Az elviselhetetlenül meleg nyári nap után az este némi felfrissülést hozott. A Kedves néven elhíresült cukrászda tűzfalak közé szorult teraszán visszhangzott a zene, és a betonon a vendégek járták a táncot.
A zenekar – két gitáros, egy zongorista és egy dobos – félig-meddig amatőr zenészekből verbuválódott. Kettő közülük a Zeneakadémián tanult, így a hamis hangok közé tiszta szólamok is vegyültek. Két mikrofon vándorolt kézről kézre, némi éneknek szánt brummogást, időnként ordítást, éneket is szolgáltatva az arra szomjazóknak.
A zenekar mellett volt a zenészek asztala. Mikor játszottak, a székek keretezte asztalon üres, vagy félig üres sörösüvegek csoportosultak rendezetlenül, kiszámíthatatlan hovatartozással. Pár gyöngyöző szódás pohár tarkította az összképet. Két tányéron pogácsa és sajtos rúd vártak az italok közti szünetekre, a teli szájjal való beszélgetésekhez.
Az asztalok között fekete szoknyás, fehér blúzos felszolgáló lányok cikáztak. Derekukon kétzsebes, fehér kötényke lógott, amelyet a fizetéshez használt, e célra rendszeresített vastag, fekete pénztárca félre húzott, és a sietős járást ritmikus ütögetéssel tarkította.
Azok az ifjak, akik „A zenekarhoz tartozunk!” felkiáltással kerülték el a belépti díj fizetését, a zenekari asztal közvetlen közelében telepedtek le. Itt időnként egy-egy lány is feltűnt.
A Fiú az egyik gitáros jó barátjaként került ehhez az asztalhoz. A felhők takarta holdfény és a gyér világítás mellett egykedvűen nézte a közönséget, a betonplaccon ugrálókat és az asztalok körül maradtakat. Először eljátszott azzal a gondolattal, hogy kinézete alapján kitalálja egy-egy lány nevét. No persze a keresztnevét. Az ott olyan Évás, ez meg talán Juditos... ott egy Marcsi, igen, az tutira Marcsi! A napszemüveges nőket nem szerette, azoknak nem lehet a nevét megsaccolni! Ezt a játékot persze a haverokkal volt igazán vidám játszani.
Bár nem sok kedve volt, inkább szemlélődő típus lévén, mégis indíttatást érzett, hogy felkérjen valakit táncolni. Ehhez azonban először is ki kellene választani egy partnert a hölgyek közül! Ki legyen a szerencsés? Körülnézett. Egy Éva? Vagy az a Judit, ott? Na és a Marcsi? Így elsőre egyik sem.
Az egyik asztalnál három vihorászó csitri, amott két lány egy fiúval, akit közrefogtak, és rajta keresztül beszélgettek egymást túlkiabálva, hogy a fiú figyelmének középpontjában maradjanak. Nem akarta a vetélkedést egyik javára sem eldönteni, így tekintete tovább pásztázott. A sok érdektelen, vagy üres asztal után tekintete egy félig árnyékban, a fal mellett álló asztal társaságán akadt meg.
Egy 45-50 év körüli férfi és mellette két nő – konstatálta. A férfivilágos nyári szövetnadrágot viselt, fehér, vasalt igének mindkét ujját feltűrte. Ingnyakát kigombolta, a nyakán lógó kereszt fémesen csillogott. Lassan, fojtott hangon beszélgettek, és a férfi szemével a táncoló és az asztaloknál ülő nőket szemlézte. Mellette mindkét nő könnyű, tarka nyári ruhában ült, sötét napszemüveggel, kitalálhatatlan keresztnevekkel! Kifejezéstelen arccal látszólag unatkoztak, vagy talán vártak valamire. Végül a férfi rájuk nézett, mondott valamit, a fejével intett egy meghatározott irányba, amire a nők lassan, alig észrevehetően biccentettek. A férfi felállt, és három asztallal odébb táncra kért egy lányt. A kiválasztott – vélhetően Erzsi – nem volt sem csúnya, sem különösebben szép, de kulturált viselkedése vonzó volt.
A Fiú felnézett az égre. Figyelte az egyre sötétebb felhők kavargását a forró levegőben. Arra gondolt, hátha egy jó kis vihar felmenti most a tánc alól! De a vihar csak nem akart kitörni! Hirtelen elhatározással kilökte maga alól a széket. Elindult a magára hagyott két nő asztalához. Találomra megszólította az egyiket.
– Felkérhetem egy táncra?
A megszólított megrázta a fejét.
– Nagyon kedves, de inkább a lányomat vigye táncba!
A Fiú meglepetten fordult az ajánlotthoz.
– Nos, felkérhetlek egy táncra, ha már a kedves mama kikosarazott, és téged ajánlott?
A Lány unottan emelte fel a fejét, és valószínűleg alaposan végigmérte a Fiút. Foncsorozott napszemüvegének üvegében a Fiú csak saját arcának torzított képét látta, nem a lány tekintetét. Az kis várakozás után biccentett, felállt, és megindult a Fiú után a tánctérre. A Fiú megfogta a kezét, és a tánchoz szükséges módon átölelte a derekát. Felvették a zene ritmusát, és elkezdtek elébb ugrabugrálni, majd táncolni. A Fiú nehezen kezdett a beszélgetéshez. Nagy hátránnyal indult, merthogy nem a Lányt kérte fel elsőre.
– Sajnálom, hogy nem téged kértelek fel… – kezdett bele, de a Lány közbe vágott.
– Hagyd csak, ha nincs ló, jó a szamár is, nem igaz?
– Igen? És az a férfi, aki otthagyott titeket, miért nem veletek táncol? Ló dolgotokban más szamárhoz kergettétek!?
– Az apámat? – kérdezte a válaszon meglepődve a Lány. – Azt most ne kérdezd, az egy külön történet.
– Ne mondd már!
– Most nem is mondom, semmi közöd hozzá!
– Lehetnél kicsit kedvesebb is, hallod-e!
– Lehetnék. De nem vagyok – mondta a Lány egykedvűen, és megvonta a vállát.
A Fiú úgy érezte, előnyhöz jutott. Támadásba lendült.
– Ne csodáld! Anyáddal mind a ketten inkognitóban adjátok elő magatokat! Napszemüveget viseltek! Így aztán nem lehet megkülönböztetni az anyát a lányától!
– Szóval én is úgy festek, mint a negyvenes anyám? Ezt neki kellene elmondanod, ez számomra nem bók!
– Nagyon nem szeretem a napszemüveges lányokat. Bocsánat, nőket! Különösen ilyenkor este, amikor nincs semmi oka, hogy viseljék! – fakadt ki a Fiú. – A nap sem süt, a világítás is gyenge, a holdat, még ha teli is lenne, nem lehet látni! Mire jó a sötét szemüveg? Elbújni a világ elől?
– Viselnem kell, mert sajnos jó okom van rá! – hangzott a felelet. – Szeretném megválogatni, hogy kinek engedem meg, hogy a szemembe nézzen!
– Kösz! – mondta a fiú. – Igazán nagyon kedves! Remélem, nincs baja a szemednek. De nyugodj meg, értem a finom célzást. Válogass csak nyugodtan!
A lány egy darabig hallgatott, majd csendesen megszólalt:
– Dehogy érted, nem értesz te semmit!
A zenekar abbahagyta a muzsikálást, a dobos a mikrofonba búgta, hogy „Csüccs!”. Letették hangszereiket, és visszamentek az asztalukhoz.
– Akkor most akár meg is szabadulhatsz a nem kívánt egyik „mindenki”-től, aki a szemedbe szeretne nézni!
Azzal a Fiú helyére kísérte a Lányt. Egyszerre értek oda a férfival, aki szintén elvált már táncos partnerétől. A Fiú visszatámolygott az asztalához, és csalódottan töltött magának akárki söréből.
– Ez is olyan keserű, mint a hangulatom! – mondta magyarázatul, bár senki nem figyelt rá.
– Ne keseredj el, lányból aztán van itt doszt! – vetette oda valaki, akinek a söre bánta.
A Fiú ismét a furcsa családra figyelt. A férfi leült a két nő közé, és magyarázni kezdett. A nők hallgatták, majd a mama bólintott, mire a Lány meghúzta a vállait és – vélhetően – a semmibe bámult.
Kis idő múltán a zenekar cihelődött, ismét elkezdtek játszani. A kezdő szám mindig gyors ritmusú, inkább vad zene volt, hogy felpezsdítse a táncolni vágyókat. És valóban a párok sietve szállingóztak ismét a tánctérre. A Fiú mereven bámulta a lassan ürülő sörös poharát, mikor valaki megszólította, és gyengéden a vállához ért.
– Na, mi lesz? Nem jössz táncolni? Én kérjelek fel?
A Fiú felnézett. Lassan ismerte fel, inkább csak a hangjáról a Lányt. Az napszemüveg nélkül állt mellette. Nem tudta magába fojtani meglepetését.
– Hallod, sokkal csinosabb vagy, mint gondoltam!
– Kösz – volt a válasz. – Te sem mész a szomszédba pár banális bókért!
Mire a táncolók közé értek, a Fiú egészen elérzékenyült. Gondolta, pár kedves szóval viszonozza a Lány gesztusát.
– Jól tudsz táncolni! Hol tanultad?
– Ha valaki jól vezet, csak jól lehet táncolni! – kedveskedett vissza a Lány.
– Minden zenére ugyanazokat lépjük, csak más ritmusban!
– Ezt meg hol tanultad?
– Mimi néni tánciskolájában…
– A Lenin körúton…
– A forgó üveggömb alatt!
Mind a ketten nevettek, és a szemük is összevillant.
A fiú összeszedte minden tudását és bátorságát, lelkesen forgatta, dobálta partnerét, aki jól állta a sarat. Forgás kar alatt jobbra, aztán vissza, a fiú kienged, ő is fordul… nagy helyigénnyel járták. Aztán egy csendes szám következett, a zongorista a mikrofonba búgta:
– Bújjunk össze, egyszer vagyunk fiatalok!
A Fiút a Lány minden esetre tisztes távolságra tartotta erős kézszorításával és alkarja megfeszítésével.
– Ez ránk nem vonatkozik! – mondta, és mintha hirtelen kijózanodott volna, szeme a körülöttük táncolókat fürkészte. A Fiúnak úgy tetszett, mintha mindezt komoly lelkiismeretfurdalással tenné. Úgy tűnt, egészen megfelejtkezett róla, csak megszokásból lépegetne. A Fiú egy darabig várt, tűrte, hanem aztán előjött belőle a sértett férfi.
– Nem tudom, hogy mi, vagy ki olyan érdekes, de ha megbántad, hogy velem táncolsz, és találtál valaki kedvedre valót, mást, nem fogok megsértődni, ha itt hagysz!
A Lány mintha álomból ocsúdna, felelte:
– Nem, nem, dehogy! Szólnék, ha erről lenne szó! – Aztán csendesen hozzátette: – Apámat figyelem.
A fiú csodálkozva felhördült:
– Nem csodálom! – és magyarázóan folytatta. – Szegény anyád ott ül az asztalnál, éjnek éjjelén sötét napszemüvegben, petrezselymet árul, apád pedig ott ugrál azzal a fiatal tyúkkal. Itt valami nem stimmel! Hogy tűrhetitek ezt?
– Nehezen – szaladt ki a Lány száján, aztán rövid szünet után hozzátette: – De a tudtunkkal és a beleegyezésünkkel csinálja.
– Micsoda? Ezt nem hiszem el! És mit szólnátok, ha apád felszedné azt a nőt egy egyéjszakás kalandra?
A Lány hosszan elgondolkozott, a Fiú szemébe nézett, és megkérdezte:
– Mit csinálsz te tulajdonképpen?
– Magyar szakos bölcsészhallgató vagyok – felelte a Fiú.
– És mi akarsz lenni?
– Legrosszabb esetben magyar tanár! – hangzott a felelet. – De jobb esetben, és kérlek, ne nevess ki, író szeretnék lenni!
A Lány a Fiú szemébe nézett, látszott rajta a töprengés, ami a nagy elhatározásokat szokta megelőzni.
– Nos, akkor jól figyelj ide! Megadom első sikeres írásod témáját!
– Te... nekem? Ne nevettess! Nem úgy van ám az! – mondta sértődötten a Fiú. – Hogy képzeled? Egyszer csak odaállít valaki egy íróhoz, hogy művészkém, ezt írja meg! Ennél nincs jobb téma! Én vagyok a te múzsád! Most rögtön homlokon csókollak, hogy csak úgy nyekken! És nem is kérek érte jutalékot!
– Nekem nem kell pénz!
– Akkor is! Várni kell a múzsát! Az ihletet! Egy különleges esetet, vagy eseményt, amit aztán ki lehet színezni, magyarázni és – a Fiú kicsit kivárt – megírni! Úgy ám!
– Lehet, nem tudom, hogy van ez, még sosem írtam se novellát, se verset. Csak arra kérlek, hallgass meg, jó? – a Lány olyan szomorúan nézett, hogy a Fiú legyőzte írói büszkeségét és beleegyezően biccentett.
– Ne haragudj, hallgatlak!
– A dolog sablonosan kezdődött. – fogott a mesélésbe a Lány. – Anyám és apám anno meglátta egymást, egymásba szeretett. Házasságukból születtem én.
– Sejtettem!
– Ne szólj közbe, és különösen ne szemtelenségeket! – folytatta a Lány. – És akkor, pár évvel születésem után anyám alaposan megfázott. A betegségét elhanyagolta, mondván, hogy ugyan már, egy kis nátha miatt nem kell mindjárt orvoshoz futkosni! És ez a kis megfázás ráment a szívére, szívizomgyulladást kapott. Hosszan betegeskedett, és az orvosok azzal engedték ki a kórházból, hogy mindenféle izgalomtól mentes életet kell élnie, ha életben akar maradni. Érted? – és a Fiú szemébe nézett.
– Nem igazán! – volt az elképedt felelet. – Eltiltották a táncolástól?
– Még mindig nem érted! – folytatta. – A testi szerelem erős izgalommal és fizikai igénybevétellel jár, ezért halálos veszedelem lett a számára.
A Fiú felkapta a fejét.
– Tehát szexmentes szerelemre ítéltetett?
– Eltaláltad! De olyan ez, mint az alkoholmentes sör, vagy a koffeinmentes kávé.
– Vagyis egy lényeges elem kimarad a kapcsolatból!
– Úgy van.
A Fiú elgondolkodott. Lassan jutott el a lényeg a tudatáig, és valami jó megoldáson gondolkodott.
– És nem merült fel, hogy elváljanak?
– De igen. De ezt végül egyikőjük sem akarta. Anyám hosszasan filozofált. Azt mondta, az embernek azért van füle, hogy halljon, azért van szeme, hogy lásson, azért van orra, hogy érezze a szagokat, és a férfinak azért van…
– Értem már – vágott közbe a Fiú, – ne folytasd!
– Köszönöm, hogy ennyiből is megértetted.
– És mi a megoldás?
– Anyám felajánlotta apámnak a szexmentes szerelem mellett a szerelemmentes szexet! Anyámmal közösen kiválasztunk valakit, és egyéjszakás kalandra bocsátjuk vele apát!
A Fiú abbahagyta a táncot, és teljesen ledermedt.
– Ez teljességgel hihetetlen! Ilyen nem létezik! A szerelem kizárólagos birtoklási vágy! Nem tűr meg harmadikat, kívülállót!
– Szegény, naiv kis írópalántám! Ez a szerelem legfelső foka! Úgy szeretni valakit, hogy az semmiben ne szenvedjen hiányt!
– Inkább feláldozza a saját érzelmeit?
– Hát mi mást is tehet? Ha maga mellett akarja tudni, és élni is akar! Tegye boldogtalanná a párját is?
A Fiú elgondolkodva párszor rálépett a Lány lábára.
– Írókám, azért nem kell elfelejteni táncolni! Emlékezz csak, Mimi néni, forgó üveggömb!
– Most a világ forog velem, nem az üveggömb. És ebből nincs kilábalás? Gyógyulás?
– De, állítólag van, de az idő kérdése.
– De mégis, az mikorra várható?
– Ha anyám már úgy érzi.
Az égen a felhők egyre sötétebben kavarogtak, sőt, nem messze pár villám cikázott a vihar közeledtét jelezve.
– Vihar lesz – jegyezte meg a Fiú kissé sután.
– Ha te mondod! – mondta a Lány, és erőltetetten nevetett.
És akkor megdördült felettük is, és leszakadt az ég. Pillanatok alatt óriási, sűrű cseppekben ömlött az eső. Mindenki betódult a cukrászda belső helyiségébe, menekült, amerre látott. A pincérek igyekeztek elállni a kijáratot, hogy a vendégek ne tudjanak a vihar leple alatt fizetés nélkül lelépni. A Lány is odahagyta a Fiút, és köszönés nélkül távozó szülei után futott.
A Fiú a tánctéren meglepetten állt egy darabig az esőben, majd csurom vizesen ő is kifele indult. Fizetett, sietősen kilépett az utcára, de a Lány a családdal együtt már eltűnt. Talán azzal a taxival mentek el, ami a sarkon épp kifordult. Az a lány, akivel a férfi táncolt, kicsit csalódottan álldogált, az eső csillapodását és egy esernyős lovagot várva.
Hazaérve a Fiú sokáig mezsgyézett álom és ébrenlét között. Nyitott ablaknál nézte, élvezte az enyhet adó vihart. A Lányra gondolt, meg az apjára, akinek most fuccsba ment a jól előkészített egyéjszakás kalandja. A szerelemmentes szex…
A vihar tombolt. Dörgött, csattogott az ég, hatalmas záporral ki-kitörve, majd alábbhagyott, majd ismét tombolt. És ez így ment egy párszor. Aztán, mintha kifáradt volna a természet, megnyugodott, elült minden mozgás, a szél sem rebbent. Beállt a tökéletes, halálos csend és nyugalom. A Fiú is elszenderedett. Azt álmodta, hogy nem tud elaludni. Aztán, mire sikerült, már fel is ébredt.
Lehűlt hajnalra a levegő. A Fiú arra ébredt, hogy fázik a lába. Zaklatott, nyűgös álmai voltak, fáradtan kelt fel. Magára kapta a ruháit, és elhatározta, hogy ma fog reggelizni, méghozzá a közeli szállodában. Ezt a luxust ritkán engedte meg magának, de most azt remélte, hogy ott találja a Lányt.
Sietősen lépdelt az utcán, kerülgetve a hatalmas tócsákat. A fákról a langyos szellő még néha a nyakába zúdított egy-egy adag vizet ébresztőül.
A hotelhez az épület gazdasági bejárata felől érkezett. A hátsó ajtó előtt egy mentő autó áll. A gazdasági bejárat és a betegszállító furgon hátsó ajtaja nyitva volt. Nyilvánvaló, hogy valakiért jöttek. A Fiú megállt, kíváncsian bámészkodott. Alig pár perc elteltével kis csoport tűnt fel a kijáratnál. Két mentős egy betegszállító székkel, amin pokrócba bugyolálva, leszíjazva ült valaki. Mögöttük két ismerős alak. Az egyikben – talán a tegnapi napszemüvegéről – a Lányt ismerte fel, a másikban az apját.
Hirtelen felkiáltott örömében:
– Jó reggelt!
A Lány meg az apja is arra nézett, de nem szólt vissza egyik sem. A Fiú meg akarta szólítani a Lányt, de ekkor döbbent rá, hogy még a nevét sem tudja!
A kis csoport a mentőautóhoz ért. A mentősök beemelték a tolószéket a bennülővel, és kérdőn a kísérőkre néztek. A Fiú, bár messzebb állt, a reggeli csendben tisztán hallotta beszélgetésüket.
– Valaki akar velünk jönni? – kérdezte az egyik mentős.
– Én nem, én igazán nem tehetek róla – mondta az apa a Lánynak. – Ő akarta. Erőszakoskodott.
A Lány egy ideig hallgatott, majd csendesen utasította apját:
– Szállj be te is a kocsiba, kísérd el végig. Maradj mellette, és fogd a kezét!
Az apa szó nélkül beszállt a mentőautóba A mentősök rácsapták az ajtót. Előre mentek, felbúgott a motor, és lassan kifaroltak az udvarból. A Lány tekintete sokáig követte őket. A Fiú a Lányhoz lépett.
– Anyád rosszul van? – kérdezte.
A Lány sokára válaszolt.
– Már nincs rosszul…
– Akkor miért vitték el a mentők?
– Mert meghalt az éjjel.
– Az nem lehet! A mentők csak beteget szállítanak! Halottat nem!
– A szálloda nem engedi be a hullaszállítót. Rontja a hírüket, ezért betegszállítót hívnak. Sokba kerül ez nekik, de úgy látszik, megéri, mégis megéri.
A Fiú lassan ocsúdott.
– De hát mi történt?
– Anyám úgy érezte, a vihar megfosztotta apámat az egyéjszakás kalandtól, a szerelemmentes szextől… pedig már felkészült rá. Kárpótolni akarta… egy szerelmes szexszel.
– De hát ez az életébe került ezek szerint!
– Igen. De apámat az életénél is jobban szerette!
– És az apád?
– Neki azt hazudta, hogy már jól van, a szíve ismét a régi.
– Persze nem fizikai értelemben mondta, igaz?
– Valahogy úgy – bólintott a Lány.
– Hát ez szörnyű! Borzasztó! – és a Fiú érezte, hogy valami együttérzésről szóló frázist kellene, illene mondania, ahogy ezt a temetéseknél szokás. Hogy „őszinte részvétem”, vagy „együttérzésem”, vagy valami effélét.
Közelebb lépett a Lányhoz, megfogta a kezét, közel hajolt hozzá, és váratlanul azt mondta:
– Szeretlek!
A Lány meglepetten állt. Hirtelen levette a napszemüvegét, közel hajolt a Fiú arcához, elébb egy puszit nyomott annak szájára, ami közös felindulásból heves csókká fajult. Aztán amilyen hirtelen keletkezett a csók, olyan hirtelen abba is maradt. A Lány megfogta, és eltolta magától a Fiú fejét. Visszavette a napszemüvegét, megfordult, és indult a szálló felé.
– Hé! Várj! Nem mehetsz el csak úgy! Tudom, érzem, hogy te is szeretsz! Maradj velem! Meglásd, nagyon boldoggá teszlek!
A Lány nem fordult vissza. A Fiú utána lépett, megfogta a karját, és visszafordította.
– Ugye, szeretsz! Nem mondhatod, hogy nem szeretsz!
– Szeretlek. De jobban szeretlek annál, mintsem hogy boldogtalanná tegyelek egy életre. Eredj, keresd a boldogságodat mással!
Kiszabadította magát a Fiú szorításából, és ment tovább. A Fiút váratlanul érte a Lány vallomása, és hirtelen nem tudott más mondani:
– De hát… hol keresselek? Legalább a nevedet mondd meg! – hirtelen eszébe jutott az előző esti beszélgetésük. – Hogy nevezzelek a híres novellámban?
– A Lány – mondta. – Ennél többet nem is kell rólam tudnod.
– És én? Én meg szerepeljek a saját nevemen? – kiáltott kétségbeesetten a Fiú.
– Várd a múzsát! Az ihletet! Itt a különleges esemény, amit ki kehet színezni, magyarázni! Megírni! Ahogy írói érzéked diktálja – felelt visszafelé a Lány. – Nem akarlak befolyásolni, de a te helyedben csak a Fiúnak titulálnám magamat!
Krikovszky Péter