I. tétel

– Szép Hölgy! Jöjjön most játszani vélem, én csak erre kérem.
 – De uram, hisz férjem van (s négy apró gyermekem)! Nem tehetem.
 – Ne értsen félre, hiszen krikettezni hívom! Csak azt remélem cserébe: két gömbölyded labdáját is elhozza. Bízza csak reám őket, hulljanak markomba.
 – Kikérem magamnak, micsoda ajánlat! Ha labdákra vágyik, hát szerezzen magának! Vadállat!
 – És a golfhoz mit szól, a sok apró lyukkal, mikbe ki-be bújni, mint méh a virágba (ott mohó nyelvecskékkel fürgén matatva)…
 – Javára nem válik, ez rossz metafora, azonnal kivágva.
 – Hisz ezt csak úgy mondtam… hasonlatnak szántam. Nos, nem baj, ha nem eszes, ki tanulni vágyik. Ha a golf nem tetszett, legyen inkább torna. Az ám a szép sport, már abból is látszik: nincs annál szebb, ha a nő két forró combjával kötelemre mászik…
 – Netán arra gondol (hogy mert nem vagyok doktor), bedőlök magának? Ne nézzen madárnak!
 – Tiltakozhat nékem, én mégis úgy érzem (mert forrón lüktet vérem), hogy míves szavaim szívébe találnak, s végső célom mégiscsak elérem.
 – Nyilván téved, kérem, és veszít e téren.
 – És mit lép majd arra, mikor öntől balra, a vízipóló meccsen, egy markos legény (mint harkály a fatörzsben), keresve-kutatva, kíváncsi ujjával valamit akarna?
 – Ne hozzon zavarba, hogy lehet ily bamba!
 – No, de ez a fickó nem lenne ám durva! Épp ellenkezőleg, olyan szelídes, sőt kedves, fürge ujjával módfelett figyelmes…
 – Tudja milyen alak maga? Megmondhatom: tetves!
 – Nem tud megbántani! Már látom, hogy esélyem nem csekély, sőt növekszik e téren… csak várjuk ki, míg leszáll az éj, s mi ketten, eltévedvén egy sivatagi győztes Dakaron, Ön lesz a mitfárerem… járatlan utakon. Ezt már most megjósolom.
 – Ez ám az ötlet, bízza csak rám, a térképhez értek (mint tyúk az abc-hez), s az eltervezett úttól, majd szépen eltérítem, mint tevét a kúttól.

II. tétel

– Szép hölgy, bár lennék magányos vándor lankáid között, s a barlangod adna menedéket! Két karodba bújva, puha ajkad ajkamra tapadva, szikrázó fényörvénybe hullva égnénk el ott ketten (mint a főnix madár, mindig megújulva), s összeforrott testünk közé bé nem férkőzhetne az örök enyészet. Kár, hogy te nem akarod ezt az egészet.
 – Nem csak „akarom” szüli a tolvajt, de nem bánom, tegyünk valami merészet, s legyez ez kánon.
 – Na, végre, drága nyuszkóm! Örömmel hallgatom!
 – Engem illetsz ily elcsépelt szóval? Ez lejárt lemez, nem az én dalom.
 – El hát a szóval… ajkamon buzog egy forró óhaj… mondhatom?
 – Halljam hát, bár ha eszem nem csal, sokszor hallottam már ily silány, üres fámát…
 – Nos, kérdem én, igádba hajthatom-é végre vad csődöröm bozontos, büszke jármát?
 – Valahogy sejtettem, e nemes tervedben jobb ketten szerepelni, mint egyen… Ha jól értem nem az a vágyad, hogy szakadt szekered rúdját (mint vad vihar a trópusi pálmát) ide-oda te magad, egyedül rázzad?
 – Így is mondhatnók, hisz – ha kétszer oly erős szél cibálja – nem nő-é teher alatt nagyobbra a pálma?
 – Még hogy nő? Ezt mondtad? Félreértettelek volna? Vagy nő dolga úgy rázni a pálmát, hogy borzas koronájából két érett dió mohó szájamba pottyanjon róla?
 – Ez fájt! De azért jól van! Most, hogy így beindult a bolt, s hangosan csattog a kassza, jöjjön mi még nem volt: akarod-é, hogy egy szemfüles horgász hosszú pecabotját szájad lágyába némán beakassza?
 – Jaj, miért jó az nekem, mi rossz a szegény halnak? Jobb, hogy nem érezlek (viszont sajnos hallak).
 – Öblös, mély fülkagylód engem arra ihlet, hogy mint fülbemászó, csúszós járatából kiaknázzam mindazt, ami megillet.
 – Hű, az nem torta, az nagyon rossz volna! Még szerencse, hogy tágas orrlikamról nem ötlik eszedbe ily szokatlan móka…
 – Lám, de merész ötlet! Így a hívogató bejáratnak se szeri, se száma, ha jól emlékszem: öt lett.
 – Hat lett, ha mondom! Nem beszélve arról (mint végső eshetőség…) szóval a farról…
 – Csak farra hányt borsó! Hisz minden alkalomnál, mint csordultig korsó, maradunk a szónál.
 – Kedves barátom, tán, ha másnak szólnál… a tettek embere, lám csak nem én leszek. Terád pedig magasról teszek.
 – A francba! Hát eddig hiába papoltam? Pedig majd megveszek. Rakjunk hát a tűzre még egy lapát szenet.
 – Nocsak! Újabb menet? S még mit raknál mibe? A szép szavak erejét ne vegyük semmibe!
 – Mondanám én tovább, de jer velem, majd kint. Itt túl sok már a sunyi szem, mi pislogva ránk tekint.
 – Ne remélj túl sokat, ha folytatod e prózát. Próbáld versbe szedni, küldj egy csokor rózsát, epekedj szelíden, talán célba érhetsz. Kettőn áll a vásár, hiába vitézkedsz…

Bojár Cassino