1
Paja hirtelen ránézett Marcira, és tudta, veszve van a nyakék, ami a kisasszonykán olyan fényesen csillogott, hogy a szarkák riadóláncban csörrögtek egymásnak héthatárba. Már emelte is a gatyája szárát, így könnyítve meg az iszkolását, aztán otthagyta Marcit évődni.
 Mindig sajnálta, hogy így abajgatják az erdő csendjét, mert rabolni is úgy szerettek ők, csendesen, tisztelve a természet szentségét. Csak az asszonynép olyan ijedős, sikítanak, mint a fajdkakas, hiába a megnyugtató patakcsobogás, madárcsicsergés meg a lágy szellő. Most is úgy visított az öreg nagysága, mint a malacok a maconkai vásárban, amikor Paja a puskáját a ráncos nyakának szorította, hogy adja mán az erszényét, ne értetlenkedjék.
 Hanem aztán úgy elment az idő prédára várakozás közben, hogy a többiek már a barlang szájánál ültek körben, ki dohányt, ki meg csak egy fűszálat rágcsált unalmában, mire Paja fölért a hegyre.
 – Marci? – dörögte egykedvűen Pintér Pesta.
 – Bolond a' – mondta Paja –, egyszer még a fehérnép okozza a vesztit!
 Ennyiből értettek. Marci nem először maradt hátra, amikor formásabb asszonynépet kellett volna durva mód kifosztania, de erős ember létére elgyöngült a látványtól. Meg aztán izentek neki alulról, ha értik, hogy Marciban erősen benne volt a férfiasság.
 Nem is esett róla több szó, Paja előszedte a zsákmányt, a többiek elégedetten pöndörgették hozzá a bajszukat, tán csak a Pesta gondolkodott el rajta, mennyivel több lehetne ez is, ha Marcinak nem lenne ez a kis gyöngesége, amin nem bír fölülkerekedni. Ha azt gondolná maguk közül bárki is, hogy a betyárok élére rakták a garast, hát nagyot téved! Még csak meg sem számlálták, amikor már azon veszekedtek, melyik kocsmába vigyék, mivel mindannyiuknak más volt a kedvére: Paja Verebélyben szerette a vörös bort, Pintér Pesta Tiribesen a fehéret, Lőrincz Pesta a tari csárda mangapörköltjét szerette, a Jani meg a kányási kocsmárosné kegyeit. Marcinak mindegy volt, neki a kedvére volt minden kocsma, őt kedvére itatták mindahányban, minden faluban tartott szeretőt, minden csárdában neki húzta a cigány, minden fogadóban neki főztek. De most – tekintve, hogy itt se volt – annyit sem szólt, hogy papsajt. Mire a többiek megegyeztek, melyik ivó javára ereszkedjenek alá, a nap is lenyugodott, de így volt ez helyén, hisz éjszaka mulat a betyár, napvilágnál csak rabol.

2
Mikor az öreg nagysága befejezte a visítozást, akkor elájult, a kocsis meg behúzta egy tölgyfa alá, ami öregebb lehetett még a nagyságánál is, mert a hátát teljes széltében megtámasztotta. Az a jó ember egy leveles tölgyággal még legyezni se volt rest.
 Marci addigra a nézését annyira beleerisztette a kisasszonyka nefelejcskék szemébe, hogy annak bizony nemhogy visítozni, de sikkantani se jutott eszébe, csak nézett vissza Marci ibolyakék szemeibe, és a tekintetük úgy fonódott egymásba, mint ahogy a borostyán kúszik körül a fán, egyre jobban befonva, körbeölelve, hatalmába kerekítve azt. Csak hát ez az egész sokkal, de sokkal gyorsabban történt, nem volt most annyi ideje a természetnek. A szívükben kisördögök doboltak és angyalkák fogócskáztak, békültek meg egymással és keltek nászra, ám a lelkükbe csattanó maszlag mérgező magvai szóródtak pillantás alatt, észrevétlen.
 Hogy őközöttük szakadéknyi távolság tátong, hát egyikőjük fejében meg nem fordult. Csak szédültek, hogy mi esik meg velük, mi történt most őköztük, hisz az egész olyan volt, mint a szentkúti csoda. Marci anélkül, hogy kibontakozott volna a nefelejcskék szempár öleléséből, kérges-markos paraszttenyerével végigsimította a kisasszony puha, fehér orcáját, amaz védekezőn nyúlt utána azzal a finom kis úri kacsójával, és csak a Jóisten a megmondhatója, hogy lett ebből a mozdulatból kézfogás és szorítás. Csak az Isten tudja, hogy az a kondásbothoz, bicskához-puskához, rabláshoz meg a vakrüh kereséshez szokott tenyér hogyan találkozott a hímzéshez, késhez-villához, selyemhez meg zongorához szokott puha ujjakkal, mert ez bizony az élet nagy rejtelmeihez tartozik, de megtörtént, tanú rá a jó öreg Mátra is, faggassák csak kitartóan, ha ráérnek egy-két évet. Marci érezte, hogy meg kéne szólalni, de milyen szavakkal törje meg azt a bűbájt, ami rajtuk esett, amikor az ő szavai esetlen-durvák a kisasszonyka szelíd szavaihoz képest? Mégsem markolhatja meg a farát, mint a parasztlányokét szokta, de akkor mit tegyen ebben a furcsa állapotában, amikor életében először érezte ilyen zavarodottan magát? A kisasszonykának azonban nagyon jó beleérző képessége lehetett, mert akkor elengedte Marci kezét, finom tenyerét rátette annak orcájára, rámosolyodott a betyárra, és szinte csak lehelte, mint inkább mondta:
  – Mondja, maga mikor beretválkozott utoljára?
  – Hát – suttogta vissza meghuncutulva Marci –, bocsássa má' meg nekem, a rablásho' nem szoktam.
  A kisasszony ezen aztán édes-kedvesen kuncogott. Marci lassan lefejtette a puha kis kezeket magáról, mindkettő tenyérkébe lágyan belecsókolt, olyan óvatosan, hogy a borosta meg ne sértse, majd felbátorkodva azt kérdezte:
  – Hogy hívják magát, Angyalom?
  Akkor az öreg nagysága épp magához tért, s ott folytatta a visítást, ahol abbahagyta, azt hasítva bele az erdő szent csendjébe:
  – Rózsi, Rózsikám! Hol vagy, kisleányom?

3
Mikor a verebélyi csárdába bezörgettek, a kocsmáros kidörgölte az álommaradékot a szeméből, felverte az asszonyt meg a lyányt, akik már rég háltak, ám a betyárok hírére úgy pattantak ki az ágyból, mint bolha a kutyából esővízkor. Csak akkor vettek visszább a nagy igyekezetből, mikor látták, hogy a Marci betyár hiányzik közülük, de ezt is úgy tették, nehogy az öreg észrevegye rajtuk a csalódást épp, amikor annyi sűrű garas gurul a házhoz. Miért, miért. Hát, mert egy kis bor után mindegyikük megtáncoltatta őket a bandából, de senki úgy, mint a Marci. Ha ittak még pár kupával, mindegyikőjük kacsingatott rájuk, de senki olyan huncutul, mint Marci. Ha meg már több volt kettőnél, mindegyik dugott a pruszlik alá egy kis piperére valót, de senki annyit, mint Marci.
 A betyárok híre úgy futott végig a környéken, mintha éppenséggel jelenés lenne látható a kocsmában. Fogta-kapta magát mindenki, aki ép, jöttek a muzsikás cigányok, a mulatós férfiak, a kikapós menyecskék, az eladó lányok, hogy alig fértek a maroknyi ivóba. Hanem azért mindenki Marcit kérdezte, őt kereste.
 Nem is bánta ezt különösképpen senki közülük, csak a Pintér Pestában kezdett alattomban gerjedezni a harag, hiába próbálta visszaszuszakolni magába.
 Húzták a cigányok, ropták a táncoslábúak, kellette magát az asszonynép, fogyott a bor, a vadragu, Pesta gyomra mégis összerándult Marci említésére mindahányszor úgy, hogy már éhet se érzett. Ahogy a kedv egyre inkább kicsattant az emberek arcára, és ahogy a mulatságot egyre jobban felverték a cigányok, Pesta szíve úgy kezdett egyre vadabbul gilingálni. Minden korty borral borultabb lett, és egyre nagyobb erővel szorította a boroskupát, tán ha nem abból a kemény tölgyből faragták volna, össze is roppan a keze alatt. Nem tudhatta azt más, hogy nem a bortól vált olyan szederjessé az orcája, hanem a düh ült ki rája, amikor az emberek rákezdtek a nótára.
 Éppen befejezték a danolást, amikor egy angyalarcú parasztlány lépett félénken az ivóba, akiről most már mindenki tudta, amit eddig csak sejtett, és abban a hirtelen beállt nagy áhítatban, amikor a férfiak az ámulattól, a nők valami irigységfélétől nem bírtak megszólalni, ő épp Pestához fordult, és lesütött szemmel azt kérdezte:
 – Vidróczki nem gyütt?
 Pintér Pesta felállt akkor az asztaltól, veres volt a feje, akár a bor az asztalon és ordított, akár a szarvasok pározás idején:
 – A betyár Úristenit magoknak, hát magoknak a Vidróczki az Isten? Há' ki az a Vidróczki Márton, nem ugyanolyan fődi ember, mint mi? Mi nem ugyanolyan becsületes betyáremberek vagyunk? Mit akarnak magok tűle? Sejdítem, hogy a fehérnép azt akarja, nézze meg nekik, honnan nőtt ki a lábok! De magok – nézett a férfiakra –, magok mit?
Egy pillanatra úgy dermedt meg a levegő, mint a verekedések előtti minotomban szokott, de Pesta hirtelenjében nem is tudta, kinek menjen neki? Ennek a kis madonnaarcúnak-e?
 Valaki az emberek közül, akinek gyorsan járt az esze, és nem félt még Pintér Pestától se, közbekiáltotta:
 – Példát!
 – Úgy van! Úgy van! – kiabálták mindenünnen az emberek, és koccintással felszabadították ijedtségüket. Örvendeztek, mert az igazságot hallották: Marci a gazdag népségtől elvett, a szegény népségnek adott, s közben soha embert nem bántott sem szóval, sem tettel. Leszámítva a rablást, ugye, de azt is olyan tisztességgel művelte, hogy tanítani lehetett volna.
 A mulatozás folytatódott, senki sem figyelt már Pestára, aki a magára maradt dühében teljes erejéből vágta neki kupáját a csárda meszelt falának.
 Amikor hajnaltájt mindenki hazament, és a kocsmáros felfedezte a kárt, erősen elgondolkodott rajta, hogyan tudott valaki ilyen szabályos baltát veres borból kirajzolni.

4
– No, ezek a lovak nincsenek erdőhö' szokva – gondolta Marci, s ez egyben azt is jelezte neki, hogy a kisasszony messziről jött vendég lesz valahol. Gyerekjáték volt ugrabugrálnia az utat szegélyező gyöngyvessző meg madárbirs közt, míg a kocsit követte, mert micsoda rajtacsapásokhoz és iszkolásokhoz szokott tagbaszakadt, bivalyerős ember volt ő ehhez képest. Kicsit tán méltatlannak is érezte magához, amit csinált, de tudják azt maguk is, van az úgy, hogy az embert a szíve vezérli, nem az esze.
 – Csak nehogy pirkadatig így ugráltasson kend, mer' nem mondom, hogy nem mennék el Bécsig a csókjaé', de ha a többi előbb ér a szállásra, lekiabálja rólam az eleven húst is! Bár, ha addig menne, nem a Mátrán keresztül gyütt vóna, igaz-e? – beszélt magában a nefelejcskék szemektől megkótyagosodva.
 Nem sokáig kellett Marcinak így játszódni, a kocsi hamarost befordult a terenyei kastély kövezett útjára.
 – Gondolhattam vóna – dörmögte, aztán megbújt egy nagy szilfa mögött.
 A vendégek elé egyenesen Gyürky uram jött ki, Marci meg csak lesett, hogyan fogadják úriasan-ájtatosan a kisasszonykát meg az anyját.
 Három fertályóra is eltelhetett, mire az egyik saroktorony ablakában meglátta a gyertyafényt a kisasszony nádszál árnyékával, amilyen a paraszlányoknak sose volt, meg nem is lesz. Marci most nemhogy magában nem beszélt, még lélegzetet is elfelejtett venni a nagy várakozásban. Meg is érte neki, mert az ablaktáblák egyszerre kinyíltak, a kisasszonyka derékig kihajolt, és nagyokat szippantgatott a fitos kis orrával. Szőke fürtjeit megborzolta az esti szellő, ami olyan vaskos-erős hegyi levegőt hozott a Mátrából, amilyenbe menten beleszédül, aki azt nem szokta. Marci meg már megint olyan szégyenlősen toporgott, mint akinek csak most pelyhedzik a szakálla. Ám azt is felmérte, hogy nem azért ugrabugrált el idáig, hogy ilyes adódó alkalommal inába szálljon a férfiassága.
 – Rózsika! – lépett elő a szilfa mögül nagy óvatossággal.
 – Vidróczki? – nézett Rózsi a sötétségbe. – Honnét tudja a nevem?
 – Én az édesanyjátú’. Elég hangosan kikiabáta. Hát maga az enyimet?
 – Ó, én már hallottam hírét! Olvastam, hogy körözik. Láttam a fotográfiáját is a Vasárnapi Újságban. Egész úton azon imádkoztam, hogy raboljon ki!
 – Angyalom, Rózsikám, habár ki nem raboltam, szívest elrablom magammal, gyüjjön le!
 – Nem megyek én az első adandó alkalommal, nem olyan lány vagyok! Jöjjön el holnap este – évődött vele Rózsika –, most meg udvaroljon még egy kicsit, mondjon nekem kedvest-szépeket!
 Marci erősen gondolkodott, mi szépet mondhatna, de mert nem volt a szavak embere, nem jutott semmire. Ám az esze mindig helyén volt, s így vágta ki magát:
 – Há' olyan szépet nem tudok mondani, mint amilyet el tudok danolni magának, Angyalom! Jó lesz-e úgy?
 – Jó lesz, jó lesz, csak a hangját hadd halljam, azzal alhassak el! – kérlelte Rózsi.
 Akkor Marci elkezdte a legszebbik dalt a sok százból, amit ismert, a kisasszonyka meg lúdbőrözni kezdett az ablakban, de nem a hűssé vált mátrai szellőtől, hanem mert ehhez fogható csodálatos dallamot nem hallott ő még sohase.

5
Minekutána Rózsi kisasszony végighallgatta azt a szívfájdítóan szép dallamot, végképpen megbizonyosodott róla, hogy menthetetlenül beleszeretett a betyárba. És a betyár, a Marci, az ének után látta a kisasszonyka szemét a gyertyafényben könnyektől csillogni, s mivel ettől szebbet még sosem volt módja szemmel befogadni, kétsége nem maradt, hogy a szerelem teljesen-egészen birtokába kerítette.
 Bizony, hogy a társai rég a szálláson voltak mire Marci odaért, és úgy is volt, hogy alszanak mind, ő mégis azt sejdítette, nem egészen így van. Elaludni azonban nem ezért nem tudott, hanem mert a boldogság úgy felverte a szívét, hogy rögvest elindult volna a hegy összes nyári virágát összegyűjteni Rózsikának. Miközben meg sajgott, hasított a lelke, mintha baltát vágtak volna bele, vagy kikeltek volna benne a csattanó maszlag mérgező magvai. Tudta ő azt, mi veri az érzésébe a csúfot, de tenni nem tudott ellene, ha elaludt volna se ébredt volna úrnak.
 Reggel sült szalonna illata csalogatta elő a barlang rejtekéből, de egy árva madárfütty nem sok, annyi sem üdvözölte.
 – Honnan a szalonna? – próbálta megtörni a szótlanságot.
 – A tiribesi kocsmárosnétó’ – szólalt meg Jani nagy sokára, de mintha a semminek beszélne.
 Marci fogta a bicskáját, hogy rászúrjon egy darabkát, de Pesta egy hirtelen-durva mozdulattal kiverte a kezéből.
 – Ott vótá'? Velönk vótá'? Akkor ott egyé', ahol vótá'!
 – Mi bajod, Pesta? – kérdezte Marci nyugalommal.
 – Tudod te azt! Lassan má' rablás helyett is pitykézni jársz, a zsákmányt meg otthagyod a fehérnép kedvéé'. Nem lesz ez így jó, Marci!
 – Irigy vagy, Pesta! Az a te bajod! Az a te bajod, hogy a Szende bárónak a Jóvónai pusztán a Havónai mellett vót a fődje – őrizte Marci a nyugalmát tovább.
 – Nekem egy skatulyám van, oszt' megelégszek ennyivel – emelte meg a hangját Pesta –, te meg többet láttá’ má' belőlük, mint oltárképbű. A kutya Úristenit! Egy bandába’ vagyunk, mindenki egyformán vegye ki a részit mindenbő'! A munkábó', a kocsmábó', a fehérnépbő' is! Meg az ételbő'! – tette hozzá, amikor lenyelt egy kakastarélynyi szalonnát egy karaj kenyérrel. – Ilyen úrinőkkel meg ránk hozod a pandúrokat, meglásd! – fröcsögte.

6
Rózsi karja, mint a folyondár, Marci karja, mint az iszalag ölelte a másikat minden este, minden áldott este. Nem számított se félsz, se fenyegetés, se átok, mert hát tudják, hogy van az a szerelem állapotában: áldás van rajtuk, kegyelem és oltalom, ők azt gondolják. Marci nem hallgatott a betyárok szavára sem. Rablás helyett gyöngyvirágot, holdviolát, tárnicsot gyűjtött, gombát szedett, tölgyfából-bükkfából tükrös szívet faragott Rózsikának. Sosem telt be a lánnyal, s annak illatával: édes tej, liliom, langy eső jutott eszébe róla mindenkor. És az a karcsú termet és a finom, fehér bőr! Az a sok szép, szelíd szó! Mintha nem is földi emberrel lett volna dolga, mintha angyal szállt volna le hozzá a mennyekből mindannyiszor!
 Rózsi az úrfiak finomkodó-nyákos érintései után végre úgy érezte, hús-vér ember fogja, két lábbal a földön álló, védelmező óriás. Amikor őt ez a szőrös, cserzett bőrű martalóc karcosan megsimítja, akkor valóban felrepül a mennyekbe, és angyallá válik maga is!
 Sárga-vörös színeket öltött már a Mátra, amikor a kisasszony megkérte az édesapját, adja áldását a házasságra. A válaszlevél után Gyürky uram udvariasan, de sietve kivezette Rózsit a toronyszobából, betessékelte az anyja szobájába, kulcsot sem adott.
 Attól fogva Marci minden este felmászott a Sulyom-hegy tetejére, onnan fújta trombitáján a terenyei kastély irányába azt a fájdalmas nótát, amibe mindkettejük szíve majd belehasadt.
 Így múlt az ősz, csaknem a tél is, végtelen szomorúságban. Lassan teltek a barlangban a betyárok napjai, s mint minden nap, most is körbeülték a tüzet, beszélgettek, iddogáltak. Hanem Marci gyanúsan krákogott egy ideje, simogatta közben a nagy harcsabajuszát.
 – Megszöktetném a Rózsit. Idehoznám… – bökte ki végre, és bámulta a tüzet tovább.
 Pintér Pesta ültében fellökte:
 – Mit akarsz? Nem volt még elég a börtönbű’? He? Nem bírsz a véreddel? Csak ide akarod csalogatni a pandúrokat? A kutya Úristenedet, te! – hörögte, s a többieknek úgy kellett lefogni.
 A két betyár eddig se sokat, eztán meg semmit se szólt egymáshoz.
 Amikor a havas-jeges Mátrából leiringáltak Verebélybe, a befagyott Zagyva medrében bújtak meg prédára várva. Nem fáztak ugyan a subájuk alatt, de jócskán elegük volt a várakozásból, télen egyébiránt is nehéz volt zsákmányhoz jutni. Egyszerre lovas szán csilingelését hallották, alighanem misére tartottak vele. A betyárok feszült figyelemmel álltak ugrásra készen, már épp majd rajtaütöttek, mikor Marci szétfeszítette előttük a karját, és azt suttogta könyörgő szemmel:
 – Rózsika…
 Sejtik maguk is, úgy-e, hogy hallgatott-e a többi éhes-szomjas, türelmét vesztett betyár Marci utolsó szavára?
 Lőrincz Pesta kirúgta alóla a lábát, hogy csak úgy nyekkent a jégen, Piros Paja kikapta a kezéből a puskát, Galabács Jani jó lelkű volt, ő futtában odasúgta, hogy bocsásson meg nekik, de már oly mindegy volt, mert Pintér Pesta meg, tudják, a hirtelen haragú, hát ő, ő benne hagyta Marci fejében a baltát.
 Elrabolták a sivító öreg nagysága perselybe szánt pénzét, letépték Rózsika nyakékét, és amilyen gyorsan megjelentek, úgy is tűntek el.
 A kisasszonyka a Vasárnapi Újság következő számában olvasta Vidróczki Márton halálhírét, és lelkében akkor neki is kicsíráztak a csattanó maszlag mérgező magvai.

D. Nagy Ágnes