Nyílt, derűs, fényes jövőjű világunk egy messzi városában látta meg a napvilágot a nem várt gyermek, Suhajda Kitti. Kavargó álomvilágban fogant; terjedő ötletelések (mémek), kettős keresztek (hastagok), bejegyzések (blogok), világhálós (internetes) véleményformálók (youtuberek), hozzászólások (kommentek), közösségi oldal (insta) meg társkereső (tinder) nyüzsögtek a látszólagos (virtuális) térben, s bent a koponyákban.
Bölcsődés korának hajnalán, egy szerencsétlen baleset folytán elvesztette apját – mikor az tizenötödjére tört be távoli ismerőse, Szőregi Lajos bá’ borospincéjébe, és fagyállóval ízesített nedűt kortyolt – s így további neveltetése édesanyjára maradt. E tényen mit sem változtatott, hogy az elhunytat az SZDSZ saját halottjának tekintette, s Szőregi bácsit a pártatlan bíróság több évi börtönbüntetésre ítélte.
– Rohadékok mind, beleértve az apádat is! – vette tudomásul a hírt az elárvult hitves.
Ily módon csalódva az életben, no meg, bár enyhe, de mégis föllépő elvonási tünetekkel birkózva a két főre fogyatkozott család a különböző képernyők (monitorok) – tévé, számítógép, okostelefon – vonzáskörébe került. Láthatatlan fonalak nyúltak feléjük, tekergőztek körülöttük, hálózták be őket. Tudatukra irányuló polipcsápok; lassú, észrevétlen hullámokban mosták elméjüket, részben kiürítve azt, másfelől viszont telehordva mindenféle hulladékkal. Így teltek az évek, múlt el esztendő esztendő után, míglen halott harmóniájukat megzavarta a megkerülhetetlen tény: az iskolába járás kötelezettsége. Igaz, Suhajda Kitti gondolkodásán – pontosabban gondolkodás nélküli elfogadásán – ez mit sem változtatott. Egészen addig, míg el nem jött a kamaszkor viharos változásainak ideje. Ekkor a serdülő leány, saját elhatározásából a Diák Önkormányzat tagja lett; kisvártatva elnöke. Rajta kívül még egy tagja volt az önkormányzatnak, ám ketten is elegek voltak hozzá, hogy bőszen támogassák a szinte napi rendszerességgel megtartott érzékenyítéseket. Mint legéberebb résztvevők ülték végig ezeket az előadásokat, hozzászóltak és lelkesedtek. Ám egy szép napon – abban az évben korán jött a nyár, éreztette harapós kedvét a klímaváltozás, odakint, az ablakokra tűző napsugár harminc fok körülire melegítette föl a levegőt, míg idebent jó pár fokkal azt is túlszárnyalta – az osztály szokásos tespedtségét megsokszorozva telepedett rá a forróság az agyakra, szorította résnyire a szemeket, megtagadva tőlük az éberség legkisebb szikráját is. Az előadó, egy rosszul öltözött, ám harci díszekkel ékes középkorú hölgy monoton duruzsolása sem sokat lendített ezen állapoton. Suhajda Kittiben hevesen viaskodott a kötelességérzet a vészes lomhasággal; nem kis erőfeszítéssel körbetekintett, és szemébe ötlött az új fiú, Ati. Kopaszra nyírt volt és jó kiállású – hogy a hőség tette, vagy anélkül is bekövetkezett volna, nem tudni. Mindenesetre Suhajda Kitti hármat számolt magában, és eldöntötte, hogy szerelmes belé. Első szerelem (teenager love). Szerencsére ebben nagy tapasztalata volt, a főleg amerikai filmek bőséges kínálata szinte minden lehetőségét lefedte e nagy, és mélyen emberi érzésnek. Ám a dolog mégsem jöhetett össze; mielőtt közölhette volna kiérlelt elhatározását választottjával, becsapott a mennykő. Ati ugyanis a következő érzékenyítésre egy Betyársereg (Anti-antifa Army) feliratú pólóban érkezett. A mind közt legérzékenyebb érzékenyítőnek ettől valahány, természettől göndör hajszála kiegyenesedett, valamint húsos orrcimpái is remegni kezdtek, és szó, mi szó, minősíthetetlen kifejezések használata közben eltávolította a fiút az osztályból. Majd az iskolából. Tán, szíve szerint, még az élők közül is, de hát népuralom (demokrácia) lévén nem alkalmazhatott diktatórikus eszközöket. Még nem.
Suhajda Kitti alig emészthette meg eme megrázkódtatást, máris másik követte: Elcsattant élete első csókja (first kiss). A vörösre festett, tüsi hajú, kifejezetten határozott modorú testnevelés tanárnő lopta az ajkára a lányöltöző derengő félhomályában, eme forrón fülébe suttogott szavak kíséretében:
– Ó, az az izzadt tested!
Suhajda Kittiben este fél tízig vadul háborogtak az addig ismeretlen érzések; akkor kezdődött a CSI: Miami helyszínelők. Ez helyre tette.
– Felvállalom – mondta magának; kispárnájának, plüssmacijának. Ám a kegyetlen sors ismét közbeszólt Bányász Rezsőné személyében, aki élettársi kapcsolatban volt Kitti testnevelés tanárnőjével, s valahogyan tudomást szerezve a történtekről éktelen patáliát csapott. Hősnőnk megpróbálta tisztázni a dolgot, de kapott egy vadi új Huaweit, s annak révén, a világhálón (internet) fellelhető megannyi hasznos ismeret (információ) feledtetni tudta vele kárba veszett lehetőségét.
Lassacskán közeledve az érettségi felé – már most elárulhatjuk, hogy sikeresen letette (abszolválta), köszönhetően diáktársai jártasságának a nem valós (virtuális) térben, mely ismeretek segítségével könnyedén feltörték (meghekkelték) az írásbeli tételeket tartalmazó honlapot (website) – töprengeni kezdett a hogyan továbbon. Sorra vette a lehetőségeket a kezdeti állapotban lévő vállalkozások (startupok) kínálatából. Képzelőerővel (kreativitással) rendelkező ötletek megvalósításának folyamata (innováció) érdekelte elsősorban. Ilyesmikre bukkant: Nemzedékek közti tanácsadó (intergenerációs coach), boldogulás saját erőből (self-help), kerekes székesek közlekedésének megkönnyítése (Route4u), hálózathoz kapcsolt összejövetel (zoom meeting), életvezetési tanácsadó (life coach), sőt, még annak lehetősége is felmerült, hogy részt vehessen egy gyakorlatias életvezetés (Practice Living) összeállításában. Megannyi kínálkozó alkalmazás (app)! Néhány heti böngészés (guglizás) után sajnos rá kellett jönnie, hogy vajmi keveset ért ebből az egészből, noha magával a szavak jelentésével, igaz külső segítség – szótár – igénybevételével, de tisztába jött. Mert mihez kezdhet az ember a felhasználói élmény tervezése (UX dizájn) nevű valamivel?
Tanácstalanul és megzavarodva tért vissza szokásos tevékenységéhez: pizza szelet vagy kínai, esetleg valami a KFC-ből, a puha fotelben hátradőlve és jöhet a török sorozat. Csak hát sok közben a reklám. Ilyenkor az anyja kapcsolgat; néha hírekbe botlanak. S miről szólt az egyik? A pezsgő kulturális kavalkádról, mely a főváros patinás pályaudvara előtt zajlik, napi 24 órás előadás (program) keretében. Csoda, hogy újdonságra szomjazó, nyiladozó elméjét megragadta az ízelítőül sugárzott pörgő képek sora?
Suhajda Kitti fogta magát és felvonatozott a történések színterére. Ott rögtön, első benyomásként egy hozzávágott becsomagolt szendviccsel ismerkedhetett meg, mely egyike volt a segítők által a menekültek közt szétosztott több száz hasonlónak. Pajkos gyermekek rohangásztak mindig láb alatt, múmiának álcázott, talpuktól fejük tetejéig beburkolt személyek – állítólag nők – tűrték, hogy a többséget képező félmeztelen, mocskos, ám új cipőkben és drága nadrágokban feszítő, a legkorszerűbb mobiltelefont birtokló menekülttársaik lökdössék, fegyelmezzék, és a hangerőből s a hangsúlyból következtetve szidalmazzák őket.
– Gondoskodásra szorulnak! – közölte vele egy „Segítő” feliratú mellényt viselő hivatásos együttérző (empatina), amire Suhajda Kitti, mi mást is tehetett volna, rábólintott. S részt is vállalt a gondoskodásból.
Előbb gyerkőcöket ültetett az ölébe. Aztán jött Ahmed H. (36) szíriai menekült, aki Burkina Fasoban született, s egészen idáig el sem hagyta a szülőfaluját; nagy szemeket meresztett, majd magányát orvoslandó, kitúrta addigi puha fészkükből a kölköket. Suhajda Kitti tőle telhetően megvigasztalta, s ettől jobbnak és lélekben erősebbnek érezte magát.
Szép napok voltak, kétségtelen, de mindig eljön az idő, mikor menni kell. A nyomorban tengődő menekülteknek nyugatra, egy virágzóbb nyomor felé, hősnőnknek meg vissza vidékre, saját elhagyott életébe.
Apró nehézségek árán sikerült is neki; előbb a vonatfülkében lefittyedt alsó ajakkal szláv szavakat köpködő ukránok háborgatták, s ő menedéket keresőn megélhetési bűnözők karjába futott. Tartották is szorosan a derék fiúk, mi több, meglehetős ideig örömlányként foglalkoztatták. Aztán, mert az üzlet az üzlet (business is business), továbbadták egy szervkereskedőnek. Fél vesével, kalandos körülmények közt sikerült tőle elszöknie, és zilált külsővel, egy csöpögős őszi napon végre megállt rég elhagyott otthona ajtajában.
Benyitott. Anyját a számítógép képernyője (monitor) előtt találta, amint épp képtelefonozott (skypolt) valakivel, s fejét fölemelve, röpke pillanatra kiszakadva csevegése bűvköréből, ráförmedt:
– Hát te hol voltál idáig? Azt ugyan várhatom, hogy meghozd a mosóport!
Suhajda Kittit elfogta a lelkifurdalás, tényleg, a mosópor beszerzésének ürügyén távozott el abban a ködös múltba vesző időben, mikor nagy tervekkel s elszánással célba vette a fővárost. De soha, semmi nem késő; kapta magát, s már fordult is.
– Hozom, anya!
A boltban a mosópor mellé még vett egy fél kiló sok magvas, teljes kiőrlésű kenyeret, s kissé megnyugodva indult, aznap immár másodjára, hazafelé. Az utcán némileg csodálkozva vette tudomásul, hogy a járókelők majd mindegyikén a következő feliratú egyen pulóver van: „A fekete életek számítanak” (Black Lives Matter). Egész csinosnak találta őket, hát az élet rohanásával lépést tartó kis ruhásboltban (butikban) vett egyet magának. Aztán a sarkon befordulva szemébe ötlött a földön, saját mocskában fetrengő, a kisebbséghez tartozó hajléktalan (homeless). Nem tehetett egyebet, követte lelkiismerete parancsát, s letérdelt elé, hogy megcsókolja a lábát. Ám a csöves féltette koszlott, vizelettől átázott cipőjét, gyanítva, hogy a másiknak arra fáj a foga, s hevesen tiltakozott. Közben az ő foga is fájni kezdett mindarra, amit zaklatója a kezében tartott, hát elvette úgy a kenyeret, mint a mosóport. Mikor utóbbiról megtudta mire való, hosszas káromkodás közepette undorodva visszaadta jogos tulajdonosának.
– Engem nem alázhat meg senki!
Kitti végül is, szerencsésen megúszva e kalamajkát, az otthon melegébe, vagyis révbe ért. Anyja némiképp megenyhült irányában, olyannyira, hogy röpke pár nap elteltével még a telefonja használatát is megengedte, így Kitti kalandozni (szörfölni) kezdett a világhálón (interneten). Mindenekelőtt munkát (work) keresett. Sok márka (brand) kínált lehetőséget, de neki olyan tevékenységre volt szüksége, melyet otthonról (home office) végezhet. Hisz nyomasztotta a múlt, a világban való botladozása. Végül rá is talált a megfelelőre. Egy nemzetközi, országokat minősítő intézet számára kellett hamisított kimutatásokat (statisztikákat) készítenie. Szorgoskodott hát rendesen, s csupán pihenésképpen segélyszervezetek honlapját (website) kereste fel, hogy közreműködésükkel nyomára juthasson hajdani dédelgetettjének, aki, mint férfiasan bevallotta magának, mély nyomokat hagyott benne.
A Helsinki Bizottság nyilvántartásában 1236 Ahmed szerepelt és négy Ahmedina. Hónapokba telt, míg mindet végignézte. De egy se tűnt ismerősnek. S a többi szervezet sem tudott segíteni, noha jó tanácsot azért kapott.
– Akit keres, lehet Ibrahim is. Sokan álnevet használva kényszerülnek menekülni az Iszlám Állam véres karmai elől.
De hiába volt minden igyekezet, nem hozott eredményt. Nagy szomorkodásában visszatért a kettes számú Ahmedinához, aki már elsőre is finom kis húrokat pengetett meg benne. Hátha – gondolta, s kis tétovázás után ráírt. Kipólyázott választ kapott; a kettes számú Ahmedina, magát pucér valójában megmutatva, nem másnak, mint hajdani testnevelő tanárnőjének bizonyult.
E felemelő egymásra találás arra indította kettejüket, hogy beszélgetni kezdjenek az egyik közösségi oldalon (Facebook). Egykori csóktolvaja elmesélte, hogy Bányász Rezsőnében egy szürkén szomorú szerda reggelen fölébredt addig szunnyadó emberbaráti (humánus) mivolta, és azon nyomban beköltözött a közeli, fényűző (luxus) lakóparkban élő magányos Nellikéhez, akit kegyetlenül gyötört, hogy milliárdos sikerrel kecsegtető adócsalása csak félig-meddig jött be. Majd szóba hozta egykori, torzóban maradt próbálkozásukat, s felvetette a megismételt (2.0), ezúttal bizton beteljesülhető kísérlet lehetőségét.
Suhajda Kitti belátta, hogy nincs más hátra, pörögni kell, aki kimarad, az lemarad, ha nem halad a korral, az annyit tesz, hogy önként lemond valahány, vele született emberi jogáról, s a történelem szemétdombjára kerül, ahol nácivá komposztálják. Ezen felismeréstől indíttatva, mi mást válaszolhatott volna, mint hogy benne van.
– Akkor holnap! – nyugtázta végre fellelt igazi társa, s erre ő csak egyet felelhetett.
– Ígérem, izzadtan megyek.
Kovács Barna Bálint
