Színes, üvegablakos kirakat tárult elém séta közben, éppen akkor, amikor már azt hittem, hogy helyben elájulok a melegtől. Talán életemben nem volt még ennyire forró tavaszi nap és azt leszámítva, hogy testem minden pontja izzadt, nem nagyon volt okom panaszra, hiszen a zsúfolt főtér éppen elég látnivalót nyújtott a hőséghez alkalmazkodott nyárias öltözékekbe bújt hölgyek sokaságából, illetve az sem állt utolsó helyen, hogy végre én is megszellőztethettem kedvenc nyári ingemet. Abban a pillanatban azonban, ahogy benéztem a kirakaton és megláttam a benti, mindenféle ócskasággal teletömött szuvenír bolt plafonján lassan körbeforgó ventilátort, úgy éreztem be kell mennem.
 Miután kinyitottam a papírkönnyű bejárati ajtót, amire négy különböző „nyitva” és „Isten hozott” feliratú tábla volt függesztve, azonnal érezni kezdtem, hogy idebent az a kis ventilátor egy egészen más világot hozott létre, és nekem most minden áron bent kell maradnom egy ideig. Az eladó a köszönés után nagyjából egy perccel felém irányuló szúrós nézéssel utalt rá, nem igazán tetszik neki, hogy még arra sem veszem a fáradtságot, hogy legalább úgy tegyek, mint aki épp körbenéz, és talán meg is fontolja majd valami megvételét. Ezért úgy döntöttem turista üzemmódba kapcsolok, és nagyon érdeklődni kezdek minden vacakért, amit csak meglátok. Plüssök, kulcstartók, bögrék, annyi mindent, annyi használhatatlan vagy épp felesleges dolgot vehettem volna, hogy minden napra jutna legalább tíz, és ez csak egyetlen polc tartalma. Elég gyorsan rájöttem, valószínű úgysem úszom meg ingyen ezt a hűsölést.
 Átsétáltam az apró helyiség másik oldalára, látnom kellett milyen hasznavehetetlen kacatokból választhatok még. Ekkor vettem észre, hogy az előbb olyan szúrós tekintetű eladó mögött kinyílt egy ajtó, és kisétált onnan egy nagyjából ötvenes évei elején járó, kopaszodó magas férfi. Nem viselt bolti egyenruhát vagy bármi olyasmit, amiről következtethettem volna rá, hogy itt dolgozik, mégis biztos voltam benne, egyszerűen annyira látszott rajta, hogy ha csak az utcáról néztem volna be, akkor is tudnám, ez biztos a munkahelye. Levettem róla a szemem, és az előttem lévő polcot pásztáztam végig, ami tele volt képeslapokkal különböző helyekről, amiknek valószínűleg semmi közük nem volt ehhez a városhoz, de legalább jól mutattak. Egy világos pálmafás és egy túldíszített hegycsúcsos közé be volt szúrva egy szürkés színű, amin megakadt a szemem, kézbe vettem és láttam, hogy valami díszes kastélyféle lehet rajta. A jobb alsó sarkába volt valami írva. Pár próbálkozás után megállapítottam, hogy azt írja, furcsa, rajzolt betűkkel, Almássy. Éppen meg akartam fordítani, amikor felnéztem és láttam, hogy a kopaszodó férfi mellettem áll, arcán egy talán túlságosan is barátságos mosollyal, és megkérdi segíthet-e. Udvariasan elutasítottam, miközben megemlítettem, hogy valami megtetszett ezen a képeslapon. Be sem fejeztem még a mondatot, amire megkérdezte, érdekel-e a története. Pár pillanat gondolkodás után eszembe jutott, hogy odakint valószínűleg azóta is fullasztó hőség van, és jobb lenne még bent maradni, a történet meg egész biztos jó hosszú, s amíg azt hallgatom, nem kell vennem semmit, szóval ezzel csak nyerhetek. Most már én is egy mosollyal az arcomon bólogattam, erre pedig belekezdett.
 – Az a gyönyörű épület, amit a lapon láthat nem más, mint az Almássy-villa, ami nagyjából kétórányira van innen. Már vagy háromszáz éve épült, Benedek Gábor tervezte, semmin sem spórolva, ezért tényleg olyan látványt nyújt, amit egyszer az életben látni kell. Bőven tudnék még erről beszélni, de szerintem nem túl fontos, és magát sem érdekli annyira. Van viszont egy története, amit megéri végighallgatni – mondta izgatottan.
 Nem hazudok, tényleg felkeltette az érdeklődésemet az, amit mondott, de inkább az, ahogyan mesélte, tényleg hallani akartam a történetet, nem csak azért, hogy addig se kelljen odakint főnöm.
 – Akkor kezdje – szóltam neki.
 – Almássy Andor gróf, kifejezetten elfoglalt ember volt, földjeit, üzemeit látogatta, külföldre járt, rengeteget vadászott, szinte csak pár napot töltött otthon havonta, felesége komoly bánatára. Ilona grófné biztos volt benne, hogy férje mindenféle pajzán kalandokba keveredik „üzleti útjain”, ő pedig eközben kénytelen otthon ülni és várni, mikor veszi a méltóságot, hogy vele is foglalkozzon. A grófnénak egyébként is elég nagyok voltak az elvárásai, amiket a folyamatosan cserélgetett ifjú szolgálólegények általában képtelenek voltak kielégíteni. Almássy grófot valójában nem igazán érdekelte, hogy felesége majdnem minden egyes hazatérése alkalmával bejelentette, el kellett bocsátania a régi szolgálót és újat felvenni, túl elfoglalt ember volt, nem foglalkozott ilyen apróságokkal.
 Egy alkalommal külföldre utazott két hétre, a nejének csak annyit mondott egy régi barátjával találkozik, akinek valami forradalmi ötlete született, amit már egy találmánnyal is alá tud támasztani, de se pénze, se kapcsolatai nem voltak, hogy figyeljen rá a világ, így a gróf segítségére szorult. Ilona tudta, ha próbálná, se tudná marasztalni férjét, ezért inkább hagyta, hadd menjen, sőt, még kicsit örült is neki, hogy végre el fog tudni tölteni egy kis időt újonnan felvett alkalmazottjukkal, aki pont fele annyi idős volt, mint ő.
 Szokásosan teltek a napok, Ilona pedig már a megszokott módon kezdett közeledni a fiatal fiú felé, napról napra egyértelműbb utalásokat téve céljára. Egy kicsit talán tovább tartott neki az átlagosnál, azonban végül mégis az ujja köré csavarta az ifjút, és persze a dolgok gyorsan a hálószobáig jutottak.
 Az ötödik alkalomnál járhattak, ameddig egyébként három nap alatt jutottak el, amikor a házaspár díszes szobájában egy pillanat alatt megfagyott a forró hangulat. Kitárult az ajtó és az éppen a szolgálólegénnyel kéjelgő Ilona grófné, valamint Almássy Andor gróf farkasszemet néztek egymással. Utóbbi valami furcsa eszközt tartott kezében, távoli barátjának világmegváltó ötletét, egy nagyobb méretű, fekete dobozt, az elején egy átlátszó lencsével. Nem is húzta az időt a gróf, s amint észbe kapott, hogy valójában minek is volt a tanúja, benyomott rajta egy gombot, mire az a rajtakapott pár szemébe villantott. A legény megrémült, mert azt hitte a gróf le akarja lőni őket, ezért Almássy Andor fényképezőjének első képén az látszik, ahogy egy meztelen, huszonhárom éves férfi ugrik ki az ágyukban fekvő felesége mellől, aki épp becsukta mindkét szemét a villanástól. A kép egy hét alatt körbejárta a környék minden faluját és városát, a feleség meg leginkább azt sajnálta, hogy nem neki volt fényképezője, na meg hogy egyik „üzleti útján” sem lepte meg férjét egy spontán látogatással.
 A történetet befejezve a kopaszodó férfi csak annyit szólt, fordítsam meg a képeslapot. Eleget téve kérésének láttam, ahogy az előbb felvázolt fénykép ott virít a szép házat ábrázoló képeslap másik oldalán, ugyan kicsit megkopva és homályosan, de így is megadva eredeti hangulatát.
 A hallottakat feldolgozva rájöttem, ezek után úgy is vennem kell valamit, szóval rá is kérdeztem a képeslap árára. A férfi alig akart hinni a szemének, amikor a kezébe nyomtam nyolcezret az ötezres ár helyett, miközben barátságos mosollyal arcomon mondtam, a többi az övé, de maradnék még nézelődni.

Marton Máté