– Meg fogok halni? – kérdezi rekedten Jenő, miközben a sztetoszkópomat a hátára szorítva figyelem a légzését.
 – Nem uram, ez csak egy kis nátha. – Bátorításnak szánva megpaskolom a vállát.
 – Kár – válaszolja, és köhint egyet.
 Jenő hatvankét éves, az idő görnyedtté tette a hátát, és pöttyössé a felkarját. Harminc éve dolgozik itt az autóalkatrész-gyártó cégnél, ahol én üzemorvosként szolgálok. Ugyanabból az erdélyi városból származunk, ő is a jobb megélhetés miatt vándorolt Budapestre.
 Feltápászkodik a papírlepedővel borított vizsgálóágyról, és visszagombolja olajfoltos ingét.
 – Valójában nem ezért jöttem – mondja. – Szívességet kérnék öntől.
 A kezemmel intek, hogy folytassa.
 – Hazautazik, igaz? – tekintetével az enyémet keresi.
 – Csak a hétvégére – válaszolom, és a gondolatra átjár az izgatott türelmetlenség. – Már egy éve nem jártam Marosvásárhelyen.
 – Én sem – sóhajtja. – Megtenné, hogy elmegy a temetőbe, és levágja a vadszőlő indákat a feleségem sírjáról? Mindig beszövi a sírkövet, és eltakarja a feliratot. Aranka biztos még alulról is ezen bosszankodik.
 – Természetesen. – Megszorítom érdes, munkaszagú kezét.
 Leakasztja a fogasról a mellényét, az ajtóból még hátrapillant, és azt mondja:
 – Maga egy jó ember, doktor úr.
 Jó ember? Mit jelent ez egyáltalán? Mondanám, hogy szerintem meg az a jó ember, aki az életét kockáztatva harcol a hazájáért. Én csupán bepólyálok néhány vágást, kipiszkálok egy-két szálkát, és lefertőtlenítek pár sebet a kis steril, biztonságos szobámban. A munkám majdhogynem jelentéktelen, bár az igaz, hogy a tőlem telhető legátgondoltabban végzem.
 Kilépek a kis rendelőm előtti még kisebb váróterembe. Pár srác ül a kanapén és annak karfáján, beszélgetnek és röhögnek, már mindnyájukat elláttam. A munkaidő lejárt, mára nincs több kötelezettségük, ezért tengetik itt az életüket, na meg Íriszért.
 Írisz a sarokban ül, hullámos, melírozott haja a napcsókolta vállára omlik, épp a dohányzóasztalon heverő almák csendéletét skicceli a füzetébe. Rajzolás közben édesen oldalra dönti a fejét, és minél erősebben satíroz a grafitjával, annál jobban elnyílik az ajka.
 Írisz, a tiltott gyümölcs. Egyetemista, grafikát tanul, vagyis körülbelül húsz évvel fiatalabb nálam. Ő az üzemigazgató lánya, így a gyárépületeken belül oda teszi be a lábát, ahova csak akarja, neki bármit szabad. Bár leginkább itt időzik nálam, és átszellemülten rajzolgat.
 Látom, hogy a fiúk megállás nélkül őt stírölik. Érthető, hiszen Írisz az egyetlen nő, akit a gyárban látunk. Úgy értem, Írisz az egyetlen vérbeli nő a pár ötvenes ápoló, hajhálós konyhás néni és egy férfias bicepszű női kamionsofőr mellett.
 – Hé, Írisz! Ha kijössz a furgonomba, szívesen állok neked aktmodellt – kiáltja oda az egyik újonc.
 – Álmodban – veti oda a lány, fel sem pillantva a füzetéből.
 Felmegy bennem a pumpa. Ezek a srácok Íriszből csak az átkötős ruhája alól kivillanó combokat látják, mintha csak egy olcsó magazin lenne, amit szégyentelenül bámulhatnak.
 – A rendelő bezárt – szólok rájuk. – Nincs jobb dolgotok?
 A fiúk lassan, nevetve felállnak, az egyikük jó utat kíván nekem, és kimasíroznak az ajtón. Kettesben maradok az én tiltott gyümölcsömmel.
 – Végleg hazautazik? – feláll, egy lépést közelebb jön. A füzetet az asztalra ejti, a ceruza a földre gurul, de rá sem hederít, csak engem néz. Képzelődöm, vagy tényleg aggodalom ül a szemében?
 – Csak a hétvégére. Aztán még egy évre visszajövök.
 Elmosolyodva bólint, lesüti a szemét, és a ruhája kötőjével kezd babrálni. Imádnivaló, ahogy zavarban van.
 – Hajlandó lenne engem is megvizsgálni? – hangja elcsuklik, miközben kérdezi.
 Nagyot nyelek, hirtelen nem tudom, mit szóljak. Fantáziaképek ezrei árasztják el az elmém, hogy mit csinálnék vele legszívesebben a vizsgálóágyon. Nem szabad – suttogja bennem egy vékonyka hang, de elég halkan ahhoz, hogy elhessegessem.
 Betessékelem a rendelőbe, és becsukom mögöttünk az ajtót. A kulcsomat, amin egy gyöngyből fűzött egérke fityeg, a zárba teszem és ráfordítom. Írisz felül velem szemben az ágyra, és kiköti a ruhája övét. A fekete anyag szétnyílik, és kitárulkozik előttem a teste. Ott ül velem szemben, anyaszült meztelenül.
 Reflexből elfordítom a fejem, de aztán nem bírom elviselni, hogy ne nézzek vissza rá. Végigkalandozik a tekintetem a vékony bokájától fel a kerek térdéig, elidőzök a feszes combokon, majd feljebb és feljebb lopakodik a szemem. Megköszörülöm a torkomat és közelebb lépek.
 – Nos, mi a panasza?
 Megragadja a nyakamban lógó sztetoszkóp végét, és a mellkasára helyezi.
 – Hallja?
 Beteszem a másik végét a fülembe, és hallgatom a szívverését. Düdümm-düdümm-düdümm, nem tudom, hogy az övét hallom–e, vagy a sajátomat, de majd kiugrik a helyéről.
 – Kontrollálhatatlan – mondja nevetve.
 Megbabonázva vizslatom a vörös ajkát, amit mintha borral rúzsozott volna. Korábban gyakran tűnődtem azon, miért kockáztatta Ádám és Éva a jövőjüket egy harapás almáért. Már értem, van olyan piros gyümölcs, ami annyira kívánatos és édes, hogy magam is sokat feláldoznék érte.
 Rávetem magam a rúzsos szájra, és csókolom, ahol érem. A francba is, de rég voltak ilyen finom ajkak a fogaim között! Bőrének rumba áztatott mazsola illata van, minden józanságomat elsöpri. Most akarom őt, gyorsan, azonnal a magaménak, egy percet sem bírok várni! A combja alá nyúlok, felemelem, és ő körém kulcsolja a lábát. A vállamba kapaszkodva a nyakamat kezdi csókolgatni, amitől mintha egy másik világba kerültem volna: csak Írisz létezik. Régóta tartó epekedésem végre beteljesül!
 Végigfuttatom az ujjamat a hátán, megborzong a hideg érintéstől, és fogait satuként a bőrömre csapva a nyakamba harap.
 – Áhh – felszisszenek. A hirtelen fájdalomsugár kijózanít, megrázom a fejem. Mi a francot művelek a főnököm húsz évvel fiatalabb lányával? Az ő családja elég nagy rizikófaktor. Na és ott az enyém is…
 Leteszem Íriszt az ágyra, és elhúzódok. Ijedten pislog rám. Hátat fordítok neki, és homlokommal a falnak dőlök.
 – Adj egy kis időt – nyögöm. – A hétvégén elrendezem a dolgaimat.
 Egy darabig nem szól, majd elkapja a csuklómat, és visszahúz magához.
 – Tudod a számomat, ugye? Ígérd meg, hogy írsz, amikor eszedbe jutok! – könyörgőn néz, és én már megint nem tudok neki nemet mondani.
 – Megígérem – mondom, és csókot lehelek a kézfejére.
 Egy percig farkasszemet nézünk, majd némán összeköti a ruháját, feláll, kikulcsolja az ajtót, és kisétál rajta. Hangosan csattan mögötte, még az egeres kulcs is kiesik a zárból. Csatt, álmaim nőjének! Csatt, most szalasztottam el, amiről hónapok óta ábrándozok.
 A kézfejembe törlöm a számat, árulkodó vörös rúzs szennyezi be.
 A vonaton behunyom a szemem, hátamat a párnázott ülésnek döntöm, és hallgatom a monoton zakatolást. Mintha mozivásznat bámulnék, csukott szemhéjamon végigpörögnek az előző este lopott percei, és hogy mi alakulhatott volna belőle. Ujjammal kitapogatom a nyakamon a harapása nyomát, még jó, hogy az ingem gallérja pont eltakarja.
 Hogyha viszonyt kezdek Írisszel, az nem történhet csupán felajzottságból. Annak alaposan átgondolt döntésnek kell lennie, és viselnem kell a következményeit. Hogy megéri? Nem tudom. És ezt a késésekkel és lerobbanásokkal színesített huszonhárom órás vonatút végére sem sikerül eldöntenem.
 – Apa, Apa! – előbb ismerem fel a hangját, minthogy észrevenném, ahogy felém szalad a peronon. A harmadik osztályos kislányom belecsimpaszkodik a derekamba, és boldogan visít. A karomba kapom, és szorítom, szorítom magamhoz. A copfja kócos, a kardigánját már rég kinőtte, de teli szájjal vigyorog. Jó ég, de hiányzott ez a tündér!
 Mögötte ballag a feleségem az óvodás fiam kezét fogva.
 – Köszönj Apának – nógatja Róza a kicsit, de a fiú az asszony háta mögé bújik, onnan les rám. Kis szeplős arcán zavart látok, ami megrémiszt. Tudom, hogy kevés emléke van rólam, de azért ugye felismer?
 – Vele szoktunk beszélni telefonon – súgja a feleségem, de a fiú nem mozdul az anyja szoknyája mögül.
 – Hagyd csak – mondom, és megölelem Rózát. Nyújtja a száját, hogy csókoljam meg, de inkább a homlokára adok egy puszit. A hajának olcsó kamillás sampon illata van, ismerős, sosem változó illat.
 Itthon semmi sem változik, mintha Marosvásárhelyen megállna az idő. Örülök, hogy Róza végre lecserélte az ősrégi tűzhelyet a hazaküldött pénzből, de ezen kívül a ház ugyanolyan, mint egy éve.
 A nap hátralevő részében a lányom végigmutogatja a gyöngy állatkáit, amit az elmúlt évben készített, én pedig egyenként ajnározom őket. Nem szakad le rólam, még akkor is kézen fogva jön velem, mikor kihordom az udvar végébe a szemetet. De nem bánom, annyi bepótolnivalónk van! Egészen estig velük játszom, a végén már a fiam is az ölemben ül, és hárman együtt sütünk játékból emeletes tortát. Megígérem neki, hogy a következő szülinapjára valódi emeletes tortát hozok a cukrászdából. A feleségem csendben fürkész minket, mosolyog, néha elmorzsol egy könnycseppet, remélem örömében.
 Róza megengedi nekik, hogy kivételesen kilencig fennmaradjanak, aztán irány a lavór fürdeni. Mikor már pizsamában fekszenek a szobájuk padlójára terített matracokon, betakargatom őket.
 – Mikor fogsz végleg itt maradni? – kérdezi a lányom két ásítás között.
 – Egy év, Kincsem! Mire negyedik osztályos leszel, addigra kifizetjük a hitelt, és hazajövök.
 – Örökre?
 – Örökre.
 Kimegyek a konyhába, ahol Róza mosogat. Figyelem, hogyan dörzsöli az olajos serpenyőt a szivaccsal, és feltűnik, mennyire megizmosodott a karja. Marosvásárhelyen semmi sem változott, kivéve Rózát. A bőre fakóbb, a szeme szürkébb, a hajában megszaporodtak az ősz hajszálak, és a homlokán kettővel több a ránc.
 – Felsértetted a nyakad – jelenti ki. Mintha csak a holnapi időjárásról beszélne, fel sem tekint a mosogatásból.
 – Bárkivel előfordul – válaszolom, és otthagyom. Bevonulok a hálószobába, lefekszem az ágyra. Felemelem az újságot az éjjeliszekrényről, és az arcomra terítem, mintha az elmenekíthetne a valóságból. Szégyen, zavartság és öröm kavarog bennem: túl sok érzelem ez egy férfi agyának.
 Íriszre gondolok, és a zamatos, rúzsos ajkára. Ha Írisz friss hús, akkor Róza egy régi, lerágott csont, bármennyire is fáj beismerni.
 Fél órával később Róza is bejön, elhúzza a függönyt, és vetkőzni kezd. Úgy teszek mintha olvasnék, de az újság mögül őt figyelem. Felemeli a pólóját, áthúzza a nyakán, alatta igazi anyuka melltartót visel: semmi bélés, semmi csipke. Van egy kis domború pocakja, és a csípője is széles. Nem hízott meg, hiszen nem eszik sokat, de a negyven év az negyven év, és a két császármetszés is heget hagyott a köldöke alatt.
 Méregetem őt, akit egyszer feleségemnek fogadtam. Könnyű azon a napon igent mondani, amikor a nő életében a legszebb. Mikor csillogó szemekkel pislant rád az oltárnál, és tudod, hogy a menyasszonyi ruha alatt finom fehérneműt visel a hamvas combján, amit este végre neked ad. Könnyű életünk legboldogabb napján megígérni, hogy a nehézségekben is együtt maradunk. Vajon örök hűséget fogadtam volna akkor is, ha tudom, hogy a feleségem egy fáradt asszony lesz, miközben egy fiatalabbért epekedek?
 Kigombolja a szoknyáját, lehajol, lehúzza a harisnyazokniját, ami piros csíkot hagy a lábszárán. Van egy kis narancsbőr a fenekén, stria a combján.
 Aztán újra feltűnik, milyen izmos a karja. Egyedül viszi a háztartást, villanykörtét cserél, füvet nyír, neveli a gyerekeket, ő lett a férfi és a nő is a háznál. Jövedelemkiegészítésnek vasalást is vállal a szomszédoknak, nem csoda, hogy megizmosodott. A mi családunkért, amit ketten álmodtunk meg, és hoztunk létre.
 – Bújj ide – szólítom meg, és felülök az ágyon, a karomat felé nyújtom.
 Rám tekint azzal a borús szemével, és megrázza a fejét.
 – Ne most – suttogja, és kisiet a fürdőszobába.
 Dühömben az ágyra csapok. Miért néz így rám? Miért nem tud örülni, hogy itthon vagyok? Egy éve várom, hogy együtt lehessünk. Ha most is elutasít, senki sem várhatja el, hogy hűséges maradjak.
 Talán Írisszel új életet kezdhetünk Magyarországon, persze továbbra is küldenék haza pénzt, de szabad ember lennék és… és…
 Aztán újra eszembe jutnak az izmos karok, ahogy megfeszülnek mosogatás közben.
 Felállok és Róza után indulok. A fürdőszobaajtónak dőlve hallom, ahogy odabent sír, úgyhogy lenyomom a kilincset.
 A fonott szennyes kosár tetején ül, az ajtónyitástól összerezzen, és karjába törli a szemét. Odalépek, letérdelek elé.
 – Be akartam festeni a hajam, mire hazajössz – szipogja –, de nem maradt rá pénz, mert a gyerekeknek cipő kellett, kabát, meg tankönyv.
 Az arcát a két tenyerem közé fogom, és a homlokomat az övének támasztom.
 – Nekem így is gyönyörű vagy.
 Először azzal a „na, ne nevettess” nézéssel pillant rám, aztán újra elsírja magát. Nem fogja vissza, hagyja, hogy ömöljenek a könnyek, én pedig egyik tenyeremmel az arcát törlöm, másikkal a rázkódó hátát simogatom. Nem tudom, mit mondhatnék, úgyhogy szavak nélkül vigasztalom.
 Miután kisírja magát, a karomban hozom be a hálószobába. Jóval nehezebb most, mint mikor az esküvőnkkor hoztam át a küszöbön, de azt hiszem, ez így van rendjén.
 Lefektetem az ágyra, az ágyneműnek friss levendula illata van, Róza biztos az érkezésemre húzott tisztát.
 – Oltsd el a villanyt – kéri.
 – Látni akarlak – súgom a fülébe, és a válaszcsókjából tudom, hogy egyezségre jutottunk. Lenyúlok a kezéért, megszorítom, és a számhoz emelem, egyenként csókolom végig az ujjait: azt, amelyikkel mosogat, amelyikkel nadrágot foltoz, polcot szerel, és kiszedi a kullancsot a gyerekekből. A bőrkeményedés az ujja begyén azt mutatja, milyen odaadóan dolgozik értünk.
 Felkönyöklök a lepedőn és megsimogatom a hasát. Végigfuttatom a mutatóujjamat a császármetszés nyomán, rózsaszín varrásvonal a fehér bőrön. Gyönyörűnek látom még a heget is, hiszen az én gyermekeimnek adott életet. A legnagyvonalúbb ajándék, amit egy férfi kaphat.
 – Ne nézd már a hasamat – nyögi nevetve. Először látok ma derűt a borús a szemében.
 – Nincs miért szégyenkezned – mondom, és remélem megérti, hogy komolyan gondolom.
 Kezembe fogom a dús, nehéz melleit, csak arra tudok gondolni, hogy ezek táplálták életem értelmeit, és túlcsordul bennem a szeretet. Úgy csókolom az ajkát, mintha ő lenne a reggelim, ebédem, vacsorám és desszertem. A vállamba karolva magára húz. Jó, hogy a teljes súlyommal ránehezedhetek, és tudom, hogy nem törik össze alattam. Legszívesebben azonnal magamévá tenném, de vele lassan szeretem, az ő öröme fontosabb az enyémnél.
 Egy óra múlva mindketten megkönnyebbülten pihegünk. Mámorosan pásztázom a feleségemet, a szürke szemében csillogó jóllakottságot, amit már annyira megérdemelt. A homlokomat a vállára hajtom, és hallgatom, ahogy egy ütemet dübög a szívünk, míg a levegőben ott kavarog a testünk illata.
 – Szeretlek – mondja, hüvelykujjával megsimítja a harapást, és úgy néz rám, mint aki mindent tud, és megbocsát.
 – Én is szeretlek.
 Lefekszem mellé és betakargatom. Fejét a bal karomra fekteti, és csendesen szuszogva alszik el.
 Róza rég szundít, de én nem bírok aludni. Zakatol az agyam, Íriszre gondolok. Az éjjeliszekrényen heverő telefonomért nyúlok, és kikeresem a számát. Álmaim nője – így írtam be a névjegyzékbe, de az álom sosem lehet valóság. Pötyögni kezdek, fél kézzel, így kétszer annyi időbe telik.
 „Drága Írisz,
 Megígértem, hogy írok, mikor eszembe jutsz, és most rád gondolok. A legjobbakat kívánom neked, hogy ne csak futó kaland legyél valaki életében, hanem megtapasztalhasd az évtizedeken átívelő, állhatatos szeretetet. Mert ezt érdemled.”
 Az ágyban fekve azt is eldöntöm, hogy másnap a temetőbe menet majd két szál liliomot fogok venni, barackszínűt, széles szirmút. Egyet Jenő feleségének a sírjára, amiért ő már nincs, és egyet Rózának, mert ő van nekem.
 Már a karom minden sejtje elzsibbadt a kedvesem feje alatt, de a világért sem húznám ki alóla, nehogy felébresszem. Inkább megcsókolom az őszes homlokát, és még egyszer beszívom a legmennyeibb, olcsó kamillás sampon illatot. Ez elég erőt ad, hogy kitartsak még egy évig.

G. H. Sára