Kettőezer-tizenkilenc december végén Kínában megmagyarázhatatlan vírusos, tüdőgyulladásos megbetegedések történtek, melyet koronavírusnak neveztek el. Egy új világjárvány kezdetét jelentette, amelyet egy ismeretlen kór okozott. A vírus főként az idősekre és a krónikus betegekre lett veszélyes és azokra, akiknek gyenge az immunrendszerük. Ők sokan életüket vesztették. A koronavírus Európában a legsúlyosabban Olaszországot és Spanyolországot érintette. Spanyolországban volt, hogy annyian haltak meg néhány napon belül, hogy a halottakat a helyi jégpályán helyezték el, mert nem volt hova vinni őket. A hírek először arról szóltak, hogy a fiatalok csak vírushordozókká válhatnak, de később kiderült, hogy rájuk is ugyanolyan veszélyes. Az egész világon több millióan fertőződtek meg, és több százezren haltak bele idősek és fiatalok egyaránt. Mindenkinek nagyon kellett vigyáznia, az óvintézkedéseket betartania, hogy az időseknek, a legjobban veszélyeztetett korosztálynak ne adja át a vírust, ezért az egész világon kötelezővé tették az arcmaszk, egyes helyeken a gumikesztyű használatát, valamint a kéz fertőtlenítését. Az embereknek másfél méteres távolságot kellett egymástól tartaniuk. Betiltották a tömegrendezvényeket, a koncerteket. Bezártak a színházak és a mozik is, valamint az óvodák és az iskolák. A tanárokat és a diákokat távoktatásra kötelezték. Az emberek nagy részét, akiknek ez megoldott volt, otthondolgozásra kötelezték. Voltak a gazdaságnak olyan szektorai, ahol nem lehetett otthon dolgozni, például a kereskedelem és az egészségügy. Nekik minden nap helyt kellett állniuk vírushelyzetben is. Folyamatosan zárták le az országok határait, minden ország csak a saját állampolgárait engedte be. A repülőgépeket a földre terelték, hosszú hónapokra leállt a légi közlekedés. Sokan külföldön rekedtek, nem tudtak visszajutni a hazájukba. Az orvosi rendelőkbe, a kórházakba és a szakrendelőkbe csak sürgős esetben és hosszú sorban állás után lehetett bejutni, a nem sürgős népegészségügyi vizsgálatokat leállították. A kórházakban megtiltották a látogatást, és a betegeket is lázmérés, kikérdezés és kézfertőtlenítés után engedték csak be. Az emberek pánikba estek, elkezdték felvásárolni a tartós élelmiszereket a boltokban, a kézfertőtlenítőket és a maszkokat. Érdekes módon a tisztálkodószereket nem kezdték el nagyobb mértékben felvásárolni, mintha tisztálkodni nem lett volna olyan fontos. Néhány hét alatt sok minden hiánycikké vált, és az árak az egekbe emelkedtek. Hazánkban idősávokat hoztak létre, hogy az idősebbeket védjék, ezért a fiatalok és az aktívabb korosztály reggel kilenc óra és déli tizenkét óra között nem mehetett el a boltba vásárolni. Ebben az időben keletkezett az a szállóige, hogy a déli harangszó most már nem azt jelenti, amit eddig jelentett, hanem azt, hogy a fiatalabb korosztály mehet vásárolni.

Ebben az időszakban nekem is volt otthondolgozási lehetőségem, heti egy-két nap, de csak azért, mert szabályozták azt, hogy egyszerre hány ember tartózkodhat egy légtérben. A munkahelyemre minden nap busszal közlekedtem, bár egyre kevesebben utaztak rajta. A zsúfoltság megszűnt, mert az iskolások már nem jöttek.
 Az egyik ilyen otthondolgozós napon fel kellett töltenem az otthoni élelmiszerkészleteimet, mert igencsak megfogyatkoztak az elmúlt időszakban. Olyan korán indultam el otthonról, hogy a Nap még csak akkor bukkant fel az égbolton, aranyló sugarai gyönyörű látvánnyal fogadtak. A madarak már a reggeli koncertjüket adták, köszöntötték a napfelkeltét. A természet nem észlelte, hogy bármilyen vírussal is küzdenének az emberek, minden ugyanolyan volt, mint máskor.
 Felvettem a szájmaszkot, s elindultam a buszmegálló felé. Az utcán még csak néhány emberrel találkoztam, volt, aki munkába indult, s volt egy-két ember, aki e korai órán kutyát sétáltatott. A megállóban már várakoztak néhányan, mindenkin az arcukat eltakaró maszk volt. Ha feltettük a szájmaszkot, abból csak az ember szeme és a szem környéke látszódott ki. A busz begördült a megállóba, felszálltunk rá, s ki-ki megkezdte az utazását az úticélja felé. A buszon sokan voltak, de még mindig kevesebben, mint iskolaidőszakban, nekem csak állóhely jutott. Minden ember szájmaszkban foglalt helyet. Az emberek némán ültek, volt, aki olvasott a gyér lámpafényben, volt, aki csak üres tekintettel nézett maga elé, és voltak olyanok is, akik a fejüket az ablakhoz támasztva szunyókálni próbáltak. Egy asszony éppen ásított, mikor felé fordítottam a fejem, és automatikusan a szájmaszk elé helyezte a kezét, hogy eltakarja az ásítását, pedig a maszkban egyébként sem lehetett volna látni, hogy ezt teszi. Mi mindenre jó a maszk? Eltakar illetlen dolgokat. Meg is mosolyogtam a hölgy erre irányuló igyekezetét. A hölgy éppen felém pillantott, s elkapta a mosolyomat, s amikor ráébredt az önkéntelen mozdulatára, akkor ő is elmosolyodott. Láttam a szemén.
 Megérkeztem az úticélomhoz, ezért leszálltam a buszról. Bementem a megállótól nem messze lévő nagyáruházba. Kicsit bosszankodva állapítottam meg, hogy megint mindent átpakoltak azóta, hogy utoljára itt jártam. Ezért elkezdtem körbejárni a boltban, és keresgélni az árukat, amikért jöttem. Az egyik sornál belefutottam egy hölgybe, akin szintén maszk volt. Ő örvendezve rám köszönt, és a következő beszélgetés zajlott le közöttünk:
 – Régen láttalak. Hogy vannak a gyerekek? – kérdezi tőlem a hölgy.
 – Köszönöm jól vannak. Én is régen láttalak. – válaszolom neki udvariasan, majd én is visszakérdeztem: – És ti, hogy vagytok? Hogy viseli a családod ezt a helyzetet?
 – Ne is mondd! – Legyintett egyet és folytatta. – Három hónapja kértem a szakorvosi rendelőintézetbe időpontot vizsgálatra, már majdnem eljött az ideje, hogy mehetek, erre elhalasztották a vírus miatt, de új időpontot nem kaptam. – Ismerősöm kicsit elmerengett ezen a visszásságon, majd újra kérdezett. – Te sem találsz semmit? – kérdezi.
 – Nem nagyon. Valahányszor eljövök a boltba, mindig mindent máshova tesznek. – válaszoltam mosolyogva. Bár a mosolyomból semmit nem láthatott, talán csak a szememet mosolyogni.
 – Én is így vagyok vele. Soha semmit nem találok. Előfordult már, hogy több kört is megtettem az üzletben, mire mindent megtaláltam – mondta.
 – Így már én is jártam – válaszoltam neki. – Volt, hogy a biztonsági őr már követni kezdett, annyira bizonytalanul viselkedtem.
 Elfordultam tőle kicsit, mert megtaláltam a vágyott tusfürdőmet a polcon, és belehelyeztem a kosaramba. Néhány perc elteltével egy halk örömteli kiáltásra lettem figyelmes. Ismerősöm kiáltott fel nem messze mellettem.
 – Végre! Megtaláltam! Nézd! Ez a kedvenc parfümöm. Nagyon régóta keresem már, nagyon sokáig hiánycikk volt. Most végre megint van – mondta boldogan mosolyogva. Odadugta az orrom alá, majd megkérdezte. – Érzed, milyen finom az illata?
 A szájmaszkon keresztül semmit sem éreztem belőle. Óvatosan körbekémleltem, vajon figyel-e valaki. Lehúztam az orromról a maszkot és beleszagoltam az üvegbe.
 – Valóban nagyon finom illata van – válaszoltam neki.
 Ismerősöm miután kiörömködte magát, tovább kérdezősködött.
 – A lányod itthon van? – kérdezte.
 – Sajnos nincs. Még a vírus kezdetén kiment a tengerentúlra, és eddig még nem sikerült hazajönnie, mert közben fokozatosan állítják le a légi közlekedést. Kicsit aggódom érte, de bízom benne, hogy sikerülni fog hazajutnia valamerre.
 – Talpraesett lány, biztosan sikerülni fog neki. Az én fiam is kint ragadt Svájcban, de ő onnan könnyebben haza tud jönni. Már nagyon várom, hogy itthon legyen velünk – mondta.
 Sikerült mindent megtalálnom, amit szerettem volna, így elbúcsúztam ismeretlen ismerősömtől. Szerencsém volt, mert mindent meg tudtam venni egyetlen egy üzletben, s nem kellett további üzleteket végigjárnom, hogy mindent beszerezzek.
 Ha valaki felveszi az arcát majdnem teljesen eltakaró maszkot, akkor nagyon nehéz felismerni, hogy kit rejt, én csak a rokonaimat és a nagyon közeli ismerőseimet ismerem fel benne.
 Azt gondoljuk, hogy ismerjük ismerőseinket, de a teljes arc képe az, ami bizonyosságot ad egy személy kilétéről. Ha beszélgetünk ismerőseinkkel az egész arcot nézzük, a szemre azonban nem fordítunk kellő figyelmet.
 A mai napig töprengek azon, hogy akkor ott az üzletben kivel beszélgettem.

Muk Péterné