Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Újbudai Dekameron

Beszélgetések a COVID-19 vírussal

(Az egyik 19, a másik egy híján 20)

2020. július 06. - Zsolti bácsi

Találkozás a COVID-19-es vírussal

Egy belvárosi presszóban találkozunk. Én érek oda előbb, leülök a törzsasztalomhoz, az ablak mellé. Szemben a város egyik legjobb könyvtára, jelenleg zárva. Nem messze van innen a Centrál Kávéház, a valamikori Eötvös Egyetemi Klub. Először telefonon akartam vele tárgyalni, de az áramban ott van Ahrimán, azaz Ármány! Ez a két alak egyszerre kicsit sok lenne.
 Középmagas, jó kötésű vírus érkezik. Vasalatlan, harmonikás nadrágot, bőrcipőt visel zokni nélkül, ingének kézelője nem látszik ki a zakó ujjából. Előre megkötött, gumis csokornyakkendője van, borostás arca, tehát éppen úgy néz ki, mint egy bugris magyar újgazdag, ezért nem kelt feltűnést. Energiaitalt rendel.
 – Nem fél tőlem? – kérdezi magyarul. Idegenes akcentusa van, szókincse csekély, amit mond, az nyelvtanilag úgy-ahogy elfogadható. Tehát úgy beszél, mint egy átlagos közszereplő a médiában.
 – Nem félek – mondom, mert jó az ellenálló képességem, vitaminokat szedek, kezemet gyakran megmosom.
 – Én viszont félek maguktól, emberektől! – válaszolja egész testében borzongva. – Még kapok maguktól valami nyavalyát.
 – Mondja, magát nem Kövid Inkának hívták eredetileg? Vagy a neve azt jelenti, hogy Covid inka? Talán dél-amerikai? – kérdezem.
 – Ez magánügy! – válaszolja. – Tehát nem fél, hogy fertőzést kap?
 – Herakleitosz szerint – mondom – az ember jelleme a sorsa.
 – Ethosz antropo daimon – fordítja ő vissza görögre.
 Ez tud görögül! Rafinált fickó! – gondolom. – Hogy jutott át a határon? Hiszen mind le van zárva!
 – Én minden határon átjutok – feleli. – Nem vagyok menekült vagy bevándorló, az útlevelem mindenhová érvényes. De úgy néz ki, hogy a Nyugat most már észre tért. Most úgy viselkednek, mint a normális államok: van határ, vámos, az integráció is folyik. De nem úgy, ahogy a nyugati sajtó gondolja, hanem úgy, hogy az újonnan érkezettek integrálják az őslakókat. Van, ahol már egész előrehaladott a folyamat. A régi templomokba új vallások költöznek, új szokások, új vírusok honosodnak meg. Azok az elbizakodott, öntudatos európai nők most majd megtanulnak kesztyűbe dudálni. Akár gumikesztyűbe! A múltkor voltam egy uszodában a maguktól számított második országban. Ott már nem riszálnak úgy a nők, mint régebben. Nyaranta már nem napoznak meztelenül a parkokban. Majd én mindre rászállok.
 – Milyen benyomásokat szerzett még a földrészünkön?
 – Nem látok szolidaritást az önök népei között. Szegény taljánokon csak olyan keleti államok segítettek, mint Kína, Oroszország, Kuba. Ezeket viszont állandóan kritizálják és lenézik. A legérdekesebbnek viszont azt találom, hogy tanulmányozva a huszadik század gyászos történelmét, a „szabadnak” nevezett nyugati sajtó és filmművészet majdnem mindig csak a nácizmus bűneiről papol. A bolsevista rémtettekről csak igen ritkán esik szó.
 – Hogy van az, hogy ön ilyen jól értesült?
 – Van egy távoli rokonom: a számítógépes vírus. Meg akad egy másik rokonom is: az a rafinált alak meg az áramban lakik. Úgy hívják, hogy Ármány vagy Ahrimán. Főleg ők ketten látnak el hírekkel, hogy tudjuk magunkat mihez tartani.
 – De miért ül olyan messze tőlem? Alig hallom a hangját!
 – Nem akarok elkapni valamilyen rusnya bacilust maguktól, az előbb is köhögött, krákogott, és rossz színben van. Lehet, hogy már nem húzza sokáig! De visszatérve a kérdésére, konstatáltam, bejárva a földrészt, hogy nyájas lakói félig már elhülyültek, köszönhetően az én nagyra becsült rokonomnak, a számítógépekben és telefonokban tanyázó Ahrimánnak. Nemsokára már a kölyköket is gépek fogják tanítani, a pedagógusok teljes kiiktatásával. Valamikor a világ proletárjai egyesültek, most a világháló tömegemberei teszik ugyanezt. Tempora mutantur! Régente a kommunizmus kísértete járta be Európát, most pedig a hasznos idiotizmus kísértete teszi ugyanezt.
 – Ön arról is tud, hogy Lenin elvtárs a bolsevizmussal rokonszenvező nyugati értelmiségieket hasznos idiótáknak nevezte?
 – Hülyének néz? Én nem a szocializmus idején jártam iskolába, és nem Nyugaton nevelkedtem. Már rég kipusztultam volna, ha nem alkalmazkodnék az új időkhöz.
 – Ön egész nap fertőz, vagy tart közben egy kis pihenőt is?
 – Szigorúan napi nyolc órában fertőzök. Van aztán heti két pihenőnapom, és még csúsztatni is szoktam. Például akkor, hogyha nincs elég páciensem. Nálunk is van ám érdekvédelem, jóember!
 – Én nem jósolok önnek itt nagy jövőt. Magyarországon nem sikerült annyi embert megfertőznie, mint másutt. Erről mi a véleménye?
 – Csak nem a Szentkorona fékezi a koronavírust? Vagy a Boldogasszony a hét lányával? Vagy a Magyarok Istene? Egyébként is indulnom kell: ma még alig fertőztem itt Budapesten.
 – Mely kerületeket részesíti előnyben?
 – A balliberálisok közül sokan nekem drukkolnak.
 – Mielőtt elmenne, nyögje már ki, hogy honnan származik?
 – Én ősidők óta létezem, maga szamár! Jelen voltam a Szentföldön is, az egyik nagy vallásalapító idejében, de akkor nehezebbek voltak a körülmények. Egy Poncius Pilátus nevű pasas az idegeimre ment, mert folyton a kezét mosta. De mielőtt odébb állok, elárulom, hogy ellenem nem reménykedhetnek külföldi segítségben! Annyi segítséget sem fognak kapni a Nyugattól, mint az a bizonyos Béla a mongolok ellen, vagy Szigetvár, Drégely, Eger védői a törökök ellen. Vagy Rákóczi az osztrákok ellen. Csak magukra számíthatnak! Mert ha valahol feltalálnak egy szert ellenem, az csak itt lehet maguknál.
 – A Parlamentbe nem megy? Ott ilyenkor sokan szoktak lenni!
 – Szívesen ellátogatnék oda, de taszít a koronájuk kisugárzása. És ne felejtsenek el áldani is az átkok mellett, mert sokat köszönhetnek is nekem: a tiszta levegőt, tiszta vizet, föllélegzett Földet. És megtanulják, hogy nem kell annyit nyüzsögni: lehet odahaza is kulturáltan szórakozni, és a saját országuk szépségében is gyönyörködni! Na megyek, az egyik metró megállóban lesz jelenésem.
 – Minek ránt ehhez arcmaszkot és gumikesztyűt?
 – Valahogyan az utasok bizalmába kell férkőznöm.
 Fizetés nélkül távozik, mert a pincér nem meri tőle elvenni a markában tartott fém kétszáz forintosokat.

 

Búcsú a COVID-19-es vírustól

„Van a Bajza utca sarkán egy kis palota.
Kisasszony, ha boldogtalan, jöjjön el oda!”
(Zerkovitz Béla-Szilágyi László: Csókos Asszony)

Napos májusi délelőtt a Bajza utcában sétálgatok. Még tart a járvány, az utca néptelen. A 18-as számú ház előtt (amelyen legalább tíz éve nincsen számtábla) furcsa alakra leszek figyelmes. Valahonnan ismerős, hiszen egyszer már találkoztam vele egy belvárosi presszóban, amely akkor még nyitva volt. Tömzsi, rosszarcú fickó, aki a nemzetközi proletariátus egyenruháját hordja (tornacipő, munkásnadrág, elnyűtt zakó, kívül hordott ing). Kezében okostelefon. Ő a COVID-19-es vírus, akit Kövid Inkának neveztem el!
 – Hát maga mit akar ebben az épületben, ahol a madár se jár? - kérdezem.
 – Meglátogatom az írókat és a költőket, de nehéz volt idetalálni. Úgy látszik, a művész urak rejtve akarnak maradni.
 – De hát mit keres ebben a székházban? Egy fél éve nincs itt egy lélek se, a vendéglő évek óta zárva! Ígértek presszót is, az se nyílt meg soha! Állítólag a házat tatarozni fogják, de már hét hónapja hozzá se nyúlt senki. Úgy emlegetik, hogy „a holtak háza”.
 – A mindenit! Rossz infót kaptam a számítógépes vírusoktól! Egész nap fertőzni akartam!
 – Káromkodni kezd: olyan, mintha a televízió valamelyik politikai műsorában beszélne.
 – Én ide be se engedném magát! Itt akar fertőzni? Hiszen a tagok között sok a tehetséges és tisztességes ember, akik szerény körülmények között élnek. Egész nap dolgoznak évtizedek óta, de még a nevüket sem ismeri senki. A közgyűlések alatt pedig lapulnak, mint dinnye a fűben. Nehogy a vezetők azt higgyék, hogy ugrálnának.
 – De hát nem az lett volna a feladata ennek az írószervezetnek, hogy megismertesse műveiket a közönséggel? Pedig én szeretem a vidéki írókat, főleg az idősebbeket. Úgy hallottam, hogy ők el-eljárogattak ide a rendezvényekre. Csöndben ültek a rossz levegőben, minden rossz verset és prózát megtapsoltak, és az elnökválasztásokon is részt vettek.
 – Hát, ez is igaz! Mindig megtöltötték egy közeli gimnázium dísztermét, és megválasztották azt, akit magasnak vélt helyről ajánlottak nekik. Általában a műsor végén lett volna idő arra, hogy elmondják a bajaikat, de addigra már elfásultak és hazamentek. És ez így ment a végtelenségig!
 – Ezt én mind tudom, mert van egy öreg rokonom, az influenza vírus. Az ide jár már nagyon régóta. Ő sokat mesélt arról, hogy mi folyik a helyi irodalmi életben. Őszerinte mindig van néhány fürge huncut, aki a többiek hátán karriert csinál, és díjakat kap. De nem a legbátrabbak!
 – Mondja, miért nem jön közelebb? Alig hallom a hangját.
 – Mert betartom az Önök szabályait. Másfél méterre kell állni egymástól. Mert nem akarok magától semmit sem elkapni. Az előbb is köhintett! Nekem még dolgom van. Fertőzés közben úgyis közel kell mennem az utálatos emberekhez. Még az írókhoz is, mert már előttem sincs semmi tekintélyük. Szóval hol lappanganak ezek a fránya irodalmárok?
 – Nehéz megmondani, mert most az irodalmi életben téli szünet van.
 – De hiszen most május van, maga szerencsétlen!
 – Bocsánat: akkor most tavaszi szünet van. Aztán jön a nyári szünet. De ezt már egy nagyobb és szebb palotában bekkelik ki! Van, aki szüretel, van, aki szünetel.
 – Mégis, hová szorultak ki az írók?
 – Először kiszorultak a klubteremből, aztán a könyvtárból, aztán az épületből, és ha ez így megy tovább, a köztudatból is ki fognak szorulni.
 – Hát akkor?
 – Keresse őket a digitális térben! Most ez van divatban! De úgy hírlik, alakult egy újabb írószövetség: talán ők majd másképp csinálják. Ők ugyanis még reménykednek. Úgyhogy maga oda ne menjen!
 – Pedig több kötet is van rólam, úgyhogy tagnak jelentkezhetnék. Ajánlóim: az influenza vírus és a számítógépes vírus.

Tábori László

dekameron.jpg

Gudrun

Gereblyéztük az útpadkát, időnként arra járt egy fickó sárga sisakban, nem tudtuk, mitől fél, mi pattanhat rá az egyengetés miatt. Persze, ha gyorsabban csináltuk volna, akkor igen. A mi tempónkban akkor is nyugodt lehetett volna, ha nem forrt be rendesen a kutacsa. Kiröhögtük.
 Szép olívzöld katonai sátrakban aludtunk, emeletes ágyak voltak, és nagyjából egymillió emberre jutott két tábori zuhany. Mondjuk a mi brigádunk, ami hevenyészve lefedte az osztályt, már megszokta. Az erdészetiben is csak csütörtökön volt meleg víz a kollégiumban. Olyankor, ahogy a felső emeleteken fogyott a „termál”, a jó esetben törölközőben feszítő késlekedők lerohantak az alsóbb szintekre, remélve a megbízható megtisztulást. Ez időnként csak a városi kádfürdőben következett be. Egyszóval, a kollégium és az építőtábor nem sokban különbözött!
 A mi királyunk „Oroszlánszagú Richard”, ez volt a jeligénk. Ebből adódik, hogy nem ez volt az igazán nagy bajunk a táborral. Azok a reggelek, amikor minden nap másik csapatnak kellett egy nótát elkezdenie a zászló felvonásakor, az zilálta rongyosra az idegeinket. Előttünk már elhangzott minden: kimszesek, élükön Ságvárival vágtak e tájnak, mindenki ülte már torát, Lenin is előkerült már többször, a Volgán is elhúzkodtak már néhány hajót, sok kommunista ifjú is elindult erre-arra, és a párttal, a néppel is voltak útjaink.
 Amikor ránk került a sor, egy népdalt választottunk, felcsendültek az „Amikor én legény vótam, a pináért majd meghóttam...” felejthetetlen akkordjai. Állítólag még az is szóba került, hogy az ország összes középiskolájából kivágjanak bennünket, de túl sokan voltunk, valamint a hevenyészett kórus tagja volt legalább három nagyobbacska város párttitkárának „teljesen megtévesztett fia”, egy határőr ezredes szomorú csemetéje és egy ifjú, akiért a néphadsereg valamilyen csoportfőnöksége vállalt kezességet. Szeptemberi Sopronba érkezésünkkor az osztályfőnökünk könnyben úszó szemmel köszönte meg, hogy a nyári szünidőből kilenc napot a velünk kapcsolatos események boncolgatásával tölthetett. Közölte, hogy nagy valószínűséggel mi vagyunk pedagógiai pályájának csődje. Csodálkozva konstatálta, hogy csaknem egyhangúan kijelentettük, hogy az menjen még egyszer építőtáborba, akinek Krupszkaja, vagy Rosa Luxemburg rángatta idegesen a bölcsőjét. Aztán minden elcsendesedett, igaz kosármeccsen, amikor vagy húsz ponttal vert minket az ellenfél, fel-felhangzott az említett klasszikus. Az esetnek igen komoly híre ment a hűséges városban!
 Először a téli szünetben mentünk haza, addig egy nyüves szó nem esett a következő évi építőtáborról, viszont a hazautazás napján a pártösszekötő tanár, aki fizikát is tanított, figyelmeztetett bennünket, hogy az új évben már iskolaköpenyben kell feszítenünk a padokban, ez az új országos rendelkezés. Megköszöntük, hogy aggódik értünk, de már hazafelé menet töröltük a szürkeállományunkból ezt a nyilvánvaló tulokságot. Ezt jelentősen elősegítette a Pécsig vonaton töltött hét óra és az időközben elfogyasztott „béketáborbéli” tömény italok jelentős mennyisége a lengyel vodkától az albán konyakig. A jeges januárban is hidegzuhanyként ért bennünket, hogy az első órán bejött az osztályba az igazgatóhelyettes, és az ismert kreativitásunkra bízta, hogy a következő szünetben hogyan szerzünk köpenyeket. Akinek nem lesz, az igazolatlan órák sorát birtokolja majd! Ami ugyan a barna vadászkutyát sem érdekelte volna, de meglehetősen bizonytalan volt, hogy hány igazolatlannal vágják ki az embert a kollégiumból a következő félévtől.
 A közeli leánykollégiumban a gyengélkedőn lézengő néhány ifjú hölgynek és Buti Zoltánné zöldségesnek köszönhetően mind a három tucatnyian valamilyen köpenyre emlékeztető ruhadarabban feszítettünk becsengetéskor olyan áhítattal, mintha a koronázási palást díszlett volna rajtunk. A köpenyellenőrzés összetett pedagógiai feladatával megbízott tanár nem próbálta visszafojtani azt a zsigeri röhögést, amit a kék vagy piros pettyes, alapos mellbevarrással büszkélkedő, horgolt galléros, vagy egyszerűen csak rothadó sárgarépától foltos holmik látványa váltott ki belőle. Délután aztán beszereztük a saját göncöt, a munkaruházati bolt történetében a legszebb lapra kívánkozik az a néhány óra. A köpenyeket visszavittük, a komolyabb mellbevarrásosokat igyekeztünk személyesen megköszönni, a zöldséges nénitől valókat csak úgy lehajigáltuk a hagymás zsákokra. Két hét alatt kiderült, hogy a kényszerű beruházás teljesen felesleges volt, akkor már a rosseb sem törődött vele, hogy mi van rajtunk. Mehettünk volna oldalt kötős fecske fürdőgatyában is, de tél volt. Egyedül a Légrádinak tették szóvá a munkásőr zubbonyt, amit az éppen esedékes örök szerelme lopott el a munkásmozgalom iránt felettébb vonzódó apjától két napra.
 A lányocska egyébként igen találékony volt, örömmel vállalt részt abban az őrületben is, amikor a kollégiumi szobákat különféle feliratokkal igyekeztünk egyedivé varázsolni az aktuális sztárok, Zalatnay, Katona Klári képei helyett. Több olyan táblához jutott hozzá fondorlatos módokon, amiket a buszvezetők órákig kerestek, közben mindenféle kemény pornóba illő javaslatokat téve a váltótársuknak, vagy a forgalmistának. A nevelők eleinte érdeklődve nézték ezek mellett a különféle budapesti villamosok feliratait is, garázsmeneteket és különjáratokat, az Agyagosszergény falutáblát, a „Fegyvertöltő és ürítő hely” figyelmeztetést. Legnagyobb sikere a három vándor táblának volt, ezek csak pár órát töltöttek egy-egy háló ajtaján, ezek a „Női WC”, „Férfi WC” és a „Termelőszövetkezeti lófedeztető állomás” voltak. Akkor kezdték ráncolni a homlokukat, amikor rendőrautók rendszámai kezdtek előkerülni, és az a tábla fityegett - igaz, csak rövid ideig - a tanári ajtaján, hogy „Sopronkőhidai Fegyház D bejárat”. Akkor kellett leszedni az összes táblát, amikor a betegszoba feliratot az „Achtung, Stadtgrenze!” váltotta fel. Ezután már csak partizántevékenység zajlott: egy hétig lógott a főbejáratnál a kollégium táblája mellett az „Ínyenckedő” büfé csirkecombokkal ékesített megállítója. Ezt maga a pecsenyés látta meg, és az elkövető minden nőismerősét feslett életűnek titulálva saját maga szerelte le onnan.
 A tavaszi szünet előtt egy nappal jelentették be az építőtábor időpontját. Húsvét másnapján este kellett volna visszaérkezni, de esze ágában sem volt senkinek. Másnap az első órákat öt, aztán nyolc, később tíz embernek tartotta meg, aki egyáltalán bevállalta ezt. Dél körül teltek meg a padok, az asztalon pedig egy kazalnyi ellenőrző hevert. Bennük igazolások garmada az elmulasztott órákat illetően, világosan kiderült, hogy a szent haza összes vonatja, autóbusza és taxija az adott pillanatban olyan szinten volt üzemképtelen, hogy ez lehetetlenné tette a pontos beérkezést. Minderről egy tucat sofőr, forgalmista és kalauz nyilatkozott, megesküdve az anyja életére. Az osztályfőnökünk szerint ezek az alkotások a szépírás szintjén is értékelhetőek, tartott is belőlük némi ízelítőt a következő órán, mielőtt beírta az igazolatlanokat. Külön kitért arra, hogy a füzetkék tetemes része már a nyári táborral kapcsolatban is tartalmazott megható bejelentéseket elodázhatatlan, valószínűleg utolsó közös családi, külföldi és már befizetett nyaralásokról abban az időpontban. A legdrámaibb hír az volt, hogy egyikünket sajnos akkor fogják azzal a köldöksérvvel műteni, amit valószínűleg a gyakorlaton fog szerezni. Mi a szobatársammal, a Sanyival, nagyon szerettünk volna menni az építőbe, de pirosra sírt szemekkel egy tájékozódási futóversenyre kell mennünk az endékába. A Kárászi Medosz SE illetékes szakosztálya nevezett be bennünket a lübsützi nemzetközi versenyre. A tanár úr több csodálkozó tanú előtt kijelentette, hogy ha ilyen szakosztály létezik, akkor ő a farkán elpattog a Gyógygödör borozóig.
 Pedig Lübsützben volt nemzetközi találkozó, két daruvári horvát leendő agrármérnökkel három műszakban szedtük le a forró téglát egy szalagról, és úgy raktuk le raklapra, hogy dróttal azonnal kötegelni is lehessen A munkát egy ismerősünk szerezte, akinek a sváb rokonait pechjükre a keleti szektorba telepítették ki. Tíz napot dolgoztunk éjszaka, hogy a kapott pénzből a másik dekád alatt szemügyre vehessük a turisztikai bravúrokban bővelkedő „demokratikust”. Előbb azonban Gudrunt vettük szemügyre.
 Egy lehúzható ablakú, irodának hívott tömlöcben ücsörgött az asztal mögött, a háta mögötti másik asztalkán egy RFT lemezjátszón mindig Frank Zappa bakelitja forgott. Egy köldökig kigombolt kockás inget viselt, mindig vigyorgott, mint a tejbetök, jó szaga volt. Ezt onnan tudtuk, hogy neki kellett benyújtani minden reggel az esti műszak céduláját, amit nem is színpadi, inkább cirkuszi mozdulattal tűzött egy darab tenyérnyi deszkából délcegen meredező nyolcvanas csavart szegre. A végén majd összeadja, stemplit biggyeszt rá, aláírja, és három ablakkal arrébb felvehetjük a pénztárból a bérünket.
 Szombaton reggel leadtam a cetlimet, és bevonultam a szobámba. Mi is azon a folyosón laktunk valamikori kéziraktárból kialakított fülkékben: ágy, egy szék és valami polc, ez volt a fejedelmi bútorzat. A folyosó végén volt a mosdó, három és fél percig vörös víz folyt rólam, egy törölközőben visszasunnyogtam. A széken megláttam a kockás inget, gyorsan bezártam az ajtót, így tettem kedden is.
 Utolsó reggel leadtuk a papírt, Gudrun nagy vigyorogva egy tekerős számológéppel összeadta, írt kézzel egy összesítőt, hozzá tűzőgépezte a bizonylatainkat, és kinyújtotta az ablakon. Megnéztem, rossz volt az összeadás, majdnem kétszer annyi volt a papíron, mint amennyi járt volna. A kockafejű pénztáros szó nélkül kifizette! Sanyival merően néztünk egymásra, amikor kiderült, hogy ő is többet kapott. Úgy gondoltuk, hogy legalább egy csokor virágot viszünk Gudrununknak. A németek nem állhatták a szegfűt, temetői virágnak tartották, egy-egy szép margaréta csokrot vittünk. A kifelé settenkedő két horvát érdeklődve bámult bennünket, gyorsan el is búcsúzkodtunk tőlük. Az ablak mögött ült Gudrun, körülötte négy csokor margaréta!

Mezei Attila

dekameron.jpg

Vasutas

A vasutas iskolán megtanulták kezelni a távírót, elsajátították a morzejeleket. Gyurka tanakodott magában, hogy ezt mi okból. Szerencsére azokra a zászlójelekre nem került sor, amivel a révkalauzok terelgetik a gondjukra bízott nagy, bamba, tehetetlen szállítóhajókat. A gyakorlati napokat szerette igazán: a teljesen eredetivel megegyező módon berendezett tan-forgalmi irodában dolgoztak, mintha a trieszti vonal forgalma dübörögne az ablakon túl. Megtanultak váltót állítani, bejelentkezni, jegyeket kiadni. Neki nem volt nehéz sora, hiszen az apja is forgalmista volt. Körülötte lebzselt gyerekkorában, ha éppen nem halászott a szalatnaki vízfolyásban, vagy gombászott a liponyai hársasban.
 Gyorsan véget ért ez az időszak, tizenkilenc évesen már leszerelt frontkatona volt, harcolt a szerb és az olasz fronton a pécsi gyalogezred szürke bakájaként. Azért élte túl, mert a Miska vigyázott rá! Akkor találkoztak, amikor a szerb Vakuf melletti mezőn a szakaszukat elkezdte lőni egy repülőgép. Olyan alacsonyan jött, hogy látták a pilóta bőr sapkáját, zöld szemüvegét. Kelepelt a géppuska, csak feküdt dermedten, beszart. Valaki a zubbony gallérjánál megragadta, és berántotta egy kőrakás mögé, a Miska. Kilencen rondították össze magukat, az összes újonc. Valahogy rendbe szedelőzködtek, a gatyákat otthagyták szanaszét. Kaptak újat, de az árát levonták a zsoldból…
 „Nem ugrálsz, nem jár a szád, nem jelentkezel semmire, amikor lehet, pihensz, nem iszod a rumot, azt csinálod, amit én!” – ez volt a Miska tízparancsolata. Így csinálta, ezért nem ásták el valami poros útszélen, ezért nem lőtték szét a lábát, mint az egregyi Taller Jánosnak, ezért nem került a milánói katonai kórházba, mint a Vida Pista. Megúszta! A megéltek miatt tudta, micsoda érték az élet, és hogy a forgalmista tanfolyamnál csak egy jobb dolog lehet, a mennyország.
 Töttösre került először, jobb lett volna helyi állomás, de megtanulta „Nem ugrálsz, nem jár a szád”. A hajnali tehervonattal járt, inkább az utolsó kocsi figyelő fülkéjébe mászott be, a mozdonyban büdös volt és mocsok. A vonat az állomás előtti kanyarban annyira lelassított, hogy egyszerűen lelépett a sínpár melletti kőágyra.
 Minden reggel látta a kocsmáros feleségét, a macskákat cicogta össze, öntött nekik egy tálba tejet, és ott állt mellettük, amíg lefetyeltek, távol tartva a barna korcs kutyát. Az éjszakás már nagyon várta, sietett a szőlőbe, ott mindig van dolog, be volt keverve a gálic, permetezni kell. Nehogy ne legyen bor! „Nincs újság, és ne bassz el semmit”, ennyit beszélgettek. Beírt a naplóba, megszámolta a jegyeket és a pénzt. Egy áldott nap sem stimmelt! A váltója néha kivette egy liter bor árát, amit másnap visszarakott. Egy Salvus vizes palackban hordta az italt a kocsmából, az üvegnek a fogason lógó vasutas kabátban volt a helye. Lassan jövögettek a dombóvári piacra igyekvők és azok, akik a vasúti műhelyekben, vagy a fatelítőben dolgoztak. A kofák letakart kosarakban, kesze-kuszán szegezett, drótozott ládákban, ketrecekben, hátra vehető zsákokban vittek mindent az újkrumplitól az élő rántani való csirkéig. Ez akkor volt igazán érdekes, amikor visszafelé jöttek, a maradékot olcsón meg lehetett venni tőlük. „Húgyért, szarért”, szokta mondani az állomásfőnök, aki még a személyvonat előtt mindig megérkezett. Általában beült a papírjai közé, jelenléti ívvel bajlódott, mindenféle - általa teljesen feleslegesnek minősített - jelentéseket írt, délre már könyékig indigós volt.
 A személyvonatra érkezők közül a fiatalabb asszonyoknak ő adta ki a jegyeket, ez idő alatt alapos látleletet vett a melleikről. Volt baja a fehérnéppel elég, de legtöbb az otthonival. A felesége nagyságos asszonynak képzelte magát, és a Dárius király pénzét is képes lett volna elkölteni. Ágyba csalogatni ritkán lehetett, akkor is olyan volt, mintha isteni kegyet gyakorolna. Ezért a főnök nadrágszíja elég gyakran idegen helyeken oldódott kifelé. A futurás asszonnyal is volt valami kalandja, ami balul végződhetett, mert egy idő után a forgalmistát kezdte küldözgetni a madaraknak szánt napraforgóért, aminek beszerzését ennek előtte ki nem engedte volna az indigós kezéből. „Menj te, én nem állhatom az asszonyt, az még akkor is mérges lehet, amikor baszik”, utasította ifjú beosztottját, aki hamarosan megkedvelte ezt a feladatot. Az asszony nem volt mérges, de még nyáridőben is hordott bugyit, jelentősen megnehezítve ezzel a rövid, de igen heves találkozások első lépéseit. A főnöknek feltűnt, hogy milyen vidáman cipeli a Gyuri a nehéz kosarat, meg mintha a madarak is többet zabálnának.
 A következő héten a forgalmista már az otthoni állomáson lépett szolgálatba. Ez már egy igazi állomás volt, nem egy pályaszéli bódé, mint Töttös. Két pár sín, rakodó, emeletes épület. Fent lakott az állomásfőnök, alul iroda, váró, angol wc, előtte hársak, rózsalugas és ártézi kút, távolabb egy nagy óvóhely. Igaz, a falu jó két kilométer és az út sem első osztályú, de az állomási kilenc háznak van boltja, kocsmája. Ami a legfontosabb, az egyik ház az övék! Elég csendes volt a forgalom a háború után, a gyárak éveken keresztül a hadseregnek termeltek, a gazdaság most kezdett éledezni, az ország kisebb lett, a pesti kommunisták is sok bajt csináltak abban a négy hónapban. A katonavonatok még jöttek, mentek, irányították haza az orosz, szerb, olasz hadifoglyokat. Énekeltek, mutogattak, röhögték a legyőzötteket. A főnök igyekezett úgy intézni, hogy ezen az állomáson ne álljanak meg a fogolyvonatok, mert leszállnak és összeszarnak mindent.
 A mozdonyt túlharsogta az éneklés, amikor az olaszok jöttek. A marhavagonok nyitott ajtóiban ültek barnán, fiatalon és pocsolya részegen. Eddig nyiladék árkokat ástak az erdőben, több kilométer hosszú egyenes árkokat, agyagba, sziklába. Barakkokban laktak, amiket azonnal felgyújtottak, amikor meghallották az értük jövő vonat dohogását. Mentek haza, túlélték a háborút mégis! A nyitott ajtóban vagy hatan ültek, kigombolt ingben, félmeztelenül, bakancsos lábukat lógatva. Egyiknek-másiknak olyan furcsa, kamasni szerű lábszárvédője volt. Az ajtó közepe táján ülő alacsony, zömök katona felállt, a forgalmistának eszébe villant ”Még a végén kiesik ez a részeg digó”. Kiesett! A két vasutas rohanni kezdett feléje, a vészféket meghúzták, a szerelvény csikorogva fékezett. Úgy látszott nincs nagy baj, a részegeket megóvja az Istenke! Az olasz feltápászkodott, négykézláb szemlélődött, értetlenül, mellette húztak el a fékező vonat vagonjai, megbillent, túl közel került a kocsikhoz, egy lépcső halántékon csapta, azonnal meghalt. A vonatparancsnok megkerestette az egy pillanat alatt kijózanodó bakákkal a papírjait, dögcéduláját letépték. A forgalmista látott már ilyet, a Monte Grappán, amikor az olaszok fentről a fedezékükbe gurítottak egy vashordót, az a mellvéden átfordult és kiderült, hogy egy latrina köszönt be hozzájuk. Levették a szuronyokat és sötétedésig álltak a százötven liter híg szarban, aztán felosontak, és agyonverték mind a négyet. Akinek a Miska egy éles ásóval szinte szétvágta az arcát, annak lógott ki fektében hasonló cédula!
 Eugeniu Ribechini, Volterrában született, és a kárászi temetőben pihen majd a feltámadásig, mert ez van a legközelebb. A forgalmista lement a faluba keresni egy fogatost, aki a már magára hagyott olaszt – a vonat már elment, elvitte a többieket haza – elviszi a ravatalozóba. Szólt a papnak, a bírónak, hogy valakivel ásasson sírt, az asztalosnak, hogy tákoljon össze valami ládát koporsónak. Másnap eltemették, nyár volt, nem volt mire várni, mielőtt elkezd büdösödni. A Szalai kőműves talált a sírház mögött egy régi követ, a már alig olvasható sváb nevet kínnal-keservvel lecsiszolta és rávéste az olasz nevét. Valaki a sírra rakott egy jókora csokor margarétát.
 Imrőék állomási kocsmájában sokáig a katona halála volt a leggyakoribb beszédtéma. Nem csak az állomási kilenc ház lakója járt ide, megálltak a köblényi, szalatnaki svábok is egy pohár borra, aztán az állomási rakodó munkásai is mindennapos vendégek voltak. Ezek általában ittak, de a söntés mellett nyíló ajtajú szatócsboltban is veszegettek ezt-azt, dohányt, sósborszeszt a lábukra. Volt abban a falnyi, sokfiókos szekrényben ezer dolog. A család megélt a kocsmából, boltból. Az asszony, ha évente kétszer szépen felöltözött, francia csipke szegélyű ruhát hordott. Az ura pedig keményített fehér gallért. Igaz, minden pengőt, fillért megfogtak, kicsit vizezték a bort is. Ezzel vigyázni illett, a Blum ács egyszer kért egy pálinkát, akkor éppen seprőt tartottak, mert szerinte olyan vizes a bor, hogy kijózanodik tőle, az pedig szigorú dolog lenne.
 Havonta egyszer zenés mulatság is volt, a kocsmáros minden egyes alkalommal órákig alkudozott a falusi zenekar rangidősével, akiről azt is tudta, hogy nála nagyobb orvvadászt nem hord a föld a hátán. Minden esetben arra jutottak, hogy ez az utolsó, rohadjon le a kezük, ha még egyszer üzletet kötnek. A banda szépen muzsikált, ha megerőltették magukat, még egy-két sváb számot is tudtak. A kottát nem ismerték, az abból való muzsikálást úri furfangnak tartották.
 Fene tudja miért, egy alkalommal egyszerre aludtak el a petróleumlámpák, sötét lett a nagyteremben. Pillantásnyi csend után a cimbalmos hangja hallatszott „Na, most baszhatnátok meg a kottás muzsikusaitokat”, és játszottak tovább a sötétben, ahonnan időnként gyanús visítozás rontotta a zene áhítatát. Aztán az alkalomra felfogadott segéderő csinált valamit a fénnyel. A zenészeknek, így szólt az alku, bor is járt. Az ivó tulajdonosa, túltéve magát az üzletkötés okozta rossz érzéseken, a legjobb és vizezetlen borát vitte oda egy nagy, rózsaszín, virágos kancsóban. A muzsikások megkóstolták és megállapították, hogy „Jó hideg”. A kocsmáros agyán átszaladt egy-két keresetlen jelző anyjukat, lányaikat illetően, de szó nélkül hagyta faképnél a már szélesen vigyorgó hangászokat.
 A Gyuri, bár nem volt igazán kocsmába járó, minden ilyen muzsikáló esten ott volt. Egyébként minek járt volna az ivóba, volt otthon bora. Igaz, a hazai szőlőket elvitte a filoxera, vörös borból otellója volt, fehérből meg delavári. Az izabellát a szaga, a nohát meg az ereje miatt nem állhatta. Mikorra szomját oltotta volna, már tántorgó részeg lett tőle. Tántorogni nem szeretett, táncolni igen. Sokszoknyás, magyar bálok voltak az állomásiak, körtánccal, csárdással.
 Gyuri leginkább a Tormáék nagyobbik lányát táncoltatta, piros arcú, erős kezű, faros, melles teremtés volt. Apjáék marha- és lótartó, néhány sokholdas, szívós parasztok. Kitartásra nagy szükség volt ezeken a silány földeken, némelyikben még a döglött kutya sem akart elrohadni, olyan sovány volt. A lány is szeretett a vasutassal táncolni, a szünetekben szívesen ki is ment volna vele levegőzni, engedve az unszolásnak, ha nem félt volna az anyja villámló pofonjaitól, aki persze ott ült a padon, és látott mindent, illetve amit akart. A csárdásnál néha, egyre gyakrabban, össze-összeértek, ütődtek. A lány egyszer megjegyezte „Jó veled táncolni, de a pincekulcsot otthon hagyhattad volna”. Nagyon jól tudta, hogy nem a kulcs keményedett a felhajtós, barna nadrág zsebében, és abban is biztos volt, hogy most semmi esetre sem szabad kimenni szippantani a friss, hársillatú levegőből. A lányt legközelebb akkor látta, amikor a vonat indulása előtt egy perccel odaállított a pénztárablakhoz. Piros volt az arca, izzadt a cipekedéstől. Két nagy kosár margitázs szilvával készült a piacra. Ezt az apró, magvaváló, mézédes gyümölcsöt talán még Kleriék hugenotta ősei hozták be, sokan nagy becsben tartották, a piacon pedig, ha össze nem is verekedtek miatta, de mindig elkelt.
 – Az utolsó szent pillanatban kell ideérni? Már hallom a mozdonyt, és még a jegyeddel kell vacakolnom, gyere ezután előbb!
 – Már adhattad volna a bilétát, ha nem járna annyit a szád! – csípősködött a felvágott nyelvű fehérnép, de ezután korábban jött. Előbb öt, aztán tíz, később húsz perccel is. Eleinte az iroda ajtajában rihegtek, röhögtek, földön a kosarak, zsákok, mikor mi. Kisvártatva ezek a holmik magukra maradtak az ajtó előtt. Gyuri váltója fejcsóválva rakta sorba már harmadszor a határozmányos dossziét. Olyan, mintha leesne az asztalról, és utána sebbel-lobbal csak vissza lennének dobálva a papírok a tartóba. Meg is kérdezte a Gyurit, de az nem emlékezett semmire. Hacsak arra nem, hogy reggel a lány szándékosan lökte le a pakkot, ami gondosan félre volt téve, mert a nagy mozgolódástól már kétszer leesett. Aztán nevetve kiszaladt, gyorsan berántva az ajtót, mielőtt a forgalmista a fenekére csapna egy csattanósat. Így ment már jó ideje, a többi várakozó vigyorogva szemlélte az ajtó előtt árválkodó kosarakat, leginkább irigykedtek.
 Aztán egyszer kedden, a vonat előtt tíz perccel érkezett a szerdára ígért, az átereszeket ellenőrző hajtány. Szalatnakról szóltak át, hogy már el is indult. A lány az asztalra dőlt, jobb lába felhúzva, Gyuri mögötte állt a szolgálati szék vastag, bőr párnáján, az asztal lábát mégsem fűrészelhette le. A hajtány meg egyre közeledett. „Pedig én ennek a végire járok, még ha a kormányzó különvonata jön felzászlózva, akkor is”, gondolta a derék vasutas, és így is tett. A papírok szétszórva a földön hevertek. A hajtányról lekászálódó két ember, az egyik valami vasúti tisztféle, egy össze-vissza gombolt blúzban ácsorgó, kipirosodott arcú fehérnépet látott az iroda előtt, meg két kosár almát. A kivágódó ajtóban megjelent egy fiatal, sápadt forgalmista, csálén álló sapkával a fején. Bátaszékig tárgyalták, könnyesre röhögve magukat, hogy mi előzhette meg ezt az életképet!
 Az érintettek viszont nem röhögtek, mert a Gyuri a hajtány váratlan érkezése miatti megrázkódtatás hatására igencsak megfeledkezett valamiről. Már többször eszébe jutott, hogy így kellene tennie. Ha csak úgy megkérné a lányt, biztosan nem adnák hozzá. Gazdagok, még a cséplőgépben is van részük! Ellenben, ha történne valami megbocsájthatatlan, akkor még ők szorgalmaznák az ügyet. Vagy a lány hirtelenharagú, kétméteres apja egy cigányfejszével egyszerűen agyoncsapná. Ez a valószínűbb! Van kockázat, de mi van anélkül! Most a hajtány megoldotta ezt a kérdést.
 A lány természetesen az anyjával osztotta meg először a jónak is nevezhető hírt halkan, szinte suttogva, illendő távolságból. Az rögvest a kezébe nyomta a vizes vödröket, hogy menjen el a sörösi forráshoz, de két órán belül vissza ne jöjjön. Azután mélyet - szinte gyomorból - sóhajtva elindult megkeresni az urát. Az ember gyalog ment az állomásra, csizmában, zsebórásan. Azért ment így, hogy ne érjen oda olyan gyorsan, még agyoncsapná ezt a rühes baktert, akihez kénytelen lesz hozzáadni a lányát, pedig nem oda szánta. A lányhoz is lett volna egy-két úri szava, de a boga istennek nem akart hazaérni a vízzel. Az anyja sem értette, hol lehet. Mégiscsak kiszolgált frontkatona ez a csirkefogó, nyugdíjas állása van, aztán a jelek szerint élet is van benne, az anyja oltáron függő hétszentségit.
 A Vidát látta szöszmötölni a gazos szőlőjében, zöldhagymát húzkodott ki, kötögette csomóba, hogy a borbélynál a vasárnap reggeli borotválkozóknak eladja. Lekiabált a vén lator:
 – Ki van öltözve, mint egy járásbíró, hová húzza azt az óraláncot?
 – Semmi köze hozzá, de hová lehet itt menni, az állomásra!
 – Talán visz valamit a piacra? – kérdezte a Vida, akinek eszébe jutott a kaján szóbeszéd a vasutasról, meg ennek a konok parasztnak a lányáról.
 – Nem! – tömör válasz, elhallgatva a hozzá gondolt „kurva anyádat”. Ránézett a szőlőre, biztos volt benne, hogy egyik kezét a seggébe dugva is jobban rendben tartaná, mint ez az ingyenélő zenész-rabsic.
 Az állomáson rendben ment minden, nem csodálkoztak, amikor meglátták. A fiú éppen Bátaszéken volt. Behívták, a diófa alatti asztalnál leültették, kínálták, de nem fogadott el semmit. Megbeszélték a tennivalókat. Hazafelé bement a kocsmába, és megivott háromszor három deci fehérbort. A Gyuri még aznap délután bement a faluba, kirángatta a műhelyéből a háborús barátját, védelmezőjét, a Miskát. Leánykérőbe mentek.
 – Ez egy gazdag lány, elzavarnak bennünket!
 – Már minden el van rendezve! – mondta a vasutas, és elvigyorodott, eszébe jutott a hajtány. Méghozzá alaposan!
 A pap nem először hallott olyat, hogy vihargyorsan ki kell hirdetni a jegyeseket, az esketés tervezett időpontjában sem kellett éppen Rómába mennie, a főnökéhez. A zenészek is ráértek, a Vida még azt is kibökte „Hát ezért sietett az állomásra az öreg Torma”.
 A Füzi Gyula vőfélykedett, a Kispapp Teri néni volt a szakácsné. Rendben ment minden, a vacsoránál csak a papot kellett bíztatni, hogy egyen a tisztelendő úr, a többieknek nem kellett mondani, azoknak megvolt a magukhoz való esze. A férfiak jól berúgtak, amelyik nem annyira, az hazaérve összefeküdt holtfáradt asszonyával, kizárólag az új pár tiszteletére.
 Gáspáréknál kicsit más lett a világ, a fiatalok az első szobába költöztek. Új szagot lehetett érezni, a menyecske orgonás szappanjáét. Új hangokat lehetett hallani, nem csukódott jól a szoba ajtaja, áthallatszott egy kis sóhajtozás.
 – Most szegik be a gyerek fülit!
 – Bolond maga, vén bakter! - magában nevetett az asszony.
 – Elfordulhatnál, alig férek el.
 – Tudom, mit akar! – de nem mozdult.
 Az ember felkelt és becsukta az ablakot, mert ömlött be a hűvösség. A holdfényben jól látszott, hogy ez a „fülbeszegés” jó hatással volt rá is, visszaóvakodott az ágyhoz és látta, hogy az asszony átvackolódott ugyan, de hely az még kevesebb van mellette. Visszacsoszogott és becsukta az ajtót, nehogy most azok vihogjanak a sóhajtozáson. Dübörgött a vasút, születtek újabb gyerekek. Az állomásról, Gáspáréktól nem látszott, lépteinek zaja nem ért el addig a közelgő újabb háborúnak.

Mezei Attila

dekameron.jpg

Bepasizás 2.0

Két szőke nő ül egymás mellett a 28-as villamos Népszínház utcai végállomásán, és indulásra várva beszélgetnek. Egy jól karbantartott, rövid hajú, ezüstszőke ötvenes és egy hosszú hajú, aranyszőke, alig huszonéves. A fiatalabbik egy fiúval való megismerkedéséről mesél.
 – Ahogy megláttam az edzőteremben, teljesen rákattantam.
 – Az mit jelent?
 – Hogy nem bírtam nem nézni.
 – Szóval, szemeztél vele. Erre ő?
 – Észrevette, ami gáz volt, de csak néztem tovább.
 – És odament hozzád?
 – Dehogy! Amikor gépet cseréltünk, én otthagytam a vizes palackomat, ő meg utánam hozta.
 – Ez olyan, mint nagyanyáink zsebkendőleejtése – mormogja az idősebb, és belegyezően bólogat.
 – Milyen zsebkendő? – zökken ki a fiatalabb a történetből.
 – Semmi, mondd tovább!
 – Aztán rebegtettem, ahogy kell meg domborítottam, tudod.
 – Na, de erre már csak lépett!
 – Persze, odaadta a telóját, hogy írjam be a számomat – csacsogja büszkén, és bizonyítékul mutatja a fiú számát az ájfonján.
 – Te? Az övébe?
 – Igen, ez így szokás.
 – Aha. És utána?
 – Két nap múlva bejelölt a fészen. Nézd csak, milyen cuki pasi! – ragyog fel a szeme, és mutatja a srác profilképét.
 – Tényleg helyes. De csak két nap múlva? – húzza fel a szemöldökét az idősebb.
 – Ja. Tök gyorsan. De aztán rögtön a Twitteren is követni kezdett.
 – Követni? ¬– kapja fel a fejét az idősebbik kissé rémülten.
 – Tudod, amikor szimpik vagytok, követitek egymást.
 – Ja, értem! Bár én azt hittem, találkozunk, beszélgetünk.
 – Á, dehogy! De utána már szinte egy-két nap múlva a Tinderen is megjelölt.
 – Megjelölt?
 – Aha, tudod, ez hogy van! Így elhúzza jobbra ezt – tesz a mutatóujjával jobbra egy mozdulatot a képernyőn – és ez azt jelenti, hogy tetszem neki.
 – Elhúzza jobbra. És ha balra húzza?
 – Akkor te húzhatsz el, kisanyám, ezt jelenti! – vihog a lány a befogadottak önérzetével.
 – Elhúzni… Hát, ezt én már nem annyira ismerem – vallja be az idősebb cseppet sem búsan.
 – Miért? Ti hogy csináltátok régen? – ébred kíváncsiság a fiatalban, és még a mobilja nyomorgatásáról is megfeledkezve néz az idősebbre.
 – Hát azért nem volt az oly rég… – néz huncutul a fiatalabbra a rövid hajú nő, mintha latolgatna valamit. Pár másodperc múlva látszik a szemén, hogy döntésre jutott. – Megismerkedtem valakivel – hajol közelebb a lányhoz.
 – Juj, nem mondod! – lesz csupa izgalom a lány szeme, és a mobilt az ölébe ejti.
 – De mondom. A múltkor, amikor mentem hazafelé.
 – Juj, nem mondod! – ismétli hitetlenkedve a lány. – És hogy volt?
 – Korábban végeztem az irodában, szép langyos este volt, a madarak még csiripeltek, épp ment le a nap. Jókedvű voltam, és aznap szépnek éreztem magamat.
 – Na de a pasival mi volt, azt mondd! – türelmetlenkedik a lány, és bedobja a hátizsákjába a mobilt.
 – Most mondom. Szóval, ahogy kiléptem a közértből, és mentem a kis utcán a tojásaimat lóbálva, kivágódott előttem egy kocsiajtó, épp csak el tudtam ugrani…
 – És megbotlottál, és a csávó elkapott…
 – … és egy vigyorgó, jóképű harmincas karjaiba pottyantam – folytatja a nő tudomást sem véve a lány közbeszólásáról.
 – Juj, nem mondod! – kiáltja olyan hangosan a lány, hogy az utastársak odakapják a fejüket. – Olyan fiatal?!
 – Igen. Elnézést kért és udvariasan megkérdezte, eltörtek-e a tojásaim, mert ha igen, ő vesz nekem másikat. Mondtam, hogy az én tojásaim rendben vannak, és mélyen a szemébe néztem.
 – Juj, nem mondod! – mantrázza a lány elképedve. – Ez olyan izés!
 – Milyen? Múlt századi? Valódi? Na szóval, erre még jobban vigyorogva megkérdezte, hogy mi a szándékom velük, tán vacsorára vettem?
 – És erre te elmesélted neki, hogy a tyúkanyó omlettje a kedvenced? – kacag fel a lány csúfolódva, de a nő fel sem veszi a gúnyolódást.
 – Mondtam, hogy alapvetően igen, de szívesen megosztanám vele akár reggelire is.
 – Juj, nem mondod!
 – De mondom.
 – …
 – És megosztottuk.
 – Na de hogy?
 – Hát hogyhogy hogy?
 – Gondolom, beírtad a telójába a számodat, és reggel felhívtad?
 – Dehogy írtam! – kacag a nő.
 – Akkor még aznap este bejelölt a fészen, és cseteltél vele? Vagy fotót küldtél neki a rántottáról reggel a Twitteren? – értetlenkedik a lány.
 – Dehogy küldtem fotót, kisszívem, minek küldtem volna? Mással voltam én elfoglalva este is és reggel – mulat a nő a lányon. – És persze egész éjszaka – motyogja pironkodva a feltoluló emlékektől, de azt már csak maga elé.
 – Akkor hogyan? – kérdi a lány és látszik, tényleg nem érti, hogyan máshogy történhetett. – Aha! – kiált fel diadalmasan. – Rögtön a Tinderre ment rá, és megjelölt!
 – Hát mondhatom azt, ha így akarod, hogy megjelölt, bár nem úgy, ahogy gondolod, és többször is, és nem a Tinderen.
 – Hát hol? Szabad a gazda! – adja fel a lány a találgatást.
 – Hát például itt – húzza picit lejjebb szemérmesen a garbója nyakát a nő, egy elmaszatolódott lilás foltocskára mutatva. – Vagy például itt – lebbenti fel a térdig érő szoknyája szélét kissé elpirulva, de roppant büszkén.
 – Juj, nem mondod! – csap a térdére a lány, amikor leesik neki a tantusz.
 – De mondom és mutattam is.
 – De nagyi! Csak úgy fogtad magadat, és ismerkedés meg csetelés nélkül felmentél hozzá és… izé? – háborog álmélkodva a lány.
 – Igen. Csak úgy – veti fel a fejét a nő dacos öntudatosan. – Nekem kisszívem már a bé oldal forog, nem érek rá mindenféle kütyükkel bajlódni, meg virtuálisan bepasizni, én már csak a tutira megyek. Ja, és én most jobbra elhúzok az ajtó felé, ha tetszik, ha nem, mert leszállok a Teleki téri piacnál, na puszillak, kisszívem! Majd telefonálj, rendben hazaértél-e! – int mosolyogva búcsút a nő a tátott szájú lánynak, akinek már hosszú másodpercek óta kitartóan csörög a hátizsákjában a mobilja. Látszik rajta, hogy észre sem veszi, mert magában kicsit irigykedve a nagyira gondol, és a számára furcsa, életszagú jelenet játszódik le újra és újra a lelki szemei előtt.

Sári Edina

dekameron.jpg

Egy tál lencse

– Egyedül vagy?
 – Igen, már mind hazamentek.
 – A főnök is?
 – Igen, mondom, hogy mind. Mit akarsz?
 – Ketten vagyunk?
 – Ne mérgesíts már, mondom, hogy nincs itt senki!
 – Te Rózsi, mi lenne, ha megint összebújnánk, mint a régi szép időkbe’?
 – Ne vicceljél már Tóni, nem fogok itt ötvenévesen majomkodni veled a tűzhelyek mellett! – mondta egy fej hagymát dobva a nagylábosba.
 – Mért ne simogathatnánk meg egymást? Hozzak egy tányér osztrigát? Citrom nincs, csak lime maradt, de avval is jó. Vagy egy kis kaviárt? Tudod, ezek olyan afroizék. Ajzószerek.
 – Még lopnál is a munkahelyeden? Ha megtudja a séf, hogy szexre használjuk a féltett tengeri kincseit, megnyúzna, és holnap minket tálalna föl fő fogásként!
 – Nemá’, Rózsi! Ne kéressed már magad! Hozom a kaját, hozzá egy pohárka bort. Hátha hangulatba kerülsz, régen is beindultál, ha finomat ettél.
 – Meg még a lencsém is fő, nem hagyhatom itt! – húzódozott egyre lagymatagabban a pirospozsgás, bögyös-faros, jó ötvenes asszony.
 A termetes, kopaszodó, szintén ötvenpluszos férfi két lépéssel a halas hűtő előtt termett, szakszerűen kiválasztott fél tucat osztrigát, bőven meglocsolta a lime levével, öntött a Furmintból. Visszament, majd egyenként a nő szájába adva a falatokat, megitatva egy korty borral, megetette az egyre kevésbé ellenálló asszonyt.
 – Na látod, nem olyan nagy dolog ez – biztatta pár perccel később a cipzárjával ügyetlenkő férfi, de a sikertelensége láttán a nő a kezébe vette az irányítást. Látszott rajta, hogy a kaviár, az osztriga, vagy más, de megtette a hatását. A férfi már éppen a lényegre tért, de a nő felszisszent.
 – Ne olyan hevesen, ez fáj!
 – Ne vicceljél, mi fájna ezen, nem vagy te szűzleány! Meggondoltad magad? – lihegte a férfi.
 – Dehogy, csak fáj, amikor közeledsz!
 – Hát nem távolodhatok, attól nem lesz jó egyikünknek se! – próbált humorizálni a fizetőpincér.
 – Várjál, kellene valami, amitől jobban csúszik – dadogta szemét lehunyva, szégyellősen az asszony.
 – Mi az isten? Ja, vagy úgy! Na várjál, majd Tóni megoldja! – vigyorgott megnyugodva a férfi, hogy az asszony nem gondolta meg a dolgot, csak valami síkosító szer kellene a boldogságához. Elrohant a tejes hűtőhöz, kivett egy jódarab ír vajat, ellenőrizve, hogy a sózatlant választotta-e. Visszarohant Rózsihoz, aki majdnem legurult az asztalról a nevetéstől, amikor meglátta, mi van Tóni kezében. Gyorsan leágyazott a padlóra, és most onnan vihogott fel a férfira, kamaszlány módjára.
 – Ne röhögcséljél, az isten áldjon meg, hanem kenegessél, én se vagyok ám annyira állhatatos, mint régen! – röhögött nagyot saját viccén a férfi. A nő lelkesen kenegetett, és végre létrejött az áhított légyott.
 A bódult hangulatból egyre erősödő szag riasztotta fel a konyhapadlón turbékoló párt.
 – Atyaisten, leégett a holnapi lencsém! Addig kenegettünk itten, amíg tönkrement! – visította az asszony, majd talpra ugrott, és a ruháját helyére rángatva a hatalmas füstgomolyagot lövellő fazékhoz szaladt. Lekapta a tűzről, és tanácstalan arccal vakarászta a lekozmált ételt.
 – Nem maradt benne semmi menthető, a lábas alja is elégett félig – kesergett. – A séf le fogja vonni a fizetésemből – bánkódott az asszony.
 – Elfelezzük a levonást, Rózsi! – vigasztalta Grál lovagként őt Tóni, miközben kereszthuzatot csinált. – Meg ha összevetjük, volt egy adag kaviár, fél tucat osztriga, egy lime leve, két pohár Furmint, meg tíz deka ír vaj. Bio. Itteni árakon számolva bőven fedezi a levonást – mondta praktikusan. – Mert például, ha meg kellett volna téged ezekre hívnom, akkor nem jöttem volna ki ennyiből.
 Alig tudott elugrani az asszony feléje hajított magas szárú, fűzős cipője elől.
 – Most mit izélsz? Nincs igazam?
 – De. Persze, hogy igazad van – enyhült meg az asszony. – És a randink sem ment füstbe, csak a fazék! – bólogatott elégedetten, és újabb adag lencsét vett elő, amit nagy egyetértésben, otthonosan kuncogva kezdtek válogatni, mint a galambok.

Sári Edina

dekameron.jpg

Kukucs

– Jó reggelt, Bébi – mosolygok, majd gyengéd csókot nyomok érzéki, lazán előre bukó ajkaidra.
 Tudod, a reggeleket szeretem veled a legjobban. Annyira imádom, amikor halkan szuszogsz mellettem, arcodat felém fordítva, szemed még csukva. Én csak nézlek, és gyönyörködöm benned. Ilyenkor nagyon szeretlek puszilgatni, általában hamarabb ébredek fel, mint te, s ezt ki is használom. Rajongva nézlek, és puszilgatlak szüntelen. Nem tudok betelni veled. Próbállak nem felébreszteni, de tudom, már ébren vagy te is, csak nincs még kedved felkelni, és élvezed, ahogy körberajongalak téged. De nem bánom. Eleinte próbáltam nagyon halk lenni, és nem érni hozzád, nehogy felébresszelek. Emlékszel, amikor egyszer rám szóltál, hogy miért mentem el dolgozni anélkül, hogy beköszöntem volna hozzád? Azóta minden reggel visszamentem indulás előtt még egy búcsú puszira.
 Istenem, milyen csodás reggelente melletted ébrednem. El sem hiszem, hogy ez végre megadatott nekem, hogy ilyen szerencsés és boldog ember lehetek, végre. Vége annak a sokévnyi magánynak, kínlódásnak és gyötrelemnek. Végre megtaláltalak. Mert én nem érem ám be akármivel vagy akárkivel. Nekem a legjobb kell. Nagyon sokat vártam rád, de megérte. Előtted minden olyan kopott volt és szürke. Semminek nem láttam értelmét, és semmihez nem volt kedvem. De most valahogy minden más, hirtelen megjelentek különféle színek, piros, kék, sárga, zöld. Már nem minden csak szürke és fekete. Nem minden borongós, nem vagyok már olyan kedvetlen és goromba másokkal. Valahogy napról napra változom melletted. És jó irányban. Megmutattad, hogy milyen az, amikor az ember szíve megtelik szeretettel, tudod?
 Még nyomok egy utolsó csókot az arcodra, majd elindulok dolgozni. Fájó szívvel hagylak otthon. Nem is akarod, hogy elmenjek, ami természeten jól is esik, de meg is nehezíti a dolgomat az elindulásnál. Persze egész nap a fejemben jársz, alig tudok koncentrálni bármi másra napközben, mint rád. A munkának nem tett jót, hogy összejöttünk, de kit érdekel? Csak azt várom, hogy este legyen végre, és újra a karjaimban tarthassalak. Meg is jegyzik az irodában, hogy milyen jó a kedvem mostanság, de jó így látni valakit. Somolygok. Ha ti is ilyen szerelmesek lennétek, és ilyen jót szexeltetek volna este, ugyanilyen könnyedek és boldogok lennétek.
 Aztán elkalandoznak a gondolataim; szex. Lehunyom a szemem, és látom magam előtt mezítelen testedet. Látom a testeden lévő tetoválásokat és testékszereket. Szexinek tartom őket. Szexi vagy velük. Megcsókolom ajkaidat, lazán, nedves ajkakkal, először az alsó ajkadat, majd a felsőt. Szeretem kicsit beszívni őket, és megharapdálni. Izgatóak a csókjaid, finom a szád. Megalapozza a hangulatot, hamar felizgatsz vele. Gondolataim lassan visszatérnek a munkaállomásomhoz, valaki jön hozzám megbeszélésre, meg csörög a telefon.
 Mikor hazaérek, te még nem vagy itthon, de már sötét van kint, és én várok rád. Órákkal később betoppansz egy hosszú nap után, engem hol a kádban találsz, hol az ágyban.
 – Szia, Bébi.
 – Szia! – csókolsz meg finoman.
 – Nem is hallottam, hogy bejöttél az ajtón, te kis surranógép!
 De te nem is szólsz, csak mosolyogsz. Fáradt vagy. Jó csak így feküdni melletted. Veled azt szeretem, hogy mindenhogy jó együtt lenni. Nem kell állandóan beszélni vagy szórakoztatni téged, el tudok lazulni melletted, ha van kedvünk beszélünk, ha nincs, akkor meg nem. És ez így pont jó. Veled semmi nem kellemetlen vagy ciki, minden magától történik, van egy nagyon jó áramlása a kapcsolatunknak, és igazán megélhetem magam melletted.
 Átfordulok az ágyban az oldalamra, és rád fekszem, átölellek és beléd fúrom az orromat. Nagyot szimatolok beléd, állandóan szagolgatlak, olyan jó illatod van, és annyira puha vagy. Szeretek belebújni a nyakadba is, melegségérzést ad. Az otthon illata. A biztonságé. A szereteté. Ölelésem egyre szorosabb, elkezdem csókolgatni nemcsak az ajkadat, de a nyakadat is, közben simogatom a testedet a kezemmel. Mindketten tudjuk, hová vezet ez. A ruha nem sokáig marad rajtunk, és már szeretkezünk is. Tested a testemnek feszül, te zihálsz, én duglak. Áldozunk a szerelem oltárán. Benned minden értelmet nyer, minden kitisztul, sosem voltam ennyire tisztában magammal és az élettel, sosem voltam ennyire bátor és ennyire önmagam. Jobb emberré teszel, az életet pedig elviselhetőbbé. Köszönöm ezt neked.
 A végén, mikor már mindketten elfáradtunk, az oldaladra fordulsz, én pedig átölellek, testünk egymásnak simul, átkarollak, a jobb kezemet pedig a melledre teszem, így szenderülünk álomba.

Lassan beszűrődik a fény a redőnyön át, magamhoz térek, reggel van.
 – Kukk, jó reggelt, Bébi – nyakadba bújok, megszagollak. – Jól aludtál, kicsim? – kérdezlek.
 Hümmögéssel jelzed, hogy igen, én meg látom, hogy még nem akarsz felkelni, szóval kiszökkenek az ágyból, és elkezdek ténykedni, pakolászok, csinálok kaját. Vicces, amikor reggelente összeszedem a lakás különféle pontjairól a szétdobált ruháinkat. A fehérneműink rendszerint az ágy körül vannak, ahogyan este letéptük őket egymásról. Mire kimászol az ágyból, már csinálom neked a reggelit.
 – Palacsinta jó lesz?
 – Ühüm.
 Annyi palacsintát csináltam egyszerre, hogy egy egész hadseregnek elég lenne, napokig azt esszük, de még mindig nem érünk a végére. Te meg ígértél nekem egy fura, saját recept alapján készülő levest, amiben aztán minden van, ami szerintem nem való össze. Kicsit félek is tőle, de úgy vagyok vele, hogy hagylak kibontakozni. Három nap alatt össze is áll, egy igazi konyhatündérem van. Kicsit reméltem, hogy a párom majd jobban tud és szeret főzni, mint én, de sebaj. Sok más dologban vagy jobb nálam. Lássuk csak: fiatalabb, szebb, puhább, illatosabb, humorosabb, jobban vág az eszed nálam, és még sorolhatnám. Szóval, majd én főzök, vagy rendelünk. Szeretem a hétvégéket, különösen, hogy itthon tölthetem veled, és nem kell mennünk sehová. Ritka pillanatok egyike. Ráérünk egész nap dögleni a kanapén, filmet nézni és enni.
 Este hamar megunod a filmnézést, s egyik pillanatról a másikra összecsukod a laptopot, félre teszed, és az ölembe ülsz. Mind a ketten tudjuk, mi következik. Egy pillanaton belül letépem rólad a pólót, és megkezdődik az esti rituálénk. Te az enyém leszel, én pedig a tiéd.

Képszakadás, csörög az ébresztő a telefonomon. Kezdődik a hét, szokásos puszi-fürdőszoba-öltözés-pakolás-puszi-rohanás. Mire este hazaérek, már nem leszel otthon, tudom, hogy elutazol egy időre, és bizonytalan ideig nem látlak majd. Mindig megőrjít, amikor külön vagyunk, nélküled úgy érzem, hiányzik belőlem egy darabka. Valami nem jó, nem kerek. Én húzom az igát minden nap, te meg valahol messze vagy, és megint csak telefonon tudunk beszélni egymással, vagy írásban. Segít, amikor küldesz képet esténként, vagy akár egy rövid hangüzenetet a nap végén. Tudom, hogy te nem igényled ezeket, de én igen. Nekem kell, hogy lássam az arcod, és halljam a hangod. Minden nap, igényem van rá.
 A napok olyan egyformává és monotonná válnak, elvonási tüneteim vannak az egyedüllét alatt, minden percben csak veled lennék. Aztán idővel neked kényelmessé válik ez a külön-lét, te nem akarsz engem minden nap látni, vagy minden nap beszélni velem, én nem vagyok a te lételemed. Hiányolod a szabadságot, bár én mindig engedtelek mindenhová, és semmit nem tiltottam meg neked. De neked ez akkor is kezd terhessé válni. Neked olyan férfi-lelked van. Ha megkapod azt, amire vágytál, már nem is kell többé, unalmas lesz, terhes lesz, eldobhatóvá válik. Az igényeid kielégítése neked az első. Neked az emberek csak az igényeid kielégítését segítő valamik. Persze hamar megérzem, hogy már nem úgy beszélsz velem, mint régen, alig írsz vissza, egy-egy szót több óra elteltével. Kérdezem, mi a baj, de azt mondod, minden rendben. Dehogy van rendben, semmi nincs rendben. Két nap elteltével felhívsz, és szakítasz velem, nem kellek már neked, eldobsz, mint egy használt papírzsebkendőt. Azt mondod, neked ez így már nem jó, nem akarsz már velem lenni. Én pedig értetlenül hallgatom szavaidat, hagyom, hogy elmondj mindent, amit szeretnél, hagyom, hogy a fejemhez vághass mindent, ami benned van. Nem szakítalak félbe. Hirtelen átfut rajtam valami végtelen szomorú és fájdalmas érzés, lever a víz, mintha villám csapott volna belém. Te már napok óta tudtad, hogy ez fog történni, de én nem is sejtettem, teljesen váratlanul ért, és lesokkolt. Mindennek vége. Túl hamar éltem bele magam, hogy most végre minden a helyére került, és minden szép meg jó. A nagy francokat, bármit tervezgetsz, bármit gondolsz az életben, egy pillanat alatt minden semmivé válhat, és kihúzhatják a talajt a lábad alól. Csúnya volt az, ahogy kidobtál, végtelen dühöt és szomorúságot éreztem, és nem tudtam mit kezdeni ezekkel a heves érzésekkel. Persze eleinte még a szívem is rettenetesen sajgott, a szívem hevesen vert érted, kicsim. De már nem teszi.
 Éjszakánként álomba sírtam magam, alvás előtt a képeidet nézegettem a telefonomon, és azokat a zenéket hallgattam, amiket tudom, hogy szeretsz, vagy nekem mutattál. Mára minden rád emlékeztet, akárhová megyek vagy nézek. Itthon sincs nyugtom. Reggel oldalra fordulok az ágyban, és a tekintetemmel keresem az arcod, de már nincs ott. Kimegyek a nappaliba, és a székre nézve látom magam előtt, ahogyan felhúzott lábakkal majszolod a palacsintát, amit neked sütöttem, de már csak képzelgek. Lehunyom a szemem, és hallom, ahogy meztelenül kimászol a kádból, és végig sétálsz a nappalin át a kanapéig. Néha elsírtom magam ilyenkor, néha pedig elmosolyodok. Van, hogy a kettőt egyszerre. Próbálok megszabadulni mindentől, ami rád emlékeztet, de még hónapok múltán sem megy. Valahogy mindig belemászol az elmémbe, és lejátszod előttem közös életünk kisfilmjét. Ezer meg egy dologgal próbálom lekötni magam és a figyelmemet, de ezek csak gyenge próbálkozások.
 Tudod, mióta elhagytál, megint az a régi, unalmas, boldogtalan ember lettem, aki voltam, mielőtt megismertelek. Ugyanazok a gondjaim, a félelmeim, a berögzült mintáim. Mióta elhagytál, gyakran bántom magam. Szavakkal és tettekkel egyaránt. Így igyekszik felejteni a testem, feldolgozni azt a fájdalmat, amit okoztál nekem. Azt mondtad, hogy te nem szereted magad, és egyedül akarsz lenni. És most jobban érzed magad, hogy engem így elhagytál? Most jobb? Most jobban szereted magad? Mert ha igen, akkor jó döntés volt. Mindkettőnk számára. Sok időbe telt, mire kiöltem magamból az irántad érzett haragot és megvetést, sok könnycsepp árán, kicsim. De most már el tudlak engedni, menj utadra, és vissza se nézz, én sem fogok. Remélem, megtalálod azt, amit keresel, és mind a ketten megtaláljuk a saját boldogságunkat, még ha nem is együtt folytatjuk megkezdett utunkat.
 – Ég veled, Bébi.

 Kiss Éva

 dekameron.jpg

Csönd

Hatalmas volt a vihar. Az eső, mintha dézsából öntötték volna, kopogott a tetőn, az ablakokon. A szél süvítése minden apró résen behatolt, mint egy szűnni nem akaró sikoly. Valamit fel is borított kint, vagy talán egy ágat csavart ki. Villámok világították be a házat, az ég tombolt. A tavon esőcseppek milliói járták táncukat. A kis gátőrházból lámpafény szűrődött ki. Csak egy alakot lehetett látni, egy helyben ülve. Nem csinált az semmit, csak ült, és nézett órák hosszat, mint egy szobor. A vihar gyorsan jött, hát hamar el is ment.
 Most csönd van, pihen a dombos táj. Minden ázott és vizes, esőszag terjeng. A nagy fa alatt néhány ág hever, egy kerti szék is felborult. A tóban újra nyugodtság van. Az égen még három gomolyfelhő úszik, ezek elmennek, és újra kisüt a nap a kis halastónál. Csönd. A gátőrházba beköltözött a nyugalom. Tegnap óta egy neszt se hallani. Már nem hangos a házikó sem veszekedéstől, sem boldogságtól. Gyertyaillatot nem érezni, csakúgy mint a finom, frissen sült vacsoráét sem. Mintha az élet megszűnt volna.
 Egy férfi hajol ki az ablakon, és körülnéz. Tekintetével végigfut az udvaron, a gáton. A vízállást nem is ellenőrzi. Valakit vár. Azóta várja valójában, mióta elment. Még egyszer körülnéz, majd visszadugja fejét a házba.
 Nem sokkal ezután már hallja is a biciklifék hangját. Tudta, hogy eljön. Talán most kanyarodik le az útról. Biztos lassan jön, megfontoltan, jól átgondolva mindent, hiszen legszívesebben ezt a beszélgetést senki sem ejtené meg. Képzeletben követi útját, hol tarthat éppen. Már a jegenyesor mentén haladhat, mindjárt ideér. Az út nagyon sáros lehet, sok eső esett. A férfi behajtja az ablakot, de nem csukja be. Elhúzza a függönyt, és mögüle figyel. Már látja is az ismerős női kerékpárt, és a hatalmas csíkot, amit maga után húz a sárban. Majdhogynem el is süllyed. Mennyivel jobb lenne neki, ha már tudna vezetni, de ez most lényegtelen.
 A fiatalasszony leszáll a biciklijéről, és a kocsi mellett áll meg. A lágy szellő finoman lobogtatja nedves szoknyáját, amely a csomagtartónak csapódik. Elázott. Körülnéz, megigazítja ruháját, hajából kicsavarja a vizet. Csinos még így is, mint mindig. A milflőrmintás blúz szépen simul a testére. Szandál van rajta. Biztos út közben érte a vihar, nem számított rá. Mozdulatai nagyon óvatosak, nem kapkod el semmit. Hosszasan néz a házra, keresi a férfit. Végül bizonytalanul a nevét kiáltja. Csönd. Vár egy kicsit, majd még egyszer kiált. Semmi. Utoljára, hangosabban. A napfény megcsillan amalgámtömésén. A férfi szinte érzi a higany fémes ízét, pont úgy, mint akkor ott.
 A nő nézi a házat, majd egy ponton állapodik meg a szeme. Már tudja, hogy ott áll az ablakban. Nem látja, csak tudja. Most mit kéne tennie? Bizonytalan. Ebben a pillanatban minden tett következménye kiszámíthatatlan. Talán fél is.
 Még egy ideig bizonytalanul ácsorog, majd elindul. Komótosan tolja biciklijét a sárban. Újabb kerékpárnyomok jelennek meg az eddigiek mellett. Még egyszer utoljára visszanéz. A férfi az ablakban áll, már látni lehet. Egymásra néznek, tekintetük találkozik. A nő mégis továbbmegy. Nem néz többet hátra. Hallja a lassan becsukódó ablak nyikorgó hangját. Nem néz vissza, soha többé. Csönd.
 Már hazafele tart gondolataiba mélyedve. Mekkora bolond volt, hogy elment. Nem tudja csak úgy elengedni. Holnap visszajön. Kell még egy kis idő a férfinak, úgy gondolja. Most is csak saját magát biztatja. Az éjszaka majd mindent megold: új nap, új lehetőségek.
 A nő tettét rég megbánta, már a kezdeteknél, de nem tudott kimászni az örvényből. Csak sodródott az árral. Tudta, hogy ez meg fog történni, csak azt nem, hogy ilyen hamar. Minden titok, minden csalfaság kiderül.
Reggel ugyan későn, de reménnyel telve kel fel. Elaludt, az idő már majdnem dél fele jár. Lassan elkészül, rendbe szedi magát. Rettentően izgul, érzi, hogy egész életét meghatározó beszélgetés fog következni.
 De azt nem tudhatja, hogy előző nap utoljára látta a férfit. Előző nap, mikor tekintetük találkozott, nem tudta, hogy nem is értette igazán, mi jár a férfi fejében. Félreértette. Félreértett mindent. Nem ismerték egymást igazán. A vihar túl hamar jött, hát hamar el is kellett mennie. Csönd.
 De mindezek előtt még bekapcsolja a tévét, friss hír. A net is csak erről szól. Mekkora tragédia: új gátőr kerestetik.

Kuller Kitti

dekameron.jpg

Egy ifjú orvos pajzán feljegyzései

A főváros egyik belgyógyászati osztályán dolgoztam, mint segédorvos. Törekedtem arra, hogy a főorvos, az orvos kollegáim, a betegek, a hozzátartozók, elsősorban saját magam elégedett legyek a ténykedésemmel. A kórházi osztályon a reggeli órák különösen sok feladatot rónak az orvosra, nővérekre. Ugyanis tíz órakor kezdődik a főorvosi vizit, amikorra mindent rendbe kell tenni: az újonnan érkezett beteget kikérdezni, a kórelőzményt pontosan leírni kézzel (még nem volt számítógép), átnézni a régi leleteket, zárójelentéseket. Rohangálni a kislaborba, ahol magunk vizsgáltuk a vizeletet, vérképet, hiányzó adatoknak utánanézni, vizitelni a ránk bízott kórteremben, egy-egy bíztató, bátorító mosolyt küldeni az aggodalmaskodó betegnek.
 Eszembe jut, hogy mennyit változott a múlt század 60-as évei óta az orvoslás: nem volt ultrahang, nem voltak modern képalkotó eljárások (CT, MRI), nem volt automata vérnyomásmérő készülék, betegágynál mérhető vércukor-meghatározó készülék stb. Segédeszközünk volt a fonendoszkóp és a reflex-kalapács. Hagyatkozhattunk az alapos kórelőzmény kikérdezésére, a beteg elbeszélésére, a megfigyelésünkre, a megérzésünkre, tapasztalatunkra, a kopogtatásra, hallgatózásra, tapintásra és arra, ami a két fülünk között van. Szorosabb volt a személyes bizalmi kapcsolat a beteg és az orvos között. Ha telefonon érdeklődtek egy hozzátartozó hogyléte felől, akkor a folyosón függő vezetékes telefonhoz kellett mennünk, nem lévén még mobiltelefon, okos telefon.
 Miközben sietve rohantam egy röntgenképért egy másik emeletre, odalépett hozzám egy fiatalember, aki eddig egy ablakmélyedésben szerényen meghúzódott, és restelkedő mosollyal egy papírba csavart üveget nyújtott felém. Valahonnét ismertem az illetőt, akinek horgas orra volt, és túlméretezettek voltak az elülső felső metszőfogai.
 – Kérem, vizsgálja meg ezt a vizeletet! A feleségem otthon fekszik, magas láza van. Ez az ő vizelete.
 Teljesen felháborított ez az inpertinencia. Pont most, és miért éppen engem szemelt ki ez a pasas? Ki ez? (Ezt a pofát én már láttam.) Nem volt idő vitába bocsátkozni, kérdéseket feltenni. Indult a vizit, és nekem is csatlakozni kellett a slepphez. Kijöttünk az első kórteremből, az illető még mindig ott volt szánalmas üvegével együtt. Megpróbált lekapcsolni a vizitről, és rimánkodásba fogott. Valóban kihagytam a vizitből a következő kórtermet. Ezalatt elmondta, hogy az ő mamája az egyetemen dolgozik, mint szakszervezeti segédtitkár, és az ő ötlete volt, hogy ezen az osztályon keressen egy orvost, aki kezelné a menyét. Akkoriban az a hír járta, hogy ez az osztály az ország egyik legjobb belgyógyászati osztálya.
 Megszántam a szerencsétlen férjet, akiről kiderült, hogy színész, és azért volt számomra oly ismerős. A tv-ben már láttam. Magamhoz vettem a küldeményt, és loholtam vele a kislaborba. Akkoriban magunknak kellett a vizeletet vizsgálni. Gyorsan széttöltöttem kémcsövekben, belelöttyintettem a megfelelő reagenseket, és megállapítottam, hogy sem fehérje, sem genny, sem bilirubin nincs a vizeletben. Loholtam vissza az emberemhez, és közöltem az örömhírt, hogy negatív a vizelet.
 – Akkor nem tudom, mi baja lehet a nejemnek – mondta, és színészi tehetségét latba véve tragikus arcot vágott. Belekapaszkodott a köpenyembe, és könyörgő hangon kérte, hogy munkám befejezése után menjek el hozzájuk megvizsgálni a feleségét. Nem volt szokásom, hogy kijárjak betegekhez. Ezt csak igen kivételes esetekben tettem meg: rokon, barát, stb. kedvéért. De ezúttal nem tudtam ennek a pofának nemet mondani, már csak azért sem, mert nem volt rá idő. A nagyvizit során az én kórtermem következett. Zsebembe dugta a névjegykártyáját a címmel. Abszolút nem lelkesedtem az ügyért, melyet ezek után felvállaltam minden lehetséges következményével.
 Kissé fáradtan, morcosan beültem a Trabantomba, beindítottam a motort, mely a jól ismert aritmiával felzúgott, és ocsmány levegőszennyeződést okozott. Megkerestem a házat, azon belül a lakást, és csöngettem. Néhány pillanat múlva női papucskopogást hallottam. A léptek határozottságot árultak el. Kinyílt az ajtó, és egy gyönyörű, hosszú barnahajú, barnaszemű, elbűvölő nő állt velem szemben pongyolában, mely alatt hosszú hálóing volt. Kissé zavartan bemutatkoztam. Ő is így tett, és közölte, hogy már várt, tudta, hogy jövök. Egyáltalán nem keltette súlyos beteg benyomását, sőt mintha egy csöppet mulattatta volna, hogy egy orvost neglizsében fogadhat. Bevezetett az egyik szobába, de közben keresztülmentünk egy másik szobán, ahol állványon félig kész olajfestményt láttam, és a fal mellé támasztva néhány be nem keretezett képet. Ez a helyiség kétségtelenül műterem volt. Jellegzetes olajfesték és terpentin szaga uralta a levegőt.
 – Itt szoktam festeni – mondta.
 – Netán festő? – kérdeztem esetlenül.
 – Igen, művész vagyok, Derkovits-díjas.
 Éreztem, hogy tanúbizonyságát kellene adnom annak, hogy némi tájékozottságom van a képzőművészetben.
 – Szeretné megnézni a képeimet?
 Helyeseltem a jó ötletnek. Mutatott egy csendéletet, melyen almák is voltak.
 – Ezek hasonlítanak Cézanne almáihoz.
 – Óh, ha megnézi Cézanne almáit, akkor láthatja, hogy úgy vannak azok az asztalon, hogy attól kell tartani, hogy valamelyik legurul róla. Itt nincs miért aggódni, egyik alma sem fog leesni.
 Felfogtam, hogy nagyon öntudatos művésszel állok szemben. Elismeréssel adóztam a képekkel kapcsolatban, melyek valóban tetszettek.
 Ezek után úgy gondoltam, hogy rátérhetünk jövetelem valódi céljára, és a betegségéről kezdtem érdeklődni. Kiderült, hogy semmi komoly baj nincs, tegnap valóban lázas volt, és ágyban maradt, de mára már sokkal jobban érzi magát, de még ágyban maradt. Indítványoztam, hogy megvizsgálom, ha már idejöttem. Piszkálta a csőrömet, hogy miért rángattak ide láthatóan indokolatlanul. Nyugodtan be is jöhetett volna a munkahelyemre, vagy az illetékes orvoshoz.
 – A férjem fogja a lányomat hazahozni az oviból.
 Ekkor realizáltam, hogy gyermekjátékok is vannak a szobában, meg egy gyermekágy és A/4-es papírok gyerekrajzokkal.
 Villámgyorsan bebújt az ágyba, felhúzta a hosszú hálóinget a nyakába, és felült. Elkezdtem a hátát kopogtatni, hallgatóztam, finoman megütögettem a vesetájékot, majd hátára feküdt, meghallgattam a szívét. Láttam, hogy ajkát kicsit előre biggyesztette. Amikor kértem, sóhajtott. Belenéztem a torkába, a szemébe. Ennek a szemnek elbűvölő kisugárzása volt. Éreztem, hogy a tenyerem átnedvesedik. Majd következett a has tapintása. Az ágy mellett egy széken ültem, ahogy a has tapintását helyes végezni. Gondosan betapintottam a bal, majd a jobb bordaív alá. Egyszer csak észrevettem, hogy kuncog a „beteg”. Gondoltam, mint ezt sok betegnél tapasztalhattam már, hogy csiklandós. Javasoltam, hogy tegye az ő kezét az enyémre. Ez régi, jól bevált fogás, mellyel ki lehet küszöbölni a csiklandozás kellemetlenségét.
 Azután úgy tűnt, mintha ő nemcsak a kezemet vette kézbe, hanem az események további irányítását is. Én meg gyarló férfi lévén, hagytam magam. Olyan cél felé vezette a kezemet, melyről álmodni sem mertem volna. Erkölcsi tartásom megingott, Apollónak tett Hippokratészi esküm elhalványult. Tehát az ujjaimat oly módon irányította, amely már egyáltalán nem a belgyógyász kompetenciájába tartozott. Be kell vallanom, nem volt ellenemre a játék. Észleltem, hogy légzése a páciensemnek mélyebbé és szaporábbá vált, noha most nem szólítottam fel sóhajtásra.
 – Nem bújsz ide mellém? – suttogta.
 Ekkor már elveszítettem minden józan megfontolást, mely a gondolatot halványra betegíti, és kapkodva ledobáltam a ruhámat, és átadtam magam a sors kegyeinek.
 Az élmény elemi hatású volt, kizökkentett a hétköznapi kerékvágásomból. Otthon mit sem vettek észre rajtam. Éjjel nem tudtam aludni, és gondolatok tömkelege árasztott el. Ki ez a tünemény? Lesz-e folytatás? Mi lesz, ha kiderül? Hogy tarthatnám meg? Alig ismerem, szeretném jobban, sokkal jobban megismerni. Azt gondoltam, hogy ha csak ennyi volt, akkor is olyan elementáris élménnyel ajándékozott meg, hogy felejteni nem fogom, nem is lehet. Szép emlékeim között fogom tárolni, vezető helyen.
 Vártam a másnapot. Végeztem a dolgomat a kórházban, igyekeztem helytállni, de a gondolatom akörül forgott, vajon hogyan valósulhat meg egy újabb találkozás. Végül is a déli órákban az őrzött névjegykártyát előszedtem, és suttyomban felhívtam telefonon.
 – Már vártam, hogy felhív – mondta. – Azt hittem, nem is érdekli betegének hogyléte.
 – Reméltem, hogy túl van az életveszélyen! – feleltem incselkedve.
 Természetesen ismét meglátogattam. Ekkor már rendesen fel volt öltözve, és elkezdett magáról beszélni. Megtudtam, hogy a Képző- és Iparművészeti Középiskolát végezte, majd az Iparművészeti Főiskolára járt. Elmondta, hogy mennyire elfoglalt, mert azon kívül, hogy fest, a házimunkákat is neki kell elvégezni. Férje keveset van otthon, mert reggel elviszi a gyereket oviba, majd próbál a színházban, meg beszédtanár foglalkozik vele, tanul táncolni, délután hazahozza a gyereket az oviból, este előadása van a színházban. Igazságtalannak tartotta, hogy egy színész sokkal népszerűbb, ismertebb, mint egy festőművész, noha a reproduktív művészetnél előrébb való a produktív művészet.
 Ezután következett az önmarcangolás, az álmatlan éjszakák, legyen-e folytatás, zárjam-e az egész gyönyörű kalandot, mondjak le erről a váratlan ajándékról, vagy győzzön a józan ész, a meggondolás, mely a tettet halványra betegíti? Legyek erkölcsös kispolgár, hivatásomnak élő hű férj, jó családapa? Lehet összeegyeztetni a kettőt? Helytállni itt is, ott is? Jó színésznek kell ehhez lenni. Milyen metamorfózison kell keresztülmenni, míg a szerető lakásától az ember a saját otthonába jut!? Harcban álltam önmagammal. Előbb-utóbb lebukik az ember. Vállaljam a kockázatot? Nem tisztességes dolog, amit csinálok, de szárnyakat ad, lendületet. A munkám nem sínyli meg. Sőt! Még odaadóbb vagyok, toleránsabb, empatikusabb. A hétköznap állóvizéből világoskék fodrozódó tengert vetít elém a perspektíva.
 Sok okoskodás után, mely halálra ítélte a tettet, úgy határoztam, hogy még egyszer, búcsúképpen, meglátogatom, és megható szép, amolyan operettes búcsút veszek, de majd telefonon tartjuk a barátságot.
 Búcsúlátogatásom különös fordulatot vett, ugyanis hallottuk, hogy valaki be szeretne jönni, de a zárban belülről benne volt a kulcs. Hogy a beteget, mármint a feleséget a férj csaknem meztelenül találja, még nem botrányos eset, de hogy az orvos is pucér, az enyhén szólva bizalmatlanságot kelthet. Barátnőm ameddig csak lehetséges volt, húzta az időt, nehezen tudta kinyitni az ajtót, először a konyhába vezette a férjét, üdítővel kínálta. Én villámgyorsan belebújtam a ruhámba, majd bejött a férj, és örömmel üdvözölt, melegen megrázta a kezemet, és tudomásomra hozta, hogy nagyon örül a látogatásaimnak, és fogadjak el két tiszteletjegyet a szombati színházi előadásra. Nagyon megtisztelné, ha eljönnék kedves feleségemmel együtt.
 – Rendkívül lekötelez, mit adnak? – kérdeztem zavartan.
 – Hunyadi Sándortól A lovagias ügy, de lehet, hogy G. B. Shawtól Az orvos dilemmája lesz – válaszolta ő.
 Az ezt követő feszengő beszélgetésből az tűnt ki nekem, hogy a férj mintha örülne, hogy egy kellemes, örömteli, élvezetes feladatot leveszek a válláról. Így mindhárman jól járunk. Nem akartam mélyen belebonyolódni ebbe a kínos ügybe, megnyugtattam a férjet, hogy a feleség egészségi állapotát illetően nincs ok aggodalomra, és búcsúztam.
 Soha többé nem léptem át a küszöbüket. Máshol sem találkoztunk. Részemről lezártam a kapcsolatot. Ha valaki szakítani akar, akkor azt drasztikusan, minél gyorsabban tegye meg. Jobb egy fogat egyszerre kihúzni, ha kell, mint lassacskán húzogatni. Volt még egy-két szemrehányó telefonhívás a részéről, sőt hosszú postai levélben is kifejtette, hogy mennyire magányos. Őszintén bevallva én is nehezen viseltem hiányát. Nagy űrt hagyott maga után. Ami történt, azt nem bántam meg, és még most is átmelegedő szívvel gondolok rá, aki azóta már eltávozott az élők sorából. Meggyászoltam. Érzésem szerint jót tettem vele.
 Salus aegroti suprema lex est! – mondja a latin.

Köves Péter

dekameron.jpg

Száz éves fa

Alig volt már zöld terület a városban. Az egész dombot házakkal szabdalták szét, de nem ám kis otthonos kertes házakkal, hanem hatalmas, mindent elfedő négyemeletesekkel. A természet háttérbe szorult, s hiába tisztelte még az embert, már nem talált viszonzásra. A horizonton már nem érvényesültek a fák, a város látképébe nem volt beleszólásuk. Föléjük tornyosult a tégla- és panelóriások tömkelege. A fák nem adták fel, továbbra is az égre törtek, mindig csak felfelé nyújtóztatták recsegve-ropogva elfáradt, öreg ágaikat, hogy lassan inthessenek az embereknek: még itt vagyunk. Még vagyunk.
 Kora délután volt. Kertjében álldogált a kissé görnyedt hátú idős ember, ásójának támaszkodott, s a szépen gondozott veteményest figyelte. Már nem olyan a termés, mint régen volt – gondolta, miközben megtörölte verejtékező homlokát.
 Dús hajába kapott a szellő, mely jóleső érzéssel töltötte el, azonban hiába próbálta, már nem látta honnan érkezik a fuvallat. A kertjén kívül nem látott zöld színt a környéken. S tudta, hogy nem a nap szívta ki hajából a színt – mint gyermekkorában annyiszor, mikor egész nap kint játszott a kertben a fivéreivel –, mert az már nem süt ide. A magas házak árnyéka áthatolhatatlan, s magjában elfojt minden melegséget, ami a régi szép időkre emlékeztethetné. Ezt a fakó árnyalatot, melyet csak hangsúlyosabbá tettek a szeme és a szája körüli barázdák, a múló évek okozták. Felkapta az ásót, és odasétált vele a legnagyobb fa törzséhez, majd nekitámasztotta. Ő pedig szép lassan beleereszkedett összecsukható kerti székébe, s a maradék tíz percben élvezte a nyugalmat, amíg újra nem éledt a városi zaj. Mindenki sietett haza a munkából, száz meg száz autó száguldott el a környéken, és egy része hangos dudaszó kíséretében le is parkolt. Jobbról hangzott egy „Megjöttem!” kiáltás, a ház mögül pedig gyerekek rohantak sikongatva az utcán, és apjuk karjába vetették magukat.
 – Szép, szép! Van, ami nem változik – mosolyodott el magában az idős ember, majd sajgó derekát fogva óvatosan felkelt a székből, s beballagott a házába.
 Kivette a hűtőből a madártejet, amit még reggel készített el, és letette a virágos terítőre. Elővett négy porcelán tányért, meg egy Micimackós műanyagot kiskanállal. Egy nagy kancsóba igazi citromból készített limonádét, majd frissen vágott virágot tett egy vázába, és elhelyezte az étkezőasztal közepén. Bement a szobájába, és átizzadt, sárral borított ruháját tisztára cserélte. Ránézett az órájára, és izgatottan kisietett a kapuhoz – már amennyire elkopott csontjai engedték. Mire odaért, egy autó fékezett le a ház előtt, és kettő gyerek ugrott ki az autóból, hogy versenyt fussanak szeretett nagyapjukhoz. Eközben egy férfi kiszedte a gyerekülésből a legkisebb unokát, aki visítva nyújtózkodott, hogy ő is elérhesse a nagyapát. A felesége pedig vidáman integetve köszönt édesapjának.
 – Papi! Papi! Annyira hiányoztál! – ölelte meg hevesen az idős embert a kislány, aki a leghamarabb ért oda.
 – Szervusztok, kedveskéim! – cirógatta meg unokája arcocskáját, majd mindenkit mosolyogva megölelt. A legkisebb gyerek pedig felkéredzkedett a karjaiba. Biztonságban érezte magát az erős kezek között, szerette közelről nézni az utánozhatatlan ráncokat a szeme körül, s boldogsággal töltötte el, hogy egy hős a nagyapja. Mert ő annak látta.
 – Jól utaztatok?
 – Samu egyszer rosszul lett az úton, le kellett húzódnunk, de a jól bevált mese mindent helyre hozott – kacsintott rá a nő, majd apjába karolva elindult a ház felé. Még suttogva hozzátette: – Tudod, a száz éves fáról, melyet hiába vágnak ki, mindig visszanő.
 – Amit édesanyáddal minden viharos estén el kellett mondanunk neked, hogy megnyugodj. Sosem felejtem el! – nevetett lányára, majd mindenkit betessékelt a házba. Miután feltette az összes udvarias kérdést vejének, s válaszolt az általa feltett összes udvarias kérdésre, mindannyian leültek az étkezőasztalhoz. Csendben figyelte, ahogy jó ízűen fogyasztják utolsó családtagjai a madártejet.
 Mikor a gyerekekkel lefekvéshez készülődtek a szülők, a nagyapa kiment a kertbe meglocsolni a növényeket. Elmerült gondolataiban, miközben ágyásról ágyásra irányította a határozott vízsugarat.
 – Szia, Nagyapa! – az idős ember összerezzent a hangra, nem számított társaságra. De gyorsan összeszedte magát, és hátramosolygott a válla felett.
 – Sárikám! Hát te mit csinálsz itt kint? Nem kéne már ágyban lenned a többiekkel?
 – Megkérdeztem anyut, hogy ma éjszaka mesélhetsz-e te nekünk, de azt mondta, hogy nem tudja, mikor jössz vissza a kertből, a fiúk pedig már nagyon álmosak. Így engedélyt kaptam arra, hogy kijöjjek ide, és megkérjelek, hogy mesélj nekem valami szépet! – nézett fel nagyapjára ragyogó szemekkel Sári.
 – Ha közben segítesz nekem locsolni, akkor beleegyezek! – nézett tettetett komolysággal a lányra. Nagyon szeretett vele beszélgetni, mert jóval érettebb volt a koránál. Ráadásul rengeteg könyvet olvasott már, ezért mindig nagyon körülményesen fogalmazott meg mindent. Az idős embert a feleségére emlékeztette.
 – Rendben, Nagyapa! – szétnézett a kertben, és csodálat tükröződött a tekintetében. Az idős férfi felé nyújtotta a locsolókannát, majd elmondta, hogy melyik növénynek mennyi vizet kell adni. Sári nagyon koncentrált, és ügyesen megbirkózott a feladattal, sőt el is határozta, hogy beszerez majd néhány virágot az erkélyre otthon, annyira tetszett neki a locsolás utáni illat.
 – Mit szeretnél hallani Sárikám? Olyan mesét, amit már ismersz, vagy valami teljesen újat? – miközben feltette a kérdést az idős ember, elégedetten figyelte unokáját. Sári egyből ráérzett a természet gondozására.
 – Ha már a kertedben vagyunk, és úgyis annyira szeretem azt a történetet, akkor elmesélnéd nekem a Száz éves fát? – Az idős férfi halkan felnevetett.
 – Fogadni mertem volna rá, hogy ezt fogod kérni a jó öreg nagyapádtól. No sebaj, miközben elmegyünk vízért, belekezdek.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy város. Eleinte egy átlagos városnak tűnt, kis házakkal, kedves, nyugodt emberekkel, de ahogy az lenni szokott, szép lassan megváltozott. Új, nagyobb házakat építettek fel a régiek helyére, a lakosok szokásai átformálódtak. Azonban a város szívében még élt egy derék férfi szeretett feleségével. Vidékről származtak, és ők sosem mondtak búcsút a hagyományoknak, de az ottani életnek sem. A kert volt a mindenük. A szomszédban viszont szintén megkezdődött az átalakítás.
 Az építkezésen már minden készen állt egy újabb emeletes ház felhúzására. Csak egy kis terület kellett volna még, ami az egyik lakó kertjéhez tartozott. Néhány rózsán kívül nem volt ott semmi más, ám a férfi ragaszkodott hozzá, és semennyi pénzért nem volt hajlandó eladni. Mikor a szomszédok kérdezgették, hogy miért makacsolta meg magát, azt felelte, hogy azokat a rózsákat még az édesanyja ültette, azóta pedig az ő felesége gondozza őket. Amíg él, vigyáz rájuk. És a kert többi részére is. Persze ezt sem értették meg a többiek, akkoriban már nem volt szükség kertre, mindent meg lehetett venni a közértben, és nem kellett hónapokig vesződni a növények gondozásával. Valamint úgy gondolták, a nagy házak felépítésével még jobban elhatárolódnak majd a falusi élettől, ami nekik csak a szegénységet és az elmaradottságot jelentette. A városiaknak már nincs szüksége zöld területre, napfényre vagy csöndre. Az a lényeg, hogy mindenki városinak lássa őket.
 A férfi hiába harcolt minden erejével, s védte foggal-körömmel a kertjét, végül az állam nyert. Megfenyegették, hogy nem csak azt a kis földet veszik el tőle, ha nem fejezi be az ellenállást, hanem a házát is, minden vagyonával együtt. A felesége sírva könyörgött neki, hogy hagyja abba, mert mindent el fognak veszíteni. Mikor a férfi tehetetlenségében rábólintott, az asszony könnyek között próbálta átültetni a rózsákat, hogy megmentse őket. Azonban az új helyen egy sem maradt meg, így békén hagyta a maradékot. Nem volt szíve több rózsát megölni, majd megcsinálják a munkások, gondolta, nekik úgysem jelentenek semmit.
 Éjszaka a férfi hiába várta, nem jött álom a szemére. Miután megvigasztalta feleségét, és megvárta, hogy elaludjon, kiment a kertbe. Csak állt a lekerített kis terület előtt, ami pár órával ezelőtt még a családja tulajdona volt, és azon törte a fejét, hogy mitévő legyen. Hirtelen feltámadt a szél, és egy magot fújt a lába elé. Felvette és tanulmányozta, de nem tudta megállapítani, hogy milyen fa termése lehet. Még sosem látott ilyet. Zöld volt a teteje, majd átment barnába. Fényes volt, és sérthetetlen. Egyszerre tűnt öregnek, és halottnak, meg fiatalnak és élettel telinek. Nézte egy darabig, majd összezárta körülötte a tenyerét. Valami villant a szemében, és határozottan bólintott egyet. Felemelte a szalagot, és átbújt alatta.
 Másnap reggel a felesége hangjára ébredt.
 – Gyula! GYULA! Ébredj fel! – hevesen rázogatta férje vállát az asszony, akinek szeméből teljesen eltűnt a szomorúság. – Ezt látnod kell!
 A férfi morogva fölkelt. Valamikor hajnalban aludhatott el, és nem tervezett délnél hamarabb kimászni az ágyból. Nem akarta látni, ahogy az építkezés szép lassan maga alá temeti gyermekkorát és fiatalságát. De a felesége nem engedett, és kirángatta a férjét a kertbe.
 Mikor felnézett, hirtelen lefagyott. Nem hitt a szemének, nem tudott mit kezdeni a látvánnyal. Egy óriási fa állt az elkerített részen.
 Egész nap emberek vizsgálgatták, a munkások szitkozódtak, és újságírók keresték fel a férfit, hogy mit csinált, hogyan ültette oda azt a több mint száz éves fát. Senkinek nem válaszolt, aznap végig csak csendben mosolygott.
 A természetvédelem megvétózta a fa kivágását, így visszaadták a területet a férfinak, és egy kisebb házat építettek a tervezett helyett.
 A fa törzsének azóta is neki van támasztva egy ásó, és a lombkorona árnyékában ott van egy összecsukható kerti szék. A férfi sosem szakadt el a fától, teljes szívvel gondozta, és örökké hálás volt neki.

– Vége! – csapta össze a tenyerét az idős ember. Sári összerezzent a heves hangra, eddig teljesen belefeledkezett a mesébe. – Hátra viszem a kannát, addig nyugodtan menj be, de meg is várhatsz.
 – Rendben, Nagyapa, szívesen megvárlak. – Annál tovább nézelődhet a kertben, és érezheti a friss esőhöz hasonlító illatot, gondolta. – Nagyon élveztem a locsolást! Illetve köszönöm szépen a mesét! Anya nem tudja ugyanígy elmondani nekünk. A te szádból viszont minden szó igaznak hat.
 – Neked bármikor mesélek, kedveském – simogatta meg Sári arcát, majd elindult hátra.
 Időközben besötétedett, így Sárinak erőltetnie kellett a szemét, hogy mindent lásson. A szépen kigazolt veteményest, a félig elvirágzott tulipánokat és a bimbózó rózsákat. Mellettük állt a kert legmagasabb fája, olyan vastag törzzsel, amit három ember sem ér át. Sári nézte egy darabig, majd eltátotta a száját. A fának volt támasztva egy ásó, és mellette pihent egy összecsukható kerti szék.

Bogdán Noémi

dekameron.jpg

Karanténban

Zoltán sikeres vállalkozó lett huszonnyolc éves korára; sportos, jóképű, száznyolcvanöt magas. Nem volt még felesége, de még tartós barátnője sem. Szeretett utazni. A szakmai konferenciákat mindig kihasználta, hogy minél többet lásson a városból, ahol a konferenciát tartották.
 Régi vágya volt, hogy megnézze a szép spanyol városokat. Talált is egy jónak ígérkező szervezett utat, amire befizetett. Nem volt még forróság, ami kedvező városlátogatáshoz. Hallotta a hírekben, hogy Kínában egy vírus járványkitöréssel fenyeget. Messze van – gondolta.
 A repülőtéren az idegenvezető hölgy összeterelte a csoportot. Zoltán szomorúan konstatálta, hogy eddig a csoport csupa nála idősebb házaspárból állt. Az utolsó pillanatban berobogott egy fiatal nő.
 Nem volt magas, úgy százhatvanöt lehetett. Büszke tartása, no és a magas trottőr sarkú piros szandálja miatt magasabbnak látszott. Az alakján rajta felejtette a szemét Zoltán. Izmos vádlija, ívelten formás, telt combjai rendkívüli popsiban folytatódtak, ami fölött hangsúlyozottan keskeny csípő következett. Ez külön is kiemelte két gyönyörű, telt keblét. No és azok a ragyogó barna szemek, melyek épp megvillantak, jelezve, hogy az ilyen szemérmetlenül nyílt mustrát nem díjazzák. Helytelenítését tovább hangsúlyozva megrázta szép fejecskéjét úgy, hogy fekete dús fürtjei csak úgy röpködtek körülötte.
 Ezt se kezdhettem volna szerencsétlenebbül – gondolta Zoltán. Ráadásul a lány megszólalt.
 – Az ilyen pofátlanul fürkésző alakoktól kiráz a hideg. Pont egy ilyen csoportot kellett kifognom. – Ezt már csak magának mondta.
 – Bocsássa meg, ha tolakodónak tűntem. Mentségemre szóljon, hogy ilyen káprázatosan szép nőt még életemben nem láttam.
 – Hű, de ócska duma. Itt hagyjuk abba, és mellőzzük a további csevegést az út során.
 A továbbiakban Zoltán igyekezett a látnivalókra koncentrálni, és két szimpatikus, intelligens házaspárral is összebarátkozott.
 Lilivel nem váltottak szót. Mással beszélgetett éppen, amikor Zoltán meghallotta, hogy Lilinek szólítják.
 Éppen megcsodálták Sevillában a mórok építette Alcazar palotát, majd kissé elcsigázva a csoport sétára indult a középkori zsidónegyedbe. Napos délután volt, a csoporton kívül alig járt arra valaki. Egyszer csak a háta mögül egy kiáltást hallott.
 – Jesszusom, a tárcám!
 Hátrapillantott, Lili kiáltott. Egy pillanatra mindenki ledermedt. Észrevette, hogy egy sötét képű fiatal fickó húz el mellette. Elkapta a grabancát, és a közeli épület falához lökte. Rögtön látta a tekintetén, hogy ő lehet a tolvaj. A csoport mellett előrébb egy fiatal, hasonló kinézetű pár mikor észrevette, hogy lekapcsolták a társukat, futásnak eredtek. Nyilván nekik kellett volna átpasszolni a szajrét.
 Miután ballal a falhoz szorította a fickót, felemelte a jobb öklét, hogy megcsapja kicsit a fickót, ha kell. Nyüszítve emelte védekezésre az egyik kezét a fickó, a másikkal elővette és a földre dobta Lili tárcáját. Zoltán futni hagyta. Fölvette a tárcát, és egy szó nélkül átnyújtotta Lilinek.
 – Nagyon köszönöm. Mindenem benne volt.
 Zoltán csak fejbiccentéssel vette tudomásul a köszönömöt, és megfordult, hogy csatlakozzon a csoporthoz.
 – Mi van? Durcizik, mert leoltottam a reptéren? A tárcám visszaszerzését szuper jól csinálta. Mindenki lebénult, csak maga ismerte fel a helyzetet. A leoltás meg jogos volt, mert egy ócska frázissal túltolta az első pillanatban.
 Zoltán ezt már nem hagyhatta szó nélkül.
 – Nem toltam túl, csak megmondtam a véleményemet. Soha senkire még nem mondtam ilyet, és most is ez a véleményem. Jogom van a saját véleményemhez, és nem hagyom, hogy ezt bárki kétségbe vonja.
 Közben olyan kaján mosollyal adta mindezt elő, hogy az nem maradhatott hatás nélkül.
 – Nagy franc vagy te, úgy látom.
 Most már Lili is mosolygott, és a tegezésre váltás új lapot indított a kapcsolatukban. Ettől kezdve együtt lógtak nagy beszélgetésekbe merülve, ha éppen nem volt látnivaló.
 – Nocsak, a hősünk meg a majdnem károsult megtalálták egymást? – mondta kedélyeskedve az egyik idősebb hölgy.
 – Csak a tárcájára vigyázok! – replikázott Zoltán nagy mosollyal.
 Most már Lili is alaposan szemügyre vette Zoltánt, és határozottan tetszett neki, amit látott.
 – Te mivel foglalkozol?
 – Informatikus vagyok.
 – Szóval programozó?
 – Alapvégzettségem matematikus. Szoktam programozni is. De mostanában inkább vállalatelemzéssel foglalkozom. Majd azt követően alakítjuk ki a feltárt problémák informatikai megoldását.
 – Hűha, ez komoly lehet. Hogy csinálod ezt?
 – Vállalatátvilágításnak hívják. Kihívnak egy vállalathoz. Puhatolózó kérdésem: „Nos, mi a probléma?” A tipikus válasz: „Hát…” Mire én: „De mi a probléma leginkább?” Válasz: „Leginkább minden.”
 Lili már kuncog.
 – És ezzel mit tudsz kezdeni?
 – Erre szolgál az a módszertan, amivel kiszedjük az ott dolgozókból azokat az ismereteket, ami alapján megismerjük a céget, és kielemezzük az alapvető problémákat, valamint azok összefüggéseit.
 – És nős vagy? – váltott meredeken Lili az őt jobban érdeklő területre.
 – Nem vagyok.
 – Nem is voltál?
 – Nem.
 – És van stabil barátnőd?
 – Nincsen.
 – Nem is volt?
 – De volt, csak már nincs.
 – Ez megnyugtató. Egyébként biztos voltam benne, hogy nem vagy langyi. Most nősülésre hajtasz?
 – Egyelőre eszemben sincs. De most te jössz. Mivel foglalkozol?
 – Harmadéves egyetemista vagyok, magyar-népművelés szakos. Nem hiszem, hogy tanárnak állok. Inkább az újságírás vonz.
 – Gyakran szoktál hazudni?
 – Micsoda kérdés ez? Csak ritkán szoktam, ha nagyon muszáj.
 – Milyen újságíró lesz így belőled?
 – Igenis van közöttük becsületes is!
 – Bizonyára. Talán még az ügyvédek között is van. A politikusok között már nehezebb lenne találni.
 – Cinikus vagy.
 – Fix barátod?
 – Nincs.
 – Férjhez menést megcéloztad.
 – Szó sem lehet róla.
 – És ha mégis beüt egy alkalmas?
 – Kizárt. Élni akarok, bulizni, kipróbálni mindent, és a legjobbra visszatérni. Ez az életelvem. Közben nem tesztelem a szexpartnereimet, hogy alkalmasak lennének-e férjnek is.
 – Szóval érzelem nélküli szex. Szerelem kizárt.
 – Ez túl durván hangzik. A szerelmet nem lehet kizárni. Ha lefekszem valakivel, az legyen vonzó, szimpatikus és intelligens. Ha egyik sem, akkor legalább jól teljesítsen az ágyban, mert ha nem, akkor azonnal jól kirúgom.
 – És mi számít jó teljesítménynek?
 – Ismered Hacsaturján Kardtáncát?
 – Természetesen.
 – Na, ha azt valaki végig bírja bennem a zene ütemében úgy, hogy a csúcsra juttat, akkor ő nálam a csillagos ötös.
 – Volt már ilyen?
 – Nem, de reménykedem.
 – Ha jól emlékszem, az alig több mint két és fél perc. Ez nagyon kiábrándítóan hangzik!
 – Én élvezkedni akarok, nem agyonlelkizni minden numerát!
 Zoltán hirtelen elhallgatott. Eddig azt tapasztalta, hogy a nők sokkal inkább lelki beállítottságúak. No és: puff!
 Esti vacsoránál az idegenvezető azt fejtegette, hogy a spanyol tengerpartot a németek is meg az angolok is nagyon kedvelik, de nem nagyon keverednek. Ismert az a rész, ahol az angolok, máshol a németek szeretnek nyaralni.
 – Milyen jó lenne, ha létesítenének itt egy angol pubot – jegyezte meg egy testesebb úr.
 – Képzelje, van itt egy, nem is messze.
 – De jó lenne egy jót sörözni ott!
 – Szerintem ennek semmi akadálya. Csak egy angolul tudót kerítsenek, aki elboldogul a pubban.
 – Én szívesen vállalom – szólt közbe Zoltán.
 A társaság felkerekedett. A pubban már nagy hangulat volt. Sikerült egy asztalt keríteniük, Zoltán meg intézte a megrendelt söröket, ami nem volt könnyű, mert a pult előtt sokan tömörültek. Zoltán azonban ismerte a dörgést. Látszott, hogy nem először forgolódik ilyen közegben. A tömegen nem kellett átverekednie magát, csak odakiáltotta a csaposnak a rendelést. Az emberek kézről kézre adták a pénzét, majd visszafelé a kért sörét. A közönség angol dalokat énekelt harsogva. Zoltán ismerte ezeket, és ő is bekapcsolódott. Egész jó hangja volt. Lili szeme csillogott. Ilyen jó hangulatú buliban régen volt. Amikor hazafelé készülődtek, Zoltán üdvözlő formulákat kiáltott a közönségnek jó angolsággal. Ők harsányan viszonozták, jelezve, hogy a kocsmai közösség angolnak vélte, és befogadta. Lilinek ez nagyon imponált.
 Hazaindultak, telve élményekkel.
 Ferihegyen, amikor leszálltak, beütött a krach. Közölték az utasokkal, hogy amíg Spanyolországban jártak, a koronavírus oda is betört. Ezért két hétig szigorú karanténba kell vonulniuk, hogy megelőzzék a vírus behurcolását az országba. A karantént otthon is tölthetik, ha el tudnak különülni a családtagjaiktól.
 Zoltán meglepődve vette észre, hogy Lili ül a bőröndjén, és sír.
 – Mi a baj, Lili?
 – Az, hogy albérletben lakom egy másik lánnyal. Oda nem mehetek, mert nem tudunk elkülönülni. A szüleim vidéken élnek, oda sem mehetek. Bevisznek valami kórházi elkülönítőbe? Attól meg irtózom, mert ott aztán bármit elkaphatok.
 Zoltán elgondolkozva nézte az egyre jobban zokogó lányt. Végül megszólalt.
 – Megértem az aggodalmadat. Tudom, hogy csak pár napja ismerjük egymást, és túlzás lenne azt állítani, hogy megkedveltél, de a szorult helyzetedre való tekintettel felajánlom a karantén idejére a vendégszobámat.
 Lili meglepetten felnézett a bőröndjéről. Meglepetésében még a sírást is abbahagyta.
 – Ez most komoly? Alig ismersz. Honnan tudod, hogy két hétig egy lakásban kibírod-e velem? Vagy csak azt akarod, hogy legyen két hétre egy csajod? Pénzem sincsen. Nem tudok fizetni a szállásért.
 – Nem akarok lefeküdni veled. Felajánlottam, mert te bajban vagy, és én megengedhetem magamnak, hogy segítsek. De semmiféle érdekem nem fűződik ahhoz, hogy nálam vendégeskedj.
 – Ne haragudj. Ez szinte hihetetlen. Ilyenről én még nem is hallottam.
 – Döntsd el, mert indul a kisbusz, ami mindenkit hazavisz, aki otthoni karanténban lesz.
 Zoltán elindult, maga után húzva a bőröndjét. Kisvártatva Lili felpattant a sajátjáról, és Zoltán után eredt.
 Leszálltak a kisbuszról, és beléptek a kertkapun.
 – De hát ez egy családi ház! Rendben tartott előkert virágokkal, füves hátsó kert gyümölcsfákkal. Egyedül laksz itt?
 – A karantén idejére kettesben veled.
 Zoltán megmutatta Lilinek a szobáját, mit, hol talál. Azután leültek megbeszélni az együttélés szabályait, teendőit.
 – Én reggel hétkor kelek. Reggelit készítek, ami nálam egy szelet vajas kenyér és kávé. Neked is készítek, ha megmondod, mit kérsz.
 – Ez nekem is megfelel.
 – Utána én egész délelőtt dolgozom a számítógépem és a telefonom segítségével.
 – Jó lenne nekem is tanulni, de nincs itt a laptopom.
 – Nekem van egy tartalékban, azt megkapod, amíg itt vagy. Az ebédet hogyan oldjuk meg? Rendeljünk?
 – Én tudok főzni, ha van hozzá nyersanyag.
 – Szuper. Összeírjuk, hogy mi mindenre van szükségünk, és megrendeljük házhoz szállítással.
 – Délután és este szabad program. Van egy kis könyvtáram, lemezeim, TV. Láthattad, van egy kis edző szobám is.
 – A hozott ruháimat, fehérneműimet szeretném kimosni.
 – Ott a mosógép meg a szárító, vasaló.
 – Akkor körülnézek, van-e valami, amiből vacsorát készíthetek.
 Másnap reggel indult minden, ahogy megbeszélték. Lili finom ebédet készített. Délután olvasgattak. Vacsora után Lili lezuhanyozott, és kijött a hallba egy közös tévézésre. Zoltánnak elkerekedett a szeme. Mindössze egy szűk piros sort és egy laza fehér póló volt rajta. A gyönyörű mellei csak úgy röpködtek.
 – Mi van? – nézett rá incselkedő hangon Lili.
 – Őrjítően nézel ki. Milyen filmet akarsz te így nézni?
 – Ahogy látom, neked mindegy, mert úgysem azt fogod nézni. Pornó csatornád van?
 – Nem tudom.
 – Nagyon ki vagyok éhezve egy jó kis szexre. Azt hittem, hogy tegnap este már otthon leszek, és felhívhatom valamelyik lövő-legényemet.
 – Te férfi háremet tartasz?
 – Tulajdonképpen igen.
 – Úgy használod őket, mint valami eszközt?
 – Ne essünk túlzásba. Mindegyiket kedvelem, kit ezért, kit azért. Mondjuk így: változó a lelki kötődésünk mélysége. Tudom, hogy te másként gondolkodsz, de bevallottad, hogy neked is voltak alkalmi partnereid, akikkel a szexért és nem szerelemből voltál együtt.
 Zoltán elnémult, elgondolkodott. Lili folytatta.
 – Na, gyere ide és simogass meg. Úgysem bírjuk ki.
 Zoltán úgy érezte, mintha egy erős mágnes húzná ellenállhatatlanul Lilihez, hogy finoman rátapadjon csodás ficánkoló melleire.
 Fékevesztett, vad szeretkezésüknek nem akart vége szakadni. Bódultan, szótlanul pihegtek egymás mellett. Végül Lili szólalt meg.
 – Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen jó is lehet a karantén.
 – Miért?
 – Mert a karantén nélkül nagyon valószínű, hogy nem jöttünk volna össze. Te annyira más egyéniség vagy. Nagy az esély rá, hogy a karantén után se maradunk együtt.
 – A háremedből tényleg kimaradnék.
 – Pedig közben a fülemben szólt a Kardtánc. Te vagy az első csillagos ötös!

Sebők Ferenc

dekameron.jpg