Két szőke nő ül egymás mellett a 28-as villamos Népszínház utcai végállomásán, és indulásra várva beszélgetnek. Egy jól karbantartott, rövid hajú, ezüstszőke ötvenes és egy hosszú hajú, aranyszőke, alig huszonéves. A fiatalabbik egy fiúval való megismerkedéséről mesél.
 – Ahogy megláttam az edzőteremben, teljesen rákattantam.
 – Az mit jelent?
 – Hogy nem bírtam nem nézni.
 – Szóval, szemeztél vele. Erre ő?
 – Észrevette, ami gáz volt, de csak néztem tovább.
 – És odament hozzád?
 – Dehogy! Amikor gépet cseréltünk, én otthagytam a vizes palackomat, ő meg utánam hozta.
 – Ez olyan, mint nagyanyáink zsebkendőleejtése – mormogja az idősebb, és belegyezően bólogat.
 – Milyen zsebkendő? – zökken ki a fiatalabb a történetből.
 – Semmi, mondd tovább!
 – Aztán rebegtettem, ahogy kell meg domborítottam, tudod.
 – Na, de erre már csak lépett!
 – Persze, odaadta a telóját, hogy írjam be a számomat – csacsogja büszkén, és bizonyítékul mutatja a fiú számát az ájfonján.
 – Te? Az övébe?
 – Igen, ez így szokás.
 – Aha. És utána?
 – Két nap múlva bejelölt a fészen. Nézd csak, milyen cuki pasi! – ragyog fel a szeme, és mutatja a srác profilképét.
 – Tényleg helyes. De csak két nap múlva? – húzza fel a szemöldökét az idősebb.
 – Ja. Tök gyorsan. De aztán rögtön a Twitteren is követni kezdett.
 – Követni? ¬– kapja fel a fejét az idősebbik kissé rémülten.
 – Tudod, amikor szimpik vagytok, követitek egymást.
 – Ja, értem! Bár én azt hittem, találkozunk, beszélgetünk.
 – Á, dehogy! De utána már szinte egy-két nap múlva a Tinderen is megjelölt.
 – Megjelölt?
 – Aha, tudod, ez hogy van! Így elhúzza jobbra ezt – tesz a mutatóujjával jobbra egy mozdulatot a képernyőn – és ez azt jelenti, hogy tetszem neki.
 – Elhúzza jobbra. És ha balra húzza?
 – Akkor te húzhatsz el, kisanyám, ezt jelenti! – vihog a lány a befogadottak önérzetével.
 – Elhúzni… Hát, ezt én már nem annyira ismerem – vallja be az idősebb cseppet sem búsan.
 – Miért? Ti hogy csináltátok régen? – ébred kíváncsiság a fiatalban, és még a mobilja nyomorgatásáról is megfeledkezve néz az idősebbre.
 – Hát azért nem volt az oly rég… – néz huncutul a fiatalabbra a rövid hajú nő, mintha latolgatna valamit. Pár másodperc múlva látszik a szemén, hogy döntésre jutott. – Megismerkedtem valakivel – hajol közelebb a lányhoz.
 – Juj, nem mondod! – lesz csupa izgalom a lány szeme, és a mobilt az ölébe ejti.
 – De mondom. A múltkor, amikor mentem hazafelé.
 – Juj, nem mondod! – ismétli hitetlenkedve a lány. – És hogy volt?
 – Korábban végeztem az irodában, szép langyos este volt, a madarak még csiripeltek, épp ment le a nap. Jókedvű voltam, és aznap szépnek éreztem magamat.
 – Na de a pasival mi volt, azt mondd! – türelmetlenkedik a lány, és bedobja a hátizsákjába a mobilt.
 – Most mondom. Szóval, ahogy kiléptem a közértből, és mentem a kis utcán a tojásaimat lóbálva, kivágódott előttem egy kocsiajtó, épp csak el tudtam ugrani…
 – És megbotlottál, és a csávó elkapott…
 – … és egy vigyorgó, jóképű harmincas karjaiba pottyantam – folytatja a nő tudomást sem véve a lány közbeszólásáról.
 – Juj, nem mondod! – kiáltja olyan hangosan a lány, hogy az utastársak odakapják a fejüket. – Olyan fiatal?!
 – Igen. Elnézést kért és udvariasan megkérdezte, eltörtek-e a tojásaim, mert ha igen, ő vesz nekem másikat. Mondtam, hogy az én tojásaim rendben vannak, és mélyen a szemébe néztem.
 – Juj, nem mondod! – mantrázza a lány elképedve. – Ez olyan izés!
 – Milyen? Múlt századi? Valódi? Na szóval, erre még jobban vigyorogva megkérdezte, hogy mi a szándékom velük, tán vacsorára vettem?
 – És erre te elmesélted neki, hogy a tyúkanyó omlettje a kedvenced? – kacag fel a lány csúfolódva, de a nő fel sem veszi a gúnyolódást.
 – Mondtam, hogy alapvetően igen, de szívesen megosztanám vele akár reggelire is.
 – Juj, nem mondod!
 – De mondom.
 – …
 – És megosztottuk.
 – Na de hogy?
 – Hát hogyhogy hogy?
 – Gondolom, beírtad a telójába a számodat, és reggel felhívtad?
 – Dehogy írtam! – kacag a nő.
 – Akkor még aznap este bejelölt a fészen, és cseteltél vele? Vagy fotót küldtél neki a rántottáról reggel a Twitteren? – értetlenkedik a lány.
 – Dehogy küldtem fotót, kisszívem, minek küldtem volna? Mással voltam én elfoglalva este is és reggel – mulat a nő a lányon. – És persze egész éjszaka – motyogja pironkodva a feltoluló emlékektől, de azt már csak maga elé.
 – Akkor hogyan? – kérdi a lány és látszik, tényleg nem érti, hogyan máshogy történhetett. – Aha! – kiált fel diadalmasan. – Rögtön a Tinderre ment rá, és megjelölt!
 – Hát mondhatom azt, ha így akarod, hogy megjelölt, bár nem úgy, ahogy gondolod, és többször is, és nem a Tinderen.
 – Hát hol? Szabad a gazda! – adja fel a lány a találgatást.
 – Hát például itt – húzza picit lejjebb szemérmesen a garbója nyakát a nő, egy elmaszatolódott lilás foltocskára mutatva. – Vagy például itt – lebbenti fel a térdig érő szoknyája szélét kissé elpirulva, de roppant büszkén.
 – Juj, nem mondod! – csap a térdére a lány, amikor leesik neki a tantusz.
 – De mondom és mutattam is.
 – De nagyi! Csak úgy fogtad magadat, és ismerkedés meg csetelés nélkül felmentél hozzá és… izé? – háborog álmélkodva a lány.
 – Igen. Csak úgy – veti fel a fejét a nő dacos öntudatosan. – Nekem kisszívem már a bé oldal forog, nem érek rá mindenféle kütyükkel bajlódni, meg virtuálisan bepasizni, én már csak a tutira megyek. Ja, és én most jobbra elhúzok az ajtó felé, ha tetszik, ha nem, mert leszállok a Teleki téri piacnál, na puszillak, kisszívem! Majd telefonálj, rendben hazaértél-e! – int mosolyogva búcsút a nő a tátott szájú lánynak, akinek már hosszú másodpercek óta kitartóan csörög a hátizsákjában a mobilja. Látszik rajta, hogy észre sem veszi, mert magában kicsit irigykedve a nagyira gondol, és a számára furcsa, életszagú jelenet játszódik le újra és újra a lelki szemei előtt.

Sári Edina