. A hírek először arról szóltak, hogy a fiatalok csak vírushordozókká válhatnak, de később kiderült, hogy rájuk is ugyanolyan veszélyes. Az egész világon több millióan fertőződtek meg, és több százezren haltak bele idősek és fiatalok egyaránt. Mindenkinek nagyon kellett vigyáznia, az óvintézkedéseket betartania, hogy az időseknek, a legjobban veszélyeztetett korosztálynak ne adja át a vírust, ezért az egész világon kötelezővé tették az arcmaszk, egyes helyeken a gumikesztyű használatát, valamint a kéz fertőtlenítését. Az embereknek másfél méteres távolságot kellett egymástól tartaniuk. Betiltották a tömegrendezvényeket, a koncerteket. Bezártak a színházak és a mozik is, valamint az óvodák és az iskolák. A tanárokat és a diákokat távoktatásra kötelezték. Az emberek nagy részét, akiknek ez megoldott volt, otthondolgozásra kötelezték. Voltak a gazdaságnak olyan szektorai, ahol nem lehetett otthon dolgozni, például a kereskedelem és az egészségügy. Nekik minden nap helyt kellett állniuk vírushelyzetben is. Folyamatosan zárták le az országok határait, minden ország csak a saját állampolgárait engedte be. A repülőgépeket a földre terelték, hosszú hónapokra leállt a légi közlekedés. Sokan külföldön rekedtek, nem tudtak visszajutni a hazájukba. Az orvosi rendelőkbe, a kórházakba és a szakrendelőkbe csak sürgős esetben és hosszú sorban állás után lehetett bejutni, a nem sürgős népegészségügyi vizsgálatokat leállították. A kórházakban megtiltották a látogatást, és a betegeket is lázmérés, kikérdezés és kézfertőtlenítés után engedték csak be. Az emberek pánikba estek, elkezdték felvásárolni a tartós élelmiszereket a boltokban, a kézfertőtlenítőket és a maszkokat. Érdekes módon a tisztálkodószereket nem kezdték el nagyobb mértékben felvásárolni, mintha tisztálkodni nem lett volna olyan fontos. Néhány hét alatt sok minden hiánycikké vált, és az árak az egekbe emelkedtek. Hazánkban idősávokat hoztak létre, hogy az idősebbeket védjék, ezért a fiatalok és az aktívabb korosztály reggel kilenc óra és déli tizenkét óra között nem mehetett el a boltba vásárolni. Ebben az időben keletkezett az a szállóige, hogy a déli harangszó most már nem azt jelenti, amit eddig jelentett, hanem azt, hogy a fiatalabb korosztály mehet vásárolni.

Ebben az időszakban nekem is volt otthondolgozási lehetőségem, heti egy-két nap, de csak azért, mert szabályozták azt, hogy egyszerre hány ember tartózkodhat egy légtérben. A munkahelyemre minden nap busszal közlekedtem, bár egyre kevesebben utaztak rajta. A zsúfoltság megszűnt, mert az iskolások már nem jöttek.
 Az egyik ilyen otthondolgozós napon fel kellett töltenem az otthoni élelmiszerkészleteimet, mert igencsak megfogyatkoztak az elmúlt időszakban. Olyan korán indultam el otthonról, hogy a Nap még csak akkor bukkant fel az égbolton, aranyló sugarai gyönyörű látvánnyal fogadtak. A madarak már a reggeli koncertjüket adták, köszöntötték a napfelkeltét. A természet nem észlelte, hogy bármilyen vírussal is küzdenének az emberek, minden ugyanolyan volt, mint máskor.
 Felvettem a szájmaszkot, s elindultam a buszmegálló felé. Az utcán még csak néhány emberrel találkoztam, volt, aki munkába indult, s volt egy-két ember, aki e korai órán kutyát sétáltatott. A megállóban már várakoztak néhányan, mindenkin az arcukat eltakaró maszk volt. Ha feltettük a szájmaszkot, abból csak az ember szeme és a szem környéke látszódott ki. A busz begördült a megállóba, felszálltunk rá, s ki-ki megkezdte az utazását az úticélja felé. A buszon sokan voltak, de még mindig kevesebben, mint iskolaidőszakban, nekem csak állóhely jutott. Minden ember szájmaszkban foglalt helyet. Az emberek némán ültek, volt, aki olvasott a gyér lámpafényben, volt, aki csak üres tekintettel nézett maga elé, és voltak olyanok is, akik a fejüket az ablakhoz támasztva szunyókálni próbáltak. Egy asszony éppen ásított, mikor felé fordítottam a fejem, és automatikusan a szájmaszk elé helyezte a kezét, hogy eltakarja az ásítását, pedig a maszkban egyébként sem lehetett volna látni, hogy ezt teszi. Mi mindenre jó a maszk? Eltakar illetlen dolgokat. Meg is mosolyogtam a hölgy erre irányuló igyekezetét. A hölgy éppen felém pillantott, s elkapta a mosolyomat, s amikor ráébredt az önkéntelen mozdulatára, akkor ő is elmosolyodott. Láttam a szemén.
 Megérkeztem az úticélomhoz, ezért leszálltam a buszról. Bementem a megállótól nem messze lévő nagyáruházba. Kicsit bosszankodva állapítottam meg, hogy megint mindent átpakoltak azóta, hogy utoljára itt jártam. Ezért elkezdtem körbejárni a boltban, és keresgélni az árukat, amikért jöttem. Az egyik sornál belefutottam egy hölgybe, akin szintén maszk volt. Ő örvendezve rám köszönt, és a következő beszélgetés zajlott le közöttünk:
 – Régen láttalak. Hogy vannak a gyerekek? – kérdezi tőlem a hölgy.
 – Köszönöm jól vannak. Én is régen láttalak. – válaszolom neki udvariasan, majd én is visszakérdeztem: – És ti, hogy vagytok? Hogy viseli a családod ezt a helyzetet?
 – Ne is mondd! – Legyintett egyet és folytatta. – Három hónapja kértem a szakorvosi rendelőintézetbe időpontot vizsgálatra, már majdnem eljött az ideje, hogy mehetek, erre elhalasztották a vírus miatt, de új időpontot nem kaptam. – Ismerősöm kicsit elmerengett ezen a visszásságon, majd újra kérdezett. – Te sem találsz semmit? – kérdezi.
 – Nem nagyon. Valahányszor eljövök a boltba, mindig mindent máshova tesznek. – válaszoltam mosolyogva. Bár a mosolyomból semmit nem láthatott, talán csak a szememet mosolyogni.
 – Én is így vagyok vele. Soha semmit nem találok. Előfordult már, hogy több kört is megtettem az üzletben, mire mindent megtaláltam – mondta.
 – Így már én is jártam – válaszoltam neki. – Volt, hogy a biztonsági őr már követni kezdett, annyira bizonytalanul viselkedtem.
 Elfordultam tőle kicsit, mert megtaláltam a vágyott tusfürdőmet a polcon, és belehelyeztem a kosaramba. Néhány perc elteltével egy halk örömteli kiáltásra lettem figyelmes. Ismerősöm kiáltott fel nem messze mellettem.
 – Végre! Megtaláltam! Nézd! Ez a kedvenc parfümöm. Nagyon régóta keresem már, nagyon sokáig hiánycikk volt. Most végre megint van – mondta boldogan mosolyogva. Odadugta az orrom alá, majd megkérdezte. – Érzed, milyen finom az illata?
 A szájmaszkon keresztül semmit sem éreztem belőle. Óvatosan körbekémleltem, vajon figyel-e valaki. Lehúztam az orromról a maszkot és beleszagoltam az üvegbe.
 – Valóban nagyon finom illata van – válaszoltam neki.
 Ismerősöm miután kiörömködte magát, tovább kérdezősködött.
 – A lányod itthon van? – kérdezte.
 – Sajnos nincs. Még a vírus kezdetén kiment a tengerentúlra, és eddig még nem sikerült hazajönnie, mert közben fokozatosan állítják le a légi közlekedést. Kicsit aggódom érte, de bízom benne, hogy sikerülni fog hazajutnia valamerre.
 – Talpraesett lány, biztosan sikerülni fog neki. Az én fiam is kint ragadt Svájcban, de ő onnan könnyebben haza tud jönni. Már nagyon várom, hogy itthon legyen velünk – mondta.
 Sikerült mindent megtalálnom, amit szerettem volna, így elbúcsúztam ismeretlen ismerősömtől. Szerencsém volt, mert mindent meg tudtam venni egyetlen egy üzletben, s nem kellett további üzleteket végigjárnom, hogy mindent beszerezzek.
 Ha valaki felveszi az arcát majdnem teljesen eltakaró maszkot, akkor nagyon nehéz felismerni, hogy kit rejt, én csak a rokonaimat és a nagyon közeli ismerőseimet ismerem fel benne.
 Azt gondoljuk, hogy ismerjük ismerőseinket, de a teljes arc képe az, ami bizonyosságot ad egy személy kilétéről. Ha beszélgetünk ismerőseinkkel az egész arcot nézzük, a szemre azonban nem fordítunk kellő figyelmet.
 A mai napig töprengek azon, hogy akkor ott az üzletben kivel beszélgettem.

Muk Péterné

Az elviselhetetlenül meleg nyári nap után az este némi felfrissülést hozott. A Kedves néven elhíresült cukrászda tűzfalak közé szorult teraszán visszhangzott a zene, és a betonon a vendégek járták a táncot.
 A zenekar – két gitáros, egy zongorista és egy dobos – félig-meddig amatőr zenészekből verbuválódott. Kettő közülük a Zeneakadémián tanult, így a hamis hangok közé tiszta szólamok is vegyültek. Két mikrofon vándorolt kézről kézre, némi éneknek szánt brummogást, időnként ordítást, éneket is szolgáltatva az arra szomjazóknak.
 A zenekar mellett volt a zenészek asztala. Mikor játszottak, a székek keretezte asztalon üres, vagy félig üres sörösüvegek csoportosultak rendezetlenül, kiszámíthatatlan hovatartozással. Pár gyöngyöző szódás pohár tarkította az összképet. Két tányéron pogácsa és sajtos rúd vártak az italok közti szünetekre, a teli szájjal való beszélgetésekhez.
 Az asztalok között fekete szoknyás, fehér blúzos felszolgáló lányok cikáztak. Derekukon kétzsebes, fehér kötényke lógott, amelyet a fizetéshez használt, e célra rendszeresített vastag, fekete pénztárca félre húzott, és a sietős járást ritmikus ütögetéssel tarkította.
 Azok az ifjak, akik „A zenekarhoz tartozunk!” felkiáltással kerülték el a belépti díj fizetését, a zenekari asztal közvetlen közelében telepedtek le. Itt időnként egy-egy lány is feltűnt.
 A Fiú az egyik gitáros jó barátjaként került ehhez az asztalhoz. A felhők takarta holdfény és a gyér világítás mellett egykedvűen nézte a közönséget, a betonplaccon ugrálókat és az asztalok körül maradtakat. Először eljátszott azzal a gondolattal, hogy kinézete alapján kitalálja egy-egy lány nevét. No persze a keresztnevét. Az ott olyan Évás, ez meg talán Juditos... ott egy Marcsi, igen, az tutira Marcsi! A napszemüveges nőket nem szerette, azoknak nem lehet a nevét megsaccolni! Ezt a játékot persze a haverokkal volt igazán vidám játszani.
 Bár nem sok kedve volt, inkább szemlélődő típus lévén, mégis indíttatást érzett, hogy felkérjen valakit táncolni. Ehhez azonban először is ki kellene választani egy partnert a hölgyek közül! Ki legyen a szerencsés? Körülnézett. Egy Éva? Vagy az a Judit, ott? Na és a Marcsi? Így elsőre egyik sem.
 Az egyik asztalnál három vihorászó csitri, amott két lány egy fiúval, akit közrefogtak, és rajta keresztül beszélgettek egymást túlkiabálva, hogy a fiú figyelmének középpontjában maradjanak. Nem akarta a vetélkedést egyik javára sem eldönteni, így tekintete tovább pásztázott. A sok érdektelen, vagy üres asztal után tekintete egy félig árnyékban, a fal mellett álló asztal társaságán akadt meg.
 Egy 45-50 év körüli férfi és mellette két nő – konstatálta. A férfivilágos nyári szövetnadrágot viselt, fehér, vasalt igének mindkét ujját feltűrte. Ingnyakát kigombolta, a nyakán lógó kereszt fémesen csillogott. Lassan, fojtott hangon beszélgettek, és a férfi szemével a táncoló és az asztaloknál ülő nőket szemlézte. Mellette mindkét nő könnyű, tarka nyári ruhában ült, sötét napszemüveggel, kitalálhatatlan keresztnevekkel! Kifejezéstelen arccal látszólag unatkoztak, vagy talán vártak valamire. Végül a férfi rájuk nézett, mondott valamit, a fejével intett egy meghatározott irányba, amire a nők lassan, alig észrevehetően biccentettek. A férfi felállt, és három asztallal odébb táncra kért egy lányt. A kiválasztott – vélhetően Erzsi – nem volt sem csúnya, sem különösebben szép, de kulturált viselkedése vonzó volt.
 A Fiú felnézett az égre. Figyelte az egyre sötétebb felhők kavargását a forró levegőben. Arra gondolt, hátha egy jó kis vihar felmenti most a tánc alól! De a vihar csak nem akart kitörni! Hirtelen elhatározással kilökte maga alól a széket. Elindult a magára hagyott két nő asztalához. Találomra megszólította az egyiket.
 – Felkérhetem egy táncra?
 A megszólított megrázta a fejét.
 – Nagyon kedves, de inkább a lányomat vigye táncba!
 A Fiú meglepetten fordult az ajánlotthoz.
 – Nos, felkérhetlek egy táncra, ha már a kedves mama kikosarazott, és téged ajánlott?
 A Lány unottan emelte fel a fejét, és valószínűleg alaposan végigmérte a Fiút. Foncsorozott napszemüvegének üvegében a Fiú csak saját arcának torzított képét látta, nem a lány tekintetét. Az kis várakozás után biccentett, felállt, és megindult a Fiú után a tánctérre. A Fiú megfogta a kezét, és a tánchoz szükséges módon átölelte a derekát. Felvették a zene ritmusát, és elkezdtek elébb ugrabugrálni, majd táncolni. A Fiú nehezen kezdett a beszélgetéshez. Nagy hátránnyal indult, merthogy nem a Lányt kérte fel elsőre.
 – Sajnálom, hogy nem téged kértelek fel… – kezdett bele, de a Lány közbe vágott.
 – Hagyd csak, ha nincs ló, jó a szamár is, nem igaz?
 – Igen? És az a férfi, aki otthagyott titeket, miért nem veletek táncol? Ló dolgotokban más szamárhoz kergettétek!?
 – Az apámat? – kérdezte a válaszon meglepődve a Lány. – Azt most ne kérdezd, az egy külön történet.
 – Ne mondd már!
 – Most nem is mondom, semmi közöd hozzá!
 – Lehetnél kicsit kedvesebb is, hallod-e!
 – Lehetnék. De nem vagyok – mondta a Lány egykedvűen, és megvonta a vállát.
 A Fiú úgy érezte, előnyhöz jutott. Támadásba lendült.
 – Ne csodáld! Anyáddal mind a ketten inkognitóban adjátok elő magatokat! Napszemüveget viseltek! Így aztán nem lehet megkülönböztetni az anyát a lányától!
 – Szóval én is úgy festek, mint a negyvenes anyám? Ezt neki kellene elmondanod, ez számomra nem bók!
 – Nagyon nem szeretem a napszemüveges lányokat. Bocsánat, nőket! Különösen ilyenkor este, amikor nincs semmi oka, hogy viseljék! – fakadt ki a Fiú. – A nap sem süt, a világítás is gyenge, a holdat, még ha teli is lenne, nem lehet látni! Mire jó a sötét szemüveg? Elbújni a világ elől?
 – Viselnem kell, mert sajnos jó okom van rá! – hangzott a felelet. – Szeretném megválogatni, hogy kinek engedem meg, hogy a szemembe nézzen!
 – Kösz! – mondta a fiú. – Igazán nagyon kedves! Remélem, nincs baja a szemednek. De nyugodj meg, értem a finom célzást. Válogass csak nyugodtan!
 A lány egy darabig hallgatott, majd csendesen megszólalt:
 – Dehogy érted, nem értesz te semmit!
 A zenekar abbahagyta a muzsikálást, a dobos a mikrofonba búgta, hogy „Csüccs!”. Letették hangszereiket, és visszamentek az asztalukhoz.
 – Akkor most akár meg is szabadulhatsz a nem kívánt egyik „mindenki”-től, aki a szemedbe szeretne nézni!
 Azzal a Fiú helyére kísérte a Lányt. Egyszerre értek oda a férfival, aki szintén elvált már táncos partnerétől. A Fiú visszatámolygott az asztalához, és csalódottan töltött magának akárki söréből.
 – Ez is olyan keserű, mint a hangulatom! – mondta magyarázatul, bár senki nem figyelt rá.
 – Ne keseredj el, lányból aztán van itt doszt! – vetette oda valaki, akinek a söre bánta.
 A Fiú ismét a furcsa családra figyelt. A férfi leült a két nő közé, és magyarázni kezdett. A nők hallgatták, majd a mama bólintott, mire a Lány meghúzta a vállait és – vélhetően – a semmibe bámult.
 Kis idő múltán a zenekar cihelődött, ismét elkezdtek játszani. A kezdő szám mindig gyors ritmusú, inkább vad zene volt, hogy felpezsdítse a táncolni vágyókat. És valóban a párok sietve szállingóztak ismét a tánctérre. A Fiú mereven bámulta a lassan ürülő sörös poharát, mikor valaki megszólította, és gyengéden a vállához ért.
 – Na, mi lesz? Nem jössz táncolni? Én kérjelek fel?
 A Fiú felnézett. Lassan ismerte fel, inkább csak a hangjáról a Lányt. Az napszemüveg nélkül állt mellette. Nem tudta magába fojtani meglepetését.
 – Hallod, sokkal csinosabb vagy, mint gondoltam!
 – Kösz – volt a válasz. – Te sem mész a szomszédba pár banális bókért!
 Mire a táncolók közé értek, a Fiú egészen elérzékenyült. Gondolta, pár kedves szóval viszonozza a Lány gesztusát.
 – Jól tudsz táncolni! Hol tanultad?
 – Ha valaki jól vezet, csak jól lehet táncolni! – kedveskedett vissza a Lány.
 – Minden zenére ugyanazokat lépjük, csak más ritmusban!
 – Ezt meg hol tanultad?
 – Mimi néni tánciskolájában…
 – A Lenin körúton…
 – A forgó üveggömb alatt!
 Mind a ketten nevettek, és a szemük is összevillant.
 A fiú összeszedte minden tudását és bátorságát, lelkesen forgatta, dobálta partnerét, aki jól állta a sarat. Forgás kar alatt jobbra, aztán vissza, a fiú kienged, ő is fordul… nagy helyigénnyel járták. Aztán egy csendes szám következett, a zongorista a mikrofonba búgta:
 – Bújjunk össze, egyszer vagyunk fiatalok!
 A Fiút a Lány minden esetre tisztes távolságra tartotta erős kézszorításával és alkarja megfeszítésével.
 – Ez ránk nem vonatkozik! – mondta, és mintha hirtelen kijózanodott volna, szeme a körülöttük táncolókat fürkészte. A Fiúnak úgy tetszett, mintha mindezt komoly lelkiismeretfurdalással tenné. Úgy tűnt, egészen megfelejtkezett róla, csak megszokásból lépegetne. A Fiú egy darabig várt, tűrte, hanem aztán előjött belőle a sértett férfi.
 – Nem tudom, hogy mi, vagy ki olyan érdekes, de ha megbántad, hogy velem táncolsz, és találtál valaki kedvedre valót, mást, nem fogok megsértődni, ha itt hagysz!
 A Lány mintha álomból ocsúdna, felelte:
 – Nem, nem, dehogy! Szólnék, ha erről lenne szó! – Aztán csendesen hozzátette: – Apámat figyelem.
 A fiú csodálkozva felhördült:
 – Nem csodálom! – és magyarázóan folytatta. – Szegény anyád ott ül az asztalnál, éjnek éjjelén sötét napszemüvegben, petrezselymet árul, apád pedig ott ugrál azzal a fiatal tyúkkal. Itt valami nem stimmel! Hogy tűrhetitek ezt?
 – Nehezen – szaladt ki a Lány száján, aztán rövid szünet után hozzátette: – De a tudtunkkal és a beleegyezésünkkel csinálja.
 – Micsoda? Ezt nem hiszem el! És mit szólnátok, ha apád felszedné azt a nőt egy egyéjszakás kalandra?
 A Lány hosszan elgondolkozott, a Fiú szemébe nézett, és megkérdezte:
 – Mit csinálsz te tulajdonképpen?
 – Magyar szakos bölcsészhallgató vagyok – felelte a Fiú.
 – És mi akarsz lenni?
 – Legrosszabb esetben magyar tanár! – hangzott a felelet. – De jobb esetben, és kérlek, ne nevess ki, író szeretnék lenni!
 A Lány a Fiú szemébe nézett, látszott rajta a töprengés, ami a nagy elhatározásokat szokta megelőzni.
 – Nos, akkor jól figyelj ide! Megadom első sikeres írásod témáját!
 – Te... nekem? Ne nevettess! Nem úgy van ám az! – mondta sértődötten a Fiú. – Hogy képzeled? Egyszer csak odaállít valaki egy íróhoz, hogy művészkém, ezt írja meg! Ennél nincs jobb téma! Én vagyok a te múzsád! Most rögtön homlokon csókollak, hogy csak úgy nyekken! És nem is kérek érte jutalékot!
 – Nekem nem kell pénz!
 – Akkor is! Várni kell a múzsát! Az ihletet! Egy különleges esetet, vagy eseményt, amit aztán ki lehet színezni, magyarázni és – a Fiú kicsit kivárt – megírni! Úgy ám!
 – Lehet, nem tudom, hogy van ez, még sosem írtam se novellát, se verset. Csak arra kérlek, hallgass meg, jó? – a Lány olyan szomorúan nézett, hogy a Fiú legyőzte írói büszkeségét és beleegyezően biccentett.
 – Ne haragudj, hallgatlak!
 – A dolog sablonosan kezdődött. – fogott a mesélésbe a Lány. – Anyám és apám anno meglátta egymást, egymásba szeretett. Házasságukból születtem én.
 – Sejtettem!
 – Ne szólj közbe, és különösen ne szemtelenségeket! – folytatta a Lány. – És akkor, pár évvel születésem után anyám alaposan megfázott. A betegségét elhanyagolta, mondván, hogy ugyan már, egy kis nátha miatt nem kell mindjárt orvoshoz futkosni! És ez a kis megfázás ráment a szívére, szívizomgyulladást kapott. Hosszan betegeskedett, és az orvosok azzal engedték ki a kórházból, hogy mindenféle izgalomtól mentes életet kell élnie, ha életben akar maradni. Érted? – és a Fiú szemébe nézett.
 – Nem igazán! – volt az elképedt felelet. – Eltiltották a táncolástól?
 – Még mindig nem érted! – folytatta. – A testi szerelem erős izgalommal és fizikai igénybevétellel jár, ezért halálos veszedelem lett a számára.
 A Fiú felkapta a fejét.
 – Tehát szexmentes szerelemre ítéltetett?
 – Eltaláltad! De olyan ez, mint az alkoholmentes sör, vagy a koffeinmentes kávé.
 – Vagyis egy lényeges elem kimarad a kapcsolatból!
 – Úgy van.
 A Fiú elgondolkodott. Lassan jutott el a lényeg a tudatáig, és valami jó megoldáson gondolkodott.
 – És nem merült fel, hogy elváljanak?
 – De igen. De ezt végül egyikőjük sem akarta. Anyám hosszasan filozofált. Azt mondta, az embernek azért van füle, hogy halljon, azért van szeme, hogy lásson, azért van orra, hogy érezze a szagokat, és a férfinak azért van…
 – Értem már – vágott közbe a Fiú, – ne folytasd!
 – Köszönöm, hogy ennyiből is megértetted.
 – És mi a megoldás?
 – Anyám felajánlotta apámnak a szexmentes szerelem mellett a szerelemmentes szexet! Anyámmal közösen kiválasztunk valakit, és egyéjszakás kalandra bocsátjuk vele apát!
 A Fiú abbahagyta a táncot, és teljesen ledermedt.
 – Ez teljességgel hihetetlen! Ilyen nem létezik! A szerelem kizárólagos birtoklási vágy! Nem tűr meg harmadikat, kívülállót!
 – Szegény, naiv kis írópalántám! Ez a szerelem legfelső foka! Úgy szeretni valakit, hogy az semmiben ne szenvedjen hiányt!
 – Inkább feláldozza a saját érzelmeit?
 – Hát mi mást is tehet? Ha maga mellett akarja tudni, és élni is akar! Tegye boldogtalanná a párját is?
 A Fiú elgondolkodva párszor rálépett a Lány lábára.
 – Írókám, azért nem kell elfelejteni táncolni! Emlékezz csak, Mimi néni, forgó üveggömb!
 – Most a világ forog velem, nem az üveggömb. És ebből nincs kilábalás? Gyógyulás?
 – De, állítólag van, de az idő kérdése.
 – De mégis, az mikorra várható?
 – Ha anyám már úgy érzi.
 Az égen a felhők egyre sötétebben kavarogtak, sőt, nem messze pár villám cikázott a vihar közeledtét jelezve.
 – Vihar lesz – jegyezte meg a Fiú kissé sután.
 – Ha te mondod! – mondta a Lány, és erőltetetten nevetett.
 És akkor megdördült felettük is, és leszakadt az ég. Pillanatok alatt óriási, sűrű cseppekben ömlött az eső. Mindenki betódult a cukrászda belső helyiségébe, menekült, amerre látott. A pincérek igyekeztek elállni a kijáratot, hogy a vendégek ne tudjanak a vihar leple alatt fizetés nélkül lelépni. A Lány is odahagyta a Fiút, és köszönés nélkül távozó szülei után futott.
 A Fiú a tánctéren meglepetten állt egy darabig az esőben, majd csurom vizesen ő is kifele indult. Fizetett, sietősen kilépett az utcára, de a Lány a családdal együtt már eltűnt. Talán azzal a taxival mentek el, ami a sarkon épp kifordult. Az a lány, akivel a férfi táncolt, kicsit csalódottan álldogált, az eső csillapodását és egy esernyős lovagot várva.

Hazaérve a Fiú sokáig mezsgyézett álom és ébrenlét között. Nyitott ablaknál nézte, élvezte az enyhet adó vihart. A Lányra gondolt, meg az apjára, akinek most fuccsba ment a jól előkészített egyéjszakás kalandja. A szerelemmentes szex…
 A vihar tombolt. Dörgött, csattogott az ég, hatalmas záporral ki-kitörve, majd alábbhagyott, majd ismét tombolt. És ez így ment egy párszor. Aztán, mintha kifáradt volna a természet, megnyugodott, elült minden mozgás, a szél sem rebbent. Beállt a tökéletes, halálos csend és nyugalom. A Fiú is elszenderedett. Azt álmodta, hogy nem tud elaludni. Aztán, mire sikerült, már fel is ébredt.

Lehűlt hajnalra a levegő. A Fiú arra ébredt, hogy fázik a lába. Zaklatott, nyűgös álmai voltak, fáradtan kelt fel. Magára kapta a ruháit, és elhatározta, hogy ma fog reggelizni, méghozzá a közeli szállodában. Ezt a luxust ritkán engedte meg magának, de most azt remélte, hogy ott találja a Lányt.
 Sietősen lépdelt az utcán, kerülgetve a hatalmas tócsákat. A fákról a langyos szellő még néha a nyakába zúdított egy-egy adag vizet ébresztőül.
 A hotelhez az épület gazdasági bejárata felől érkezett. A hátsó ajtó előtt egy mentő autó áll. A gazdasági bejárat és a betegszállító furgon hátsó ajtaja nyitva volt. Nyilvánvaló, hogy valakiért jöttek. A Fiú megállt, kíváncsian bámészkodott. Alig pár perc elteltével kis csoport tűnt fel a kijáratnál. Két mentős egy betegszállító székkel, amin pokrócba bugyolálva, leszíjazva ült valaki. Mögöttük két ismerős alak. Az egyikben – talán a tegnapi napszemüvegéről – a Lányt ismerte fel, a másikban az apját.
 Hirtelen felkiáltott örömében:
 – Jó reggelt!
 A Lány meg az apja is arra nézett, de nem szólt vissza egyik sem. A Fiú meg akarta szólítani a Lányt, de ekkor döbbent rá, hogy még a nevét sem tudja!
 A kis csoport a mentőautóhoz ért. A mentősök beemelték a tolószéket a bennülővel, és kérdőn a kísérőkre néztek. A Fiú, bár messzebb állt, a reggeli csendben tisztán hallotta beszélgetésüket.
 – Valaki akar velünk jönni? – kérdezte az egyik mentős.
 – Én nem, én igazán nem tehetek róla – mondta az apa a Lánynak. – Ő akarta. Erőszakoskodott.
 A Lány egy ideig hallgatott, majd csendesen utasította apját:
 – Szállj be te is a kocsiba, kísérd el végig. Maradj mellette, és fogd a kezét!
 Az apa szó nélkül beszállt a mentőautóba A mentősök rácsapták az ajtót. Előre mentek, felbúgott a motor, és lassan kifaroltak az udvarból. A Lány tekintete sokáig követte őket. A Fiú a Lányhoz lépett.
 – Anyád rosszul van? – kérdezte.
 A Lány sokára válaszolt.
 – Már nincs rosszul…
 – Akkor miért vitték el a mentők?
 – Mert meghalt az éjjel.
 – Az nem lehet! A mentők csak beteget szállítanak! Halottat nem!
 – A szálloda nem engedi be a hullaszállítót. Rontja a hírüket, ezért betegszállítót hívnak. Sokba kerül ez nekik, de úgy látszik, megéri, mégis megéri.
 A Fiú lassan ocsúdott.
 – De hát mi történt?
 – Anyám úgy érezte, a vihar megfosztotta apámat az egyéjszakás kalandtól, a szerelemmentes szextől… pedig már felkészült rá. Kárpótolni akarta… egy szerelmes szexszel.
 – De hát ez az életébe került ezek szerint!
 – Igen. De apámat az életénél is jobban szerette!
 – És az apád?
 – Neki azt hazudta, hogy már jól van, a szíve ismét a régi.
 – Persze nem fizikai értelemben mondta, igaz?
 – Valahogy úgy – bólintott a Lány.
 – Hát ez szörnyű! Borzasztó! – és a Fiú érezte, hogy valami együttérzésről szóló frázist kellene, illene mondania, ahogy ezt a temetéseknél szokás. Hogy „őszinte részvétem”, vagy „együttérzésem”, vagy valami effélét.
 Közelebb lépett a Lányhoz, megfogta a kezét, közel hajolt hozzá, és váratlanul azt mondta:
 – Szeretlek!
 A Lány meglepetten állt. Hirtelen levette a napszemüvegét, közel hajolt a Fiú arcához, elébb egy puszit nyomott annak szájára, ami közös felindulásból heves csókká fajult. Aztán amilyen hirtelen keletkezett a csók, olyan hirtelen abba is maradt. A Lány megfogta, és eltolta magától a Fiú fejét. Visszavette a napszemüvegét, megfordult, és indult a szálló felé.
 – Hé! Várj! Nem mehetsz el csak úgy! Tudom, érzem, hogy te is szeretsz! Maradj velem! Meglásd, nagyon boldoggá teszlek!
 A Lány nem fordult vissza. A Fiú utána lépett, megfogta a karját, és visszafordította.
 – Ugye, szeretsz! Nem mondhatod, hogy nem szeretsz!
 – Szeretlek. De jobban szeretlek annál, mintsem hogy boldogtalanná tegyelek egy életre. Eredj, keresd a boldogságodat mással!
 Kiszabadította magát a Fiú szorításából, és ment tovább. A Fiút váratlanul érte a Lány vallomása, és hirtelen nem tudott más mondani:
 – De hát… hol keresselek? Legalább a nevedet mondd meg! – hirtelen eszébe jutott az előző esti beszélgetésük.   – Hogy nevezzelek a híres novellámban?
 – A Lány – mondta. – Ennél többet nem is kell rólam tudnod.
 – És én? Én meg szerepeljek a saját nevemen? – kiáltott kétségbeesetten a Fiú.
 – Várd a múzsát! Az ihletet! Itt a különleges esemény, amit ki kehet színezni, magyarázni! Megírni! Ahogy írói érzéked diktálja – felelt visszafelé a Lány. – Nem akarlak befolyásolni, de a te helyedben csak a Fiúnak titulálnám magamat!

Krikovszky Péter

Nyílt, derűs, fényes jövőjű világunk egy messzi városában látta meg a napvilágot a nem várt gyermek, Suhajda Kitti. Kavargó álomvilágban fogant; terjedő ötletelések (mémek), kettős keresztek (hastagok), bejegyzések (blogok), világhálós (internetes) véleményformálók (youtuberek), hozzászólások (kommentek), közösségi oldal (insta) meg társkereső (tinder) nyüzsögtek a látszólagos (virtuális) térben, s bent a koponyákban.
 Bölcsődés korának hajnalán, egy szerencsétlen baleset folytán elvesztette apját – mikor az tizenötödjére tört be távoli ismerőse, Szőregi Lajos bá’ borospincéjébe, és fagyállóval ízesített nedűt kortyolt – s így további neveltetése édesanyjára maradt. E tényen mit sem változtatott, hogy az elhunytat az SZDSZ saját halottjának tekintette, s Szőregi bácsit a pártatlan bíróság több évi börtönbüntetésre ítélte.
 – Rohadékok mind, beleértve az apádat is! – vette tudomásul a hírt az elárvult hitves.
 Ily módon csalódva az életben, no meg, bár enyhe, de mégis föllépő elvonási tünetekkel birkózva a két főre fogyatkozott család a különböző képernyők (monitorok) – tévé, számítógép, okostelefon – vonzáskörébe került. Láthatatlan fonalak nyúltak feléjük, tekergőztek körülöttük, hálózták be őket. Tudatukra irányuló polipcsápok; lassú, észrevétlen hullámokban mosták elméjüket, részben kiürítve azt, másfelől viszont telehordva mindenféle hulladékkal. Így teltek az évek, múlt el esztendő esztendő után, míglen halott harmóniájukat megzavarta a megkerülhetetlen tény: az iskolába járás kötelezettsége. Igaz, Suhajda Kitti gondolkodásán – pontosabban gondolkodás nélküli elfogadásán – ez mit sem változtatott. Egészen addig, míg el nem jött a kamaszkor viharos változásainak ideje. Ekkor a serdülő leány, saját elhatározásából a Diák Önkormányzat tagja lett; kisvártatva elnöke. Rajta kívül még egy tagja volt az önkormányzatnak, ám ketten is elegek voltak hozzá, hogy bőszen támogassák a szinte napi rendszerességgel megtartott érzékenyítéseket. Mint legéberebb résztvevők ülték végig ezeket az előadásokat, hozzászóltak és lelkesedtek. Ám egy szép napon – abban az évben korán jött a nyár, éreztette harapós kedvét a klímaváltozás, odakint, az ablakokra tűző napsugár harminc fok körülire melegítette föl a levegőt, míg idebent jó pár fokkal azt is túlszárnyalta – az osztály szokásos tespedtségét megsokszorozva telepedett rá a forróság az agyakra, szorította résnyire a szemeket, megtagadva tőlük az éberség legkisebb szikráját is. Az előadó, egy rosszul öltözött, ám harci díszekkel ékes középkorú hölgy monoton duruzsolása sem sokat lendített ezen állapoton. Suhajda Kittiben hevesen viaskodott a kötelességérzet a vészes lomhasággal; nem kis erőfeszítéssel körbetekintett, és szemébe ötlött az új fiú, Ati. Kopaszra nyírt volt és jó kiállású – hogy a hőség tette, vagy anélkül is bekövetkezett volna, nem tudni. Mindenesetre Suhajda Kitti hármat számolt magában, és eldöntötte, hogy szerelmes belé. Első szerelem (teenager love). Szerencsére ebben nagy tapasztalata volt, a főleg amerikai filmek bőséges kínálata szinte minden lehetőségét lefedte e nagy, és mélyen emberi érzésnek. Ám a dolog mégsem jöhetett össze; mielőtt közölhette volna kiérlelt elhatározását választottjával, becsapott a mennykő. Ati ugyanis a következő érzékenyítésre egy Betyársereg (Anti-antifa Army) feliratú pólóban érkezett. A mind közt legérzékenyebb érzékenyítőnek ettől valahány, természettől göndör hajszála kiegyenesedett, valamint húsos orrcimpái is remegni kezdtek, és szó, mi szó, minősíthetetlen kifejezések használata közben eltávolította a fiút az osztályból. Majd az iskolából. Tán, szíve szerint, még az élők közül is, de hát népuralom (demokrácia) lévén nem alkalmazhatott diktatórikus eszközöket. Még nem.
 Suhajda Kitti alig emészthette meg eme megrázkódtatást, máris másik követte: Elcsattant élete első csókja (first kiss). A vörösre festett, tüsi hajú, kifejezetten határozott modorú testnevelés tanárnő lopta az ajkára a lányöltöző derengő félhomályában, eme forrón fülébe suttogott szavak kíséretében:
 – Ó, az az izzadt tested!
 Suhajda Kittiben este fél tízig vadul háborogtak az addig ismeretlen érzések; akkor kezdődött a CSI: Miami helyszínelők. Ez helyre tette.
 – Felvállalom – mondta magának; kispárnájának, plüssmacijának. Ám a kegyetlen sors ismét közbeszólt Bányász Rezsőné személyében, aki élettársi kapcsolatban volt Kitti testnevelés tanárnőjével, s valahogyan tudomást szerezve a történtekről éktelen patáliát csapott. Hősnőnk megpróbálta tisztázni a dolgot, de kapott egy vadi új Huaweit, s annak révén, a világhálón (internet) fellelhető megannyi hasznos ismeret (információ) feledtetni tudta vele kárba veszett lehetőségét.
 Lassacskán közeledve az érettségi felé – már most elárulhatjuk, hogy sikeresen letette (abszolválta), köszönhetően diáktársai jártasságának a nem valós (virtuális) térben, mely ismeretek segítségével könnyedén feltörték (meghekkelték) az írásbeli tételeket tartalmazó honlapot (website) – töprengeni kezdett a hogyan továbbon. Sorra vette a lehetőségeket a kezdeti állapotban lévő vállalkozások (startupok) kínálatából. Képzelőerővel (kreativitással) rendelkező ötletek megvalósításának folyamata (innováció) érdekelte elsősorban. Ilyesmikre bukkant: Nemzedékek közti tanácsadó (intergenerációs coach), boldogulás saját erőből (self-help), kerekes székesek közlekedésének megkönnyítése (Route4u), hálózathoz kapcsolt összejövetel (zoom meeting), életvezetési tanácsadó (life coach), sőt, még annak lehetősége is felmerült, hogy részt vehessen egy gyakorlatias életvezetés (Practice Living) összeállításában. Megannyi kínálkozó alkalmazás (app)! Néhány heti böngészés (guglizás) után sajnos rá kellett jönnie, hogy vajmi keveset ért ebből az egészből, noha magával a szavak jelentésével, igaz külső segítség – szótár – igénybevételével, de tisztába jött. Mert mihez kezdhet az ember a felhasználói élmény tervezése (UX dizájn) nevű valamivel?
 Tanácstalanul és megzavarodva tért vissza szokásos tevékenységéhez: pizza szelet vagy kínai, esetleg valami a KFC-ből, a puha fotelben hátradőlve és jöhet a török sorozat. Csak hát sok közben a reklám. Ilyenkor az anyja kapcsolgat; néha hírekbe botlanak. S miről szólt az egyik? A pezsgő kulturális kavalkádról, mely a főváros patinás pályaudvara előtt zajlik, napi 24 órás előadás (program) keretében. Csoda, hogy újdonságra szomjazó, nyiladozó elméjét megragadta az ízelítőül sugárzott pörgő képek sora?
 Suhajda Kitti fogta magát és felvonatozott a történések színterére. Ott rögtön, első benyomásként egy hozzávágott becsomagolt szendviccsel ismerkedhetett meg, mely egyike volt a segítők által a menekültek közt szétosztott több száz hasonlónak. Pajkos gyermekek rohangásztak mindig láb alatt, múmiának álcázott, talpuktól fejük tetejéig beburkolt személyek – állítólag nők – tűrték, hogy a többséget képező félmeztelen, mocskos, ám új cipőkben és drága nadrágokban feszítő, a legkorszerűbb mobiltelefont birtokló menekülttársaik lökdössék, fegyelmezzék, és a hangerőből s a hangsúlyból következtetve szidalmazzák őket.
 – Gondoskodásra szorulnak! – közölte vele egy „Segítő” feliratú mellényt viselő hivatásos együttérző (empatina), amire Suhajda Kitti, mi mást is tehetett volna, rábólintott. S részt is vállalt a gondoskodásból.
 Előbb gyerkőcöket ültetett az ölébe. Aztán jött Ahmed H. (36) szíriai menekült, aki Burkina Fasoban született, s egészen idáig el sem hagyta a szülőfaluját; nagy szemeket meresztett, majd magányát orvoslandó, kitúrta addigi puha fészkükből a kölköket. Suhajda Kitti tőle telhetően megvigasztalta, s ettől jobbnak és lélekben erősebbnek érezte magát.
 Szép napok voltak, kétségtelen, de mindig eljön az idő, mikor menni kell. A nyomorban tengődő menekülteknek nyugatra, egy virágzóbb nyomor felé, hősnőnknek meg vissza vidékre, saját elhagyott életébe.
 Apró nehézségek árán sikerült is neki; előbb a vonatfülkében lefittyedt alsó ajakkal szláv szavakat köpködő ukránok háborgatták, s ő menedéket keresőn megélhetési bűnözők karjába futott. Tartották is szorosan a derék fiúk, mi több, meglehetős ideig örömlányként foglalkoztatták. Aztán, mert az üzlet az üzlet (business is business), továbbadták egy szervkereskedőnek. Fél vesével, kalandos körülmények közt sikerült tőle elszöknie, és zilált külsővel, egy csöpögős őszi napon végre megállt rég elhagyott otthona ajtajában.
 Benyitott. Anyját a számítógép képernyője (monitor) előtt találta, amint épp képtelefonozott (skypolt) valakivel, s fejét fölemelve, röpke pillanatra kiszakadva csevegése bűvköréből, ráförmedt:
 – Hát te hol voltál idáig? Azt ugyan várhatom, hogy meghozd a mosóport!
 Suhajda Kittit elfogta a lelkifurdalás, tényleg, a mosópor beszerzésének ürügyén távozott el abban a ködös múltba vesző időben, mikor nagy tervekkel s elszánással célba vette a fővárost. De soha, semmi nem késő; kapta magát, s már fordult is.
 – Hozom, anya!
 A boltban a mosópor mellé még vett egy fél kiló sok magvas, teljes kiőrlésű kenyeret, s kissé megnyugodva indult, aznap immár másodjára, hazafelé. Az utcán némileg csodálkozva vette tudomásul, hogy a járókelők majd mindegyikén a következő feliratú egyen pulóver van: „A fekete életek számítanak” (Black Lives Matter). Egész csinosnak találta őket, hát az élet rohanásával lépést tartó kis ruhásboltban (butikban) vett egyet magának. Aztán a sarkon befordulva szemébe ötlött a földön, saját mocskában fetrengő, a kisebbséghez tartozó hajléktalan (homeless). Nem tehetett egyebet, követte lelkiismerete parancsát, s letérdelt elé, hogy megcsókolja a lábát. Ám a csöves féltette koszlott, vizelettől átázott cipőjét, gyanítva, hogy a másiknak arra fáj a foga, s hevesen tiltakozott. Közben az ő foga is fájni kezdett mindarra, amit zaklatója a kezében tartott, hát elvette úgy a kenyeret, mint a mosóport. Mikor utóbbiról megtudta mire való, hosszas káromkodás közepette undorodva visszaadta jogos tulajdonosának.
 – Engem nem alázhat meg senki!
 Kitti végül is, szerencsésen megúszva e kalamajkát, az otthon melegébe, vagyis révbe ért. Anyja némiképp megenyhült irányában, olyannyira, hogy röpke pár nap elteltével még a telefonja használatát is megengedte, így Kitti kalandozni (szörfölni) kezdett a világhálón (interneten). Mindenekelőtt munkát (work) keresett. Sok márka (brand) kínált lehetőséget, de neki olyan tevékenységre volt szüksége, melyet otthonról (home office) végezhet. Hisz nyomasztotta a múlt, a világban való botladozása. Végül rá is talált a megfelelőre. Egy nemzetközi, országokat minősítő intézet számára kellett hamisított kimutatásokat (statisztikákat) készítenie. Szorgoskodott hát rendesen, s csupán pihenésképpen segélyszervezetek honlapját (website) kereste fel, hogy közreműködésükkel nyomára juthasson hajdani dédelgetettjének, aki, mint férfiasan bevallotta magának, mély nyomokat hagyott benne.
 A Helsinki Bizottság nyilvántartásában 1236 Ahmed szerepelt és négy Ahmedina. Hónapokba telt, míg mindet végignézte. De egy se tűnt ismerősnek. S a többi szervezet sem tudott segíteni, noha jó tanácsot azért kapott.
 – Akit keres, lehet Ibrahim is. Sokan álnevet használva kényszerülnek menekülni az Iszlám Állam véres karmai elől.
 De hiába volt minden igyekezet, nem hozott eredményt. Nagy szomorkodásában visszatért a kettes számú Ahmedinához, aki már elsőre is finom kis húrokat pengetett meg benne. Hátha – gondolta, s kis tétovázás után ráírt. Kipólyázott választ kapott; a kettes számú Ahmedina, magát pucér valójában megmutatva, nem másnak, mint hajdani testnevelő tanárnőjének bizonyult.
 E felemelő egymásra találás arra indította kettejüket, hogy beszélgetni kezdjenek az egyik közösségi oldalon (Facebook). Egykori csóktolvaja elmesélte, hogy Bányász Rezsőnében egy szürkén szomorú szerda reggelen fölébredt addig szunnyadó emberbaráti (humánus) mivolta, és azon nyomban beköltözött a közeli, fényűző (luxus) lakóparkban élő magányos Nellikéhez, akit kegyetlenül gyötört, hogy milliárdos sikerrel kecsegtető adócsalása csak félig-meddig jött be. Majd szóba hozta egykori, torzóban maradt próbálkozásukat, s felvetette a megismételt (2.0), ezúttal bizton beteljesülhető kísérlet lehetőségét.
 Suhajda Kitti belátta, hogy nincs más hátra, pörögni kell, aki kimarad, az lemarad, ha nem halad a korral, az annyit tesz, hogy önként lemond valahány, vele született emberi jogáról, s a történelem szemétdombjára kerül, ahol nácivá komposztálják. Ezen felismeréstől indíttatva, mi mást válaszolhatott volna, mint hogy benne van.
 – Akkor holnap! – nyugtázta végre fellelt igazi társa, s erre ő csak egyet felelhetett.
 – Ígérem, izzadtan megyek.

Kovács Barna Bálint

Színes, üvegablakos kirakat tárult elém séta közben, éppen akkor, amikor már azt hittem, hogy helyben elájulok a melegtől. Talán életemben nem volt még ennyire forró tavaszi nap és azt leszámítva, hogy testem minden pontja izzadt, nem nagyon volt okom panaszra, hiszen a zsúfolt főtér éppen elég látnivalót nyújtott a hőséghez alkalmazkodott nyárias öltözékekbe bújt hölgyek sokaságából, illetve az sem állt utolsó helyen, hogy végre én is megszellőztethettem kedvenc nyári ingemet. Abban a pillanatban azonban, ahogy benéztem a kirakaton és megláttam a benti, mindenféle ócskasággal teletömött szuvenír bolt plafonján lassan körbeforgó ventilátort, úgy éreztem be kell mennem.
 Miután kinyitottam a papírkönnyű bejárati ajtót, amire négy különböző „nyitva” és „Isten hozott” feliratú tábla volt függesztve, azonnal érezni kezdtem, hogy idebent az a kis ventilátor egy egészen más világot hozott létre, és nekem most minden áron bent kell maradnom egy ideig. Az eladó a köszönés után nagyjából egy perccel felém irányuló szúrós nézéssel utalt rá, nem igazán tetszik neki, hogy még arra sem veszem a fáradtságot, hogy legalább úgy tegyek, mint aki épp körbenéz, és talán meg is fontolja majd valami megvételét. Ezért úgy döntöttem turista üzemmódba kapcsolok, és nagyon érdeklődni kezdek minden vacakért, amit csak meglátok. Plüssök, kulcstartók, bögrék, annyi mindent, annyi használhatatlan vagy épp felesleges dolgot vehettem volna, hogy minden napra jutna legalább tíz, és ez csak egyetlen polc tartalma. Elég gyorsan rájöttem, valószínű úgysem úszom meg ingyen ezt a hűsölést.
 Átsétáltam az apró helyiség másik oldalára, látnom kellett milyen hasznavehetetlen kacatokból választhatok még. Ekkor vettem észre, hogy az előbb olyan szúrós tekintetű eladó mögött kinyílt egy ajtó, és kisétált onnan egy nagyjából ötvenes évei elején járó, kopaszodó magas férfi. Nem viselt bolti egyenruhát vagy bármi olyasmit, amiről következtethettem volna rá, hogy itt dolgozik, mégis biztos voltam benne, egyszerűen annyira látszott rajta, hogy ha csak az utcáról néztem volna be, akkor is tudnám, ez biztos a munkahelye. Levettem róla a szemem, és az előttem lévő polcot pásztáztam végig, ami tele volt képeslapokkal különböző helyekről, amiknek valószínűleg semmi közük nem volt ehhez a városhoz, de legalább jól mutattak. Egy világos pálmafás és egy túldíszített hegycsúcsos közé be volt szúrva egy szürkés színű, amin megakadt a szemem, kézbe vettem és láttam, hogy valami díszes kastélyféle lehet rajta. A jobb alsó sarkába volt valami írva. Pár próbálkozás után megállapítottam, hogy azt írja, furcsa, rajzolt betűkkel, Almássy. Éppen meg akartam fordítani, amikor felnéztem és láttam, hogy a kopaszodó férfi mellettem áll, arcán egy talán túlságosan is barátságos mosollyal, és megkérdi segíthet-e. Udvariasan elutasítottam, miközben megemlítettem, hogy valami megtetszett ezen a képeslapon. Be sem fejeztem még a mondatot, amire megkérdezte, érdekel-e a története. Pár pillanat gondolkodás után eszembe jutott, hogy odakint valószínűleg azóta is fullasztó hőség van, és jobb lenne még bent maradni, a történet meg egész biztos jó hosszú, s amíg azt hallgatom, nem kell vennem semmit, szóval ezzel csak nyerhetek. Most már én is egy mosollyal az arcomon bólogattam, erre pedig belekezdett.
 – Az a gyönyörű épület, amit a lapon láthat nem más, mint az Almássy-villa, ami nagyjából kétórányira van innen. Már vagy háromszáz éve épült, Benedek Gábor tervezte, semmin sem spórolva, ezért tényleg olyan látványt nyújt, amit egyszer az életben látni kell. Bőven tudnék még erről beszélni, de szerintem nem túl fontos, és magát sem érdekli annyira. Van viszont egy története, amit megéri végighallgatni – mondta izgatottan.
 Nem hazudok, tényleg felkeltette az érdeklődésemet az, amit mondott, de inkább az, ahogyan mesélte, tényleg hallani akartam a történetet, nem csak azért, hogy addig se kelljen odakint főnöm.
 – Akkor kezdje – szóltam neki.
 – Almássy Andor gróf, kifejezetten elfoglalt ember volt, földjeit, üzemeit látogatta, külföldre járt, rengeteget vadászott, szinte csak pár napot töltött otthon havonta, felesége komoly bánatára. Ilona grófné biztos volt benne, hogy férje mindenféle pajzán kalandokba keveredik „üzleti útjain”, ő pedig eközben kénytelen otthon ülni és várni, mikor veszi a méltóságot, hogy vele is foglalkozzon. A grófnénak egyébként is elég nagyok voltak az elvárásai, amiket a folyamatosan cserélgetett ifjú szolgálólegények általában képtelenek voltak kielégíteni. Almássy grófot valójában nem igazán érdekelte, hogy felesége majdnem minden egyes hazatérése alkalmával bejelentette, el kellett bocsátania a régi szolgálót és újat felvenni, túl elfoglalt ember volt, nem foglalkozott ilyen apróságokkal.
 Egy alkalommal külföldre utazott két hétre, a nejének csak annyit mondott egy régi barátjával találkozik, akinek valami forradalmi ötlete született, amit már egy találmánnyal is alá tud támasztani, de se pénze, se kapcsolatai nem voltak, hogy figyeljen rá a világ, így a gróf segítségére szorult. Ilona tudta, ha próbálná, se tudná marasztalni férjét, ezért inkább hagyta, hadd menjen, sőt, még kicsit örült is neki, hogy végre el fog tudni tölteni egy kis időt újonnan felvett alkalmazottjukkal, aki pont fele annyi idős volt, mint ő.
 Szokásosan teltek a napok, Ilona pedig már a megszokott módon kezdett közeledni a fiatal fiú felé, napról napra egyértelműbb utalásokat téve céljára. Egy kicsit talán tovább tartott neki az átlagosnál, azonban végül mégis az ujja köré csavarta az ifjút, és persze a dolgok gyorsan a hálószobáig jutottak.
 Az ötödik alkalomnál járhattak, ameddig egyébként három nap alatt jutottak el, amikor a házaspár díszes szobájában egy pillanat alatt megfagyott a forró hangulat. Kitárult az ajtó és az éppen a szolgálólegénnyel kéjelgő Ilona grófné, valamint Almássy Andor gróf farkasszemet néztek egymással. Utóbbi valami furcsa eszközt tartott kezében, távoli barátjának világmegváltó ötletét, egy nagyobb méretű, fekete dobozt, az elején egy átlátszó lencsével. Nem is húzta az időt a gróf, s amint észbe kapott, hogy valójában minek is volt a tanúja, benyomott rajta egy gombot, mire az a rajtakapott pár szemébe villantott. A legény megrémült, mert azt hitte a gróf le akarja lőni őket, ezért Almássy Andor fényképezőjének első képén az látszik, ahogy egy meztelen, huszonhárom éves férfi ugrik ki az ágyukban fekvő felesége mellől, aki épp becsukta mindkét szemét a villanástól. A kép egy hét alatt körbejárta a környék minden faluját és városát, a feleség meg leginkább azt sajnálta, hogy nem neki volt fényképezője, na meg hogy egyik „üzleti útján” sem lepte meg férjét egy spontán látogatással.
 A történetet befejezve a kopaszodó férfi csak annyit szólt, fordítsam meg a képeslapot. Eleget téve kérésének láttam, ahogy az előbb felvázolt fénykép ott virít a szép házat ábrázoló képeslap másik oldalán, ugyan kicsit megkopva és homályosan, de így is megadva eredeti hangulatát.
 A hallottakat feldolgozva rájöttem, ezek után úgy is vennem kell valamit, szóval rá is kérdeztem a képeslap árára. A férfi alig akart hinni a szemének, amikor a kezébe nyomtam nyolcezret az ötezres ár helyett, miközben barátságos mosollyal arcomon mondtam, a többi az övé, de maradnék még nézelődni.

Marton Máté

I. tétel

– Szép Hölgy! Jöjjön most játszani vélem, én csak erre kérem.
 – De uram, hisz férjem van (s négy apró gyermekem)! Nem tehetem.
 – Ne értsen félre, hiszen krikettezni hívom! Csak azt remélem cserébe: két gömbölyded labdáját is elhozza. Bízza csak reám őket, hulljanak markomba.
 – Kikérem magamnak, micsoda ajánlat! Ha labdákra vágyik, hát szerezzen magának! Vadállat!
 – És a golfhoz mit szól, a sok apró lyukkal, mikbe ki-be bújni, mint méh a virágba (ott mohó nyelvecskékkel fürgén matatva)…
 – Javára nem válik, ez rossz metafora, azonnal kivágva.
 – Hisz ezt csak úgy mondtam… hasonlatnak szántam. Nos, nem baj, ha nem eszes, ki tanulni vágyik. Ha a golf nem tetszett, legyen inkább torna. Az ám a szép sport, már abból is látszik: nincs annál szebb, ha a nő két forró combjával kötelemre mászik…
 – Netán arra gondol (hogy mert nem vagyok doktor), bedőlök magának? Ne nézzen madárnak!
 – Tiltakozhat nékem, én mégis úgy érzem (mert forrón lüktet vérem), hogy míves szavaim szívébe találnak, s végső célom mégiscsak elérem.
 – Nyilván téved, kérem, és veszít e téren.
 – És mit lép majd arra, mikor öntől balra, a vízipóló meccsen, egy markos legény (mint harkály a fatörzsben), keresve-kutatva, kíváncsi ujjával valamit akarna?
 – Ne hozzon zavarba, hogy lehet ily bamba!
 – No, de ez a fickó nem lenne ám durva! Épp ellenkezőleg, olyan szelídes, sőt kedves, fürge ujjával módfelett figyelmes…
 – Tudja milyen alak maga? Megmondhatom: tetves!
 – Nem tud megbántani! Már látom, hogy esélyem nem csekély, sőt növekszik e téren… csak várjuk ki, míg leszáll az éj, s mi ketten, eltévedvén egy sivatagi győztes Dakaron, Ön lesz a mitfárerem… járatlan utakon. Ezt már most megjósolom.
 – Ez ám az ötlet, bízza csak rám, a térképhez értek (mint tyúk az abc-hez), s az eltervezett úttól, majd szépen eltérítem, mint tevét a kúttól.

II. tétel

– Szép hölgy, bár lennék magányos vándor lankáid között, s a barlangod adna menedéket! Két karodba bújva, puha ajkad ajkamra tapadva, szikrázó fényörvénybe hullva égnénk el ott ketten (mint a főnix madár, mindig megújulva), s összeforrott testünk közé bé nem férkőzhetne az örök enyészet. Kár, hogy te nem akarod ezt az egészet.
 – Nem csak „akarom” szüli a tolvajt, de nem bánom, tegyünk valami merészet, s legyez ez kánon.
 – Na, végre, drága nyuszkóm! Örömmel hallgatom!
 – Engem illetsz ily elcsépelt szóval? Ez lejárt lemez, nem az én dalom.
 – El hát a szóval… ajkamon buzog egy forró óhaj… mondhatom?
 – Halljam hát, bár ha eszem nem csal, sokszor hallottam már ily silány, üres fámát…
 – Nos, kérdem én, igádba hajthatom-é végre vad csődöröm bozontos, büszke jármát?
 – Valahogy sejtettem, e nemes tervedben jobb ketten szerepelni, mint egyen… Ha jól értem nem az a vágyad, hogy szakadt szekered rúdját (mint vad vihar a trópusi pálmát) ide-oda te magad, egyedül rázzad?
 – Így is mondhatnók, hisz – ha kétszer oly erős szél cibálja – nem nő-é teher alatt nagyobbra a pálma?
 – Még hogy nő? Ezt mondtad? Félreértettelek volna? Vagy nő dolga úgy rázni a pálmát, hogy borzas koronájából két érett dió mohó szájamba pottyanjon róla?
 – Ez fájt! De azért jól van! Most, hogy így beindult a bolt, s hangosan csattog a kassza, jöjjön mi még nem volt: akarod-é, hogy egy szemfüles horgász hosszú pecabotját szájad lágyába némán beakassza?
 – Jaj, miért jó az nekem, mi rossz a szegény halnak? Jobb, hogy nem érezlek (viszont sajnos hallak).
 – Öblös, mély fülkagylód engem arra ihlet, hogy mint fülbemászó, csúszós járatából kiaknázzam mindazt, ami megillet.
 – Hű, az nem torta, az nagyon rossz volna! Még szerencse, hogy tágas orrlikamról nem ötlik eszedbe ily szokatlan móka…
 – Lám, de merész ötlet! Így a hívogató bejáratnak se szeri, se száma, ha jól emlékszem: öt lett.
 – Hat lett, ha mondom! Nem beszélve arról (mint végső eshetőség…) szóval a farról…
 – Csak farra hányt borsó! Hisz minden alkalomnál, mint csordultig korsó, maradunk a szónál.
 – Kedves barátom, tán, ha másnak szólnál… a tettek embere, lám csak nem én leszek. Terád pedig magasról teszek.
 – A francba! Hát eddig hiába papoltam? Pedig majd megveszek. Rakjunk hát a tűzre még egy lapát szenet.
 – Nocsak! Újabb menet? S még mit raknál mibe? A szép szavak erejét ne vegyük semmibe!
 – Mondanám én tovább, de jer velem, majd kint. Itt túl sok már a sunyi szem, mi pislogva ránk tekint.
 – Ne remélj túl sokat, ha folytatod e prózát. Próbáld versbe szedni, küldj egy csokor rózsát, epekedj szelíden, talán célba érhetsz. Kettőn áll a vásár, hiába vitézkedsz…

Bojár Cassino

A nő minden reggel hat órakor ébred, és nincs ez másképp hétvégenként sem, automatikusan kipattan a szeméből az álom. Köntösében a konyhába botorkál, és felkészít magának egy kávét. Előző este még arra sem volt hangulata, hogy eltegye a helyükre a tiszta edényeket a gépből. Kiveszi kávézós bögréjét, és édesítőt szór bele. Muszáj valami pótlószer, hogy édes legyen, feketén nem bírja meginni. Felengedi kávéval, és löttyint bele egy kevéske tejet. Mikor kilép a teraszra, halkan csattan mögötte a szúnyogháló ajtó, aztán a loggia korlátra könyököl, és körbenéz.
 Még alszik a város. Csak egy-egy személyautó suhan el a két közlekedési jelzőlámpa között. A folyó felett ívelő hídon a kerékpár sávban valaki tekeri a bringát, és az élesen nyikorog.
 A nő belepillant a bögréjébe, és körbelötyböli a kávét. Az édesítő feloldódott, de a tej kiült a kávé tetejére. Kortyol egyet, furcsának találja az ízét, talán csak még egy pötyit kellett volna beletennie.
 A szemközti sávból átsuhan egy kis furgon a hídon. Borult az ég, de szélcsend van, összébb húzza magán a köntösét.
 A folyó menti növényzetet figyeli, mennyire elburjánzott, és milyen zavaros a víz. A városi kimeneti csatornából szürkés-barnás lé zubog a folyóba. Az önkormányzat ígéretet tett már évekkel korábban, hogy rendbe teszik a folyó ökoszisztémáját, a part mentén kialakítják a sétányt, ahogy egykoron volt, hogy a vízparti növényzetet karban tartják, a fűzfákat megnyírják, hogy ne lógjanak a folyóba. Pásztázza tekintetével a környéket, és elmereng, mennyire ráférne a városképre, hogy megszépüljön.
 A híd lábánál, a fűzfaágak között egy párra lesz figyelmes. Megáll a tekintete rajtuk, összeráncolja szemöldökét, kétkedve nézi őket.
 A férfi és a nő egymással szemben állnak. Egyforma magasak és egyformán szélesek mindketten. Átölelik egymást, amennyire bírják, és hosszan csókolóznak. A férfi simogatja partnere hátát és szorosabban megöleli. Ügyetlennek tűnik a csók, és inkább vigasztalónak a simogatás. Egyforma kobaltkék pólóban vannak, hátulján egy fehér felirattal. A férfi farmert, partnere egy piros melegítőnadrágot visel, a fű lábszárközépig ér, nem látszik, milyen lábbeli van rajtuk.
 A nő mosolyog a loggiáról. Talán éjszakai műszakban voltak, vagy a sarki sörözőben zárásig, aztán a romantika a folyóparton zajlik tovább, hajnalig a fűzfák alatt, elbújva a világ elől. A tömbház lakásaiból jól rálátni a folyó azon szakaszára, de vélhetően ezt ők nem érzékelik, a fűzfa elég menedéket nyújt románcuknak.
 A nő tovább mereng, a szemközti utazási irodát nézi, és arra gondol, milyen ajánlatok lesznek azon a nyáron, idén végre el kellene utaznia valahova. Amióta Péter nélkül él, sehol sem volt. Tizenkét éven keresztül minden nyáron nyaraltak valami egzotikus helyen, és évente egyszer síelni is elmentek. Talán a húga, Anett elmenne vele, mondjuk Korzikára. Biztosan lenne hozzá kedve.
 A hídon mintha száguldozna egy kamion, pótkocsija üresen zörög utána, egész hosszan hallja a hangját.
 A nő bögréjében meghűl a kávé. Ismét körbelötyböli, kortyol egyet, de nem lett jobb az íze. Talán az új kávé az oka, amit a héten vásárolt, hogy kipróbálja.
 Kissé meglebben a szél, arcába söpör néhány hajszálat, azt igazgatja, orra alá fújja a szél a folyó jellegzetes szagát. Aztán ismét a fűzfák közé pillant, és elkerekedik a szeme, azok meg mit csinálnak? Még mindig ott vannak, nem hagyták abba. Még egymással szemben állnak, még ölelkeznek, de már mindkettőnek bokáig le van tolva a nadrágja. A férfi partnere háttal áll a loggiának, és látszik, fehér a bőre és fehér, méretes a bugyogója. A férfi megsimítja a nőt, majd tenyerével belenyúl a bugyijába, és a hátsóját is megsimogatja. Aztán hirtelen felnyúl a háta közepére, és a kék póló alatt matat. A nő is simogatja a férfit, közben újra csókolóznak. Ez egy hosszú percen át tart, és ismétlődik. Újra, meg újra. Ez elképesztő! Vajon meddig mennek el? És miért ezt a helyet választották? Ott a folyóba zubogó bűzös víz mellett.
 Emlékszik, amikor még tinédzser volt, és sorra kapta a felvilágosítást, közte szerepelt az is, hogy ne az utcán, nyilvánosan élje ki szerelmi életét. Ne a parkban a padon, vagy jobb híján a buszmegállóban csinálja. Ne rontson a hírnevén, arra egy nőnek szüksége van. Jól válogassa meg a partnereit is, csak annak adja oda magát, aki megérdemli, és arra méltó helyen. Ez volt az alaptézis.
 Aztán persze csak partnere válogatta, melyek az elvárások. Milyen sűrűn van igény új helyszínre, hogy izgalmas és változatos legyen az együttlét. Péter szenvedélyes volt. Mindig megragadta az adott pillanatban az adott helyszín lehetőségeit. A liftben, a lépcsőházban, a tóparton, az irodában, az erkélyen, és egyszer még a cég ebédlőjében is. Körültekintő volt, de mégis veszélyes, hogy bárki megpillanthatta, észrevehette volna őket, és ha lebuknak, akkor az állásuk is velük bukott volna. Merész időszak volt ez mindkettőjüknek. De csak volt, mert amióta Péter nincs, egy férfira sem tud úgy gondolni. Látszólag ennek a szerelmespárnak nem az izgalmat, változatosságot nyújtják a folyóparti fűzfák, de jelenleg még ennek a két embernek is több szenvedély jut, mint neki.
 A férfi és partnere hirtelen megszakítják a gyakorlatot. Felhúzzák a nadrágjukat, begombolkoznak, a férfi becsatolja derékszíját, és kéz a kézben elindulnak felfelé a fűzfák mentén. A férfi szinte vonszolja maga után nagydarab nőjét, az egyikük ügyetlenül megcsúszik a meredek partoldalon.
 A nő iszik a bögréből, de már cseppet sem tartja ízletesnek, inkább egyenesen pocséknak. Jód ízt érez rajta. Visszaköpi a kávét, képtelen rá, hogy megigya. Talán lejárt a tej szavatossága. Jobb lesz, ha bemegy, és készít magának egy másikat, aztán elpakolja helyükre a tiszta edényeket a mosogatógépből.

Losonczi Judit